2011. július
A maradás politikája
A magyarországi közvélemény-kutató intézetek jelentése szerint egyre gyorsabban szaporodik a tanácstalan választók száma. A Fidesz népszerűsége esett, de az ellenzékre szavazók száma nem növekedett. A szakemberek külföldre távoznak. Pröhle Gergely felismerve a veszélyt, a Heti Válaszban így fejezi be kommentárját. „Érdemes hát a szülőföldön maradás magasztos nemzetpolitikai elvét a határokon belülre is kiterjeszteni, és főleg gyakorlati eszközökkel megtámogatni.” Ami azt jelenti, hogy a nemzeti jelszavak nem sokat segítenek.
Kis bácskai körút
A kánikulában kisebb kalandra szánom el magam. Autós barátommal egy nap alatt kisebb bácskai körutat teszünk. Először Óbecsén kötünk ki. Viszontláttam gyerekkorom „úri városát”, hiszen ünnep volt, ha Szenttamásról Óbecsére utaztunk. Az anyám ilyenkor ünneplőbe öltözött, mert nem lehet csak úgy, hétköznapi ruhában megjelenni Óbecsén. A szép fasorok láttán arra gondolok, hogy azért maradt valami ebből a Tisza parti eleganciából. Zentagunarason haladunk át, s eszembe jut a zentagunarasi botrány, amely arról szól, hogy hogyan osztogatja a VMSZ a privilégiumokat és az MNT-ba befolyó „komoly pénzeket”. Pénz, pénz, pénz! Nemzetpolitika helyett lóvé. A hangszalag most is lehallgatható, annakidején a VMSZ (állítólag) feljelentést tett, mert hamisítványnak tartotta a dokumentumot. De a bírósági tárgyalásból nem lett semmi. Miért? Kiderült volna, hogy a dokumentum mégis hiteles? Vagy a nyomozószervek szabotálnak? Ki tudja, mi történi egyáltalán? Ítélet nincs, maradnak a kérdőjelek. Aztán következik Zenta. Kora délelőtt alig néhány embert látok a városháza környékén. Sétálok a Tisza parton, a túlsó oldalon dús bokrok és erdő. A város szélén egy közgazdász megmutatja a dohánygyárat, majd az épületet, ahol élesztőt állítanak elő. Szerinte jól menő cégek. A malom is állja a sarat. Jobb a helyzet, mint gondoltam, de ez csak azt bizonyítja, hogy lehetne jobb is. Mindig is azt vallottam, hogy Zenta és a Tisza mente gazdasági felemelkedése a legfontosabb kisebbségi érdek. Időre érek Palicsfürdőre, ahol a vasesztergályossal előre megbeszélt találkozóra. A címerek kidolgozása érdekelt, ő azonban a vaskerítéseket mutogatja. Az egyik pillanatban kiejti a száján, hogy ez a „magyar Dedinje”. Úgy tudom, nem csak magyar nábobok élnek itt, vetem közbe. Persze, válaszolja, vannak itt őslakosok is, meg belgrádi tájkunok. Ha nem számítjuk az őslakosokat, akiknek itt a helyük, akkor a felső tízezer multikulturalizmusáról van szó, jegyzem meg. Úgy van, bólogat. Egészen jól megértik egymást, hiszen mindenki minőséges vaskerítést akar. Arról faggatom, hogy hány nap alatt tud elkészíteni magyar és szerb címert. Ugyanis a készülő regényemhez a Schlemihl fattyújához kell ezt tudnom. Csak egy félmondatot jelent a prózában, de tudnom kell. Attól függ, válaszolja szakszerűen, a kis címer elkészülhet egy hét alatt, de a nagy címer, bizony, bizony két hetet is igénybe vesz. Mert a nagy címeren kirajzolódik minden részlet, ahhoz finom kéz kell. Eltöprengek. Máshogy van az életben. Akik a nagy címerre esküsznek, azoknak a keze nem éppen finom, akik viszont megelégednek szerény, kis címerrel, azok nem csapkodják ököllel az asztalt. És mennyibe kerül egy ilyen kerítés, kíváncsiskodom tovább. A mester hamiskásan végigmér. Úgy tudom, maga író, ugye? Az vagyok, válaszolom. És mennyit kap egy könyvért? Legutóbb egy kiemelt fontosságú vajdasági kiadó 200 eurót ígért. Erre erélyesen felteszi a kérdést. Maga egy nap alatt meg tud írni egy könyvet? Nem válaszoltam, a könyvet két éven át intenzíven írtam. Nézze, ha igaz, mit mond, akkor magának 100 könyvet kell megírnia, hogy kifizesse a vaskerítés árát, mondja és szánakozva végigmér. Azzal a meggyőződéssel távozom, hogy Szerbiában mégsem megy olyan rosszul a politikai elitnek. A minap olvastam a Magyar Szóban egy igen érdekes cikket a hivatásos magyarokról. Nem zárom ki, hogy a kisebbségben ez az egyetlen hálás foglalkozás. Aztán áthaladunk Kisegyesen, Bácsfeketehegyen. Az emberek rendben tartják házaikat, de az utcák, a házak látvány elárulja, hogy az emberek szegények. Mondhatja valaki, hogy a kapitalizmus ellen beszélek. Ezúttal nem, hiszen a kapitalizmust a piac vezérli, ebben az esetben viszont nem a piacról van szó, hanem a hatalomról. Annál inkább, mert a kis bácskai körutam során, éppen hőségriadóról beszél a rádió, a magyarlakta települések nagyon sok házának ablakában olvastam, hogy „ez a ház eladó”. Látom az elöregedő társadalom vészjeleit, nézem a romosodó házakat, de az újságokban azt olvasom, a rádióban és a televízióban azt hallom, hogy minden rendben van. Ilyen ellentétek között élve szemlélem a bácskai településeket. Nyomor és fényűzés. Ennek feszültségében él a délvidéki magyarság. Akik csak az elsőt látják, azok az optimisták. Akik csak a másodikat, azok a pesszimisták. Az utóbbiak közé tartozik, mondkjuk, Ady és Illyés Gyula. Z elővbbi viszont a hatalom hitvallása.
Egy Tribün-estről és a jelenről
Budapesti barátommal a Katolikus portán ólálkodtunk, amikor a Sonja Marinković Kulturális központ szerkesztője felajánlotta, hogy megmutatja nekünk az újonnan kitatarozott épületet. Budapesti barátomat különösen érdekelte ez az épület, mivel egykor ebben az épületben székelt az Új Symposion szerkesztősége, s itt működött az Ifjúsági Tribün is, ahol hetente egyszer magyar nyelvű programok voltak. Akkoriban a magyar írók, Mészölytől Esterházyig nagy figyelemmel kísérték a vajdasági magyar szellemi világot, ismerték és tájékozottak voltak. Nem sörivó partikra jártak Délvidékre! Ha ma egy érdeklődőre bukkanok, akkor néhány kivételtől eltekintve, biztosra veszem, hogy fideszes fiatalról van szó. Aztán meg csodálkoznak, hogy miért népszerű Fidesz a kisebbségben. Az meg egyenesen képtelenek felfogni, hogy miért győzött Magyarországon. Az éles vitaestekről ismert Tribünön nem volt könnyű dolguk a felelős magyar vezetőknek. Ma már senki sem tartja fontosnak, hogy a nemzedékek eszmét cseréljenek egymással. Az egyik ilyen vitafórumon mondta az akkor mindenható, mindenhatók mindig voltak, Kelemen Mátyás, a vajdasági magyar csúcspolitikusokról folyó vitában a legendás mondatot: „”Én nem mondtam azt, hogy igen, én nem mondtam azt, hogy nem, hanem éppen ellenkezőleg”. Ma már ilyen viták nincsenek, úgymond, nincs rá alapítványi támogatás. Nem is tudok róla, hogy a fiatalok teteme hívnának egy-egy politikust, mint akkor. Ma minden rendben van, nincsenek problémák és gondok, mondják a kisebbségi vezetők és kerülik a vitákat. Csak a napi interjúkban mondják ki az orákulumot. Olyan ez, mint Orwell regényében a Nagy Testvér a szónoklatai. 1961-ben az érettségi a magyar nyelvű műsorokat szerkesztettem. Az újvidéki Moša Pijade gimnáziumban Ady Endréből írt dolgozatommal érettségiztem és természetesnek találtam, hogy az első általam szerkesztett esten Adyi Endréről legyen szó. Ki mást kérhettem volna fel erre, mint Koncz Istvánt, aki Belgrádban fejezte be a jogi kart, majd Kanizsán telepedett le. Kora délután érkezett Újvidékre, és a székvárosi értelmiségi jól értesültségével Branko Miljković titokzatos halálát hozta szóba. Sokféle hír terjengett az öngyilkosságáról, sokan seppegték, hogy ez nem is volt öngyilkosság, mivelhogy Miljković akkoriban került vitába a párttal. Mások úgy gondolták, hogy az alkohol hatására végzett magával. Megint mások viszonzatlan szerelemmel magyarázták halálát. De bonyolultabb kommentárok is felmerültek, sokan úgy vélték, hogy a költő tényleg önkezével végzett magával, azért, mert nem volt képes feloldani magában a feszültséget, amit a párttal való szakítása okozott. Szakított ugyan, nem a párttal, hanem az utópiával, ezt nem tudta feldolgozni. Hajlamos voltam Koncz István magyarázatát elfogadni, mivel úgy véltem, a politika és a szerelem összefonódik. Akárcsak a vér és az arany. Azt nem merném állítani, hogy az előadás közben megfordult-e a fejében Miljković sorsa, de arra még jól emlékszem, hogy Adyról szólva a tragikus, meg nem értett költő portréját rajzolta meg. Sötét napszemüvegben ült a pódiumon, mintha ezzel is jelezni akarta volna a distanciát, amely elválasztja a közönségtől és – tőlünk is. Adyhoz való kötődése ugyanúgy meghatározó maradt Koncz verseiben, akárcsak a távolságtartó hangneme. Kerülte a lírai intimitást, a könnyelmű kitárulkozást, a lírai pepecselést. Egyszerre volt arisztokrata és bohém. Újra előveszem a verseit, s úgy találom, ma fontosabbak, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Mint ahogy Ady is fontosabb számomra mostanság, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a semmivel sem megalkuvó, semmit sem megszépítő Ady többet tudott a magyarságról, mint a mai nemzeti dalnokok.
Családi Kör, 2011. július 14.
2011. július
A maradás politikája
A magyarországi közvélemény-kutató intézetek jelentése szerint egyre gyorsabban szaporodik a tanácstalan választók száma. A Fidesz népszerűsége esett, de az ellenzékre szavazók száma nem növekedett. A szakemberek külföldre távoznak. Pröhle Gergely felismerve a veszélyt, a Heti Válaszban így fejezi be kommentárját. „Érdemes hát a szülőföldön maradás magasztos nemzetpolitikai elvét a határokon belülre is kiterjeszteni, és főleg gyakorlati eszközökkel megtámogatni.” Ami azt jelenti, hogy a nemzeti jelszavak nem sokat segítenek.
Kis bácskai körút
A kánikulában kisebb kalandra szánom el magam. Autós barátommal egy nap alatt kisebb bácskai körutat teszünk. Először Óbecsén kötünk ki. Viszontláttam gyerekkorom „úri városát”, hiszen ünnep volt, ha Szenttamásról Óbecsére utaztunk. Az anyám ilyenkor ünneplőbe öltözött, mert nem lehet csak úgy, hétköznapi ruhában megjelenni Óbecsén. A szép fasorok láttán arra gondolok, hogy azért maradt valami ebből a Tisza parti eleganciából. Zentagunarason haladunk át, s eszembe jut a zentagunarasi botrány, amely arról szól, hogy hogyan osztogatja a VMSZ a privilégiumokat és az MNT-ba befolyó „komoly pénzeket”. Pénz, pénz, pénz! Nemzetpolitika helyett lóvé. A hangszalag most is lehallgatható, annakidején a VMSZ (állítólag) feljelentést tett, mert hamisítványnak tartotta a dokumentumot. De a bírósági tárgyalásból nem lett semmi. Miért? Kiderült volna, hogy a dokumentum mégis hiteles? Vagy a nyomozószervek szabotálnak? Ki tudja, mi történi egyáltalán? Ítélet nincs, maradnak a kérdőjelek. Aztán következik Zenta. Kora délelőtt alig néhány embert látok a városháza környékén. Sétálok a Tisza parton, a túlsó oldalon dús bokrok és erdő. A város szélén egy közgazdász megmutatja a dohánygyárat, majd az épületet, ahol élesztőt állítanak elő. Szerinte jól menő cégek. A malom is állja a sarat. Jobb a helyzet, mint gondoltam, de ez csak azt bizonyítja, hogy lehetne jobb is. Mindig is azt vallottam, hogy Zenta és a Tisza mente gazdasági felemelkedése a legfontosabb kisebbségi érdek. Időre érek Palicsfürdőre, ahol a vasesztergályossal előre megbeszélt találkozóra. A címerek kidolgozása érdekelt, ő azonban a vaskerítéseket mutogatja. Az egyik pillanatban kiejti a száján, hogy ez a „magyar Dedinje”. Úgy tudom, nem csak magyar nábobok élnek itt, vetem közbe. Persze, válaszolja, vannak itt őslakosok is, meg belgrádi tájkunok. Ha nem számítjuk az őslakosokat, akiknek itt a helyük, akkor a felső tízezer multikulturalizmusáról van szó, jegyzem meg. Úgy van, bólogat. Egészen jól megértik egymást, hiszen mindenki minőséges vaskerítést akar. Arról faggatom, hogy hány nap alatt tud elkészíteni magyar és szerb címert. Ugyanis a készülő regényemhez a Schlemihl fattyújához kell ezt tudnom. Csak egy félmondatot jelent a prózában, de tudnom kell. Attól függ, válaszolja szakszerűen, a kis címer elkészülhet egy hét alatt, de a nagy címer, bizony, bizony két hetet is igénybe vesz. Mert a nagy címeren kirajzolódik minden részlet, ahhoz finom kéz kell. Eltöprengek. Máshogy van az életben. Akik a nagy címerre esküsznek, azoknak a keze nem éppen finom, akik viszont megelégednek szerény, kis címerrel, azok nem csapkodják ököllel az asztalt. És mennyibe kerül egy ilyen kerítés, kíváncsiskodom tovább. A mester hamiskásan végigmér. Úgy tudom, maga író, ugye? Az vagyok, válaszolom. És mennyit kap egy könyvért? Legutóbb egy kiemelt fontosságú vajdasági kiadó 200 eurót ígért. Erre erélyesen felteszi a kérdést. Maga egy nap alatt meg tud írni egy könyvet? Nem válaszoltam, a könyvet két éven át intenzíven írtam. Nézze, ha igaz, mit mond, akkor magának 100 könyvet kell megírnia, hogy kifizesse a vaskerítés árát, mondja és szánakozva végigmér. Azzal a meggyőződéssel távozom, hogy Szerbiában mégsem megy olyan rosszul a politikai elitnek. A minap olvastam a Magyar Szóban egy igen érdekes cikket a hivatásos magyarokról. Nem zárom ki, hogy a kisebbségben ez az egyetlen hálás foglalkozás. Aztán áthaladunk Kisegyesen, Bácsfeketehegyen. Az emberek rendben tartják házaikat, de az utcák, a házak látvány elárulja, hogy az emberek szegények. Mondhatja valaki, hogy a kapitalizmus ellen beszélek. Ezúttal nem, hiszen a kapitalizmust a piac vezérli, ebben az esetben viszont nem a piacról van szó, hanem a hatalomról. Annál inkább, mert a kis bácskai körutam során, éppen hőségriadóról beszél a rádió, a magyarlakta települések nagyon sok házának ablakában olvastam, hogy „ez a ház eladó”. Látom az elöregedő társadalom vészjeleit, nézem a romosodó házakat, de az újságokban azt olvasom, a rádióban és a televízióban azt hallom, hogy minden rendben van. Ilyen ellentétek között élve szemlélem a bácskai településeket. Nyomor és fényűzés. Ennek feszültségében él a délvidéki magyarság. Akik csak az elsőt látják, azok az optimisták. Akik csak a másodikat, azok a pesszimisták. Az utóbbiak közé tartozik, mondkjuk, Ady és Illyés Gyula. Z elővbbi viszont a hatalom hitvallása.
Egy Tribün-estről és a jelenről
Budapesti barátommal a Katolikus portán ólálkodtunk, amikor a Sonja Marinković Kulturális központ szerkesztője felajánlotta, hogy megmutatja nekünk az újonnan kitatarozott épületet. Budapesti barátomat különösen érdekelte ez az épület, mivel egykor ebben az épületben székelt az Új Symposion szerkesztősége, s itt működött az Ifjúsági Tribün is, ahol hetente egyszer magyar nyelvű programok voltak. Akkoriban a magyar írók, Mészölytől Esterházyig nagy figyelemmel kísérték a vajdasági magyar szellemi világot, ismerték és tájékozottak voltak. Nem sörivó partikra jártak Délvidékre! Ha ma egy érdeklődőre bukkanok, akkor néhány kivételtől eltekintve, biztosra veszem, hogy fideszes fiatalról van szó. Aztán meg csodálkoznak, hogy miért népszerű Fidesz a kisebbségben. Az meg egyenesen képtelenek felfogni, hogy miért győzött Magyarországon. Az éles vitaestekről ismert Tribünön nem volt könnyű dolguk a felelős magyar vezetőknek. Ma már senki sem tartja fontosnak, hogy a nemzedékek eszmét cseréljenek egymással. Az egyik ilyen vitafórumon mondta az akkor mindenható, mindenhatók mindig voltak, Kelemen Mátyás, a vajdasági magyar csúcspolitikusokról folyó vitában a legendás mondatot: „”Én nem mondtam azt, hogy igen, én nem mondtam azt, hogy nem, hanem éppen ellenkezőleg”. Ma már ilyen viták nincsenek, úgymond, nincs rá alapítványi támogatás. Nem is tudok róla, hogy a fiatalok teteme hívnának egy-egy politikust, mint akkor. Ma minden rendben van, nincsenek problémák és gondok, mondják a kisebbségi vezetők és kerülik a vitákat. Csak a napi interjúkban mondják ki az orákulumot. Olyan ez, mint Orwell regényében a Nagy Testvér a szónoklatai. 1961-ben az érettségi a magyar nyelvű műsorokat szerkesztettem. Az újvidéki Moša Pijade gimnáziumban Ady Endréből írt dolgozatommal érettségiztem és természetesnek találtam, hogy az első általam szerkesztett esten Adyi Endréről legyen szó. Ki mást kérhettem volna fel erre, mint Koncz Istvánt, aki Belgrádban fejezte be a jogi kart, majd Kanizsán telepedett le. Kora délután érkezett Újvidékre, és a székvárosi értelmiségi jól értesültségével Branko Miljković titokzatos halálát hozta szóba. Sokféle hír terjengett az öngyilkosságáról, sokan seppegték, hogy ez nem is volt öngyilkosság, mivelhogy Miljković akkoriban került vitába a párttal. Mások úgy gondolták, hogy az alkohol hatására végzett magával. Megint mások viszonzatlan szerelemmel magyarázták halálát. De bonyolultabb kommentárok is felmerültek, sokan úgy vélték, hogy a költő tényleg önkezével végzett magával, azért, mert nem volt képes feloldani magában a feszültséget, amit a párttal való szakítása okozott. Szakított ugyan, nem a párttal, hanem az utópiával, ezt nem tudta feldolgozni. Hajlamos voltam Koncz István magyarázatát elfogadni, mivel úgy véltem, a politika és a szerelem összefonódik. Akárcsak a vér és az arany. Azt nem merném állítani, hogy az előadás közben megfordult-e a fejében Miljković sorsa, de arra még jól emlékszem, hogy Adyról szólva a tragikus, meg nem értett költő portréját rajzolta meg. Sötét napszemüvegben ült a pódiumon, mintha ezzel is jelezni akarta volna a distanciát, amely elválasztja a közönségtől és – tőlünk is. Adyhoz való kötődése ugyanúgy meghatározó maradt Koncz verseiben, akárcsak a távolságtartó hangneme. Kerülte a lírai intimitást, a könnyelmű kitárulkozást, a lírai pepecselést. Egyszerre volt arisztokrata és bohém. Újra előveszem a verseit, s úgy találom, ma fontosabbak, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Mint ahogy Ady is fontosabb számomra mostanság, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a semmivel sem megalkuvó, semmit sem megszépítő Ady többet tudott a magyarságról, mint a mai nemzeti dalnokok.
Családi Kör, 2011. július 14.
2011. július
A maradás politikája
A magyarországi közvélemény-kutató intézetek jelentése szerint egyre gyorsabban szaporodik a tanácstalan választók száma. A Fidesz népszerűsége esett, de az ellenzékre szavazók száma nem növekedett. A szakemberek külföldre távoznak. Pröhle Gergely felismerve a veszélyt, a Heti Válaszban így fejezi be kommentárját. „Érdemes hát a szülőföldön maradás magasztos nemzetpolitikai elvét a határokon belülre is kiterjeszteni, és főleg gyakorlati eszközökkel megtámogatni.” Ami azt jelenti, hogy a nemzeti jelszavak nem sokat segítenek.
Kis bácskai körút
A kánikulában kisebb kalandra szánom el magam. Autós barátommal egy nap alatt kisebb bácskai körutat teszünk. Először Óbecsén kötünk ki. Viszontláttam gyerekkorom „úri városát”, hiszen ünnep volt, ha Szenttamásról Óbecsére utaztunk. Az anyám ilyenkor ünneplőbe öltözött, mert nem lehet csak úgy, hétköznapi ruhában megjelenni Óbecsén. A szép fasorok láttán arra gondolok, hogy azért maradt valami ebből a Tisza parti eleganciából. Zentagunarason haladunk át, s eszembe jut a zentagunarasi botrány, amely arról szól, hogy hogyan osztogatja a VMSZ a privilégiumokat és az MNT-ba befolyó „komoly pénzeket”. Pénz, pénz, pénz! Nemzetpolitika helyett lóvé. A hangszalag most is lehallgatható, annakidején a VMSZ (állítólag) feljelentést tett, mert hamisítványnak tartotta a dokumentumot. De a bírósági tárgyalásból nem lett semmi. Miért? Kiderült volna, hogy a dokumentum mégis hiteles? Vagy a nyomozószervek szabotálnak? Ki tudja, mi történi egyáltalán? Ítélet nincs, maradnak a kérdőjelek. Aztán következik Zenta. Kora délelőtt alig néhány embert látok a városháza környékén. Sétálok a Tisza parton, a túlsó oldalon dús bokrok és erdő. A város szélén egy közgazdász megmutatja a dohánygyárat, majd az épületet, ahol élesztőt állítanak elő. Szerinte jól menő cégek. A malom is állja a sarat. Jobb a helyzet, mint gondoltam, de ez csak azt bizonyítja, hogy lehetne jobb is. Mindig is azt vallottam, hogy Zenta és a Tisza mente gazdasági felemelkedése a legfontosabb kisebbségi érdek. Időre érek Palicsfürdőre, ahol a vasesztergályossal előre megbeszélt találkozóra. A címerek kidolgozása érdekelt, ő azonban a vaskerítéseket mutogatja. Az egyik pillanatban kiejti a száján, hogy ez a „magyar Dedinje”. Úgy tudom, nem csak magyar nábobok élnek itt, vetem közbe. Persze, válaszolja, vannak itt őslakosok is, meg belgrádi tájkunok. Ha nem számítjuk az őslakosokat, akiknek itt a helyük, akkor a felső tízezer multikulturalizmusáról van szó, jegyzem meg. Úgy van, bólogat. Egészen jól megértik egymást, hiszen mindenki minőséges vaskerítést akar. Arról faggatom, hogy hány nap alatt tud elkészíteni magyar és szerb címert. Ugyanis a készülő regényemhez a Schlemihl fattyújához kell ezt tudnom. Csak egy félmondatot jelent a prózában, de tudnom kell. Attól függ, válaszolja szakszerűen, a kis címer elkészülhet egy hét alatt, de a nagy címer, bizony, bizony két hetet is igénybe vesz. Mert a nagy címeren kirajzolódik minden részlet, ahhoz finom kéz kell. Eltöprengek. Máshogy van az életben. Akik a nagy címerre esküsznek, azoknak a keze nem éppen finom, akik viszont megelégednek szerény, kis címerrel, azok nem csapkodják ököllel az asztalt. És mennyibe kerül egy ilyen kerítés, kíváncsiskodom tovább. A mester hamiskásan végigmér. Úgy tudom, maga író, ugye? Az vagyok, válaszolom. És mennyit kap egy könyvért? Legutóbb egy kiemelt fontosságú vajdasági kiadó 200 eurót ígért. Erre erélyesen felteszi a kérdést. Maga egy nap alatt meg tud írni egy könyvet? Nem válaszoltam, a könyvet két éven át intenzíven írtam. Nézze, ha igaz, mit mond, akkor magának 100 könyvet kell megírnia, hogy kifizesse a vaskerítés árát, mondja és szánakozva végigmér. Azzal a meggyőződéssel távozom, hogy Szerbiában mégsem megy olyan rosszul a politikai elitnek. A minap olvastam a Magyar Szóban egy igen érdekes cikket a hivatásos magyarokról. Nem zárom ki, hogy a kisebbségben ez az egyetlen hálás foglalkozás. Aztán áthaladunk Kisegyesen, Bácsfeketehegyen. Az emberek rendben tartják házaikat, de az utcák, a házak látvány elárulja, hogy az emberek szegények. Mondhatja valaki, hogy a kapitalizmus ellen beszélek. Ezúttal nem, hiszen a kapitalizmust a piac vezérli, ebben az esetben viszont nem a piacról van szó, hanem a hatalomról. Annál inkább, mert a kis bácskai körutam során, éppen hőségriadóról beszél a rádió, a magyarlakta települések nagyon sok házának ablakában olvastam, hogy „ez a ház eladó”. Látom az elöregedő társadalom vészjeleit, nézem a romosodó házakat, de az újságokban azt olvasom, a rádióban és a televízióban azt hallom, hogy minden rendben van. Ilyen ellentétek között élve szemlélem a bácskai településeket. Nyomor és fényűzés. Ennek feszültségében él a délvidéki magyarság. Akik csak az elsőt látják, azok az optimisták. Akik csak a másodikat, azok a pesszimisták. Az utóbbiak közé tartozik, mondkjuk, Ady és Illyés Gyula. Z elővbbi viszont a hatalom hitvallása.
Egy Tribün-estről és a jelenről
Budapesti barátommal a Katolikus portán ólálkodtunk, amikor a Sonja Marinković Kulturális központ szerkesztője felajánlotta, hogy megmutatja nekünk az újonnan kitatarozott épületet. Budapesti barátomat különösen érdekelte ez az épület, mivel egykor ebben az épületben székelt az Új Symposion szerkesztősége, s itt működött az Ifjúsági Tribün is, ahol hetente egyszer magyar nyelvű programok voltak. Akkoriban a magyar írók, Mészölytől Esterházyig nagy figyelemmel kísérték a vajdasági magyar szellemi világot, ismerték és tájékozottak voltak. Nem sörivó partikra jártak Délvidékre! Ha ma egy érdeklődőre bukkanok, akkor néhány kivételtől eltekintve, biztosra veszem, hogy fideszes fiatalról van szó. Aztán meg csodálkoznak, hogy miért népszerű Fidesz a kisebbségben. Az meg egyenesen képtelenek felfogni, hogy miért győzött Magyarországon. Az éles vitaestekről ismert Tribünön nem volt könnyű dolguk a felelős magyar vezetőknek. Ma már senki sem tartja fontosnak, hogy a nemzedékek eszmét cseréljenek egymással. Az egyik ilyen vitafórumon mondta az akkor mindenható, mindenhatók mindig voltak, Kelemen Mátyás, a vajdasági magyar csúcspolitikusokról folyó vitában a legendás mondatot: „”Én nem mondtam azt, hogy igen, én nem mondtam azt, hogy nem, hanem éppen ellenkezőleg”. Ma már ilyen viták nincsenek, úgymond, nincs rá alapítványi támogatás. Nem is tudok róla, hogy a fiatalok teteme hívnának egy-egy politikust, mint akkor. Ma minden rendben van, nincsenek problémák és gondok, mondják a kisebbségi vezetők és kerülik a vitákat. Csak a napi interjúkban mondják ki az orákulumot. Olyan ez, mint Orwell regényében a Nagy Testvér a szónoklatai. 1961-ben az érettségi a magyar nyelvű műsorokat szerkesztettem. Az újvidéki Moša Pijade gimnáziumban Ady Endréből írt dolgozatommal érettségiztem és természetesnek találtam, hogy az első általam szerkesztett esten Adyi Endréről legyen szó. Ki mást kérhettem volna fel erre, mint Koncz Istvánt, aki Belgrádban fejezte be a jogi kart, majd Kanizsán telepedett le. Kora délután érkezett Újvidékre, és a székvárosi értelmiségi jól értesültségével Branko Miljković titokzatos halálát hozta szóba. Sokféle hír terjengett az öngyilkosságáról, sokan seppegték, hogy ez nem is volt öngyilkosság, mivelhogy Miljković akkoriban került vitába a párttal. Mások úgy gondolták, hogy az alkohol hatására végzett magával. Megint mások viszonzatlan szerelemmel magyarázták halálát. De bonyolultabb kommentárok is felmerültek, sokan úgy vélték, hogy a költő tényleg önkezével végzett magával, azért, mert nem volt képes feloldani magában a feszültséget, amit a párttal való szakítása okozott. Szakított ugyan, nem a párttal, hanem az utópiával, ezt nem tudta feldolgozni. Hajlamos voltam Koncz István magyarázatát elfogadni, mivel úgy véltem, a politika és a szerelem összefonódik. Akárcsak a vér és az arany. Azt nem merném állítani, hogy az előadás közben megfordult-e a fejében Miljković sorsa, de arra még jól emlékszem, hogy Adyról szólva a tragikus, meg nem értett költő portréját rajzolta meg. Sötét napszemüvegben ült a pódiumon, mintha ezzel is jelezni akarta volna a distanciát, amely elválasztja a közönségtől és – tőlünk is. Adyhoz való kötődése ugyanúgy meghatározó maradt Koncz verseiben, akárcsak a távolságtartó hangneme. Kerülte a lírai intimitást, a könnyelmű kitárulkozást, a lírai pepecselést. Egyszerre volt arisztokrata és bohém. Újra előveszem a verseit, s úgy találom, ma fontosabbak, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Mint ahogy Ady is fontosabb számomra mostanság, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a semmivel sem megalkuvó, semmit sem megszépítő Ady többet tudott a magyarságról, mint a mai nemzeti dalnokok.
Családi Kör, 2011. július 14.
2011. július
A maradás politikája
A magyarországi közvélemény-kutató intézetek jelentése szerint egyre gyorsabban szaporodik a tanácstalan választók száma. A Fidesz népszerűsége esett, de az ellenzékre szavazók száma nem növekedett. A szakemberek külföldre távoznak. Pröhle Gergely felismerve a veszélyt, a Heti Válaszban így fejezi be kommentárját. „Érdemes hát a szülőföldön maradás magasztos nemzetpolitikai elvét a határokon belülre is kiterjeszteni, és főleg gyakorlati eszközökkel megtámogatni.” Ami azt jelenti, hogy a nemzeti jelszavak nem sokat segítenek.
Kis bácskai körút
A kánikulában kisebb kalandra szánom el magam. Autós barátommal egy nap alatt kisebb bácskai körutat teszünk. Először Óbecsén kötünk ki. Viszontláttam gyerekkorom „úri városát”, hiszen ünnep volt, ha Szenttamásról Óbecsére utaztunk. Az anyám ilyenkor ünneplőbe öltözött, mert nem lehet csak úgy, hétköznapi ruhában megjelenni Óbecsén. A szép fasorok láttán arra gondolok, hogy azért maradt valami ebből a Tisza parti eleganciából. Zentagunarason haladunk át, s eszembe jut a zentagunarasi botrány, amely arról szól, hogy hogyan osztogatja a VMSZ a privilégiumokat és az MNT-ba befolyó „komoly pénzeket”. Pénz, pénz, pénz! Nemzetpolitika helyett lóvé. A hangszalag most is lehallgatható, annakidején a VMSZ (állítólag) feljelentést tett, mert hamisítványnak tartotta a dokumentumot. De a bírósági tárgyalásból nem lett semmi. Miért? Kiderült volna, hogy a dokumentum mégis hiteles? Vagy a nyomozószervek szabotálnak? Ki tudja, mi történi egyáltalán? Ítélet nincs, maradnak a kérdőjelek. Aztán következik Zenta. Kora délelőtt alig néhány embert látok a városháza környékén. Sétálok a Tisza parton, a túlsó oldalon dús bokrok és erdő. A város szélén egy közgazdász megmutatja a dohánygyárat, majd az épületet, ahol élesztőt állítanak elő. Szerinte jól menő cégek. A malom is állja a sarat. Jobb a helyzet, mint gondoltam, de ez csak azt bizonyítja, hogy lehetne jobb is. Mindig is azt vallottam, hogy Zenta és a Tisza mente gazdasági felemelkedése a legfontosabb kisebbségi érdek. Időre érek Palicsfürdőre, ahol a vasesztergályossal előre megbeszélt találkozóra. A címerek kidolgozása érdekelt, ő azonban a vaskerítéseket mutogatja. Az egyik pillanatban kiejti a száján, hogy ez a „magyar Dedinje”. Úgy tudom, nem csak magyar nábobok élnek itt, vetem közbe. Persze, válaszolja, vannak itt őslakosok is, meg belgrádi tájkunok. Ha nem számítjuk az őslakosokat, akiknek itt a helyük, akkor a felső tízezer multikulturalizmusáról van szó, jegyzem meg. Úgy van, bólogat. Egészen jól megértik egymást, hiszen mindenki minőséges vaskerítést akar. Arról faggatom, hogy hány nap alatt tud elkészíteni magyar és szerb címert. Ugyanis a készülő regényemhez a Schlemihl fattyújához kell ezt tudnom. Csak egy félmondatot jelent a prózában, de tudnom kell. Attól függ, válaszolja szakszerűen, a kis címer elkészülhet egy hét alatt, de a nagy címer, bizony, bizony két hetet is igénybe vesz. Mert a nagy címeren kirajzolódik minden részlet, ahhoz finom kéz kell. Eltöprengek. Máshogy van az életben. Akik a nagy címerre esküsznek, azoknak a keze nem éppen finom, akik viszont megelégednek szerény, kis címerrel, azok nem csapkodják ököllel az asztalt. És mennyibe kerül egy ilyen kerítés, kíváncsiskodom tovább. A mester hamiskásan végigmér. Úgy tudom, maga író, ugye? Az vagyok, válaszolom. És mennyit kap egy könyvért? Legutóbb egy kiemelt fontosságú vajdasági kiadó 200 eurót ígért. Erre erélyesen felteszi a kérdést. Maga egy nap alatt meg tud írni egy könyvet? Nem válaszoltam, a könyvet két éven át intenzíven írtam. Nézze, ha igaz, mit mond, akkor magának 100 könyvet kell megírnia, hogy kifizesse a vaskerítés árát, mondja és szánakozva végigmér. Azzal a meggyőződéssel távozom, hogy Szerbiában mégsem megy olyan rosszul a politikai elitnek. A minap olvastam a Magyar Szóban egy igen érdekes cikket a hivatásos magyarokról. Nem zárom ki, hogy a kisebbségben ez az egyetlen hálás foglalkozás. Aztán áthaladunk Kisegyesen, Bácsfeketehegyen. Az emberek rendben tartják házaikat, de az utcák, a házak látvány elárulja, hogy az emberek szegények. Mondhatja valaki, hogy a kapitalizmus ellen beszélek. Ezúttal nem, hiszen a kapitalizmust a piac vezérli, ebben az esetben viszont nem a piacról van szó, hanem a hatalomról. Annál inkább, mert a kis bácskai körutam során, éppen hőségriadóról beszél a rádió, a magyarlakta települések nagyon sok házának ablakában olvastam, hogy „ez a ház eladó”. Látom az elöregedő társadalom vészjeleit, nézem a romosodó házakat, de az újságokban azt olvasom, a rádióban és a televízióban azt hallom, hogy minden rendben van. Ilyen ellentétek között élve szemlélem a bácskai településeket. Nyomor és fényűzés. Ennek feszültségében él a délvidéki magyarság. Akik csak az elsőt látják, azok az optimisták. Akik csak a másodikat, azok a pesszimisták. Az utóbbiak közé tartozik, mondkjuk, Ady és Illyés Gyula. Z elővbbi viszont a hatalom hitvallása.
Egy Tribün-estről és a jelenről
Budapesti barátommal a Katolikus portán ólálkodtunk, amikor a Sonja Marinković Kulturális központ szerkesztője felajánlotta, hogy megmutatja nekünk az újonnan kitatarozott épületet. Budapesti barátomat különösen érdekelte ez az épület, mivel egykor ebben az épületben székelt az Új Symposion szerkesztősége, s itt működött az Ifjúsági Tribün is, ahol hetente egyszer magyar nyelvű programok voltak. Akkoriban a magyar írók, Mészölytől Esterházyig nagy figyelemmel kísérték a vajdasági magyar szellemi világot, ismerték és tájékozottak voltak. Nem sörivó partikra jártak Délvidékre! Ha ma egy érdeklődőre bukkanok, akkor néhány kivételtől eltekintve, biztosra veszem, hogy fideszes fiatalról van szó. Aztán meg csodálkoznak, hogy miért népszerű Fidesz a kisebbségben. Az meg egyenesen képtelenek felfogni, hogy miért győzött Magyarországon. Az éles vitaestekről ismert Tribünön nem volt könnyű dolguk a felelős magyar vezetőknek. Ma már senki sem tartja fontosnak, hogy a nemzedékek eszmét cseréljenek egymással. Az egyik ilyen vitafórumon mondta az akkor mindenható, mindenhatók mindig voltak, Kelemen Mátyás, a vajdasági magyar csúcspolitikusokról folyó vitában a legendás mondatot: „”Én nem mondtam azt, hogy igen, én nem mondtam azt, hogy nem, hanem éppen ellenkezőleg”. Ma már ilyen viták nincsenek, úgymond, nincs rá alapítványi támogatás. Nem is tudok róla, hogy a fiatalok teteme hívnának egy-egy politikust, mint akkor. Ma minden rendben van, nincsenek problémák és gondok, mondják a kisebbségi vezetők és kerülik a vitákat. Csak a napi interjúkban mondják ki az orákulumot. Olyan ez, mint Orwell regényében a Nagy Testvér a szónoklatai. 1961-ben az érettségi a magyar nyelvű műsorokat szerkesztettem. Az újvidéki Moša Pijade gimnáziumban Ady Endréből írt dolgozatommal érettségiztem és természetesnek találtam, hogy az első általam szerkesztett esten Adyi Endréről legyen szó. Ki mást kérhettem volna fel erre, mint Koncz Istvánt, aki Belgrádban fejezte be a jogi kart, majd Kanizsán telepedett le. Kora délután érkezett Újvidékre, és a székvárosi értelmiségi jól értesültségével Branko Miljković titokzatos halálát hozta szóba. Sokféle hír terjengett az öngyilkosságáról, sokan seppegték, hogy ez nem is volt öngyilkosság, mivelhogy Miljković akkoriban került vitába a párttal. Mások úgy gondolták, hogy az alkohol hatására végzett magával. Megint mások viszonzatlan szerelemmel magyarázták halálát. De bonyolultabb kommentárok is felmerültek, sokan úgy vélték, hogy a költő tényleg önkezével végzett magával, azért, mert nem volt képes feloldani magában a feszültséget, amit a párttal való szakítása okozott. Szakított ugyan, nem a párttal, hanem az utópiával, ezt nem tudta feldolgozni. Hajlamos voltam Koncz István magyarázatát elfogadni, mivel úgy véltem, a politika és a szerelem összefonódik. Akárcsak a vér és az arany. Azt nem merném állítani, hogy az előadás közben megfordult-e a fejében Miljković sorsa, de arra még jól emlékszem, hogy Adyról szólva a tragikus, meg nem értett költő portréját rajzolta meg. Sötét napszemüvegben ült a pódiumon, mintha ezzel is jelezni akarta volna a distanciát, amely elválasztja a közönségtől és – tőlünk is. Adyhoz való kötődése ugyanúgy meghatározó maradt Koncz verseiben, akárcsak a távolságtartó hangneme. Kerülte a lírai intimitást, a könnyelmű kitárulkozást, a lírai pepecselést. Egyszerre volt arisztokrata és bohém. Újra előveszem a verseit, s úgy találom, ma fontosabbak, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Mint ahogy Ady is fontosabb számomra mostanság, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a semmivel sem megalkuvó, semmit sem megszépítő Ady többet tudott a magyarságról, mint a mai nemzeti dalnokok.
Családi Kör, 2011. július 14.
2011. július
A maradás politikája
A magyarországi közvélemény-kutató intézetek jelentése szerint egyre gyorsabban szaporodik a tanácstalan választók száma. A Fidesz népszerűsége esett, de az ellenzékre szavazók száma nem növekedett. A szakemberek külföldre távoznak. Pröhle Gergely felismerve a veszélyt, a Heti Válaszban így fejezi be kommentárját. „Érdemes hát a szülőföldön maradás magasztos nemzetpolitikai elvét a határokon belülre is kiterjeszteni, és főleg gyakorlati eszközökkel megtámogatni.” Ami azt jelenti, hogy a nemzeti jelszavak nem sokat segítenek.
Kis bácskai körút
A kánikulában kisebb kalandra szánom el magam. Autós barátommal egy nap alatt kisebb bácskai körutat teszünk. Először Óbecsén kötünk ki. Viszontláttam gyerekkorom „úri városát”, hiszen ünnep volt, ha Szenttamásról Óbecsére utaztunk. Az anyám ilyenkor ünneplőbe öltözött, mert nem lehet csak úgy, hétköznapi ruhában megjelenni Óbecsén. A szép fasorok láttán arra gondolok, hogy azért maradt valami ebből a Tisza parti eleganciából. Zentagunarason haladunk át, s eszembe jut a zentagunarasi botrány, amely arról szól, hogy hogyan osztogatja a VMSZ a privilégiumokat és az MNT-ba befolyó „komoly pénzeket”. Pénz, pénz, pénz! Nemzetpolitika helyett lóvé. A hangszalag most is lehallgatható, annakidején a VMSZ (állítólag) feljelentést tett, mert hamisítványnak tartotta a dokumentumot. De a bírósági tárgyalásból nem lett semmi. Miért? Kiderült volna, hogy a dokumentum mégis hiteles? Vagy a nyomozószervek szabotálnak? Ki tudja, mi történi egyáltalán? Ítélet nincs, maradnak a kérdőjelek. Aztán következik Zenta. Kora délelőtt alig néhány embert látok a városháza környékén. Sétálok a Tisza parton, a túlsó oldalon dús bokrok és erdő. A város szélén egy közgazdász megmutatja a dohánygyárat, majd az épületet, ahol élesztőt állítanak elő. Szerinte jól menő cégek. A malom is állja a sarat. Jobb a helyzet, mint gondoltam, de ez csak azt bizonyítja, hogy lehetne jobb is. Mindig is azt vallottam, hogy Zenta és a Tisza mente gazdasági felemelkedése a legfontosabb kisebbségi érdek. Időre érek Palicsfürdőre, ahol a vasesztergályossal előre megbeszélt találkozóra. A címerek kidolgozása érdekelt, ő azonban a vaskerítéseket mutogatja. Az egyik pillanatban kiejti a száján, hogy ez a „magyar Dedinje”. Úgy tudom, nem csak magyar nábobok élnek itt, vetem közbe. Persze, válaszolja, vannak itt őslakosok is, meg belgrádi tájkunok. Ha nem számítjuk az őslakosokat, akiknek itt a helyük, akkor a felső tízezer multikulturalizmusáról van szó, jegyzem meg. Úgy van, bólogat. Egészen jól megértik egymást, hiszen mindenki minőséges vaskerítést akar. Arról faggatom, hogy hány nap alatt tud elkészíteni magyar és szerb címert. Ugyanis a készülő regényemhez a Schlemihl fattyújához kell ezt tudnom. Csak egy félmondatot jelent a prózában, de tudnom kell. Attól függ, válaszolja szakszerűen, a kis címer elkészülhet egy hét alatt, de a nagy címer, bizony, bizony két hetet is igénybe vesz. Mert a nagy címeren kirajzolódik minden részlet, ahhoz finom kéz kell. Eltöprengek. Máshogy van az életben. Akik a nagy címerre esküsznek, azoknak a keze nem éppen finom, akik viszont megelégednek szerény, kis címerrel, azok nem csapkodják ököllel az asztalt. És mennyibe kerül egy ilyen kerítés, kíváncsiskodom tovább. A mester hamiskásan végigmér. Úgy tudom, maga író, ugye? Az vagyok, válaszolom. És mennyit kap egy könyvért? Legutóbb egy kiemelt fontosságú vajdasági kiadó 200 eurót ígért. Erre erélyesen felteszi a kérdést. Maga egy nap alatt meg tud írni egy könyvet? Nem válaszoltam, a könyvet két éven át intenzíven írtam. Nézze, ha igaz, mit mond, akkor magának 100 könyvet kell megírnia, hogy kifizesse a vaskerítés árát, mondja és szánakozva végigmér. Azzal a meggyőződéssel távozom, hogy Szerbiában mégsem megy olyan rosszul a politikai elitnek. A minap olvastam a Magyar Szóban egy igen érdekes cikket a hivatásos magyarokról. Nem zárom ki, hogy a kisebbségben ez az egyetlen hálás foglalkozás. Aztán áthaladunk Kisegyesen, Bácsfeketehegyen. Az emberek rendben tartják házaikat, de az utcák, a házak látvány elárulja, hogy az emberek szegények. Mondhatja valaki, hogy a kapitalizmus ellen beszélek. Ezúttal nem, hiszen a kapitalizmust a piac vezérli, ebben az esetben viszont nem a piacról van szó, hanem a hatalomról. Annál inkább, mert a kis bácskai körutam során, éppen hőségriadóról beszél a rádió, a magyarlakta települések nagyon sok házának ablakában olvastam, hogy „ez a ház eladó”. Látom az elöregedő társadalom vészjeleit, nézem a romosodó házakat, de az újságokban azt olvasom, a rádióban és a televízióban azt hallom, hogy minden rendben van. Ilyen ellentétek között élve szemlélem a bácskai településeket. Nyomor és fényűzés. Ennek feszültségében él a délvidéki magyarság. Akik csak az elsőt látják, azok az optimisták. Akik csak a másodikat, azok a pesszimisták. Az utóbbiak közé tartozik, mondkjuk, Ady és Illyés Gyula. Z elővbbi viszont a hatalom hitvallása.
Egy Tribün-estről és a jelenről
Budapesti barátommal a Katolikus portán ólálkodtunk, amikor a Sonja Marinković Kulturális központ szerkesztője felajánlotta, hogy megmutatja nekünk az újonnan kitatarozott épületet. Budapesti barátomat különösen érdekelte ez az épület, mivel egykor ebben az épületben székelt az Új Symposion szerkesztősége, s itt működött az Ifjúsági Tribün is, ahol hetente egyszer magyar nyelvű programok voltak. Akkoriban a magyar írók, Mészölytől Esterházyig nagy figyelemmel kísérték a vajdasági magyar szellemi világot, ismerték és tájékozottak voltak. Nem sörivó partikra jártak Délvidékre! Ha ma egy érdeklődőre bukkanok, akkor néhány kivételtől eltekintve, biztosra veszem, hogy fideszes fiatalról van szó. Aztán meg csodálkoznak, hogy miért népszerű Fidesz a kisebbségben. Az meg egyenesen képtelenek felfogni, hogy miért győzött Magyarországon. Az éles vitaestekről ismert Tribünön nem volt könnyű dolguk a felelős magyar vezetőknek. Ma már senki sem tartja fontosnak, hogy a nemzedékek eszmét cseréljenek egymással. Az egyik ilyen vitafórumon mondta az akkor mindenható, mindenhatók mindig voltak, Kelemen Mátyás, a vajdasági magyar csúcspolitikusokról folyó vitában a legendás mondatot: „”Én nem mondtam azt, hogy igen, én nem mondtam azt, hogy nem, hanem éppen ellenkezőleg”. Ma már ilyen viták nincsenek, úgymond, nincs rá alapítványi támogatás. Nem is tudok róla, hogy a fiatalok teteme hívnának egy-egy politikust, mint akkor. Ma minden rendben van, nincsenek problémák és gondok, mondják a kisebbségi vezetők és kerülik a vitákat. Csak a napi interjúkban mondják ki az orákulumot. Olyan ez, mint Orwell regényében a Nagy Testvér a szónoklatai. 1961-ben az érettségi a magyar nyelvű műsorokat szerkesztettem. Az újvidéki Moša Pijade gimnáziumban Ady Endréből írt dolgozatommal érettségiztem és természetesnek találtam, hogy az első általam szerkesztett esten Adyi Endréről legyen szó. Ki mást kérhettem volna fel erre, mint Koncz Istvánt, aki Belgrádban fejezte be a jogi kart, majd Kanizsán telepedett le. Kora délután érkezett Újvidékre, és a székvárosi értelmiségi jól értesültségével Branko Miljković titokzatos halálát hozta szóba. Sokféle hír terjengett az öngyilkosságáról, sokan seppegték, hogy ez nem is volt öngyilkosság, mivelhogy Miljković akkoriban került vitába a párttal. Mások úgy gondolták, hogy az alkohol hatására végzett magával. Megint mások viszonzatlan szerelemmel magyarázták halálát. De bonyolultabb kommentárok is felmerültek, sokan úgy vélték, hogy a költő tényleg önkezével végzett magával, azért, mert nem volt képes feloldani magában a feszültséget, amit a párttal való szakítása okozott. Szakított ugyan, nem a párttal, hanem az utópiával, ezt nem tudta feldolgozni. Hajlamos voltam Koncz István magyarázatát elfogadni, mivel úgy véltem, a politika és a szerelem összefonódik. Akárcsak a vér és az arany. Azt nem merném állítani, hogy az előadás közben megfordult-e a fejében Miljković sorsa, de arra még jól emlékszem, hogy Adyról szólva a tragikus, meg nem értett költő portréját rajzolta meg. Sötét napszemüvegben ült a pódiumon, mintha ezzel is jelezni akarta volna a distanciát, amely elválasztja a közönségtől és – tőlünk is. Adyhoz való kötődése ugyanúgy meghatározó maradt Koncz verseiben, akárcsak a távolságtartó hangneme. Kerülte a lírai intimitást, a könnyelmű kitárulkozást, a lírai pepecselést. Egyszerre volt arisztokrata és bohém. Újra előveszem a verseit, s úgy találom, ma fontosabbak, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Mint ahogy Ady is fontosabb számomra mostanság, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a semmivel sem megalkuvó, semmit sem megszépítő Ady többet tudott a magyarságról, mint a mai nemzeti dalnokok.
Családi Kör, 2011. július 14.