Németek és svájci németek

Végre, ma reggel megvigasztalódtam. A fontosabb svájci és német napilapokban nem írtak Szerbiáról és Magyarországról. Szóval a „hazákban” minden rendben van.

Szerbia évtizedeken át kiemelt fontosságot kapott a nyugati sajtóban, az utóbbi években azonban ritkaságnak számít egy-egy Szerbiára vonatkozó cikk, kommentár vagy riport. A szerbiai olvasok már-már megsértődtek, mert a nyugatiak mellőzik őket. De ennek köszönve a politikusok legalább megpihentek, nem csepülték a gyanús szerbiai ellenzéki értelmiségieket, azért, mert megint felbérelték, és a saját szolgálatukba állították a nyugati sajtót.

Az utóbbi hónapokban Magyarország tett ki magáért, olyannyira, hogy még azok a svájci újságok is akadékoskodtak, amelyeket ingyen osztogatnak a pályaudvarokon és a bevásárlóközpontokban. De ma egy szót sem olvasok a magyar belpolitikáról.

Ma tehát Magyarországon és Szerbiában minden rendben.

Az eső alig szemerkél, Budapesten plusz 0 C-t, Újvidéken -1 C-t mérnek, itt +5-ot. Az Alpesekben, úgy, látszik elviselhetőbb a tél, mint odalenn Délen. Elhatároztam, hogy gondtalan történelmi sétát teszek a lenzburgi várban. Mert a svájciak nemigen hivalkodnak a történelemmel, pedig lenne miért. Főleg a múzeumokban meg azokon a nevezetes helyeken találkozom vele, ott ahol megfordulnak a turisták. De a fránya svájciak főleg üzleti szellemben értelmezik a történelmet. Szárazon ismertetik a tényeket, a belépődíj ennyi meg ennyi. Az ismertetőkből hiányzik a dicsőséges múlt pátosza, amelyet odalenn Délen, annyira megszoktam. Az újságokban szintén alig találkozom nemzeti egységről és a dicsőégről szóló mondatokkal. Meg arról sem írnak, hogy Svájc példát mutat Európának. A politikusok pedig keveset szerepelnek a sajtóban, ha igen, akkor meglepően szűkszavúak. Miről szónokolnak? Hát, bizony legtöbbet az adószázalékról, a munkanélküliek számának csökkenéséről és az árak ingadozásáról vívnak kemény szócsatát egymással. Szóba kerülnek természetesen az idegenek, főleg a muszlimok is, de azért minden szónok ügyel arra, hogy nehogy vesztesként kerüljön ki a tizedszázalékokról folyó csatából. Mert akkor végük lesz. Szóval ilyen pitiánerek!  Egy tizedszázaléktól függ a karrierjük!

A lenzburgi várba vezet az utam, mert nem bírok a történelmi romantika nélkül élni. A Kárpát-medencében megszoktam, hogy úron-útfélén ezzel szembesülök. De hiába böngészem kifüggesztett táblákat és feliratokat. Persze, harcoltak a Habsburgok ellen, Napóleon ellen, államiságukat ugyan néhányszor elvesztették, de visszanyerték. Mindezt pátosz nélkül közlik, úgy tűnik, szerényen, svájci módon győzedelmeskedtek.

Ezek után szinte jól esik olvasni Peter Bichsel ironikus esszéit a svájci totális demokratákról.  Bichsel szerencsés flótás, nem a Kárpát-medencében született. Az írja, hogy a svájci totális demokraták szomszédjai mindig a svájciak, és természetesen svájci tejet, svájci csokoládét és svájci sajtot fogyasztanak. A postásuk is svájci, és biztosra vehető, hogy az apjuk a svájci Alpen Klub tagja volt. Itt minden svájci, a bor is, a nagybácsi is, a tehén is. A svájci német nem német, hanem, svájci német. A svájci német nem németül beszél gyermekéhez, hanem schweizerdeutschul.. Az igazi svájci megmássza a Matterhont, és holtbiztos benne, hogy a svájci kávé jobb, mint a német vagy az osztrák. Az igazi svájci német nemigen szívleli a németországi németet. A svájci csodás fickó, ha akar, akkor Gottfried Keller lesz, de ha éppen arról van szó, akkor Goethét is, Schillert is, Thomas Mannt is svájcinak kiáltja ki és természetesen Jehudi Menuhint is.

Csak éppen a hősi helytállásról nem esik szó. Sem a dicsőséges múltról. Különös, népség! Végső fokon minden csatát megnyertek, képesek lettek volna a törököt is, szerényen, melldöngetés nélkül elagyabugyálni. Mindig győztek, aztán beleuntak a győzelembe, nem háborúztak többet, hanem a tizedszázalékokról folyó parázs vitákkal bizonyítják hazafiságukat.

Legutóbb 1998 októberében jártam Párizsban.  Elsősorban a Nyugat-nemzedék élményével érkeztem, az ő szavaik csengtek a fülemben, az ő mondataik vezettek az utcákon és a tereken. Nem volt könnyű szabadulni tőlük, s megtalálni saját Párizsom. Most sem sikerült felfedeznem, habár az egynapos sétától ezt nem is reméltem.  Most is szüntelenül az a kérdés forgott a fejemben, hogy Ady nemzedéke miért rajongott annyira Párizsért. Hűvös kora tavaszi idő fogadott, mondják, kemény volt az idei tél Párizsban, pár nappal ezelőtt még hideg szelek fújtak, de mára kisütött a nap s a párizsiak a teraszokon üldögélnek, a járókelők bagettet rágcsálnak az utcán. Hipnotikus erejű, játékos hangulatú zűrzavar uralkodik a tömegben és az utcákon. Olyan ez a város, mint egy hatalmas színpad, ahol önfeledten lehet játszadozni. Lassan-lassan kezdem érteni Ady nemzedékének párizsi vonzódását. Figyelem a járókelőket, felhörpintem a kávémat és hosszú idő után jókedvűen elkacagom magam. Miért? Nem tudom. De sejtem, hogy hasonló okok miatt zarándokoltak egykor a magyar írók Párizsba. A mosoly miatt.

Az ember ötven éves koráig felfedezi a nagyvárosokat. Utána már csak búcsúzik tőlük. Számomra nem adatott meg a felfedezés öröme, csak a búcsú szomorúsága. Minden élmény után pontot kell tenni. Ennek az életkornak az élményei pedig olyanok, mint a rövid mondatok. Esterházy írta, hogy a magyar irodalomban Kosztolányi egyszerűsítette, rövidítette és tisztábbá tette a magyar mondatot. Emlékezetem szerint, főleg miután túljutott a férfikor delén. A fiatal író dúskálhat a hosszú mondatokban, de nem teheti ezt az író, aki csak búcsúzik a városokról. Kivéve néhány zseniális alkotót. Egyébként az öregkori hosszú mondat vagy ima, vagy átkozódás – vagy pedig a középszer rejtegetése.  Ilyenkor hamissá vagy modorossá válik a hangja, ha belebonyolódik a végeláthatatlan asszociációkba. Vagy unalmassá stilizálódik át, ami szórakoztatja az irodalmi szakértőket, olyannyira, hogy ők is belebonyolódnak a hosszú exegézisekbe, de maguk sem tudják immár, hogy miért. Talán nosztalgiázva felidézik azokat a régi időket, amikor hitték, hogy az öncélú elmélet helyettesíti az életet.  Szép idők voltak! Velük együtt futottam én is a legújabb párizsi divat után, s most Párizsban arra gondolok, hogy a cél nem is volt fontos, ám futni szép volt. És muszáj volt. Ha másért nem, akkor azért, hogy becsüljem a későbbi toporgást, s ne tévesszem össze a futás boldogságát a toporgás drámájával. Mert az igazi dráma a toporgásban bontakozik ki, amikor a láthatatlan erőkkel küzdve reménytelenül kapaszkodom a rövid mondatokba, a mulandóság világítótornyaiba.

Találkozom a magyar irodalom párizsi ismerőivel, akik nagy elismeréssel beszélnek arról, hogy a Bácskában, „majdnem a világ végén”, ha kell, akkor a magyar politikusok alternatív színházat alapítanak és finanszíroznak. Még színháztermet is építenek. Elégedetten bólogatok. Az egyik párizsi hölgyet csalogatták vendégségbe, megköszönte a nagylelkű ajánlatot, szívesen menne, de Bácska messze van, mondja. Aztán hallom a panaszokat, hogy bezzeg Franciaországban ilyesmire nincs lehetőség, a színházaknak, akárcsak a könyvkiadónak a piacból kell megélniük. A könyvkiadók csődbe mennek, a művészszínházak becsukják a kapukat, ha nem találnak nagylelkű szponzort. Közpénzekre alig számíthatnak. Néha-néha az alapítványok vagy az állam besegítenek, de a segítség rövid távú, mert azt mondják, hogy ők horgászni tanítanak, s éveken át nem akaszthatják horogra a halat. Aki művész akar lenni, tanuljon meg horgászni! Ezeket a kissé cinikus szavakat hallva arra gondolok, hogy nem vagyunk olyan nagy nyomorban élő régió, tartomány, ország és kisebbség. Nálunk elegendő, hogy valaki valamelyik fontos politikai testület tagja legyen, vagy jól helyezkedjen, s máris lepottyan az égből a „második kiadás”. Ez is cinikus játék, s nehéz eldönteni, hogy melyik cinizmus a fájóbb.

Szombat délután Anikóval Trianonba látogatunk. A Nagy Csatorna és a kastély környéke tele gyerekkel, akik az erdő szélén, a kastélyok környéken futkároznak. Trianon a franciák kedvenc kirándulóhelye, a magyarok pedig évente egyszer ide járnak tüntetni. A művelt francia középrétegnek azonban fogalma sincs, mi történt a magyarokkal, miért tüntetnek a magyarok Trianonban. Legtöbbjük az újságban olvasta, hogy tüntetnek a magyarok. Rendben van, mondják, ha a rendőrség engedélyezte, akkor tüntessenek. De miért éppen Trianonban? Miért nem Párizsban, kérdezi az egyik ismerősöm. Ha Párizsban tüntetnének, akkor többet foglalkozna velük a média. Ezzel le is veszik a napirendről a magyar kérdést. Eszembe jut, hogy Illyés Gyula találkozott megannyiszor hasonló értetlenséggel. A válasza nem hatotta meg a franciákat. Hozzáteszem, a németeket se. Számukra ez már csak a történelem jelentéktelen, feledésbe merülő, apró részlete, amely nem került be a tankönyvekbe.

Végre, ma reggel megvigasztalódtam. A fontosabb svájci és német napilapokban nem írtak Szerbiáról és Magyarországról. Szóval a „hazákban” minden rendben van.

Szerbia évtizedeken át kiemelt fontosságot kapott a nyugati sajtóban, az utóbbi években azonban ritkaságnak számít egy-egy Szerbiára vonatkozó cikk, kommentár vagy riport. A szerbiai olvasok már-már megsértődtek, mert a nyugatiak mellőzik őket. De ennek köszönve a politikusok legalább megpihentek, nem csepülték a gyanús szerbiai ellenzéki értelmiségieket, azért, mert megint felbérelték, és a saját szolgálatukba állították a nyugati sajtót.

Az utóbbi hónapokban Magyarország tett ki magáért, olyannyira, hogy még azok a svájci újságok is akadékoskodtak, amelyeket ingyen osztogatnak a pályaudvarokon és a bevásárlóközpontokban. De ma egy szót sem olvasok a magyar belpolitikáról.

Ma tehát Magyarországon és Szerbiában minden rendben.

Az eső alig szemerkél, Budapesten plusz 0 C-t, Újvidéken -1 C-t mérnek, itt +5-ot. Az Alpesekben, úgy, látszik elviselhetőbb a tél, mint odalenn Délen. Elhatároztam, hogy gondtalan történelmi sétát teszek a lenzburgi várban. Mert a svájciak nemigen hivalkodnak a történelemmel, pedig lenne miért. Főleg a múzeumokban meg azokon a nevezetes helyeken találkozom vele, ott ahol megfordulnak a turisták. De a fránya svájciak főleg üzleti szellemben értelmezik a történelmet. Szárazon ismertetik a tényeket, a belépődíj ennyi meg ennyi. Az ismertetőkből hiányzik a dicsőséges múlt pátosza, amelyet odalenn Délen, annyira megszoktam. Az újságokban szintén alig találkozom nemzeti egységről és a dicsőégről szóló mondatokkal. Meg arról sem írnak, hogy Svájc példát mutat Európának. A politikusok pedig keveset szerepelnek a sajtóban, ha igen, akkor meglepően szűkszavúak. Miről szónokolnak? Hát, bizony legtöbbet az adószázalékról, a munkanélküliek számának csökkenéséről és az árak ingadozásáról vívnak kemény szócsatát egymással. Szóba kerülnek természetesen az idegenek, főleg a muszlimok is, de azért minden szónok ügyel arra, hogy nehogy vesztesként kerüljön ki a tizedszázalékokról folyó csatából. Mert akkor végük lesz. Szóval ilyen pitiánerek!  Egy tizedszázaléktól függ a karrierjük!

A lenzburgi várba vezet az utam, mert nem bírok a történelmi romantika nélkül élni. A Kárpát-medencében megszoktam, hogy úron-útfélén ezzel szembesülök. De hiába böngészem kifüggesztett táblákat és feliratokat. Persze, harcoltak a Habsburgok ellen, Napóleon ellen, államiságukat ugyan néhányszor elvesztették, de visszanyerték. Mindezt pátosz nélkül közlik, úgy tűnik, szerényen, svájci módon győzedelmeskedtek.

Ezek után szinte jól esik olvasni Peter Bichsel ironikus esszéit a svájci totális demokratákról.  Bichsel szerencsés flótás, nem a Kárpát-medencében született. Az írja, hogy a svájci totális demokraták szomszédjai mindig a svájciak, és természetesen svájci tejet, svájci csokoládét és svájci sajtot fogyasztanak. A postásuk is svájci, és biztosra vehető, hogy az apjuk a svájci Alpen Klub tagja volt. Itt minden svájci, a bor is, a nagybácsi is, a tehén is. A svájci német nem német, hanem, svájci német. A svájci német nem németül beszél gyermekéhez, hanem schweizerdeutschul.. Az igazi svájci megmássza a Matterhont, és holtbiztos benne, hogy a svájci kávé jobb, mint a német vagy az osztrák. Az igazi svájci német nemigen szívleli a németországi németet. A svájci csodás fickó, ha akar, akkor Gottfried Keller lesz, de ha éppen arról van szó, akkor Goethét is, Schillert is, Thomas Mannt is svájcinak kiáltja ki és természetesen Jehudi Menuhint is.

Csak éppen a hősi helytállásról nem esik szó. Sem a dicsőséges múltról. Különös, népség! Végső fokon minden csatát megnyertek, képesek lettek volna a törököt is, szerényen, melldöngetés nélkül elagyabugyálni. Mindig győztek, aztán beleuntak a győzelembe, nem háborúztak többet, hanem a tizedszázalékokról folyó parázs vitákkal bizonyítják hazafiságukat.

Legutóbb 1998 októberében jártam Párizsban.  Elsősorban a Nyugat-nemzedék élményével érkeztem, az ő szavaik csengtek a fülemben, az ő mondataik vezettek az utcákon és a tereken. Nem volt könnyű szabadulni tőlük, s megtalálni saját Párizsom. Most sem sikerült felfedeznem, habár az egynapos sétától ezt nem is reméltem.  Most is szüntelenül az a kérdés forgott a fejemben, hogy Ady nemzedéke miért rajongott annyira Párizsért. Hűvös kora tavaszi idő fogadott, mondják, kemény volt az idei tél Párizsban, pár nappal ezelőtt még hideg szelek fújtak, de mára kisütött a nap s a párizsiak a teraszokon üldögélnek, a járókelők bagettet rágcsálnak az utcán. Hipnotikus erejű, játékos hangulatú zűrzavar uralkodik a tömegben és az utcákon. Olyan ez a város, mint egy hatalmas színpad, ahol önfeledten lehet játszadozni. Lassan-lassan kezdem érteni Ady nemzedékének párizsi vonzódását. Figyelem a járókelőket, felhörpintem a kávémat és hosszú idő után jókedvűen elkacagom magam. Miért? Nem tudom. De sejtem, hogy hasonló okok miatt zarándokoltak egykor a magyar írók Párizsba. A mosoly miatt.

Az ember ötven éves koráig felfedezi a nagyvárosokat. Utána már csak búcsúzik tőlük. Számomra nem adatott meg a felfedezés öröme, csak a búcsú szomorúsága. Minden élmény után pontot kell tenni. Ennek az életkornak az élményei pedig olyanok, mint a rövid mondatok. Esterházy írta, hogy a magyar irodalomban Kosztolányi egyszerűsítette, rövidítette és tisztábbá tette a magyar mondatot. Emlékezetem szerint, főleg miután túljutott a férfikor delén. A fiatal író dúskálhat a hosszú mondatokban, de nem teheti ezt az író, aki csak búcsúzik a városokról. Kivéve néhány zseniális alkotót. Egyébként az öregkori hosszú mondat vagy ima, vagy átkozódás – vagy pedig a középszer rejtegetése.  Ilyenkor hamissá vagy modorossá válik a hangja, ha belebonyolódik a végeláthatatlan asszociációkba. Vagy unalmassá stilizálódik át, ami szórakoztatja az irodalmi szakértőket, olyannyira, hogy ők is belebonyolódnak a hosszú exegézisekbe, de maguk sem tudják immár, hogy miért. Talán nosztalgiázva felidézik azokat a régi időket, amikor hitték, hogy az öncélú elmélet helyettesíti az életet.  Szép idők voltak! Velük együtt futottam én is a legújabb párizsi divat után, s most Párizsban arra gondolok, hogy a cél nem is volt fontos, ám futni szép volt. És muszáj volt. Ha másért nem, akkor azért, hogy becsüljem a későbbi toporgást, s ne tévesszem össze a futás boldogságát a toporgás drámájával. Mert az igazi dráma a toporgásban bontakozik ki, amikor a láthatatlan erőkkel küzdve reménytelenül kapaszkodom a rövid mondatokba, a mulandóság világítótornyaiba.

Találkozom a magyar irodalom párizsi ismerőivel, akik nagy elismeréssel beszélnek arról, hogy a Bácskában, „majdnem a világ végén”, ha kell, akkor a magyar politikusok alternatív színházat alapítanak és finanszíroznak. Még színháztermet is építenek. Elégedetten bólogatok. Az egyik párizsi hölgyet csalogatták vendégségbe, megköszönte a nagylelkű ajánlatot, szívesen menne, de Bácska messze van, mondja. Aztán hallom a panaszokat, hogy bezzeg Franciaországban ilyesmire nincs lehetőség, a színházaknak, akárcsak a könyvkiadónak a piacból kell megélniük. A könyvkiadók csődbe mennek, a művészszínházak becsukják a kapukat, ha nem találnak nagylelkű szponzort. Közpénzekre alig számíthatnak. Néha-néha az alapítványok vagy az állam besegítenek, de a segítség rövid távú, mert azt mondják, hogy ők horgászni tanítanak, s éveken át nem akaszthatják horogra a halat. Aki művész akar lenni, tanuljon meg horgászni! Ezeket a kissé cinikus szavakat hallva arra gondolok, hogy nem vagyunk olyan nagy nyomorban élő régió, tartomány, ország és kisebbség. Nálunk elegendő, hogy valaki valamelyik fontos politikai testület tagja legyen, vagy jól helyezkedjen, s máris lepottyan az égből a „második kiadás”. Ez is cinikus játék, s nehéz eldönteni, hogy melyik cinizmus a fájóbb.

Szombat délután Anikóval Trianonba látogatunk. A Nagy Csatorna és a kastély környéke tele gyerekkel, akik az erdő szélén, a kastélyok környéken futkároznak. Trianon a franciák kedvenc kirándulóhelye, a magyarok pedig évente egyszer ide járnak tüntetni. A művelt francia középrétegnek azonban fogalma sincs, mi történt a magyarokkal, miért tüntetnek a magyarok Trianonban. Legtöbbjük az újságban olvasta, hogy tüntetnek a magyarok. Rendben van, mondják, ha a rendőrség engedélyezte, akkor tüntessenek. De miért éppen Trianonban? Miért nem Párizsban, kérdezi az egyik ismerősöm. Ha Párizsban tüntetnének, akkor többet foglalkozna velük a média. Ezzel le is veszik a napirendről a magyar kérdést. Eszembe jut, hogy Illyés Gyula találkozott megannyiszor hasonló értetlenséggel. A válasza nem hatotta meg a franciákat. Hozzáteszem, a németeket se. Számukra ez már csak a történelem jelentéktelen, feledésbe merülő, apró részlete, amely nem került be a tankönyvekbe.

Végre, ma reggel megvigasztalódtam. A fontosabb svájci és német napilapokban nem írtak Szerbiáról és Magyarországról. Szóval a „hazákban” minden rendben van.

Szerbia évtizedeken át kiemelt fontosságot kapott a nyugati sajtóban, az utóbbi években azonban ritkaságnak számít egy-egy Szerbiára vonatkozó cikk, kommentár vagy riport. A szerbiai olvasok már-már megsértődtek, mert a nyugatiak mellőzik őket. De ennek köszönve a politikusok legalább megpihentek, nem csepülték a gyanús szerbiai ellenzéki értelmiségieket, azért, mert megint felbérelték, és a saját szolgálatukba állították a nyugati sajtót.

Az utóbbi hónapokban Magyarország tett ki magáért, olyannyira, hogy még azok a svájci újságok is akadékoskodtak, amelyeket ingyen osztogatnak a pályaudvarokon és a bevásárlóközpontokban. De ma egy szót sem olvasok a magyar belpolitikáról.

Ma tehát Magyarországon és Szerbiában minden rendben.

Az eső alig szemerkél, Budapesten plusz 0 C-t, Újvidéken -1 C-t mérnek, itt +5-ot. Az Alpesekben, úgy, látszik elviselhetőbb a tél, mint odalenn Délen. Elhatároztam, hogy gondtalan történelmi sétát teszek a lenzburgi várban. Mert a svájciak nemigen hivalkodnak a történelemmel, pedig lenne miért. Főleg a múzeumokban meg azokon a nevezetes helyeken találkozom vele, ott ahol megfordulnak a turisták. De a fránya svájciak főleg üzleti szellemben értelmezik a történelmet. Szárazon ismertetik a tényeket, a belépődíj ennyi meg ennyi. Az ismertetőkből hiányzik a dicsőséges múlt pátosza, amelyet odalenn Délen, annyira megszoktam. Az újságokban szintén alig találkozom nemzeti egységről és a dicsőégről szóló mondatokkal. Meg arról sem írnak, hogy Svájc példát mutat Európának. A politikusok pedig keveset szerepelnek a sajtóban, ha igen, akkor meglepően szűkszavúak. Miről szónokolnak? Hát, bizony legtöbbet az adószázalékról, a munkanélküliek számának csökkenéséről és az árak ingadozásáról vívnak kemény szócsatát egymással. Szóba kerülnek természetesen az idegenek, főleg a muszlimok is, de azért minden szónok ügyel arra, hogy nehogy vesztesként kerüljön ki a tizedszázalékokról folyó csatából. Mert akkor végük lesz. Szóval ilyen pitiánerek!  Egy tizedszázaléktól függ a karrierjük!

A lenzburgi várba vezet az utam, mert nem bírok a történelmi romantika nélkül élni. A Kárpát-medencében megszoktam, hogy úron-útfélén ezzel szembesülök. De hiába böngészem kifüggesztett táblákat és feliratokat. Persze, harcoltak a Habsburgok ellen, Napóleon ellen, államiságukat ugyan néhányszor elvesztették, de visszanyerték. Mindezt pátosz nélkül közlik, úgy tűnik, szerényen, svájci módon győzedelmeskedtek.

Ezek után szinte jól esik olvasni Peter Bichsel ironikus esszéit a svájci totális demokratákról.  Bichsel szerencsés flótás, nem a Kárpát-medencében született. Az írja, hogy a svájci totális demokraták szomszédjai mindig a svájciak, és természetesen svájci tejet, svájci csokoládét és svájci sajtot fogyasztanak. A postásuk is svájci, és biztosra vehető, hogy az apjuk a svájci Alpen Klub tagja volt. Itt minden svájci, a bor is, a nagybácsi is, a tehén is. A svájci német nem német, hanem, svájci német. A svájci német nem németül beszél gyermekéhez, hanem schweizerdeutschul.. Az igazi svájci megmássza a Matterhont, és holtbiztos benne, hogy a svájci kávé jobb, mint a német vagy az osztrák. Az igazi svájci német nemigen szívleli a németországi németet. A svájci csodás fickó, ha akar, akkor Gottfried Keller lesz, de ha éppen arról van szó, akkor Goethét is, Schillert is, Thomas Mannt is svájcinak kiáltja ki és természetesen Jehudi Menuhint is.

Csak éppen a hősi helytállásról nem esik szó. Sem a dicsőséges múltról. Különös, népség! Végső fokon minden csatát megnyertek, képesek lettek volna a törököt is, szerényen, melldöngetés nélkül elagyabugyálni. Mindig győztek, aztán beleuntak a győzelembe, nem háborúztak többet, hanem a tizedszázalékokról folyó parázs vitákkal bizonyítják hazafiságukat.

Legutóbb 1998 októberében jártam Párizsban.  Elsősorban a Nyugat-nemzedék élményével érkeztem, az ő szavaik csengtek a fülemben, az ő mondataik vezettek az utcákon és a tereken. Nem volt könnyű szabadulni tőlük, s megtalálni saját Párizsom. Most sem sikerült felfedeznem, habár az egynapos sétától ezt nem is reméltem.  Most is szüntelenül az a kérdés forgott a fejemben, hogy Ady nemzedéke miért rajongott annyira Párizsért. Hűvös kora tavaszi idő fogadott, mondják, kemény volt az idei tél Párizsban, pár nappal ezelőtt még hideg szelek fújtak, de mára kisütött a nap s a párizsiak a teraszokon üldögélnek, a járókelők bagettet rágcsálnak az utcán. Hipnotikus erejű, játékos hangulatú zűrzavar uralkodik a tömegben és az utcákon. Olyan ez a város, mint egy hatalmas színpad, ahol önfeledten lehet játszadozni. Lassan-lassan kezdem érteni Ady nemzedékének párizsi vonzódását. Figyelem a járókelőket, felhörpintem a kávémat és hosszú idő után jókedvűen elkacagom magam. Miért? Nem tudom. De sejtem, hogy hasonló okok miatt zarándokoltak egykor a magyar írók Párizsba. A mosoly miatt.

Az ember ötven éves koráig felfedezi a nagyvárosokat. Utána már csak búcsúzik tőlük. Számomra nem adatott meg a felfedezés öröme, csak a búcsú szomorúsága. Minden élmény után pontot kell tenni. Ennek az életkornak az élményei pedig olyanok, mint a rövid mondatok. Esterházy írta, hogy a magyar irodalomban Kosztolányi egyszerűsítette, rövidítette és tisztábbá tette a magyar mondatot. Emlékezetem szerint, főleg miután túljutott a férfikor delén. A fiatal író dúskálhat a hosszú mondatokban, de nem teheti ezt az író, aki csak búcsúzik a városokról. Kivéve néhány zseniális alkotót. Egyébként az öregkori hosszú mondat vagy ima, vagy átkozódás – vagy pedig a középszer rejtegetése.  Ilyenkor hamissá vagy modorossá válik a hangja, ha belebonyolódik a végeláthatatlan asszociációkba. Vagy unalmassá stilizálódik át, ami szórakoztatja az irodalmi szakértőket, olyannyira, hogy ők is belebonyolódnak a hosszú exegézisekbe, de maguk sem tudják immár, hogy miért. Talán nosztalgiázva felidézik azokat a régi időket, amikor hitték, hogy az öncélú elmélet helyettesíti az életet.  Szép idők voltak! Velük együtt futottam én is a legújabb párizsi divat után, s most Párizsban arra gondolok, hogy a cél nem is volt fontos, ám futni szép volt. És muszáj volt. Ha másért nem, akkor azért, hogy becsüljem a későbbi toporgást, s ne tévesszem össze a futás boldogságát a toporgás drámájával. Mert az igazi dráma a toporgásban bontakozik ki, amikor a láthatatlan erőkkel küzdve reménytelenül kapaszkodom a rövid mondatokba, a mulandóság világítótornyaiba.

Találkozom a magyar irodalom párizsi ismerőivel, akik nagy elismeréssel beszélnek arról, hogy a Bácskában, „majdnem a világ végén”, ha kell, akkor a magyar politikusok alternatív színházat alapítanak és finanszíroznak. Még színháztermet is építenek. Elégedetten bólogatok. Az egyik párizsi hölgyet csalogatták vendégségbe, megköszönte a nagylelkű ajánlatot, szívesen menne, de Bácska messze van, mondja. Aztán hallom a panaszokat, hogy bezzeg Franciaországban ilyesmire nincs lehetőség, a színházaknak, akárcsak a könyvkiadónak a piacból kell megélniük. A könyvkiadók csődbe mennek, a művészszínházak becsukják a kapukat, ha nem találnak nagylelkű szponzort. Közpénzekre alig számíthatnak. Néha-néha az alapítványok vagy az állam besegítenek, de a segítség rövid távú, mert azt mondják, hogy ők horgászni tanítanak, s éveken át nem akaszthatják horogra a halat. Aki művész akar lenni, tanuljon meg horgászni! Ezeket a kissé cinikus szavakat hallva arra gondolok, hogy nem vagyunk olyan nagy nyomorban élő régió, tartomány, ország és kisebbség. Nálunk elegendő, hogy valaki valamelyik fontos politikai testület tagja legyen, vagy jól helyezkedjen, s máris lepottyan az égből a „második kiadás”. Ez is cinikus játék, s nehéz eldönteni, hogy melyik cinizmus a fájóbb.

Szombat délután Anikóval Trianonba látogatunk. A Nagy Csatorna és a kastély környéke tele gyerekkel, akik az erdő szélén, a kastélyok környéken futkároznak. Trianon a franciák kedvenc kirándulóhelye, a magyarok pedig évente egyszer ide járnak tüntetni. A művelt francia középrétegnek azonban fogalma sincs, mi történt a magyarokkal, miért tüntetnek a magyarok Trianonban. Legtöbbjük az újságban olvasta, hogy tüntetnek a magyarok. Rendben van, mondják, ha a rendőrség engedélyezte, akkor tüntessenek. De miért éppen Trianonban? Miért nem Párizsban, kérdezi az egyik ismerősöm. Ha Párizsban tüntetnének, akkor többet foglalkozna velük a média. Ezzel le is veszik a napirendről a magyar kérdést. Eszembe jut, hogy Illyés Gyula találkozott megannyiszor hasonló értetlenséggel. A válasza nem hatotta meg a franciákat. Hozzáteszem, a németeket se. Számukra ez már csak a történelem jelentéktelen, feledésbe merülő, apró részlete, amely nem került be a tankönyvekbe.

Végre, ma reggel megvigasztalódtam. A fontosabb svájci és német napilapokban nem írtak Szerbiáról és Magyarországról. Szóval a „hazákban” minden rendben van.

Szerbia évtizedeken át kiemelt fontosságot kapott a nyugati sajtóban, az utóbbi években azonban ritkaságnak számít egy-egy Szerbiára vonatkozó cikk, kommentár vagy riport. A szerbiai olvasok már-már megsértődtek, mert a nyugatiak mellőzik őket. De ennek köszönve a politikusok legalább megpihentek, nem csepülték a gyanús szerbiai ellenzéki értelmiségieket, azért, mert megint felbérelték, és a saját szolgálatukba állították a nyugati sajtót.

Az utóbbi hónapokban Magyarország tett ki magáért, olyannyira, hogy még azok a svájci újságok is akadékoskodtak, amelyeket ingyen osztogatnak a pályaudvarokon és a bevásárlóközpontokban. De ma egy szót sem olvasok a magyar belpolitikáról.

Ma tehát Magyarországon és Szerbiában minden rendben.

Az eső alig szemerkél, Budapesten plusz 0 C-t, Újvidéken -1 C-t mérnek, itt +5-ot. Az Alpesekben, úgy, látszik elviselhetőbb a tél, mint odalenn Délen. Elhatároztam, hogy gondtalan történelmi sétát teszek a lenzburgi várban. Mert a svájciak nemigen hivalkodnak a történelemmel, pedig lenne miért. Főleg a múzeumokban meg azokon a nevezetes helyeken találkozom vele, ott ahol megfordulnak a turisták. De a fránya svájciak főleg üzleti szellemben értelmezik a történelmet. Szárazon ismertetik a tényeket, a belépődíj ennyi meg ennyi. Az ismertetőkből hiányzik a dicsőséges múlt pátosza, amelyet odalenn Délen, annyira megszoktam. Az újságokban szintén alig találkozom nemzeti egységről és a dicsőégről szóló mondatokkal. Meg arról sem írnak, hogy Svájc példát mutat Európának. A politikusok pedig keveset szerepelnek a sajtóban, ha igen, akkor meglepően szűkszavúak. Miről szónokolnak? Hát, bizony legtöbbet az adószázalékról, a munkanélküliek számának csökkenéséről és az árak ingadozásáról vívnak kemény szócsatát egymással. Szóba kerülnek természetesen az idegenek, főleg a muszlimok is, de azért minden szónok ügyel arra, hogy nehogy vesztesként kerüljön ki a tizedszázalékokról folyó csatából. Mert akkor végük lesz. Szóval ilyen pitiánerek!  Egy tizedszázaléktól függ a karrierjük!

A lenzburgi várba vezet az utam, mert nem bírok a történelmi romantika nélkül élni. A Kárpát-medencében megszoktam, hogy úron-útfélén ezzel szembesülök. De hiába böngészem kifüggesztett táblákat és feliratokat. Persze, harcoltak a Habsburgok ellen, Napóleon ellen, államiságukat ugyan néhányszor elvesztették, de visszanyerték. Mindezt pátosz nélkül közlik, úgy tűnik, szerényen, svájci módon győzedelmeskedtek.

Ezek után szinte jól esik olvasni Peter Bichsel ironikus esszéit a svájci totális demokratákról.  Bichsel szerencsés flótás, nem a Kárpát-medencében született. Az írja, hogy a svájci totális demokraták szomszédjai mindig a svájciak, és természetesen svájci tejet, svájci csokoládét és svájci sajtot fogyasztanak. A postásuk is svájci, és biztosra vehető, hogy az apjuk a svájci Alpen Klub tagja volt. Itt minden svájci, a bor is, a nagybácsi is, a tehén is. A svájci német nem német, hanem, svájci német. A svájci német nem németül beszél gyermekéhez, hanem schweizerdeutschul.. Az igazi svájci megmássza a Matterhont, és holtbiztos benne, hogy a svájci kávé jobb, mint a német vagy az osztrák. Az igazi svájci német nemigen szívleli a németországi németet. A svájci csodás fickó, ha akar, akkor Gottfried Keller lesz, de ha éppen arról van szó, akkor Goethét is, Schillert is, Thomas Mannt is svájcinak kiáltja ki és természetesen Jehudi Menuhint is.

Csak éppen a hősi helytállásról nem esik szó. Sem a dicsőséges múltról. Különös, népség! Végső fokon minden csatát megnyertek, képesek lettek volna a törököt is, szerényen, melldöngetés nélkül elagyabugyálni. Mindig győztek, aztán beleuntak a győzelembe, nem háborúztak többet, hanem a tizedszázalékokról folyó parázs vitákkal bizonyítják hazafiságukat.

Legutóbb 1998 októberében jártam Párizsban.  Elsősorban a Nyugat-nemzedék élményével érkeztem, az ő szavaik csengtek a fülemben, az ő mondataik vezettek az utcákon és a tereken. Nem volt könnyű szabadulni tőlük, s megtalálni saját Párizsom. Most sem sikerült felfedeznem, habár az egynapos sétától ezt nem is reméltem.  Most is szüntelenül az a kérdés forgott a fejemben, hogy Ady nemzedéke miért rajongott annyira Párizsért. Hűvös kora tavaszi idő fogadott, mondják, kemény volt az idei tél Párizsban, pár nappal ezelőtt még hideg szelek fújtak, de mára kisütött a nap s a párizsiak a teraszokon üldögélnek, a járókelők bagettet rágcsálnak az utcán. Hipnotikus erejű, játékos hangulatú zűrzavar uralkodik a tömegben és az utcákon. Olyan ez a város, mint egy hatalmas színpad, ahol önfeledten lehet játszadozni. Lassan-lassan kezdem érteni Ady nemzedékének párizsi vonzódását. Figyelem a járókelőket, felhörpintem a kávémat és hosszú idő után jókedvűen elkacagom magam. Miért? Nem tudom. De sejtem, hogy hasonló okok miatt zarándokoltak egykor a magyar írók Párizsba. A mosoly miatt.

Az ember ötven éves koráig felfedezi a nagyvárosokat. Utána már csak búcsúzik tőlük. Számomra nem adatott meg a felfedezés öröme, csak a búcsú szomorúsága. Minden élmény után pontot kell tenni. Ennek az életkornak az élményei pedig olyanok, mint a rövid mondatok. Esterházy írta, hogy a magyar irodalomban Kosztolányi egyszerűsítette, rövidítette és tisztábbá tette a magyar mondatot. Emlékezetem szerint, főleg miután túljutott a férfikor delén. A fiatal író dúskálhat a hosszú mondatokban, de nem teheti ezt az író, aki csak búcsúzik a városokról. Kivéve néhány zseniális alkotót. Egyébként az öregkori hosszú mondat vagy ima, vagy átkozódás – vagy pedig a középszer rejtegetése.  Ilyenkor hamissá vagy modorossá válik a hangja, ha belebonyolódik a végeláthatatlan asszociációkba. Vagy unalmassá stilizálódik át, ami szórakoztatja az irodalmi szakértőket, olyannyira, hogy ők is belebonyolódnak a hosszú exegézisekbe, de maguk sem tudják immár, hogy miért. Talán nosztalgiázva felidézik azokat a régi időket, amikor hitték, hogy az öncélú elmélet helyettesíti az életet.  Szép idők voltak! Velük együtt futottam én is a legújabb párizsi divat után, s most Párizsban arra gondolok, hogy a cél nem is volt fontos, ám futni szép volt. És muszáj volt. Ha másért nem, akkor azért, hogy becsüljem a későbbi toporgást, s ne tévesszem össze a futás boldogságát a toporgás drámájával. Mert az igazi dráma a toporgásban bontakozik ki, amikor a láthatatlan erőkkel küzdve reménytelenül kapaszkodom a rövid mondatokba, a mulandóság világítótornyaiba.

Találkozom a magyar irodalom párizsi ismerőivel, akik nagy elismeréssel beszélnek arról, hogy a Bácskában, „majdnem a világ végén”, ha kell, akkor a magyar politikusok alternatív színházat alapítanak és finanszíroznak. Még színháztermet is építenek. Elégedetten bólogatok. Az egyik párizsi hölgyet csalogatták vendégségbe, megköszönte a nagylelkű ajánlatot, szívesen menne, de Bácska messze van, mondja. Aztán hallom a panaszokat, hogy bezzeg Franciaországban ilyesmire nincs lehetőség, a színházaknak, akárcsak a könyvkiadónak a piacból kell megélniük. A könyvkiadók csődbe mennek, a művészszínházak becsukják a kapukat, ha nem találnak nagylelkű szponzort. Közpénzekre alig számíthatnak. Néha-néha az alapítványok vagy az állam besegítenek, de a segítség rövid távú, mert azt mondják, hogy ők horgászni tanítanak, s éveken át nem akaszthatják horogra a halat. Aki művész akar lenni, tanuljon meg horgászni! Ezeket a kissé cinikus szavakat hallva arra gondolok, hogy nem vagyunk olyan nagy nyomorban élő régió, tartomány, ország és kisebbség. Nálunk elegendő, hogy valaki valamelyik fontos politikai testület tagja legyen, vagy jól helyezkedjen, s máris lepottyan az égből a „második kiadás”. Ez is cinikus játék, s nehéz eldönteni, hogy melyik cinizmus a fájóbb.

Szombat délután Anikóval Trianonba látogatunk. A Nagy Csatorna és a kastély környéke tele gyerekkel, akik az erdő szélén, a kastélyok környéken futkároznak. Trianon a franciák kedvenc kirándulóhelye, a magyarok pedig évente egyszer ide járnak tüntetni. A művelt francia középrétegnek azonban fogalma sincs, mi történt a magyarokkal, miért tüntetnek a magyarok Trianonban. Legtöbbjük az újságban olvasta, hogy tüntetnek a magyarok. Rendben van, mondják, ha a rendőrség engedélyezte, akkor tüntessenek. De miért éppen Trianonban? Miért nem Párizsban, kérdezi az egyik ismerősöm. Ha Párizsban tüntetnének, akkor többet foglalkozna velük a média. Ezzel le is veszik a napirendről a magyar kérdést. Eszembe jut, hogy Illyés Gyula találkozott megannyiszor hasonló értetlenséggel. A válasza nem hatotta meg a franciákat. Hozzáteszem, a németeket se. Számukra ez már csak a történelem jelentéktelen, feledésbe merülő, apró részlete, amely nem került be a tankönyvekbe.

Végre, ma reggel megvigasztalódtam. A fontosabb svájci és német napilapokban nem írtak Szerbiáról és Magyarországról. Szóval a „hazákban” minden rendben van.

Szerbia évtizedeken át kiemelt fontosságot kapott a nyugati sajtóban, az utóbbi években azonban ritkaságnak számít egy-egy Szerbiára vonatkozó cikk, kommentár vagy riport. A szerbiai olvasok már-már megsértődtek, mert a nyugatiak mellőzik őket. De ennek köszönve a politikusok legalább megpihentek, nem csepülték a gyanús szerbiai ellenzéki értelmiségieket, azért, mert megint felbérelték, és a saját szolgálatukba állították a nyugati sajtót.

Az utóbbi hónapokban Magyarország tett ki magáért, olyannyira, hogy még azok a svájci újságok is akadékoskodtak, amelyeket ingyen osztogatnak a pályaudvarokon és a bevásárlóközpontokban. De ma egy szót sem olvasok a magyar belpolitikáról.

Ma tehát Magyarországon és Szerbiában minden rendben.

Az eső alig szemerkél, Budapesten plusz 0 C-t, Újvidéken -1 C-t mérnek, itt +5-ot. Az Alpesekben, úgy, látszik elviselhetőbb a tél, mint odalenn Délen. Elhatároztam, hogy gondtalan történelmi sétát teszek a lenzburgi várban. Mert a svájciak nemigen hivalkodnak a történelemmel, pedig lenne miért. Főleg a múzeumokban meg azokon a nevezetes helyeken találkozom vele, ott ahol megfordulnak a turisták. De a fránya svájciak főleg üzleti szellemben értelmezik a történelmet. Szárazon ismertetik a tényeket, a belépődíj ennyi meg ennyi. Az ismertetőkből hiányzik a dicsőséges múlt pátosza, amelyet odalenn Délen, annyira megszoktam. Az újságokban szintén alig találkozom nemzeti egységről és a dicsőégről szóló mondatokkal. Meg arról sem írnak, hogy Svájc példát mutat Európának. A politikusok pedig keveset szerepelnek a sajtóban, ha igen, akkor meglepően szűkszavúak. Miről szónokolnak? Hát, bizony legtöbbet az adószázalékról, a munkanélküliek számának csökkenéséről és az árak ingadozásáról vívnak kemény szócsatát egymással. Szóba kerülnek természetesen az idegenek, főleg a muszlimok is, de azért minden szónok ügyel arra, hogy nehogy vesztesként kerüljön ki a tizedszázalékokról folyó csatából. Mert akkor végük lesz. Szóval ilyen pitiánerek!  Egy tizedszázaléktól függ a karrierjük!

A lenzburgi várba vezet az utam, mert nem bírok a történelmi romantika nélkül élni. A Kárpát-medencében megszoktam, hogy úron-útfélén ezzel szembesülök. De hiába böngészem kifüggesztett táblákat és feliratokat. Persze, harcoltak a Habsburgok ellen, Napóleon ellen, államiságukat ugyan néhányszor elvesztették, de visszanyerték. Mindezt pátosz nélkül közlik, úgy tűnik, szerényen, svájci módon győzedelmeskedtek.

Ezek után szinte jól esik olvasni Peter Bichsel ironikus esszéit a svájci totális demokratákról.  Bichsel szerencsés flótás, nem a Kárpát-medencében született. Az írja, hogy a svájci totális demokraták szomszédjai mindig a svájciak, és természetesen svájci tejet, svájci csokoládét és svájci sajtot fogyasztanak. A postásuk is svájci, és biztosra vehető, hogy az apjuk a svájci Alpen Klub tagja volt. Itt minden svájci, a bor is, a nagybácsi is, a tehén is. A svájci német nem német, hanem, svájci német. A svájci német nem németül beszél gyermekéhez, hanem schweizerdeutschul.. Az igazi svájci megmássza a Matterhont, és holtbiztos benne, hogy a svájci kávé jobb, mint a német vagy az osztrák. Az igazi svájci német nemigen szívleli a németországi németet. A svájci csodás fickó, ha akar, akkor Gottfried Keller lesz, de ha éppen arról van szó, akkor Goethét is, Schillert is, Thomas Mannt is svájcinak kiáltja ki és természetesen Jehudi Menuhint is.

Csak éppen a hősi helytállásról nem esik szó. Sem a dicsőséges múltról. Különös, népség! Végső fokon minden csatát megnyertek, képesek lettek volna a törököt is, szerényen, melldöngetés nélkül elagyabugyálni. Mindig győztek, aztán beleuntak a győzelembe, nem háborúztak többet, hanem a tizedszázalékokról folyó parázs vitákkal bizonyítják hazafiságukat.

Legutóbb 1998 októberében jártam Párizsban.  Elsősorban a Nyugat-nemzedék élményével érkeztem, az ő szavaik csengtek a fülemben, az ő mondataik vezettek az utcákon és a tereken. Nem volt könnyű szabadulni tőlük, s megtalálni saját Párizsom. Most sem sikerült felfedeznem, habár az egynapos sétától ezt nem is reméltem.  Most is szüntelenül az a kérdés forgott a fejemben, hogy Ady nemzedéke miért rajongott annyira Párizsért. Hűvös kora tavaszi idő fogadott, mondják, kemény volt az idei tél Párizsban, pár nappal ezelőtt még hideg szelek fújtak, de mára kisütött a nap s a párizsiak a teraszokon üldögélnek, a járókelők bagettet rágcsálnak az utcán. Hipnotikus erejű, játékos hangulatú zűrzavar uralkodik a tömegben és az utcákon. Olyan ez a város, mint egy hatalmas színpad, ahol önfeledten lehet játszadozni. Lassan-lassan kezdem érteni Ady nemzedékének párizsi vonzódását. Figyelem a járókelőket, felhörpintem a kávémat és hosszú idő után jókedvűen elkacagom magam. Miért? Nem tudom. De sejtem, hogy hasonló okok miatt zarándokoltak egykor a magyar írók Párizsba. A mosoly miatt.

Az ember ötven éves koráig felfedezi a nagyvárosokat. Utána már csak búcsúzik tőlük. Számomra nem adatott meg a felfedezés öröme, csak a búcsú szomorúsága. Minden élmény után pontot kell tenni. Ennek az életkornak az élményei pedig olyanok, mint a rövid mondatok. Esterházy írta, hogy a magyar irodalomban Kosztolányi egyszerűsítette, rövidítette és tisztábbá tette a magyar mondatot. Emlékezetem szerint, főleg miután túljutott a férfikor delén. A fiatal író dúskálhat a hosszú mondatokban, de nem teheti ezt az író, aki csak búcsúzik a városokról. Kivéve néhány zseniális alkotót. Egyébként az öregkori hosszú mondat vagy ima, vagy átkozódás – vagy pedig a középszer rejtegetése.  Ilyenkor hamissá vagy modorossá válik a hangja, ha belebonyolódik a végeláthatatlan asszociációkba. Vagy unalmassá stilizálódik át, ami szórakoztatja az irodalmi szakértőket, olyannyira, hogy ők is belebonyolódnak a hosszú exegézisekbe, de maguk sem tudják immár, hogy miért. Talán nosztalgiázva felidézik azokat a régi időket, amikor hitték, hogy az öncélú elmélet helyettesíti az életet.  Szép idők voltak! Velük együtt futottam én is a legújabb párizsi divat után, s most Párizsban arra gondolok, hogy a cél nem is volt fontos, ám futni szép volt. És muszáj volt. Ha másért nem, akkor azért, hogy becsüljem a későbbi toporgást, s ne tévesszem össze a futás boldogságát a toporgás drámájával. Mert az igazi dráma a toporgásban bontakozik ki, amikor a láthatatlan erőkkel küzdve reménytelenül kapaszkodom a rövid mondatokba, a mulandóság világítótornyaiba.

Találkozom a magyar irodalom párizsi ismerőivel, akik nagy elismeréssel beszélnek arról, hogy a Bácskában, „majdnem a világ végén”, ha kell, akkor a magyar politikusok alternatív színházat alapítanak és finanszíroznak. Még színháztermet is építenek. Elégedetten bólogatok. Az egyik párizsi hölgyet csalogatták vendégségbe, megköszönte a nagylelkű ajánlatot, szívesen menne, de Bácska messze van, mondja. Aztán hallom a panaszokat, hogy bezzeg Franciaországban ilyesmire nincs lehetőség, a színházaknak, akárcsak a könyvkiadónak a piacból kell megélniük. A könyvkiadók csődbe mennek, a művészszínházak becsukják a kapukat, ha nem találnak nagylelkű szponzort. Közpénzekre alig számíthatnak. Néha-néha az alapítványok vagy az állam besegítenek, de a segítség rövid távú, mert azt mondják, hogy ők horgászni tanítanak, s éveken át nem akaszthatják horogra a halat. Aki művész akar lenni, tanuljon meg horgászni! Ezeket a kissé cinikus szavakat hallva arra gondolok, hogy nem vagyunk olyan nagy nyomorban élő régió, tartomány, ország és kisebbség. Nálunk elegendő, hogy valaki valamelyik fontos politikai testület tagja legyen, vagy jól helyezkedjen, s máris lepottyan az égből a „második kiadás”. Ez is cinikus játék, s nehéz eldönteni, hogy melyik cinizmus a fájóbb.

Szombat délután Anikóval Trianonba látogatunk. A Nagy Csatorna és a kastély környéke tele gyerekkel, akik az erdő szélén, a kastélyok környéken futkároznak. Trianon a franciák kedvenc kirándulóhelye, a magyarok pedig évente egyszer ide járnak tüntetni. A művelt francia középrétegnek azonban fogalma sincs, mi történt a magyarokkal, miért tüntetnek a magyarok Trianonban. Legtöbbjük az újságban olvasta, hogy tüntetnek a magyarok. Rendben van, mondják, ha a rendőrség engedélyezte, akkor tüntessenek. De miért éppen Trianonban? Miért nem Párizsban, kérdezi az egyik ismerősöm. Ha Párizsban tüntetnének, akkor többet foglalkozna velük a média. Ezzel le is veszik a napirendről a magyar kérdést. Eszembe jut, hogy Illyés Gyula találkozott megannyiszor hasonló értetlenséggel. A válasza nem hatotta meg a franciákat. Hozzáteszem, a németeket se. Számukra ez már csak a történelem jelentéktelen, feledésbe merülő, apró részlete, amely nem került be a tankönyvekbe.