Német-német vita

2009 novemberében a vajdasági magyar funkcionáriusok ünnepelték az új vajdasági statútumot. Azt mondták, hogy „a statútumnak és a hatásköri törvénynek köszönhetően biztosítani tudjuk Vajdaság fejlődését és az európai uniós integrációt”. Sorjáztak az interjúk fotókkal, ez is a politikai marketing része volt. Egy év után azonban a  Vajdasági Klub vitaestjén napvilágot láttak a gazdasági kijózanító mutatószámok, melyek szerint a társadalmi össztermék Vajdaságban 7 százalékkal alacsonyabb, mint a köztársasági. De ez még semmi. A belgrádi kétszer akkora, mint a tartományi. Mi se természetesebb, hogy a vajdaságiak türelme fogytán, s egyre hangosabban kérdik, hova vezet ez az öngyilkos centralizmus. Ám mindez nem csupán Vajdaság kérdése, hanem Szerbiáé is, hiszen a jelenlegi kormánykoalíció jövője forog kockán. Nekem úgy tűnik, hogy a jelenlegi kormánykoalíció maga alatt vágja a fát. Tudvalevő, hogy az Európa párti kormány Vajdaságban élvezi a legnagyobb támogatottságot. Ám ha azokat jutalmazza, akik nem rokonszenveznek az EU-csatlakozással és azokat bünteti, akik támogatják, akkor nem csak rossz üzenetet küld a híveinek, hanem ellenfeleit is bátorítja.

Peter von Matt a specifikus svájci irodalmi emlékezetről ír a Neue Zürcher Zeitungban. Érdekes az a megállapítása, hogy minden nemzedék újra alkotja a múltját, szembesül az idő zsarnokságával, de nem tud szabadulni a tér hatalmától abban az esetben sem, ha leveti válláról a múltat. Ez képezi svájci német irodalom sajátosságának hitelességét. Ez azt is jelenti, egy svájci német írónak odaítélhető a német irodalmi nagydíj, ám német író, vagy a Németországba áttelepült német író már nem részesülhet a svájci német könyvdíjból. Mellesleg két jelentős író elegendő volt, hogy tartósan megalapozza a svájci német irodalmi entitást: Max Frisch és Friedrich Dürrenmatt. „Lehetetlen szabadságról beszélni ezekkel a svájciakkal, egyszerűen azért, mert nem tudják elviselni, ha valaki kétségbe vonja ezt a szabadságot, s nem svájci monopóliumnak, hanem problémának tartja. Egyáltalán: minden őszinte kérdéstől félnek; gondolkodásuk csak odáig terjed, hogy a válasz máris a zsebükben legyen, gyakorlati válasz, számukra hasznos válasz. Ha tehát ezt nézzük: nem is gondolkodnak, csak igazolnak mindent. Semmi esetre sem mernek kételkedni önmagukban. S nem ez-e éppen a szellemi szolgaság jele ?”, írta az inkább rebellis Max Frisch, aki sokszor elverte a port a svájciakon. Dürrenmatt inkább patrióta és konzervatív volt, de ő sem volt derülátó. Konzervatív volt, de nem olyképpen, hogy bezárkózott volna a svájci német kuckóba, vagy a hagyományokba. A nyugati világ csődjét ábrázolta, s megállapítják, minden drámája – kétségtelenül – valamilyen morális és politikai paradoxonon alapszik. Kettőjük munkássága után senkinek sem jut eszébe, hogy kétségbe vonja a külön svájci irodalom létét, mint ahogy az is természetes, hogy ez az irodalom a német irodalom és kultúra része. A két nagy után viszont a svájci európaiság sem vonható kétségbe, s a svájci írók közvetlenül nem pedig Berlinen keresztül kapcsolódnak az európai kulturális áramlatokba és intézményrendszerekbe. Két jelentős, sokszor egymással is vitatkozó alkotó megoldotta a problémát, amit a középszerűek soha sem tudnak megoldani.

Német-német vita

Vacsora Hans-Ulrich Probsttal, s svájci rádia kulturális műsorainak szerkesztőjével.  Egy hosszabb interjút készítene velem, március 11-án. Bőven van idő addig, de a svájciak, akárcsak a többi nyugati ország polgárai, mindent időben előkészítenek. Probst meglepő történeteket mesél a német-német viszonyról. A svájci németek és a németországi németek közötti feszültség nem csak a 2. világháború után jelentkezett, hanem jelenleg is tart. Persze, ez nem gátolja a németországi németeket, hogy Svájcban vállaljanak munkát és, de facto, áttelepüljenek Svájcba. A zürichi egyetem tele van németországi német professzorral (nem vendég-illetve víkendtanárral!), akik elpártoltak a német katedráktól, átköltöztek Svájcba, megtanulták a svájci németet és a svájciak pártját fogják a németországi németek és a svájci németek örökös vitájában. Elképzelem, hogy budapesti tanárok, mondjuk tíz évig vajdaságban éljenek, s közben és rész vesznek a vajdasági szellemi életben, közéletben, vitatkoznak, ha kell, a budapestiekkel is.

Művészi képzelet hatalma? Kitalálni magunk köré egy világot? Pilinszky kemény mondata jut eszembe: „A középszerűség eleve fél a valóságtól és kerül minden igazságot, amely egykönnyen arra kötelez­hetné, hogy feladja kicsinyes önzését.”  Félve teszem fel a kérdést, mennyi kicsinyes önzés van a művészetben és az irodalomban? Hol kezdődök a képzelet hatalmával és szépségével való visszaélés?

A Mladić igazságáért harcoló neves filmrendező, Emir Kusturica, keményen elítélte a multikulturalizmust. Ő is vegyes családból származik, sokáig Emir volt, most azonban Nemanja lett. A multikulturalizmusnak befellegzett, hirdeti diadalmasan.  Azt hiszem, a Vajdaságban is sokan megköszönik a tanúvallomását.

Mindenki Egyiptomról beszél, akivel csak találkozom. Percről-perce változik a helyzet. Lemondott Mubarak? Nem mondott le! Mégis lemondott! Néha már azt gondolom, hogy az európaiak az arab csodára várnak. A német újságok öles betűkkel, a címoldalon közlik a legújabb híreket.

Most csak a óvatosan tálalt híreket olvasom, de otthon egyre gyakrabban szembesültem az arról szóló adatokkal, hogy vajdasági falvakban és a városokban egyre inkább: megszűnnek a magyar tagozatok. A tiltakozó szülők immár nem csak a szerb hatalomra hárítják a felelősséget, hanem szóba kerülnek a vajdasági magyar politikusok mulasztásai is. Vannak, akik kerek-perec kimondják: azért szűnnek meg a tagozatok, mert a fiatalok elvándoroltak, áttelepültek. A kilencvenes években éppen az a nemzedék távozott, amelynek gyermekei az új ezredévben indultak volna iskolába. Ezt bizonyítják a tények, amelyeket sok áttelepülő azzal ellenpontoz, hogy ők ide tartoznak és lélekben soha sem szakítottak a szülőfölddel. Becsületes, mély emberi érzés és az érzésekkel nem lehet és nem is kell vitatkozni. Mindenkinek joga van szabadon eldönteni, hogy hol éljen. A tények azonban sziklaszilárdak, kegyetlenül feltárják az említett (végzetes) mementó és a (megható) érzelmi vallomások közötti szakadékot. Nincs szükség kommentárra, a száraz demográfiai adatok önmagukért beszélnek. Inkább Illyés Gyula Naplóját olvasgatom. 1975-ben irt egyik feljegyzésében a zengővárkonyi magányába zárkózó Fülep Lajosra emlékezett.  Pécsett találkoztak, s Fülep a magyar irodalom „európai szintű megújhodására” meg az „új népiességre” terelte a beszélgetést.  A Nyugatot és a Tanút olvasta, de a Nouvelle Revue Francaise-re is előfizetett. A Horthyi korszak kezdetén őt is gyanakvás vette körül, akárcsak Babitsot vagy Móricz Zsigmondot. Talán a mai Horthy-rajongók is tudnak valamit erről. Ő a magányt választotta. Illyés arról faggatta, hogy miért nem ment külföldre 1919 nehéz őszén? A zengővárkonyi lelkész így kérdezett vissza: „Süllyedő hajóról?”. Fülep Lajos nem tartotta erkölcsösnek, hogy a süllyedő hajóról meneküljön, ezért maradt a legnagyobb veszélyek közepette. Látta, amit látott! Illyés így jellemezte a látványt: „És ez az édenkert most a halál fészke volt.” Miközben a felületes szemlélő falusi idillt dicsérte, Fülep Lajos a halál fészkét érzékelte. Nem elégedett meg a felszínes „vidéki” élményekkel, a „vidéki idillel”. Ebben a „fészekben” élt Fülep Lajos, aki nem menekült a süllyedő hajóról, se külföldre, se Budapestre. Az új nemzedékek keveset tanultak tőle

Gabriel Josipivici a Yale-i egyetem tanára, a New Statsmanban ódát zeng Thomas Bernhard szatirikus esszéprózájáról. Fontosnak tartja kiemelni, hogy az osztrák prózája, Bernhardtól Jelinekig, sokszor egészen brutálisan szatirikus. Nálunk, természetesen ez a „kemény irónia” nem működik Egykor, a szocializmusban a szakma a „kifinomult, szubtilis iróniát” kérte számon, a bernhardi hangnemtől idegenkedett. Érdekes, hogy az „új korszakban” is ugyanez a képlet uralkodik. Az irodalmi elit kedveli „kifinomult, szubtilis iróniát”, mert nem kívánja megbántani a világot. Megtanultuk a leckét, elsajátítottuk az irodalmi illemtant. Vagy nem?