Nem ilyen kapitalizmust akartak

A Magyar Nemzeti Tanács időnként késhegyre menő harcot folytat azért, hogy ki kapja meg az egyik vagy a másik funkciót. Ez történik, például, a zentai gimnázium igazgatójának kinevezésekor is. A sajtóban közzétett információk ismeretében nem tudom eldönteni, hogy melyik félnek van igaza. Nem is tartom fontosnak a vélekedésemet. Nem csak a szakmai tények ismeretlenek előttem, hanem, bevallom, a szakértelmem is hiányos. Úgy vélem, hogy mégis a pedagógusoknak, elsősorban a gimnázium pedagógusainak kellene átengedni a döntő szót. Ahogy látom, ez esetben, mindkét jelölt magyar, csak úgy látszik, a Magyar Nemzeti Tanács szerint az egyik jobb magyar, mint a másik. Hogy ennek mi a mércéje, arról sehol egy szó sem, pedig nagyon fontos nemzetpolitikai adalék lenne, amiből tanulhatna az „egyetemes magyarság” is. Filozófusok, etnológusok, szociológusok elemezték a kérdést, de pontos kritériumot senki sem állított fel. Szegény, megboldogult Babits Mihály is kételyekkel teli vizsgálódott. Lám, a bácskai politikusok csak úgy balkézből megoldották azt, ami Babitsnak nem sikerült. Vagy talán nem is erről, hanem szakmai kritériumokról van szó? Azt is illene nyilvánosan feltárni, megindokolni. Bizonyára ebben a pedagógusok a legilletékesebbek, főleg a gimnázium pedagógusai. Őket kellene meghallgatni. Miért nem bízunk a pedagógusokban? Miért fontosabbak a különböző közlemények, mint a pedagógusok?

Újvidék és Európa

A berlini kiadó elküldte Tobias Beckernek a Spiegelben megjelent recenzióját az Egy makró emlékiratairól. Amikor a regényt írtam, a Spiegel és az európai sajtó megvásárolható volt az újvidéki újságárusoknál. Akkor és ezért, sokkal inkább otthon éreztem magam.

A politikai marketing terén jelentős javulás állt be a vajdasági magyar politikai életben. Olvasom a terjedelmes közleményeket, hogy X. Y. elnök találkozott M. N. funkcionáriussal s együttes erővel elemezték a rokonszenves múltat és az ígéretes jövőt. Ahol a sajtónak nem a politikusok diktálnak, ott az ilyesmi protokollhírnek sem számít, fontos a következmény. Ha éppen nagyon indikatív irodai tárgyalásról van szó, akkor esetleg a sarokban akkor apró betűkkel közlik a hírt. Nálunk azonban a protokollhíreket terjedelmes cikkekben közlik, természetesen fotóval. Ha így haladunk, akkor holnap arról értesülünk, hogy X. Y. funkcionárius mit vacsorázott a magyar kisebbség érdekében. A protokollhíreknél sokkal fontosabb lenne feltárni, hogy mi valósult meg és mi nem. Mi zajlik az életben? Mi történik, például, az újvidéki Tóth-Varga Irénnel és a lányával, mivelhogy ezen mérhető le, hogy tényleg gyümölcsöző volt-e X. Y. funkcionárius találkozója M.N. funkcionáriussal. A napokban ugyanis – olvasom a Vajdaság Mán – Tóth-Varga Irént és a lányát kilakoltatják másfél szobás lakásából, amit egy menekült családnak ítélték oda, habár a menekült édesapja legalább tízszer akkor jövedelemmel rendelkezett, mint Tóth-Varga Irén. A hivatalos papírok szerint ugyanis az illető apja 400 német márkát kitevő nyugdíjat kapott Horvátországtól, ám a lánya mégis családfenntartónak állította be magát. Abban az időben, vagyis 1999-ben Tóth-Varga Irénnek a havi jövedelme 20-30 márkát tett ki. A másodfokú bíróság döntése szerint a menekültet illeti a lakás, mert „elűzött személynek” számít. Tóth-Varga Irén a Magyar Nemzeti tanácshoz fordult segítségért, de az a választ kapta, hogy ez a testület nem illetékes az ügyben. A Magyar Nemzeti Tanács neves jogászai bizonyára tudják, hogy a kritérium törvényes-e és mely esetekben. Ha törvényes, akkor valóban nincs apelláta, a magyar képviselők feladata, hogy a parlamentben kiharcolják a törvények megváltoztatását. Ez esetben a Magyar Nemzeti Tanács tényleg nem illetékes, mint ahogy egyik képviselője állítja. Nem marad más hátra, minthogy mozgósítsa a magyar képviselőket, vagy pedig részesítse őket nyilvános bírálatban, mert ilyen törvényt fogadtak el. Tehát közvetve illetékes. A képviselők, persze, megválaszolhatják, hogy eszük ágában sem volt ilyesmit elfogadni, leszavazták őket. Ebből kiderülne, hogy az optimista protokollhírek üres blablát jelentenek. Ha viszont a törvényben ilyen kitétel nincs, akkor a Magyar Nemzeti Tanácsnak színre kéne lépni. A kisebbségi törvény ezt lehetővé teszi. Bárhogyan is legyen, a szegény magyar családok sorsa sokkal, de sokkal nagyobb figyelmet érdemelne. Mint ahogy a vajdasági magyar szegénység sorsa is fonatosabb, mint egy igazgatói poszt vagy egy protokollhír. Ne forduljunk el arisztokratikusan a való világtól! Sajnos, egyre kevesebbet gondolunk Illyés Gyulára, aki a nincstelenek tömegét tekintette, ez a legmegbízhatóbban magyar, többek között azért is, mert: „nincs mása, mint a magyarsága”. Ha nem fektetünk kellő hangsúlyt erre, akkor ne csodálkozzunk, ha a vadkapitalista időkben a nyomorgó magyar szülők szerb tagozatra íratják be a gyerekeiket. Még véletlenül sem kérhetnek tőlük semmit számon azok a magyarok, akik a magyar identitás védelmének jogcímén kimagasló jövedelemre tesznek szert. Amilyenről a magyar nincstelenek még álmodni sem mernek. De egyoldalú lenne a Magyar Nemzeti Tanácsot bűnbakká nyilvánítani, hiszen csak hűen tükrözi a jelenlegi szellemi áramlatokat. Manapság ugyanis a Magyar Kisebbségi Arisztokrácia – a politikai, a kulturális, a civilszervezeti életben felelős tisztségeket betöltő értelmiségiek többségére gondolok – elfordul a szociális kérdésektől. A panelproli nem számít, az ember annak is örülhet, ha panelproli lehet. Olvassuk a könyveket, térjünk be a színházakba, mást sem érzékelünk, csak a szociális háttér nélküli nemzeti avagy „metafizikai” fájdalmakat. Ez a kettő vív egymással meddő harcot. Vidékies prousti ecsettel megrajzolt lelki élményeket tárnak fel, esztétizálják a vadkapitalizmust, vagy pedig romantikus nemzeti jelszavakat ismételgetnek. Rendben van, ez sem lebecsülendő. De nem lehet kiradírozni a nincstelen magyarokat, akiket nem finanszíroznak az alapítványok, ahol a családok két műszakban dolgoznak. A mi divatos „antikommunistáink” a privatizáció „bájaiban” ismerik fel az „új reményt”, hogy az egyik neves színházi rendezőnk szókincsével éljek. Itt-ott akad néhány kivétel, de ezek nem számítanak.  Addig is, amíg nem tisztázódnak ezek a jogi és politikai és mindenekelőtt szociális kérdések, kénytelen vagyok megállapítani, hogy a másodfokú bíróság a legnagyobb dicséretben részesítette Horvátországot. Még Franjo Tudjman is dörzsölné a markát örömében, ha élne. Képzeljük el, az „elüldözött személynek” olyan nyugdíjat biztosított, amiből pazarul élhetett az „elüldözött személy”.

Esterházy Péter Enquist-laudációjában egyetértően idézi a Budapest Nagydíj szerzőjét. „Európai író vagyok, de a perifériáról jövök. Ahonnan látni lehet a centrum lelepleződését, vagy ahonnan tágabb a látóhatár” Aztán Parti nagy Lajos így  méltatja Esterházy Péter Aegon-díjas könyvét, az Estit. Esterházy mondatai gazdagabbak és kopárabbak lesznek. Úgy látszik, a peremvidékeken, legalább is mifelénk, a kopár mondatok ideje köszöntött be. A perem kopár mondatai. Vele szemben a divatos neobarokk diskurzus, a színpompás látvány, az ügyes mímelés.

Jönnek az esős napok. Temerinben nő a fű, napról-napra nagyobb. A szél ringatja a főszálakat. Nyírni kéne a füvet, de fogytán az erőm.

Moszkvában várhatóan kétmillió munkás fog demonstrálni. Putyin, a nagy pravoszláv, az posztszocialista orosz nemzeti egység megteremtője és karizmatikus vezére sejti ennek veszélyét és bejelentette, hogy ő is részt vesz a tüntetésen. Így akarja kivenni a szociális elégedetlenség méregfogát. De, ki tudja meddig sikerül. Berlinben több ezer rendőr fogja ellenőrizni, nehogy a munkavállalók haragja kárt okozzon. Százezrek fognak tüntetni. Ők sem ilyen kapitalizmust akarnak. Párizsról ne is beszéljünk. Az európai prolik elégedetlenek. A színházak lázítanak. Az írók a nincstelenek és a megalázottak pártjára állnak.  Szerbiában csak három kisebb szakszervezet rendez május elsejei felvonulást. Majd összegyűlik párszáz ember, vagy annyi sem. A szerbiai szegénység nyomorog és hallgat. Majálisoznak, írja a sajtó. Sütik a bárányhúst, falják a csevapcsicsát és a plyeszakvicát. Az új elitek elérték a céljukat. Gyökeret vert az apolitikusság. Ezt akarta az értelmiség többsége is, vagy nem? Szép, tiszta szolgalelkű apolitikusságot. Csak az a kérdés, hogy meddig sikerül ezt fenntartani?

A Magyar Nemzeti Tanács időnként késhegyre menő harcot folytat azért, hogy ki kapja meg az egyik vagy a másik funkciót. Ez történik, például, a zentai gimnázium igazgatójának kinevezésekor is. A sajtóban közzétett információk ismeretében nem tudom eldönteni, hogy melyik félnek van igaza. Nem is tartom fontosnak a vélekedésemet. Nem csak a szakmai tények ismeretlenek előttem, hanem, bevallom, a szakértelmem is hiányos. Úgy vélem, hogy mégis a pedagógusoknak, elsősorban a gimnázium pedagógusainak kellene átengedni a döntő szót. Ahogy látom, ez esetben, mindkét jelölt magyar, csak úgy látszik, a Magyar Nemzeti Tanács szerint az egyik jobb magyar, mint a másik. Hogy ennek mi a mércéje, arról sehol egy szó sem, pedig nagyon fontos nemzetpolitikai adalék lenne, amiből tanulhatna az „egyetemes magyarság” is. Filozófusok, etnológusok, szociológusok elemezték a kérdést, de pontos kritériumot senki sem állított fel. Szegény, megboldogult Babits Mihály is kételyekkel teli vizsgálódott. Lám, a bácskai politikusok csak úgy balkézből megoldották azt, ami Babitsnak nem sikerült. Vagy talán nem is erről, hanem szakmai kritériumokról van szó? Azt is illene nyilvánosan feltárni, megindokolni. Bizonyára ebben a pedagógusok a legilletékesebbek, főleg a gimnázium pedagógusai. Őket kellene meghallgatni. Miért nem bízunk a pedagógusokban? Miért fontosabbak a különböző közlemények, mint a pedagógusok?

Újvidék és Európa

A berlini kiadó elküldte Tobias Beckernek a Spiegelben megjelent recenzióját az Egy makró emlékiratairól. Amikor a regényt írtam, a Spiegel és az európai sajtó megvásárolható volt az újvidéki újságárusoknál. Akkor és ezért, sokkal inkább otthon éreztem magam.

A politikai marketing terén jelentős javulás állt be a vajdasági magyar politikai életben. Olvasom a terjedelmes közleményeket, hogy X. Y. elnök találkozott M. N. funkcionáriussal s együttes erővel elemezték a rokonszenves múltat és az ígéretes jövőt. Ahol a sajtónak nem a politikusok diktálnak, ott az ilyesmi protokollhírnek sem számít, fontos a következmény. Ha éppen nagyon indikatív irodai tárgyalásról van szó, akkor esetleg a sarokban akkor apró betűkkel közlik a hírt. Nálunk azonban a protokollhíreket terjedelmes cikkekben közlik, természetesen fotóval. Ha így haladunk, akkor holnap arról értesülünk, hogy X. Y. funkcionárius mit vacsorázott a magyar kisebbség érdekében. A protokollhíreknél sokkal fontosabb lenne feltárni, hogy mi valósult meg és mi nem. Mi zajlik az életben? Mi történik, például, az újvidéki Tóth-Varga Irénnel és a lányával, mivelhogy ezen mérhető le, hogy tényleg gyümölcsöző volt-e X. Y. funkcionárius találkozója M.N. funkcionáriussal. A napokban ugyanis – olvasom a Vajdaság Mán – Tóth-Varga Irént és a lányát kilakoltatják másfél szobás lakásából, amit egy menekült családnak ítélték oda, habár a menekült édesapja legalább tízszer akkor jövedelemmel rendelkezett, mint Tóth-Varga Irén. A hivatalos papírok szerint ugyanis az illető apja 400 német márkát kitevő nyugdíjat kapott Horvátországtól, ám a lánya mégis családfenntartónak állította be magát. Abban az időben, vagyis 1999-ben Tóth-Varga Irénnek a havi jövedelme 20-30 márkát tett ki. A másodfokú bíróság döntése szerint a menekültet illeti a lakás, mert „elűzött személynek” számít. Tóth-Varga Irén a Magyar Nemzeti tanácshoz fordult segítségért, de az a választ kapta, hogy ez a testület nem illetékes az ügyben. A Magyar Nemzeti Tanács neves jogászai bizonyára tudják, hogy a kritérium törvényes-e és mely esetekben. Ha törvényes, akkor valóban nincs apelláta, a magyar képviselők feladata, hogy a parlamentben kiharcolják a törvények megváltoztatását. Ez esetben a Magyar Nemzeti Tanács tényleg nem illetékes, mint ahogy egyik képviselője állítja. Nem marad más hátra, minthogy mozgósítsa a magyar képviselőket, vagy pedig részesítse őket nyilvános bírálatban, mert ilyen törvényt fogadtak el. Tehát közvetve illetékes. A képviselők, persze, megválaszolhatják, hogy eszük ágában sem volt ilyesmit elfogadni, leszavazták őket. Ebből kiderülne, hogy az optimista protokollhírek üres blablát jelentenek. Ha viszont a törvényben ilyen kitétel nincs, akkor a Magyar Nemzeti Tanácsnak színre kéne lépni. A kisebbségi törvény ezt lehetővé teszi. Bárhogyan is legyen, a szegény magyar családok sorsa sokkal, de sokkal nagyobb figyelmet érdemelne. Mint ahogy a vajdasági magyar szegénység sorsa is fonatosabb, mint egy igazgatói poszt vagy egy protokollhír. Ne forduljunk el arisztokratikusan a való világtól! Sajnos, egyre kevesebbet gondolunk Illyés Gyulára, aki a nincstelenek tömegét tekintette, ez a legmegbízhatóbban magyar, többek között azért is, mert: „nincs mása, mint a magyarsága”. Ha nem fektetünk kellő hangsúlyt erre, akkor ne csodálkozzunk, ha a vadkapitalista időkben a nyomorgó magyar szülők szerb tagozatra íratják be a gyerekeiket. Még véletlenül sem kérhetnek tőlük semmit számon azok a magyarok, akik a magyar identitás védelmének jogcímén kimagasló jövedelemre tesznek szert. Amilyenről a magyar nincstelenek még álmodni sem mernek. De egyoldalú lenne a Magyar Nemzeti Tanácsot bűnbakká nyilvánítani, hiszen csak hűen tükrözi a jelenlegi szellemi áramlatokat. Manapság ugyanis a Magyar Kisebbségi Arisztokrácia – a politikai, a kulturális, a civilszervezeti életben felelős tisztségeket betöltő értelmiségiek többségére gondolok – elfordul a szociális kérdésektől. A panelproli nem számít, az ember annak is örülhet, ha panelproli lehet. Olvassuk a könyveket, térjünk be a színházakba, mást sem érzékelünk, csak a szociális háttér nélküli nemzeti avagy „metafizikai” fájdalmakat. Ez a kettő vív egymással meddő harcot. Vidékies prousti ecsettel megrajzolt lelki élményeket tárnak fel, esztétizálják a vadkapitalizmust, vagy pedig romantikus nemzeti jelszavakat ismételgetnek. Rendben van, ez sem lebecsülendő. De nem lehet kiradírozni a nincstelen magyarokat, akiket nem finanszíroznak az alapítványok, ahol a családok két műszakban dolgoznak. A mi divatos „antikommunistáink” a privatizáció „bájaiban” ismerik fel az „új reményt”, hogy az egyik neves színházi rendezőnk szókincsével éljek. Itt-ott akad néhány kivétel, de ezek nem számítanak.  Addig is, amíg nem tisztázódnak ezek a jogi és politikai és mindenekelőtt szociális kérdések, kénytelen vagyok megállapítani, hogy a másodfokú bíróság a legnagyobb dicséretben részesítette Horvátországot. Még Franjo Tudjman is dörzsölné a markát örömében, ha élne. Képzeljük el, az „elüldözött személynek” olyan nyugdíjat biztosított, amiből pazarul élhetett az „elüldözött személy”.

Esterházy Péter Enquist-laudációjában egyetértően idézi a Budapest Nagydíj szerzőjét. „Európai író vagyok, de a perifériáról jövök. Ahonnan látni lehet a centrum lelepleződését, vagy ahonnan tágabb a látóhatár” Aztán Parti nagy Lajos így  méltatja Esterházy Péter Aegon-díjas könyvét, az Estit. Esterházy mondatai gazdagabbak és kopárabbak lesznek. Úgy látszik, a peremvidékeken, legalább is mifelénk, a kopár mondatok ideje köszöntött be. A perem kopár mondatai. Vele szemben a divatos neobarokk diskurzus, a színpompás látvány, az ügyes mímelés.

Jönnek az esős napok. Temerinben nő a fű, napról-napra nagyobb. A szél ringatja a főszálakat. Nyírni kéne a füvet, de fogytán az erőm.

Moszkvában várhatóan kétmillió munkás fog demonstrálni. Putyin, a nagy pravoszláv, az posztszocialista orosz nemzeti egység megteremtője és karizmatikus vezére sejti ennek veszélyét és bejelentette, hogy ő is részt vesz a tüntetésen. Így akarja kivenni a szociális elégedetlenség méregfogát. De, ki tudja meddig sikerül. Berlinben több ezer rendőr fogja ellenőrizni, nehogy a munkavállalók haragja kárt okozzon. Százezrek fognak tüntetni. Ők sem ilyen kapitalizmust akarnak. Párizsról ne is beszéljünk. Az európai prolik elégedetlenek. A színházak lázítanak. Az írók a nincstelenek és a megalázottak pártjára állnak.  Szerbiában csak három kisebb szakszervezet rendez május elsejei felvonulást. Majd összegyűlik párszáz ember, vagy annyi sem. A szerbiai szegénység nyomorog és hallgat. Majálisoznak, írja a sajtó. Sütik a bárányhúst, falják a csevapcsicsát és a plyeszakvicát. Az új elitek elérték a céljukat. Gyökeret vert az apolitikusság. Ezt akarta az értelmiség többsége is, vagy nem? Szép, tiszta szolgalelkű apolitikusságot. Csak az a kérdés, hogy meddig sikerül ezt fenntartani?

A Magyar Nemzeti Tanács időnként késhegyre menő harcot folytat azért, hogy ki kapja meg az egyik vagy a másik funkciót. Ez történik, például, a zentai gimnázium igazgatójának kinevezésekor is. A sajtóban közzétett információk ismeretében nem tudom eldönteni, hogy melyik félnek van igaza. Nem is tartom fontosnak a vélekedésemet. Nem csak a szakmai tények ismeretlenek előttem, hanem, bevallom, a szakértelmem is hiányos. Úgy vélem, hogy mégis a pedagógusoknak, elsősorban a gimnázium pedagógusainak kellene átengedni a döntő szót. Ahogy látom, ez esetben, mindkét jelölt magyar, csak úgy látszik, a Magyar Nemzeti Tanács szerint az egyik jobb magyar, mint a másik. Hogy ennek mi a mércéje, arról sehol egy szó sem, pedig nagyon fontos nemzetpolitikai adalék lenne, amiből tanulhatna az „egyetemes magyarság” is. Filozófusok, etnológusok, szociológusok elemezték a kérdést, de pontos kritériumot senki sem állított fel. Szegény, megboldogult Babits Mihály is kételyekkel teli vizsgálódott. Lám, a bácskai politikusok csak úgy balkézből megoldották azt, ami Babitsnak nem sikerült. Vagy talán nem is erről, hanem szakmai kritériumokról van szó? Azt is illene nyilvánosan feltárni, megindokolni. Bizonyára ebben a pedagógusok a legilletékesebbek, főleg a gimnázium pedagógusai. Őket kellene meghallgatni. Miért nem bízunk a pedagógusokban? Miért fontosabbak a különböző közlemények, mint a pedagógusok?

Újvidék és Európa

A berlini kiadó elküldte Tobias Beckernek a Spiegelben megjelent recenzióját az Egy makró emlékiratairól. Amikor a regényt írtam, a Spiegel és az európai sajtó megvásárolható volt az újvidéki újságárusoknál. Akkor és ezért, sokkal inkább otthon éreztem magam.

A politikai marketing terén jelentős javulás állt be a vajdasági magyar politikai életben. Olvasom a terjedelmes közleményeket, hogy X. Y. elnök találkozott M. N. funkcionáriussal s együttes erővel elemezték a rokonszenves múltat és az ígéretes jövőt. Ahol a sajtónak nem a politikusok diktálnak, ott az ilyesmi protokollhírnek sem számít, fontos a következmény. Ha éppen nagyon indikatív irodai tárgyalásról van szó, akkor esetleg a sarokban akkor apró betűkkel közlik a hírt. Nálunk azonban a protokollhíreket terjedelmes cikkekben közlik, természetesen fotóval. Ha így haladunk, akkor holnap arról értesülünk, hogy X. Y. funkcionárius mit vacsorázott a magyar kisebbség érdekében. A protokollhíreknél sokkal fontosabb lenne feltárni, hogy mi valósult meg és mi nem. Mi zajlik az életben? Mi történik, például, az újvidéki Tóth-Varga Irénnel és a lányával, mivelhogy ezen mérhető le, hogy tényleg gyümölcsöző volt-e X. Y. funkcionárius találkozója M.N. funkcionáriussal. A napokban ugyanis – olvasom a Vajdaság Mán – Tóth-Varga Irént és a lányát kilakoltatják másfél szobás lakásából, amit egy menekült családnak ítélték oda, habár a menekült édesapja legalább tízszer akkor jövedelemmel rendelkezett, mint Tóth-Varga Irén. A hivatalos papírok szerint ugyanis az illető apja 400 német márkát kitevő nyugdíjat kapott Horvátországtól, ám a lánya mégis családfenntartónak állította be magát. Abban az időben, vagyis 1999-ben Tóth-Varga Irénnek a havi jövedelme 20-30 márkát tett ki. A másodfokú bíróság döntése szerint a menekültet illeti a lakás, mert „elűzött személynek” számít. Tóth-Varga Irén a Magyar Nemzeti tanácshoz fordult segítségért, de az a választ kapta, hogy ez a testület nem illetékes az ügyben. A Magyar Nemzeti Tanács neves jogászai bizonyára tudják, hogy a kritérium törvényes-e és mely esetekben. Ha törvényes, akkor valóban nincs apelláta, a magyar képviselők feladata, hogy a parlamentben kiharcolják a törvények megváltoztatását. Ez esetben a Magyar Nemzeti Tanács tényleg nem illetékes, mint ahogy egyik képviselője állítja. Nem marad más hátra, minthogy mozgósítsa a magyar képviselőket, vagy pedig részesítse őket nyilvános bírálatban, mert ilyen törvényt fogadtak el. Tehát közvetve illetékes. A képviselők, persze, megválaszolhatják, hogy eszük ágában sem volt ilyesmit elfogadni, leszavazták őket. Ebből kiderülne, hogy az optimista protokollhírek üres blablát jelentenek. Ha viszont a törvényben ilyen kitétel nincs, akkor a Magyar Nemzeti Tanácsnak színre kéne lépni. A kisebbségi törvény ezt lehetővé teszi. Bárhogyan is legyen, a szegény magyar családok sorsa sokkal, de sokkal nagyobb figyelmet érdemelne. Mint ahogy a vajdasági magyar szegénység sorsa is fonatosabb, mint egy igazgatói poszt vagy egy protokollhír. Ne forduljunk el arisztokratikusan a való világtól! Sajnos, egyre kevesebbet gondolunk Illyés Gyulára, aki a nincstelenek tömegét tekintette, ez a legmegbízhatóbban magyar, többek között azért is, mert: „nincs mása, mint a magyarsága”. Ha nem fektetünk kellő hangsúlyt erre, akkor ne csodálkozzunk, ha a vadkapitalista időkben a nyomorgó magyar szülők szerb tagozatra íratják be a gyerekeiket. Még véletlenül sem kérhetnek tőlük semmit számon azok a magyarok, akik a magyar identitás védelmének jogcímén kimagasló jövedelemre tesznek szert. Amilyenről a magyar nincstelenek még álmodni sem mernek. De egyoldalú lenne a Magyar Nemzeti Tanácsot bűnbakká nyilvánítani, hiszen csak hűen tükrözi a jelenlegi szellemi áramlatokat. Manapság ugyanis a Magyar Kisebbségi Arisztokrácia – a politikai, a kulturális, a civilszervezeti életben felelős tisztségeket betöltő értelmiségiek többségére gondolok – elfordul a szociális kérdésektől. A panelproli nem számít, az ember annak is örülhet, ha panelproli lehet. Olvassuk a könyveket, térjünk be a színházakba, mást sem érzékelünk, csak a szociális háttér nélküli nemzeti avagy „metafizikai” fájdalmakat. Ez a kettő vív egymással meddő harcot. Vidékies prousti ecsettel megrajzolt lelki élményeket tárnak fel, esztétizálják a vadkapitalizmust, vagy pedig romantikus nemzeti jelszavakat ismételgetnek. Rendben van, ez sem lebecsülendő. De nem lehet kiradírozni a nincstelen magyarokat, akiket nem finanszíroznak az alapítványok, ahol a családok két műszakban dolgoznak. A mi divatos „antikommunistáink” a privatizáció „bájaiban” ismerik fel az „új reményt”, hogy az egyik neves színházi rendezőnk szókincsével éljek. Itt-ott akad néhány kivétel, de ezek nem számítanak.  Addig is, amíg nem tisztázódnak ezek a jogi és politikai és mindenekelőtt szociális kérdések, kénytelen vagyok megállapítani, hogy a másodfokú bíróság a legnagyobb dicséretben részesítette Horvátországot. Még Franjo Tudjman is dörzsölné a markát örömében, ha élne. Képzeljük el, az „elüldözött személynek” olyan nyugdíjat biztosított, amiből pazarul élhetett az „elüldözött személy”.

Esterházy Péter Enquist-laudációjában egyetértően idézi a Budapest Nagydíj szerzőjét. „Európai író vagyok, de a perifériáról jövök. Ahonnan látni lehet a centrum lelepleződését, vagy ahonnan tágabb a látóhatár” Aztán Parti nagy Lajos így  méltatja Esterházy Péter Aegon-díjas könyvét, az Estit. Esterházy mondatai gazdagabbak és kopárabbak lesznek. Úgy látszik, a peremvidékeken, legalább is mifelénk, a kopár mondatok ideje köszöntött be. A perem kopár mondatai. Vele szemben a divatos neobarokk diskurzus, a színpompás látvány, az ügyes mímelés.

Jönnek az esős napok. Temerinben nő a fű, napról-napra nagyobb. A szél ringatja a főszálakat. Nyírni kéne a füvet, de fogytán az erőm.

Moszkvában várhatóan kétmillió munkás fog demonstrálni. Putyin, a nagy pravoszláv, az posztszocialista orosz nemzeti egység megteremtője és karizmatikus vezére sejti ennek veszélyét és bejelentette, hogy ő is részt vesz a tüntetésen. Így akarja kivenni a szociális elégedetlenség méregfogát. De, ki tudja meddig sikerül. Berlinben több ezer rendőr fogja ellenőrizni, nehogy a munkavállalók haragja kárt okozzon. Százezrek fognak tüntetni. Ők sem ilyen kapitalizmust akarnak. Párizsról ne is beszéljünk. Az európai prolik elégedetlenek. A színházak lázítanak. Az írók a nincstelenek és a megalázottak pártjára állnak.  Szerbiában csak három kisebb szakszervezet rendez május elsejei felvonulást. Majd összegyűlik párszáz ember, vagy annyi sem. A szerbiai szegénység nyomorog és hallgat. Majálisoznak, írja a sajtó. Sütik a bárányhúst, falják a csevapcsicsát és a plyeszakvicát. Az új elitek elérték a céljukat. Gyökeret vert az apolitikusság. Ezt akarta az értelmiség többsége is, vagy nem? Szép, tiszta szolgalelkű apolitikusságot. Csak az a kérdés, hogy meddig sikerül ezt fenntartani?

A Magyar Nemzeti Tanács időnként késhegyre menő harcot folytat azért, hogy ki kapja meg az egyik vagy a másik funkciót. Ez történik, például, a zentai gimnázium igazgatójának kinevezésekor is. A sajtóban közzétett információk ismeretében nem tudom eldönteni, hogy melyik félnek van igaza. Nem is tartom fontosnak a vélekedésemet. Nem csak a szakmai tények ismeretlenek előttem, hanem, bevallom, a szakértelmem is hiányos. Úgy vélem, hogy mégis a pedagógusoknak, elsősorban a gimnázium pedagógusainak kellene átengedni a döntő szót. Ahogy látom, ez esetben, mindkét jelölt magyar, csak úgy látszik, a Magyar Nemzeti Tanács szerint az egyik jobb magyar, mint a másik. Hogy ennek mi a mércéje, arról sehol egy szó sem, pedig nagyon fontos nemzetpolitikai adalék lenne, amiből tanulhatna az „egyetemes magyarság” is. Filozófusok, etnológusok, szociológusok elemezték a kérdést, de pontos kritériumot senki sem állított fel. Szegény, megboldogult Babits Mihály is kételyekkel teli vizsgálódott. Lám, a bácskai politikusok csak úgy balkézből megoldották azt, ami Babitsnak nem sikerült. Vagy talán nem is erről, hanem szakmai kritériumokról van szó? Azt is illene nyilvánosan feltárni, megindokolni. Bizonyára ebben a pedagógusok a legilletékesebbek, főleg a gimnázium pedagógusai. Őket kellene meghallgatni. Miért nem bízunk a pedagógusokban? Miért fontosabbak a különböző közlemények, mint a pedagógusok?

Újvidék és Európa

A berlini kiadó elküldte Tobias Beckernek a Spiegelben megjelent recenzióját az Egy makró emlékiratairól. Amikor a regényt írtam, a Spiegel és az európai sajtó megvásárolható volt az újvidéki újságárusoknál. Akkor és ezért, sokkal inkább otthon éreztem magam.

A politikai marketing terén jelentős javulás állt be a vajdasági magyar politikai életben. Olvasom a terjedelmes közleményeket, hogy X. Y. elnök találkozott M. N. funkcionáriussal s együttes erővel elemezték a rokonszenves múltat és az ígéretes jövőt. Ahol a sajtónak nem a politikusok diktálnak, ott az ilyesmi protokollhírnek sem számít, fontos a következmény. Ha éppen nagyon indikatív irodai tárgyalásról van szó, akkor esetleg a sarokban akkor apró betűkkel közlik a hírt. Nálunk azonban a protokollhíreket terjedelmes cikkekben közlik, természetesen fotóval. Ha így haladunk, akkor holnap arról értesülünk, hogy X. Y. funkcionárius mit vacsorázott a magyar kisebbség érdekében. A protokollhíreknél sokkal fontosabb lenne feltárni, hogy mi valósult meg és mi nem. Mi zajlik az életben? Mi történik, például, az újvidéki Tóth-Varga Irénnel és a lányával, mivelhogy ezen mérhető le, hogy tényleg gyümölcsöző volt-e X. Y. funkcionárius találkozója M.N. funkcionáriussal. A napokban ugyanis – olvasom a Vajdaság Mán – Tóth-Varga Irént és a lányát kilakoltatják másfél szobás lakásából, amit egy menekült családnak ítélték oda, habár a menekült édesapja legalább tízszer akkor jövedelemmel rendelkezett, mint Tóth-Varga Irén. A hivatalos papírok szerint ugyanis az illető apja 400 német márkát kitevő nyugdíjat kapott Horvátországtól, ám a lánya mégis családfenntartónak állította be magát. Abban az időben, vagyis 1999-ben Tóth-Varga Irénnek a havi jövedelme 20-30 márkát tett ki. A másodfokú bíróság döntése szerint a menekültet illeti a lakás, mert „elűzött személynek” számít. Tóth-Varga Irén a Magyar Nemzeti tanácshoz fordult segítségért, de az a választ kapta, hogy ez a testület nem illetékes az ügyben. A Magyar Nemzeti Tanács neves jogászai bizonyára tudják, hogy a kritérium törvényes-e és mely esetekben. Ha törvényes, akkor valóban nincs apelláta, a magyar képviselők feladata, hogy a parlamentben kiharcolják a törvények megváltoztatását. Ez esetben a Magyar Nemzeti Tanács tényleg nem illetékes, mint ahogy egyik képviselője állítja. Nem marad más hátra, minthogy mozgósítsa a magyar képviselőket, vagy pedig részesítse őket nyilvános bírálatban, mert ilyen törvényt fogadtak el. Tehát közvetve illetékes. A képviselők, persze, megválaszolhatják, hogy eszük ágában sem volt ilyesmit elfogadni, leszavazták őket. Ebből kiderülne, hogy az optimista protokollhírek üres blablát jelentenek. Ha viszont a törvényben ilyen kitétel nincs, akkor a Magyar Nemzeti Tanácsnak színre kéne lépni. A kisebbségi törvény ezt lehetővé teszi. Bárhogyan is legyen, a szegény magyar családok sorsa sokkal, de sokkal nagyobb figyelmet érdemelne. Mint ahogy a vajdasági magyar szegénység sorsa is fonatosabb, mint egy igazgatói poszt vagy egy protokollhír. Ne forduljunk el arisztokratikusan a való világtól! Sajnos, egyre kevesebbet gondolunk Illyés Gyulára, aki a nincstelenek tömegét tekintette, ez a legmegbízhatóbban magyar, többek között azért is, mert: „nincs mása, mint a magyarsága”. Ha nem fektetünk kellő hangsúlyt erre, akkor ne csodálkozzunk, ha a vadkapitalista időkben a nyomorgó magyar szülők szerb tagozatra íratják be a gyerekeiket. Még véletlenül sem kérhetnek tőlük semmit számon azok a magyarok, akik a magyar identitás védelmének jogcímén kimagasló jövedelemre tesznek szert. Amilyenről a magyar nincstelenek még álmodni sem mernek. De egyoldalú lenne a Magyar Nemzeti Tanácsot bűnbakká nyilvánítani, hiszen csak hűen tükrözi a jelenlegi szellemi áramlatokat. Manapság ugyanis a Magyar Kisebbségi Arisztokrácia – a politikai, a kulturális, a civilszervezeti életben felelős tisztségeket betöltő értelmiségiek többségére gondolok – elfordul a szociális kérdésektől. A panelproli nem számít, az ember annak is örülhet, ha panelproli lehet. Olvassuk a könyveket, térjünk be a színházakba, mást sem érzékelünk, csak a szociális háttér nélküli nemzeti avagy „metafizikai” fájdalmakat. Ez a kettő vív egymással meddő harcot. Vidékies prousti ecsettel megrajzolt lelki élményeket tárnak fel, esztétizálják a vadkapitalizmust, vagy pedig romantikus nemzeti jelszavakat ismételgetnek. Rendben van, ez sem lebecsülendő. De nem lehet kiradírozni a nincstelen magyarokat, akiket nem finanszíroznak az alapítványok, ahol a családok két műszakban dolgoznak. A mi divatos „antikommunistáink” a privatizáció „bájaiban” ismerik fel az „új reményt”, hogy az egyik neves színházi rendezőnk szókincsével éljek. Itt-ott akad néhány kivétel, de ezek nem számítanak.  Addig is, amíg nem tisztázódnak ezek a jogi és politikai és mindenekelőtt szociális kérdések, kénytelen vagyok megállapítani, hogy a másodfokú bíróság a legnagyobb dicséretben részesítette Horvátországot. Még Franjo Tudjman is dörzsölné a markát örömében, ha élne. Képzeljük el, az „elüldözött személynek” olyan nyugdíjat biztosított, amiből pazarul élhetett az „elüldözött személy”.

Esterházy Péter Enquist-laudációjában egyetértően idézi a Budapest Nagydíj szerzőjét. „Európai író vagyok, de a perifériáról jövök. Ahonnan látni lehet a centrum lelepleződését, vagy ahonnan tágabb a látóhatár” Aztán Parti nagy Lajos így  méltatja Esterházy Péter Aegon-díjas könyvét, az Estit. Esterházy mondatai gazdagabbak és kopárabbak lesznek. Úgy látszik, a peremvidékeken, legalább is mifelénk, a kopár mondatok ideje köszöntött be. A perem kopár mondatai. Vele szemben a divatos neobarokk diskurzus, a színpompás látvány, az ügyes mímelés.

Jönnek az esős napok. Temerinben nő a fű, napról-napra nagyobb. A szél ringatja a főszálakat. Nyírni kéne a füvet, de fogytán az erőm.

Moszkvában várhatóan kétmillió munkás fog demonstrálni. Putyin, a nagy pravoszláv, az posztszocialista orosz nemzeti egység megteremtője és karizmatikus vezére sejti ennek veszélyét és bejelentette, hogy ő is részt vesz a tüntetésen. Így akarja kivenni a szociális elégedetlenség méregfogát. De, ki tudja meddig sikerül. Berlinben több ezer rendőr fogja ellenőrizni, nehogy a munkavállalók haragja kárt okozzon. Százezrek fognak tüntetni. Ők sem ilyen kapitalizmust akarnak. Párizsról ne is beszéljünk. Az európai prolik elégedetlenek. A színházak lázítanak. Az írók a nincstelenek és a megalázottak pártjára állnak.  Szerbiában csak három kisebb szakszervezet rendez május elsejei felvonulást. Majd összegyűlik párszáz ember, vagy annyi sem. A szerbiai szegénység nyomorog és hallgat. Majálisoznak, írja a sajtó. Sütik a bárányhúst, falják a csevapcsicsát és a plyeszakvicát. Az új elitek elérték a céljukat. Gyökeret vert az apolitikusság. Ezt akarta az értelmiség többsége is, vagy nem? Szép, tiszta szolgalelkű apolitikusságot. Csak az a kérdés, hogy meddig sikerül ezt fenntartani?

A Magyar Nemzeti Tanács időnként késhegyre menő harcot folytat azért, hogy ki kapja meg az egyik vagy a másik funkciót. Ez történik, például, a zentai gimnázium igazgatójának kinevezésekor is. A sajtóban közzétett információk ismeretében nem tudom eldönteni, hogy melyik félnek van igaza. Nem is tartom fontosnak a vélekedésemet. Nem csak a szakmai tények ismeretlenek előttem, hanem, bevallom, a szakértelmem is hiányos. Úgy vélem, hogy mégis a pedagógusoknak, elsősorban a gimnázium pedagógusainak kellene átengedni a döntő szót. Ahogy látom, ez esetben, mindkét jelölt magyar, csak úgy látszik, a Magyar Nemzeti Tanács szerint az egyik jobb magyar, mint a másik. Hogy ennek mi a mércéje, arról sehol egy szó sem, pedig nagyon fontos nemzetpolitikai adalék lenne, amiből tanulhatna az „egyetemes magyarság” is. Filozófusok, etnológusok, szociológusok elemezték a kérdést, de pontos kritériumot senki sem állított fel. Szegény, megboldogult Babits Mihály is kételyekkel teli vizsgálódott. Lám, a bácskai politikusok csak úgy balkézből megoldották azt, ami Babitsnak nem sikerült. Vagy talán nem is erről, hanem szakmai kritériumokról van szó? Azt is illene nyilvánosan feltárni, megindokolni. Bizonyára ebben a pedagógusok a legilletékesebbek, főleg a gimnázium pedagógusai. Őket kellene meghallgatni. Miért nem bízunk a pedagógusokban? Miért fontosabbak a különböző közlemények, mint a pedagógusok?

Újvidék és Európa

A berlini kiadó elküldte Tobias Beckernek a Spiegelben megjelent recenzióját az Egy makró emlékiratairól. Amikor a regényt írtam, a Spiegel és az európai sajtó megvásárolható volt az újvidéki újságárusoknál. Akkor és ezért, sokkal inkább otthon éreztem magam.

A politikai marketing terén jelentős javulás állt be a vajdasági magyar politikai életben. Olvasom a terjedelmes közleményeket, hogy X. Y. elnök találkozott M. N. funkcionáriussal s együttes erővel elemezték a rokonszenves múltat és az ígéretes jövőt. Ahol a sajtónak nem a politikusok diktálnak, ott az ilyesmi protokollhírnek sem számít, fontos a következmény. Ha éppen nagyon indikatív irodai tárgyalásról van szó, akkor esetleg a sarokban akkor apró betűkkel közlik a hírt. Nálunk azonban a protokollhíreket terjedelmes cikkekben közlik, természetesen fotóval. Ha így haladunk, akkor holnap arról értesülünk, hogy X. Y. funkcionárius mit vacsorázott a magyar kisebbség érdekében. A protokollhíreknél sokkal fontosabb lenne feltárni, hogy mi valósult meg és mi nem. Mi zajlik az életben? Mi történik, például, az újvidéki Tóth-Varga Irénnel és a lányával, mivelhogy ezen mérhető le, hogy tényleg gyümölcsöző volt-e X. Y. funkcionárius találkozója M.N. funkcionáriussal. A napokban ugyanis – olvasom a Vajdaság Mán – Tóth-Varga Irént és a lányát kilakoltatják másfél szobás lakásából, amit egy menekült családnak ítélték oda, habár a menekült édesapja legalább tízszer akkor jövedelemmel rendelkezett, mint Tóth-Varga Irén. A hivatalos papírok szerint ugyanis az illető apja 400 német márkát kitevő nyugdíjat kapott Horvátországtól, ám a lánya mégis családfenntartónak állította be magát. Abban az időben, vagyis 1999-ben Tóth-Varga Irénnek a havi jövedelme 20-30 márkát tett ki. A másodfokú bíróság döntése szerint a menekültet illeti a lakás, mert „elűzött személynek” számít. Tóth-Varga Irén a Magyar Nemzeti tanácshoz fordult segítségért, de az a választ kapta, hogy ez a testület nem illetékes az ügyben. A Magyar Nemzeti Tanács neves jogászai bizonyára tudják, hogy a kritérium törvényes-e és mely esetekben. Ha törvényes, akkor valóban nincs apelláta, a magyar képviselők feladata, hogy a parlamentben kiharcolják a törvények megváltoztatását. Ez esetben a Magyar Nemzeti Tanács tényleg nem illetékes, mint ahogy egyik képviselője állítja. Nem marad más hátra, minthogy mozgósítsa a magyar képviselőket, vagy pedig részesítse őket nyilvános bírálatban, mert ilyen törvényt fogadtak el. Tehát közvetve illetékes. A képviselők, persze, megválaszolhatják, hogy eszük ágában sem volt ilyesmit elfogadni, leszavazták őket. Ebből kiderülne, hogy az optimista protokollhírek üres blablát jelentenek. Ha viszont a törvényben ilyen kitétel nincs, akkor a Magyar Nemzeti Tanácsnak színre kéne lépni. A kisebbségi törvény ezt lehetővé teszi. Bárhogyan is legyen, a szegény magyar családok sorsa sokkal, de sokkal nagyobb figyelmet érdemelne. Mint ahogy a vajdasági magyar szegénység sorsa is fonatosabb, mint egy igazgatói poszt vagy egy protokollhír. Ne forduljunk el arisztokratikusan a való világtól! Sajnos, egyre kevesebbet gondolunk Illyés Gyulára, aki a nincstelenek tömegét tekintette, ez a legmegbízhatóbban magyar, többek között azért is, mert: „nincs mása, mint a magyarsága”. Ha nem fektetünk kellő hangsúlyt erre, akkor ne csodálkozzunk, ha a vadkapitalista időkben a nyomorgó magyar szülők szerb tagozatra íratják be a gyerekeiket. Még véletlenül sem kérhetnek tőlük semmit számon azok a magyarok, akik a magyar identitás védelmének jogcímén kimagasló jövedelemre tesznek szert. Amilyenről a magyar nincstelenek még álmodni sem mernek. De egyoldalú lenne a Magyar Nemzeti Tanácsot bűnbakká nyilvánítani, hiszen csak hűen tükrözi a jelenlegi szellemi áramlatokat. Manapság ugyanis a Magyar Kisebbségi Arisztokrácia – a politikai, a kulturális, a civilszervezeti életben felelős tisztségeket betöltő értelmiségiek többségére gondolok – elfordul a szociális kérdésektől. A panelproli nem számít, az ember annak is örülhet, ha panelproli lehet. Olvassuk a könyveket, térjünk be a színházakba, mást sem érzékelünk, csak a szociális háttér nélküli nemzeti avagy „metafizikai” fájdalmakat. Ez a kettő vív egymással meddő harcot. Vidékies prousti ecsettel megrajzolt lelki élményeket tárnak fel, esztétizálják a vadkapitalizmust, vagy pedig romantikus nemzeti jelszavakat ismételgetnek. Rendben van, ez sem lebecsülendő. De nem lehet kiradírozni a nincstelen magyarokat, akiket nem finanszíroznak az alapítványok, ahol a családok két műszakban dolgoznak. A mi divatos „antikommunistáink” a privatizáció „bájaiban” ismerik fel az „új reményt”, hogy az egyik neves színházi rendezőnk szókincsével éljek. Itt-ott akad néhány kivétel, de ezek nem számítanak.  Addig is, amíg nem tisztázódnak ezek a jogi és politikai és mindenekelőtt szociális kérdések, kénytelen vagyok megállapítani, hogy a másodfokú bíróság a legnagyobb dicséretben részesítette Horvátországot. Még Franjo Tudjman is dörzsölné a markát örömében, ha élne. Képzeljük el, az „elüldözött személynek” olyan nyugdíjat biztosított, amiből pazarul élhetett az „elüldözött személy”.

Esterházy Péter Enquist-laudációjában egyetértően idézi a Budapest Nagydíj szerzőjét. „Európai író vagyok, de a perifériáról jövök. Ahonnan látni lehet a centrum lelepleződését, vagy ahonnan tágabb a látóhatár” Aztán Parti nagy Lajos így  méltatja Esterházy Péter Aegon-díjas könyvét, az Estit. Esterházy mondatai gazdagabbak és kopárabbak lesznek. Úgy látszik, a peremvidékeken, legalább is mifelénk, a kopár mondatok ideje köszöntött be. A perem kopár mondatai. Vele szemben a divatos neobarokk diskurzus, a színpompás látvány, az ügyes mímelés.

Jönnek az esős napok. Temerinben nő a fű, napról-napra nagyobb. A szél ringatja a főszálakat. Nyírni kéne a füvet, de fogytán az erőm.

Moszkvában várhatóan kétmillió munkás fog demonstrálni. Putyin, a nagy pravoszláv, az posztszocialista orosz nemzeti egység megteremtője és karizmatikus vezére sejti ennek veszélyét és bejelentette, hogy ő is részt vesz a tüntetésen. Így akarja kivenni a szociális elégedetlenség méregfogát. De, ki tudja meddig sikerül. Berlinben több ezer rendőr fogja ellenőrizni, nehogy a munkavállalók haragja kárt okozzon. Százezrek fognak tüntetni. Ők sem ilyen kapitalizmust akarnak. Párizsról ne is beszéljünk. Az európai prolik elégedetlenek. A színházak lázítanak. Az írók a nincstelenek és a megalázottak pártjára állnak.  Szerbiában csak három kisebb szakszervezet rendez május elsejei felvonulást. Majd összegyűlik párszáz ember, vagy annyi sem. A szerbiai szegénység nyomorog és hallgat. Majálisoznak, írja a sajtó. Sütik a bárányhúst, falják a csevapcsicsát és a plyeszakvicát. Az új elitek elérték a céljukat. Gyökeret vert az apolitikusság. Ezt akarta az értelmiség többsége is, vagy nem? Szép, tiszta szolgalelkű apolitikusságot. Csak az a kérdés, hogy meddig sikerül ezt fenntartani?