Nekünk is van botrányunk!

Aki nem foglalkozik pártpropagandával, kénytelen belátni, hogy az elmúlt tíz év zsákutcás kisebbségi politikájának köszönve a magyar oktatási rendszer végzetes erodálásának tanúi vagyunk. Hogy milyen lemaradásban vagyunk, azt ékesebben bizonyítja, hogy csak most készül a hosszú lejáratú oktatási stratégia. Elkészült már egy, de valami oknál fogva nem került sor a gyakorlati megvalósítására.  Eddig nem sikerült megállni, úgy tűnik, a kisebbség politikának alapvető változáson kellene átesnie, hogy az utolsó pillanatban megkapaszkodjunk valamiben. Csak az a kérdés, hogy miben. A MNT úgy találta, hogy Szabadka a lánc leggyengébb szeme és ezért ott indította be az iskolabuszt. A szórvány várjon és szavazzon a VMSZ-re! Az iskolabuszt egyébként régen be kellett volna vezetni, hiszen nálunk gazdagabb országok is alkalmazzák. Ám vigasztaljuk magunkat azzal az örök igazsággal, hogy jobb későn, mint soha. Persze, az MNT nem tett közzé semmiféle adatot arról, hogy mennyire lesz átfogó az iskolabusz-hálózat. Az, persze, megfontolandó, hogy milyen kötelezettsége van a téren szerbiai hatóságnak. Vajon a MNT kérte-e hivatalosan az önkormányzatokat az iskolabusz költségeinek megtérítésére? Milyen álláspontot képvisel az oktatási minisztérium?  Tegyük fel, hogy a téren minden rendben van, az első iskolabusz nem improvizáció, s heteken belül működik az egész hálózat. Ez minden elismerésre méltó vállalkozás lenne. De akkor se várjunk az iskolabuszoktól csodát. Az oktatási rendszer csak a „kisebbségpolitikai jéghegy” csúcsa, jelzés, amely sokat mond a közpolitikánkról. Például, amikor a Magyar Nemzeti Tanács illetéktelennek nyilvánította magát a magyarverések ügyében, így vagy úgy, de hozzájárult az oktatási rendszer csonkításához. A kulturális értékek háttérbe szorítása szintén sajnálatos módon befolyásolja a kisebbségi oktatási rendszert. A mai világban az nemzeti önazonosság megőrzése éppen a kultúrában csúcsosodik ki. Nem véletlen, hogy a szociológusok „kultúrharcról” vagy legalább is kulturális versengésről beszélnek.  Ha a vajdasági magyarság nem lesz abban a helyzetben, hogy a saját létkérdéseire válaszoló elitkultúra birtokába jusson, akkor az identitásvesztés, az asszimiláció is felgyorsul. A munka világáról nem is szólok, pedig a választások során erről is szó esett. Még komoly felmérés sincs erről a fájó kérdésről.

Szerbia megfogadta az Európai Unió tanácsát, módosította az ENSz-nek benyújtott határozati javaslatát. Tárgyalni fog Koszovóval. Keskeny út nyílt meg, de ez is jobb, mint a zsákutca. Olvasom a kommentárokat és az elpazarolt húsz esztendőre gondolok. Az emberi szenvedésre, a nyomorra, a félelemre, a demagógiára, a sok hazugságra, az újgazdagokra, a tömegsírokra, és arra, hogy mindezért senki sem kér bocsánatot.

A szociális gondozó tétlenül forgatta kezében a kitöltött űrlapot. Nem tudott Hohenyec bácsinak tanácsot adni.

A kórházban nem maradhat, földműves nyugdíja oly csekély, hogy az öregek otthonának költségeit nem bírja fedezni.

A szegényházba pedig nem akar beköltözni.

Oda semmiképpen, tiltakozott és a szemében haragos fény villant meg. Nem akarok gyerekeimre szégyent hozni.

A fia és a lánya Budapesten dolgoznak, ott kaptak munkát még a kilencvenes évek közepén. Családot alapítottak, gyerekeik ott járnak iskolába. A kezdetben sűrűn hazalátogattak, de aztán elmaradoztak, az utóbbi években jó, ha évente kétszer-háromszor hazalátogatnak.

A lányom ilyenkor kitakarítja az egész házat, mondta Hohenyec bácsi büszkén.

És ha eladná, vetette közbe a szociális gondozó.

Az öreg ingerülten felugrott a székről és az asztal körül körbe-körbe járva csak azt ismételgette, hogy ez sem jöhet szóba.

A gondozó beleegyezően bólintott. Megbánta a futó ötletét. Arra gondolt ugyanis, hogy a ház árából kényelmes egyágyas szoba biztosítható az öregek Duna parti otthonában. Minden nap meleg étel járna neki, s állandó orvosi felügyelet alatt nem lenne gondja semmire.

Szóba se kerülhet, ismételgette mániákusan és intett a gondozónak, hogy menjenek fel az emeletre.

Ez a fiam szobája, külön fürdőszoba jár hozzá és külön konyha. A másik oldalon pedig a lányom szobája, neki is külön fürdőszoba meg konyha dukál. Hogy ne zavarják egymást. Mindkettőjük szobája a kertre néz, erre külön gondot vezettem, azokban a szép időkben, amikor építkeztem. Hogy adnám el a házat, hol fognak, a gyerekeim megszállni, ha hazajönnek?

Olyan fürgén mutogatta a szobákat, hogy senki sem gondolta volna, hogy az öregnek még csak pár hónap van hátra. Nem mennek talán szállodába? A gondozó megfigyelte, hogy a szobák sarkai tele vannak pókhálóval, a plafonról hullik a mész, biztosan becsorog a tető, a bútorokat por lepte be. A lánya szobájának kisasztalán egy régi poros Nők lapját vett észre.

Pár hónap maradt hátra, közölte a főorvos, mert olyan szívós természete van, hogy kihúzhat akár egy évet is.

Nem is csoda, hogy hallani sem akar a betegségéről. Rátarti az öreg, nagymaximumos, úgymond, kulák volt, a földről biztosan soha életében nem mondott volna le, csak azért adta el, hogy a Budapestre áttelepült gyerekei talpra álljanak. A traktort megőrizte, és a kombájnt, mert bérlőként dolgozott tovább. Amíg bírt.

A szociális gondozó gondosan visszarakta a formanyomtatványt a táskájába és megnyugodva távozott. Az öreg Hohenyec a kapuban azt magyarázta, hogy szeretne plazmatévét vásárolni, hogy azon jobban lássa a magyar adókat. Azt hallotta, hogy a plazmatévén, szebbek a színek, meg a kép is élesebb, az ő szemei pedig már gyengülnek, de szeretné egészen pontosan tudni, hogy mi történik Magyarországon. Nagy baj lehet ott, ezért hasznos tanácsot kéne adni a gyerekeknek. Ő annakidején túljárt a kommunisták eszén is, feltalálná magát ő most is. Sehogy sem sikerül talpra állniuk. Egyre ritkábban térnek haza, lassan elmúlik a nyár, azt ígérték, majd a választások után, de azóta se jelentkeznek, ami nagyon rossz jel. Pedig ő minden este a helyére teszi a kulcsot, hogy ha éjszaka toppannak be, akkor kizárhatják a bejárati kaput akkor is, ha netán Pesten felejtik a kulcsot.

Néha egész éjszaka nézi a tévét és várja a gyerekeket.

Egy hét múlva telefonáltak a szomszédok, hogy napok óta Hohanjec bácsi nem sepregette fel a járdát. Pedig akkor is sepregetett, ha tiszta volt a járda.

A rendőröknek nem kellett a zárral bíbelődniük, a szociális gondozó tudta, hol a kulcs. A kapu melletti falon. A rendőr sokáig nézte a nagy rozsdás kapukulcsot, egyet fordított rajta, nem ment. A kilincsre tette a kezét és kinyílt a kapu. Hohenyec bácsi elfelejtette bezárni, mondta.

A földszinti szobában a sugárzó tévé előtti karosszékben ült a megboldogult. Az első látásra úgy tűnt, hogy a képernyőre mereszti a szemét, s csak a feje hanyatlott egy kicsit balra. Magyar műsort nézett, amikor a szíve végzett vele.

Az orvos csodálkozott legjobban, mivel a kórházi leleteken azt írta, hogy a szívével minden rendben van.

Tovább gyűrűzik a nemzeti tanácsok megválasztásáról szól botrány. Svetozar Ciplic emberjogi és kisebbségügyi miniszter a Blicben elismerte, hogy szórványosan előfordultak ugyan visszaélések, s azt sem vonta kétségbe, hogy tökéletesíteni kell a választási  rendszert, mire Rodoljub Šabic, Szerbia adatvédelmi biztosa erélyesen cáfolta Ciplic állításait, s rámutatott arra, hogy Ciplic rendelkezései folytán a polgárok személyes adatai magánkézbe vagy pártbirtokba kerültek. Ez megengedhetetlen. Csak néhány szúrópróba után kiderült, hogy a visszaélések száma cseppet sem olyan szerény, miként Ciplic állítja. Megtörtént, hogy egy-egy magánszemély több száz vagy több ezer ember adataival jelent meg az önkormányzatban. Hová kerültek még ezenkívül ezek az adatok? A pártok adatbázisába? A pártok nem készíthetnek adatbázis a polgárokról, csak a saját tagságukról. Sabic figyelmeztetett arra is, hogy ezek az adatok privátkézbe kerülhetnek és visszaélésre adnak lehetőséget. Az ügyészség egyenlőre hallgat. Ki védi meg a polgárok jogait az emberjogi miniszter felelőtlen rendelkezéseitől? „Svetozar Čiplić nem alkalmas a miniszteri pozíció betöltésére”, áll a szenttamási Emberi Jogi Központ ez év februári közleményében, s mintha Čiplić újabb ténykedésével ezt akarná alátámasztani.

Nekünk is van botrányunk! A YuTuben megjelent hanganyag (a Magyar Szó is ismertette!) nagy botrányt sejtet. A hanganyag szerint a VMSZ adatbázist vezet a polgárokról, s visszaél és manipulál a hatalmával. Kérdés, hogy ennek ismeretében milyen erkölcsi tőkére számítanak a MNT-ban szereplő holdudvarbeli avagy „független értelmiségiek”. A párt erélyesen cáfolja a hanganyag hitelességét, a zentagunarasi tagozat pedig feljelentést tett a rendőrségen. Természetesen a szakértőknek kell megállapítani, hogy hamisítványról, van-e szó, vagy nem, s a bíróságnak kell kimondani az ítéletet. Mert ha a bíróság nem ad igazat a VMSZ-nek, akkor ez a párt erkölcsileg kompromittálja magát. Remélem, hogy valóban hamisítványról van szó, s kíváncsian várom a bíróság ítéletét. Van azonban egy másik megoldás is: legyen az MNT a YuTube alapítója. Akkor naponta nem egy, hanem több interjút olvasnánk néhány kisebbségi politikustól. Beköszöntene az orwelli világ.

2010. szeptember 16