Családi Kör: Muszáj-Herkulesek?

2009. október

Az oroszbarátság direkt az EU-ba vezet

Dmitrij Anatoljevics Medvegyev orosz államfő látogatása után teljes az eufória. Az állami értelmiségiek véleménye szerint, a nagy oroszbarátság felgyorsítja majd Szerbia csatlakozását az Európai Unióba.

„Munkát és kenyeret!’

Mindig csak a népre és a nemzetre hivatkozik. Sohasem a kisebbségi nincstelenekre, a kisemmizettekre, miután a kisebbségi közösségen belül is egyre nagyobb a szociális űr. Nem tudom elfelejteni azt a gyalázatos jelenetet, amikor és ahogyan a kisebbségi politikusok, a gazdasági neoliberalizmus törvényei szerint, szemrebbenés nélkül küldték az utcára a kisebbségi sajtómunkásokat. Nem volt kegyelem. És láss csodát: eközben a pártközeli értelmiségiek egy csoportja keményen ostorozta a liberalizmust, ám mukkanni sem mertek a főnökeik ellen. Na de, így van ez az élet más területén is.  Ezek után már azon sem csodálkoznék, ha a kisebbségi választópolgárok az alábbi követeléssel állnának a kisebbségi vezetők elé: „Munkát és kenyeret!” Mi több az sem lenne meglepő, hogy ha egy szép napon kisebbségi szakszervezet alakulna.

A való valótlansága

Reggelenként, még mielőtt az íróasztal mellé ülnék, elszívom a cigarettámat a teraszon; a virágaim már nem nyílnak, a szemben és a mellettem levő épülettömbök teraszain alig látok embereket. A lakóházak között rövid időre felcsillan a napsugár. Mégis honnan a fény, kérdem magamban, amikor oly szürke ez ég. Idekinn is, odabenn is hideg van. Előveszem a bevásárlókosarat és elindulok. A lépcsőházban a korán kelő nyugdíjas szomszédokkal találkozom, akik bizalmasan arról susmognak, hogy nehéz tél elé nézünk, mert az idén sem lesz elég jó minőségű gáz, de elektromos áram se. Még ki sem merítettük a témát, amikor azzal folytatják, hogy észre vettem-e, növekvőben az erőszak. Tegnap a szomszédos tömbház egyik lakásában holtan találtak egy egyedül élő asszonyt. A gyilkos vagy gyilkosok feltúrták a szobákat, miből feltételezhető, hogy pénz után kutattak. Vagy ékszereket kerestek. Pénzt ugyan nemigen találhattak, ékszert azonban biztosan, mert az idős és magányos asszonyok sorjában, ahogy megszorulnak, eladogatják a smukkjukat, ellenben egyet mindig megtartanak. Ahhoz azonban úgy ragaszkodnak, mint az életükhöz. Aztán arról hallok, hogy az emberek újra előveszik rejtekhelyükről a fegyvereiket, amiket a frontról hoztak a kilencvenes években. Valamennyiknek fegyvertartási engedélye sincs. Úgy látszik, csak nem tudjuk elképzelni a jövőnket valamiféle katasztrófa nélkül.

Kortárs sors

Fernando Pessoa azzal vigasztalta magát, hogy százada egy darabkájának megjelenítője volt. Ellenben őszintén bántotta az a tény,  hogy kortársai nem értették meg, ekként csak a jövendőben reménykedett. Számomra nem meglepő ez a lamentáció, hiszen nem először és bizonyára nem is utoljára találkozom vele. Megmagyarázhatatlan, de visszatérő jelenség. Meg nem értéssel találkoznak azok az írók, akik saját korukról írnak. Az irodalomban balszerencsés helyzet kortársnak lenni. A kortárs utolsó reménye a félreértés.

A cél viszontagsága

Az értelem tényleg kiment a divatból. Azt mondják, balszerencsét hoz az életben is, az irodalomban is.  Talán ezért nem válik többé sorssá az írás.

Kettős mérce

Szenttamásra utazom, de csak pár órára, hogy kivegyem az állampolgársági és a születési bizonylatom. Egy szabadkai férfi ül mellettem, aki a felől érdeklődik, hogy mi járatban vagyok. Közlöm vele, hogy miről van szó, erre ő gyanakodva végigmér. Talán csak nem szándékozik kitelepülni, kérdezősködik. Szó sincs róla, válaszolom, erre ő szavamba vágva elmondja, hogy három gyereke van, és mind a három alig várja, hogy új útlevélhez jusson, mert abban reménykednek, hogy ennek köszönve könnyebben munkához jutnak Nyugaton. Ugyanaz történik, ami a kilencvenes évek elején. A fiatalok fejvesztve menekültek, és minden támasz nélkül hagyták itt a szüleiket. Kérdem, hány éves. Hatvanöt, válaszolja. Éppen most készül nyugdíjba. Egyik idősebb rokonáról beszél, akit annak gyermekei magára hagytak 1991-ben. A szomszédok napokig nem látták, csengettek, senki sem nyitott ajtót, mire hívták a rendőröket, akik hoztak egy lakatost, aki kizárta az ajtót. A férfi már napok óta halott volt. Halála előtt egy hónappal még beszélgetett vele. Akkor, annál az utolsó beszélgetésnél szegény rokon boldogan mesélte, hogy gyermekei megmenekültek. Hosszú szünetet tartott. Hát, ilyen a sors, folytatta. Nem panaszkodott semmilyen betegségre, merengett útitársam, meg vagyok győződve, hogy bánatába halt bele.

Tetten érés

Ötven éves a Magyar Tanszék. A jubileum alkalmából készült kiadványt lapozgatom, amelyben az egyik fotóillusztráción megpillantom Utasi Csaba kamasz arcát. Dacot és boldogságot sugároz. Úgy érzem, tetten értem az időt, amikor a dac és a boldogság megfért egymás mellett.

Romok és luxuslakások

Lehet, hogy évtizedeken át romokat építettünk. A romok között berendezkedtünk, zúgolódtunk, néha-néha tiltakoztunk, ám az is igaz, hogy időnként elégedettek voltunk. Sokak szerint nagy tévedés volt, de mégis ez tisztességesebb dolog, mint az új luxuslakásokból átkot vetni a romokra.

A prózáról: itt és ott

„Szocialista funkcionáriusok”, „szocialista isten”, „szocialista kapitalisták”: Thomas Bernhard prózájának fogalmai. A szókészlet is sugallja, ne csodálkozzunk, ha mai életünkről egy fiatal nyugati író regényében olvasunk. A mi irodalmunkban az említett  szókészlet ismeretlen; inkább a kavicsok, az égbolt gazdag színvilága és a szubtilis hangulatok érdekelnek bennünket.

Muszáj-Herkulesek

Jó jel, hogy a VMSZ köztársasági parlamenti képviselői, vállalták a párbeszédet a törvény bírálóival. Nem hadonásztak a babérkoszorúkkal, és nem is utaltak sejtelmesen az EBESZ-re, hanem megpróbálták a közvélemény előtt tisztázni a félreértéseket. Abban feltétlenül egyetértenek a törvény bírálóival, hogy az iniciális névjegyzéket az állami szerveknek kellene előkészíteniük, amelyre feliratkoznának azok, akik nem szerepelnek rajta, és leiratkoznának, azaz töröltetnék nevüket azok, akik nem kívánnak részt venni a Magyar Nemzeti Tanács megválasztásában. A bírálók szerint diszkriminatív és megnehezíti a választási listára való feliratkozást a jelenlegi módszer, mely szerint azok, aki élni szeretnének törvény adta jogukkal és részt szeretnének venni a választásokon, azok külön iratkozzanak fel. A parlamenti képviselők tehát pártfogolták kritikusaik javaslatait, ezért módosító indítványt terjesztettek fel, amit azonban a parlament elutasított. A visszautasítást ők sem tartják indokoltnak. Nyilvánvaló azonban hogy a parlamenti vitában nehéz megváltoztatni a törvénytervezetet, amit a szekértői bizottság magyar tagjai is elfogadtak. A jelenlegi törvény ugyanis rejteget egy nagy csapdát, amit a szakérői bizottság elfogadott. Nem állítom, hogy rosszindulatból, inkább tudatlanságból. Mert tételezzük fel, hogy sikerül összegyűjteni az ötven százalék plusz egy aláírást. Vagy ennél egy kicsit többet. Ebben az esetben azonban ezzel az adattal vissza lehet élni, s mondhatják, hogy csak ennyi magyar akarja létrehozni a nemzeti tanácsot, tehát magyar kisebbség szimbolikus zsugorítása következne be. Másrészt a csonka magyar kisebbség képlete a közösségen belül is megosztást idézne elő. A parlamenti képviselők válaszlevele egyértelművé tette, hogy a végzetes lépést az egykor az elektoriális választási rendszert támogató magyar tagok követték el. Nekik kellett volna konzultálni a kérdés magyar szakértőivel, akik az utóbbi években nem csak politikusként, hanem a köznapi életből ismerik a problémakört.  Kötelességük lett volna véleményt cserélni a magyar jogvédő és más civilszervezetekkel is, a koalíciós pártokkal, hiszen ez a szakmai, politikai és erkölcsi támogatás, minden bizonnyal sokkal többet nyomott volna a latban. Sajnos ez (is) elmaradt, így a magyar képviselők lépésvesztésben próbálták módosítani a törvényt, ám, ez sutára sikeredett. Ezek után a képviselők azt javasolják: mégiscsak élni kellene még ezzel a felemás alkalommal is, hogy titkos választásokon jöjjön létre a Magyar Nemzeti Tanács. Érvelésük logikus, azonban nem tartanék feleslegesnek, egy még egyszeri próbálkozást a módosító javaslat elfogadtatásával. Ezzel egyértelművé tennénk, hogy nem akarunk ezen a kényszerpályán mozogni. Ez nem a gyengeség, hanem a bölcsesség jele lenne. Szerintem a második nekifutás, függetlenül attól, hogy elfogadja-e a parlament vagy sem, megteremtené az új koalíciós egység alapját. Akkor mondhatnánk, hogy nem ilyen törvényt akartunk, és tiszta lelkiismerettel leszünk muszáj-Herkulesek, azzal a reménnyel, hogy a titkos választásokon létrejövő nemzeti tanácsnak sikerül majd elérni a jelenlegi törvény módosítását. Persze, az eredményességhez, az is szükségeltetik, hogy a választópolgárok garanciát kapjanak arra, hogy az új MNT semmiképpen sem lesz egypártrendszerű és nem a régi szellemében működik majd.

Családi Kör, 2009. október 29.