Mit döntött le a berlini fal?

Umberto Eco nagy szenvedéllyel írt esszéjében (Az örök fasizmus) felsorolja az ősfasizmus tantételeit. Ide tartozik a hagyományelvűség kultusza, a „hősies élet” mítosza, az antimodernizmus, az antiindividualizmus, a szelektív populizmus, a gyöngék gyűlölete, a másságtól való félelem, az értelmiségiek megvetése. Ebben a talajban szökken csirába a fasizmus egyik vagy másik irányzata. Jó lenne egyszer kollektív felülvizsgálni a lelkiismeretünket. Esetleg – a napjainkban oly divatos – „tudományos tanácskozást” rendezni arról, hogy miért is ringatjuk tudatlanul és öntelten a fasizmus bölcsőjét?!  Mert cinkoskodunk ezekkel az eszmékkel, aztán felháborodunk, ha hívei kopogtatnak az ablakunkon

Veselin Šljivančanin 194 horvát polgár kínzásáért 10 év börtönbüntetést mért a hágai bíróság. Szerbiában a temerini fiatalokat, akik valóban barbár módon megkínoztak egy szerb polgárt, összesen 61 évre ítélték. A büntetést nem kerülhették el, de miért sújtják őket Európa legdrákóibb büntetésével? Ez immár nem csak jogi kérdés. A jogi kérdésekben mondjanak véleményt a jogászok, a magyarok is, a szerbek is. Nem csak politikai kérdés. Miért hallgatnak a közéletben fontos stallumot viselő magyar jogászok? A politikai kérdésekben, mondjanak véleményt a politikusok, a szerbek is, a magyarok is. Mondjanak véleményt, pro vagy contra, csak ne hallgassanak. Számomra ez becsületbeli kérdés. Mondjanak véleményt az értelmiségiek. Szerbek is, magyarok is. Én a magam részéről tiltakozom.

Úgy látszik a liberalizmus egyetemes kelet-közép-európai bűnbak lett. Horvátországtól Romániáig, Szlovákiától Romániáig, s természetesen Szerbiában is, ez ma a sláger. Persze az általános műveletlenség fogalmi zűrzavart szül, a bűnbakkeresők nem tesznek különbséget a thatcherizmus néven ismert neoliberális jobboldali gazdaságpolitikája, a klasszikus angolszász liberalizmus, a nemzeti liberalizmus és a megújuló szociálliberalizmus között. Kossuth is, de Eötvös is forog a sírjában. A zűrzavart növeli az is, hogy a liberalizmus jelszavait a nyolcvanas években az egypártrendszer elleni lázadók írták zászlajukra. Például, 1989-ben Orbán Viktor is így jellemezte magát: „A hozzám legközelebb állók, Kövér László, Fodor Gábor, velem együtt egyfajta szociálliberális meggyőződésűek.” Cseppet sem rendhagyó mondat, a rendszerváltó országokban se szeri, se száma a hasonló vallomásoknak. Talán csak Szerbia képez kivételt, ahol a rendszerváltás a Nagy Nemzeti Populizmussal kezdődött, s nem csoda, hogy egyetlen liberális párt sem lépte át a parlamenti küszöböt.  Szerbiában már 1998-ban szitokszó volt a liberalizmus, akárcsak a szocialista korszakban, amikor valóságos boszorkányüldözést folytattak a valós vagy a vélt liberalizmus ellen. Amit sokszor „anarcholiberalizmusnak” neveztek. Persze, a kisebbségben már a kezdet kezdetén feltárult a klasszikus angolszász liberalizmus erénye és Achilles sarka. Erénye az egyéni jogok szilárd védelme, gyengéje a kollektív jogok biztosítása. Ezért már 1990-ben arról tépelődtem, hogy a konzervatív, jobboldali nemzetállam hívei „durva erőszakkal” hajtják végre az asszimilációt, a liberálisok pedig „kifinomultabb eszközökkel”. Arra a következtetésre jutottam, amit most sem vonnék vissza, a liberalizmusnál csak a durva liberalizmus ellenesség rosszabb. Az asszimiláció a nemzetállam „vastörvénye”, viszont a liberális asszimiláció nem annyira erőszakos, ezért a személyes méltóság nevében ellenállhatunk, csakhogy erre nagy polgári öntudatra van szükség. De a liberalizmus nem rekedt meg ezen a ponton. Sajnos, magától értetődő, mert nem honosodott meg a Kymlicka által képviselt liberális multikulturalizmus. Erről csak szónokoltak, szólammá silányították, de nem valósították meg, mert ennek a kiindulópontja a kisebbségi autonómia. Jó ezt tudni azt is, hogy Hitler és Sztálin volt a két legnagyobb liberalizmus-gyilkos, azért ez az eszme nem ereszthetett Kelet-Közép-Európában gyökeret. A rendszerváltás előestéjén azonban hatásosnak bizonyult. 1990 után azonban sokat változott a napi politikai szótár, a posztkommunista régióban a liberalizmus alkalmatlannak tűnt a tömegek mozgósítására, a hatalom megszerzésére és megőrzésére. Okkal, hiszen Kelet-Közép-Európa manapság is olyan traumákkal küzd, amelyekkel a hagyományos angolszász liberalizmus nem talál gyógyírt. A mai kudarcok akarva-akaratlanul is emlékeztetnek a kiegyezés utáni magyar liberálisok hősies kudarcára. De nem csak a liberális utópia, a demokratikus rendszerváltás, a Nagy Fordulat sem teljesítette ígéreteit. Nem tudta, például, a rendezni nemzeti kérdést sem, főleg nem a kisebbségi jogokat, ellenkezőleg, fennáll a veszély, hogy ez a többségi despotizmushoz vezet. Igaz, a liberalizmus tartalmazza a többségi hatalom korlátozásának elvét, amelynek fontosságát többek között Bibó István is hangsúlyozta, tehát a nemzetállami politikai rendszerében a többségi hatalom korlátozását kisebbségi autonómiák képviselnék, amit azonban a nemzetállami eszme képviselői mereven elutasítanak, vagy pedig felemás módon engedélyeznek. Ezek a szigorúan ellenőrzött kisebbségi autonómiák. Ugyanakkor a kisebbségi közösségekben is felülkerekedik a liberalizmusellenesség, mert a vezetők és az értelmiségi hangadók attól tartanak, hogy az egyéni szabadság hangsúlyozása gyengíti a közösség kohéziós erejét, ami gyorsítja az beolvadás útját. Ebből következik a kisebbségi politikusok paradox helyzete, egyrészt fontosnak tartják a többségi hatalom korlátozását, de a kisebbségi közösségen belül elutasítják a többség hatalmának liberális korlátozását. Ennélfogva a kisebbségben is terjed a liberalizmusellenesség. De tekintsünk el a politikai szintértől, bizonyos szkepszis – persze nem demagóg módon, mint a politikában – felmerül az elméletben is. Yale University professzora, Immanuel Wallerstein A liberalizmus után című könyvében (Fukuyamával ellentétben) szintén a liberalizmus kudarcával foglalkozik, csakhogy ezt sokkal bonyolultabb kérdés, mint ahogy az újsütetű antiliberálisok gondolják. Szerinte a francia forradalom 1789-ben inaugurálta a modernitást és attól kezdve három eszmerendszer viaskodott egymással. Az első, a forradalomra válaszoló konzervativizmus, legfeljebb a lassú és fokozatos változást tűzte zászlajára. Hirdette, hogy a rend fontosabb, mint a szabadság, a kötelesség előbbre való, mint a jogok. Patriotizmust és lojalitást követelt az egyéntől. A hagyományok tiszteletére apellált, melyek fontosabbak a reformoknál. A szabadság rombolja az államot, mondta de Bonald és de Maistre. A liberálisok ezzel ellentétben a reformokat fontosabbnak tartották a hagyománytiszteletnél, a szabadságot az államnál. Utolsónak lépett színre a reformokat is keveslő, a radikális törést, forradalmat hirdető szocializmus. Több mint kétszáz éven viaskodott egymással (egymásra is hatást gyakorolva, például, Kemény Zsigmond konzervatív liberalizmusára, vagy a rendszerváltáskor jelentkező szociális liberalizmusra) a három világnézet, s mígnem 1989-ben a berlini fal ledöntésével mind a három elvesztette érvényességét. Wallerstein a múlt században egyetlen anticipáló mozgalmat lát, a mindhárom értékrenddel szembehelyezkedő hatvannyolcas eseményeket, amelyeket világforradalomnak nevez.

A Magyar Szó telefonankétja.  Arról kérdeznek, hogy mi a véleményem arról, hogy Szerbia nem vesz részt a Nobel-békedíj ünnepélyes átadásán. Egész nap az orvosokat jártam, a várószobában a mobilnetről értesültem az eseményekről. Felháborodásomat nem tudtam szavakba önteni. Ez nem politikai kérdés, hanem erkölcsi és kulturális botrány. Szégyen. Éjszaka hallom a hírt, hogy Cvetković kormányelnök az utolsó pillanatban revideálta Vuk Jeremić külügyminiszter döntését, Szerbia képviselője mégis megjelenik. Keserű vigasz. Az a baj, hogy Szerbiában még a kormánypártokban sincs közmegegyezés az alapvető kérdésekben. Tart az örökös kötéltánc.

A Tisza mentén robog velem az autó, Temerin, Óbecse, Ada, Mohol, Zenta, a Bácska egy szeletkéje, félig-meddig karácsonyi díszben.  Újvidéken még nem állították fel a karácsonyfát, remélem, hogy az utolsó pillanatban mégis a városatyák eszébe jut. A kilencvenes évekhez viszonyítva némiképpen változott a politikai diskurzus, talán változnak a fényjátékok is. Mindeddig főleg a multinacionális cégek létesítményeit, irodahelyiségeit díszítették fel a karácsonyi ünnepekre. Úgy látszik, a multik figyelmesebbek, udvariasabbak a kisebbségek iránt, s az sem kizárt, hogy a helyi erőknek talán tőlük kellene tanulniuk egyet s mást a helyi szokásokról.

Családi Kör, 2010. december 16.