Mi történik a Zöldfa kocsmában?

Soha sem voltam marxista, vagy baloldali, mindig is liberális voltam, írja Srdjan Popović, akinek az egypártrendszer idején szabadelvűségéből több gondja, mint haszna származott. Ez idő szerint azonban Srdjan Popovic megbotránkozva állapítja meg, hogy Szerbiában jelenleg nincs baloldal. Igaza van. A marxizmus csak hellyel-közzel jelenik meg, mint apokrif tan. Jól emlékszem a hatvanas évekre, amikor Nietzsche feketelistán volt. És mit ád Isten!   Lám, most Marx került feketelistára. Az egykori marxisták és „marxisták” pedig tömegesen az oltár elé rogynak. A normális kapitalista társadalmakban, létezik a kapitalizmus baloldali bírálata, fejtegeti kötetében Popović. Csak ebben a szerbiai vadkapitalizmusban nincs ilyesmi. Ostobaság csupán Szerbián számon kérni a baloldaliság hiányát, hiszen az egész térségre jellemző tünetről van szó. Azonban érdekes jelenségnek tudható be, hogy éppen azokban a keleti társadalmakban, amelyek rendelkeznek némi polgári hagyománnyal, nem sikerült teljes mértékben kiirtani a baloldali értékrendet. Ahol azonban a hűbéri viszonyok határozták meg a fejlődés természetrajzát, ahol a félfeudalizmusra építették a szocializmust, ott bizony föld nyelte a baloldaliságot. Vagy a katakombákba veszett, mint a keresztények a keresztényüldözés korában.

Valahányszor, valami bizonytalanságot észlelek a magyar közéletben, fellapozom Márai Sándor naplójegyzeteit. Apokrif Magyar Krónikának nevezhetném őket, melynek az 1984-1989 között írt részei, már nem is csak krónikák: inkább modern regényhez állnak közel. Megrázó regény a haldoklásról. Vagy halálnapló. Először házastársának, Lolának, az exitusát éli át, már-már olyképp, mint a sajátját. A magyar irodalomban alig ismerek gyöngédebb vallomást az elmúlásról. Lola kezét szorongatta, míg az ápolónő a vérnyomását mérte. Az egyik pillanatban a vérnyomásmérő már nem mutat semmit. De még lélegzik – jegyzi meg Márai. Erre a motívumra vissza-visszatér – egészen öngyilkosságáig. A külvárosi fegyverkereskedésben revolvert vásárol. Közben rábukkant felesége naplójára, vagy száz noteszfüzetre. Éjjelente olvasgatja. A naplóíró egy másik naplóban fedezi fel önmagát, úgy írja tovább a naplóját. Szeme gyorsan romlik, attól fél, hogy adott pillanatban, a fiókban nem találja meg a pisztolyt. San Diego utcáin bot segítségével botorkál. A fegyverkereskedésben elmagyarázzák neki, hogyan kell a pisztolyt megtölteni. Aztán a helybéli rendőrőrsön, elég magas honorárium ellenében, kiképzésben részesül. Elsajátítja a stukker fortélyait. Naponta haldoklik. Elmaradoznak a séták, már csak a mindennapi tíz cigaretta marad. És a magány. Hónapokon keresztül csak a bejárónővel vált néhány szót. 1989. február 21-én öngyilkos lesz. Végzett magával, idegenben – mint egy igazi kisebbségi. Halálnaplót írt, miközben az életéről/életükről vezetett naplójegyzeteket olvasta. Szinte az utolsó napig. Az anyanyelvétől távol élő írónak a napló nem csak műfaj, hanem életforma: az azonosságtudat mindennapi vizsgatétele. 1989-et írtak. Magyarország a rendszerváltás küszöbén állt, küldöttségek érkeznek hozzá, amelyek kilátásba helyezik, hogy életműve, a Márai összes, bőrkötésben jelenik meg. Szó sem lehet róla mindaddig – nyilatkozza – amíg az országban orosz katonák tartózkodnak, és nem tartanak szabad, demokratikus, többpárti választásokat. Röviddel, öngyilkossága után mindez megvalósult. Magyarország (ez estben is) elkésett. Halálnaplójában Márai többek között a következőket is lejegyezte: „A kommunisták csak végrehajtják azt, amit a szűrös gatyás jobboldaliak tervelnek.” Bethlen Istvánnak a nyilasokhoz intézett mondatát idézte: „Az urak azt hiszik, hogy jobbra mennek, de a valóságban körbe járnak, és addig mennek jobbra, amíg megérkeznek szélsőbalra.” A diagnózis pontos volt, Magyarország azért késlekedett, késedelmeskedik, mert körbe-körbe jár. Tételezzük fel, hogy néhány hónappal előbb következik be a rendszerváltás. Márai hazatér. Ünnepélyesen fogadják. A pártok rángatják ki erre, ki arra. Aki nincs velünk, az ellenünk van – hangoztatják köröskörül. Mivel sehova sem kíván csatlakozni, gyanús lesz. Talán még azt is felhánytorgatják neki, hogy komcsi, miután néhányszor igen megértően írt a szocializmusról. Ő pedig nem szándékozik sem forradalmár se reformista lenni. Se „nemzeti”, se „kozmopolita”. Hű akar maradni önmagához meg az elveihez. Csak botorkáló Márai akar maradni.

A fogadalmak évszakai

Széltében hosszában záporoznak az ígéretek. Minden bizonnyal őszre sem lesz másképp. Csak reménykedhetünk, hogy a napi ígéret-interjúk helyett, mire az első hólepel betakarja a bácskai tájat rövid, de velős hírek jelennek meg arról, hogy az egyik vagy a másik ígéret megvalósult, s a hosszú interjúk helyett velős információkat olvashatunk. Addig is érjék be annyival, hogy egyre kevesebb magyar tagozat nyílik.

Bruno Schulz elbeszélése, a Szanatórium a Homokórához. Ebben a szanatóriumban nem az ember a beteg, hanem a „visszatolt idő”. A férfi meglátogatja az apját. A visszatolt idő azonban a félelmetes zűrzavar. „Visszatolt idő… alapjában véve szépen hangzik, de vajon milyen lehet ez a valóságban? Vaj teljes értékű, becsületes időt nyerünk-e? Mintegy friss motringról legombolyított, újdonság- és festékszagú időt. Épp ellenkezőleg. Velejéig elhasznált, az emberek által lejáratot, elkoptatott idő ez, sok helyen áttetsző, mint a szita.” Az idő is haldoklik, ezért ebben a szanatóriumban az emberek majdnem mindig szenderegnek. Szanatóriumról van szó, tehát betegségről, az időérzék eltompulásáról, az időből való kilépésről. Bruno Schulz talán nem is gondolta, kísérteties novellájának írása közben, hogy az időből való kilépés, divat lesz sőt nyereséges vállalkozás.

Sárvár, olvasom, és tudom, hogy Kosztolányi ismerős regényvilágában vagyok. Az Aranysárkány hőse, Novák Antal a vidéki tanárember hazafelé battyog, „a koromsötét utcában, s csak a Zöldfa kocsma ablakai vöröslettek, szokás szerint ebben a kocsmában magyar legények mulattak, verve az asztalt, hogy nekik nem parancsol senki”. Amikor a kocsma közelébe ért, füttyszót hallott, mire feltűnt két legény, akik hátulról, orvul estek neki. A kisebbik göcsörtös bottal a lapockáját ütlegelte, a nagyobbik pedig bikacsökkel a tarkóját és az oldalát adjusztálta.  Az ifjoncok azért akarták móresra tanítani a tanárt, mert egyiküket nem engedte át az érettségi vizsgán. Novák Antalból egyezerre megalázott ember lesz. A kegyelemdöfést azonban a helyi újság, az Ostor adja meg, amikor is leleplező cikket közöl a tanár úrról, és mivel a közvélemény szenzációéhes, elhiszi, amit az újság közread. A tanár úr, a vidéki értelmiségi, öngyilkosságba menekül. Nem véletlenül írja Kosztolányi, hogy a magyar legények mulattak a Zöldfa kocsmában; az is kétségtelen, hogy az Ostor is magyar nyelvű újság volt. Szóval nagyjából ilyenek vagyunk mi, ebben a mi kis Sárvárunkban. Akik nem vesznek könyvet a kezükbe és nem olvassák Kosztolányit, bizonyára hüledeznek, hogy Novák tanár úrral csak egy zsidó fiú, Glück Laci rokonszenvezik csupán. Az író fontosdnak tartotta lejegyezni: „Megvetette tanárja támadóit. És nem úgy, mint a többiek”. Így Kosztolányi, aki a „többieknek” feladta a leckét.

Közeleg a nap, amikor a hágai Nemzetközi Törvényszék döntést hoz Koszovó függetlenségének perében. A szerbiai politikusok a jelen pillanatban optimizmussal várják a hágai Nemzetközi ítélőszék döntését, Koszovó függetlenségének kikiáltása ügyében, szinte meggyőződésesen hiszik, hogy a bírói testület a javukra dönt. A dekrétum közzétételére július 22-én kerül sor és Vuk Jeremić, külügyminiszter véleménye szerint, az ítélet Szerbia részére, kedvező lesz. Máris figyelmezteti a szomszédos országokat, hogy mérsékeljék magukat azon az ENSZ közgyűlésen, amelyen Szerbia követelni fogja a Koszovó-kérdés újratárgyalását. A szerb sajtó közli Várady Tibor nemzetközi jogszakértő nyilatkozatát, mely szerint a Törvényszék bíráinak többsége, a tizenötből legalább nyolc, Szerbia javára fog dönteni, ellenben lesz néhány, aki különvéleményt jelent majd be. A derülátó forgatókönyvvel paralel, elsősorban a sajtó szellőztet egy borúlátóbb információt is, amely óvatosan előre bocsátja, hogy előnytelen döntés esetén, Szerbia hajlandó lenne elfogadni Koszovó felosztását is. A Blic, jól értesült forrásokra hivatkozva tudni véli, hogy ilyen értelemben fogalmazza Szerbia, a szeptemberben sorra kerülő ENSZ közgyűlésére készülő határozati javaslatot. A belgrádi NIN hetilap pedig emlékeztet arra, hogy Koszovó felosztása, eredetileg Dobrica Ćosić írónak, a szerb nemzeteszme atyjának az elképzelése volt. Nemzetközi szinten pedig ugyanezt az elképzelést szellőztette még 1993-ban az olasz Limes Intézet. Akkoriban a szerb közvélemény hallani sem akart róla. Zoran Djindjić is erre hajlott, nyilatkozta Miroljub Labus ex kormányfő-helyettes. A nyugati hatalmak azonban nem voltak hajlandók tárgyalni róla. Labus később daytoni mintát javasolt, ám, a Nyugat részéről ez sem talált megértésre.  A szerb közvélemény és a szerbiai politikusok is elzárkóztak a javaslat elől, ma azonban kapva kapnának az alkalmon. Sajnos, jegyezte meg Labus, Szerbia tárgyalási pozíciója sokkal rosszabb, mint kettőezer első felében volt. Nincs betekintésem a Törvényszék munkájába, az ítéletet sem tudom előrelátni. Egyébként a döntés nem kötelező érvényű. Szerbia máris előrebocsátotta, hogy ha netán az ítélet ellene szól, akkor nem tartja magát hozzá. Nem kétséges, hogy Koszovó sem hajt fejet az esetben, ha a bíróság nem a javára ítélkezik. Tehát minden marad a régiben.  A Balkánon egyenlőre nem lesz nyugalom. Folytatás tehát következik. Azt viszont tudom, mert még jól emlékezem rá, hogy ha Koszovón valami történik, akkor azt Vajdaság is megérzi.