Mi a gyógyír?

Aki az utókornak ír, kétségkívül rossz író – vetette papírra Cioran. Akik viszont nem szívesen vesznek tudomást a korukról, azok előszeretettel szorgalmazzák a menekülést az örökkévalóságba.

Tegnap délután a belgrádi rádióból értesülök, hogy a szerbiai elvárásokkal és mélyreható jóslatokkal szemben, az ENSZ hágai Nemzetközi Bíróságának tanácsadó véleménye szerint, Koszovó 2008-as egyoldalúan kikiáltott függetlensége, mégsem ellentétes a nemzetközi joggal. Este kisebb sétát teszek a városban, a mindig hangos kávéházak tömve. Az éjféli hírek sem szólnak tömegtüntetésekről, esetleg más polgári engedetlenség megnyilvánulásától. A mai sajtóvisszhang szerint, a bíróság döntése nagy elkeseredést váltott ki Szerbiában. Az ország összes ortodox templomában megszólaltak a harangok, a pópák imadélutánt szerveztek, amelyen a hívőkkel együtt könyörögtek az igazságért. Boris Tadić köztársasági elnök, elismerte, hogy a történelemben előfordultak már nem fair döntések, ellenben Szerbia folytatni fogja Koszovóért vívott eltökélt küzdelmét. A belgrádi Politika szerint a koszóvói szerbekben az igazságtalan döntés sokkhelyzetet idézett elő. Jeremić külügyminiszter figyelmeztetett, hogy a bíróság felnyitotta Pandora szelencéjét, aminek beláthatatlan következményei lehetnek: a világot a szecesszionizmus fenyegeti. Új kíséretet járja be a világot: a szakadárság. A kormány rendkívüli ülést tartott. A sajtó hideg zuhanyról ír, hiszen a döntést megelőzően úgy a politikusok, mint a szakemberek optimisták voltak. Szentül meg voltak győződve, hogy a bíróság Szerbia javára dönt. Az óvatosabbak, Belgrád és Pristina közötti párbeszédet feltételező, kétértelmű bírósági döntést látták elő. A politikusok derülátó kijelentései után Ilyen végkifejletre senki sem számított. A szakemberek többsége is bírálja a Hágai Nemzetközi Bíróságot. Predrag Simić a belgrádi politikatudományi kar nemzetközi ügyekkel foglalkozó tanára szerint nem az igazság, hanem Brüsszel és Washington győzött.  Várady Tibor a belgrádi Politikának adott interjúban kijelentette, hogy a Hágai Bíróság nem adott választ Szerbia kérdésére és manipulált. Jeremićhez hasonlóan hangsúlyozza, hogy a bírósági döntés a szakadár mozgalmakat buzdítja. A Politika romániai tudósítója igen éles hangon számol be a „romániai Koszovóról”, vagyis Erdélyről. Ezt a román külügyminiszter nyilatkozta.  Tőkés Lászlót köntörfalazás nélkül, szecesszionistának nyilvánította, és állandóan a magyar veszélyre célozgat. Vojin Dimitrijevć viszont higgadtabban mérlegel: szerinte a bíróság döntésének egyik része, mármint az, hogy milyen testület hozta meg a függetlenségi határozatot vitatható, ám Szerbia nagy hátránya, hogy még ma is Milošević kalandorpolitikájának örökségét kénytelen védeni.  Egy dolog azonban biztos, a Koszovó-kérdés második szakasza ezzel a döntéssel lezárult. Most következik, a harmadik, és máris szorongva gondolok arra, hogy hány szakasz leselkedik még ránk. Mi lesz akkor, ha a kávéházakban az emberek hirtelen elhallgatnak, és egyszeriben egészen másféle zene szól. Nem becsülném le a szecessziós veszélyt, ám Szerbiától és Koszovótól függetlenül, ez a döntés fontos kontextusra utal, egészen pontosan a kisebbségi kérdésre. A bíróság egy szót sem ejt róla, de áttételesen mégis erről van szó.  A bíróság döntését sokan azzal az érvvel utasítják el, hogy a hágai ítélet felgyorsítja a szecessziós folyamatokat a világban. Ez a feltételezés nem kizárt, ám ezzel szemben létezik egy gyógyír, ez pedig a kisebbségi autonómia.  E döntés után talán érdemes lenne méltányosabb kisebbségvédelmi normákat felállítani az EU-ban is, az ENSZ-ben is. Lehet, hogy Jászi Oszkárhoz, magyar baloldal kimagasló képviselőjéhez hasonlóan magányos maradok azzal a vélekedéssel, hogy a szecesszió elleni legjobb ellenszer a kisebbségi autonómia valamely formája.

Akárcsak az Édes Annában, az Aranysárkányban is Kosztolányi „epilógussal” fejezi be a regényt, amelyben elbeszéli, hogy mi történt a regény szereplőivel. Az Aranysárkányban a sárszegi világ kis panorámáját rajzolja meg. A társaságban szóba kerül annak a Liszner Vilinek is a sorsa, aki bikacsökkel verte tanárát, Novák Antalt, aki megbuktatta őt az érettségin. Novák Antal élete tragikussá vált: öngyilkos lett. Ebben a pletykáktól terhelt sárszegi társadalomban, (Kosztolányi bezzeg nem kímélte ezt a vidéki mentalitást sem) nem maradt más hátra. Az”epilógusban” szóba kerül Liszner Vili, mire az egyik szereplő megjegyzi, hogy a fiú végül Budapesten egy magánintézetben érettségizett, a gazdag papa ugyanis „kivette a bukszáját”. Ezek a Kosztolányi regényrészletek jutnak eszembe, amikor napjaink magánegyetemeiről olvasok. Nos, nem sokat változott a világ, hiszen lám, micsoda egybeesés? Mert napjainkban is a gazdag ifjak  megvásárolják diplomáikat. A sajtó felderít egy-egy botrányt, aztán néma csend következik. Az oklevelet ugyanis nyilván nem lehetne megvásárolni a magánegyetemek tanárainak cinkossága nélkül, nemde? Jóllehet a professzorok között gyakran igen rangos közéleti személyiségek akadnak. Nem marad más hátra, mint eltöprengni manapság miért éppen Kosztolányi Dezső az egyik legaktuálisabb délvidéki író? Azért, mert tudta, hogy mi fán terem a sárszegi provincializmus.

Az ember azt hinné, hogy ebben a Kelet-Európában csak a politikusok álmodoznak arról, hogy egy szép napon, kis Putyinok legyenek. Talán közelebb lennének álmaikhoz, ha nem tenne elébük egy szalmaszálat a – számomra cseppet sem rokonszenves – Nemzetközi Pénzügyi Alap, amely a dollárhitelek feltételeivel, önfegyelemre próbálja idomítani őket. Az Alapot egyébként nem érdekli még a diktatúra sem, csak az, hogy legyen makulátlan rendben a költségvetés. A tekintélyelvű politikusok azonban nem számolnak a költségvetéssel, és csapdába esnek. Nincs mindenkinek hatalmas gáz- meg olajmezője! A többi feltétel ugyanis adott. Ezekben az országokban a liberális tradíció nagyon szerény, ha netán akadt, akkor annak még az árnyékát is kiátkozzák. A rendszerváltás után, Oroszországban szűntek meg elsőként a liberális pártok. Ana Politovszkaja – egyebek mellett – főleg ezzel a ténnyel magyarázza a Putyin-jelenséget.  Az orosz társadalom ugyanis nem a liberális utat, hanem a kollektivizmust meg a populizmust választotta. A vezért! Putyin és pártja 70 százalékos többséggel nyerte meg a választásokat, a legtöbb megítélés szerint évtizedekig fog uralkodni. Az orosz elnök megtanult keresztet vetni, (Medvegyevnél ez nehezebben ment, de ő sem maradt le), megválasztása utáni első útja a moszkvai pátriárkához vezetett és ettől kezdve, az ortodox egyház fenntartás nélkül támogatta Putyint. Persze, a populizmus nemcsak akkor rossz, ha orosz. Kelet Európában szeretnek ironikusan beszélni az ortodoxokról, de megfeledkezünk arról, hogy ez a jelenség, sajnos, Kelet-Európában a katolikusoknál is szemet szúr, elsősorban azért, mert itt sem sikerült következetesen végrehajtani az állam és az egyház szétválasztását, ami egyébként az egyház hasznára is vált.  Ebben a régióban a katolikus egyház (is) rendszeresen a nemzeti jobboldalt támogatja, míg a nyugati világban létezik keresztény liberalizmus, a baloldaliság és a kereszténység pedig nem képvisel szükségszerűen ellentétet. Eszembe jut Gyulai Endre püspök nyilatkozata, aki a szélsőséges liberalizmust bírálva Pál apostol gondolatai nyomán kifejtette, hogy bizonyos értelemben „minden Krisztus-követőnek liberálisnak kell lennie”.

Hosszabb időre szóló meghívás Budapestre. Nincs kedvem utazni. Nem akarom látni néhány barátom meg ismerősöm politikai színeváltozását. Ezekből a kaméleonokból itt is van éppen elég. Ezek másképpen nyilatkoznak a szerb sajtónak, másképpen a magyarnak. Másképpen, ha a Fidesz van kormányon, másképpen, ha az MSZP. Akinek pedig egyenes gerince van, azokat – bármelyik oldallal rokonszenveznek – távolról is tisztelem és kedvelem. A semlegesekkel pedig úgy vagyok, mint Dante.

A Magyar Szó tudósítása szerint a Magyar Országgyűlésben a Jobbik képviselője nehezményezte, hogy a szerb határőrük Horgosnál kitiltottak egy Magyarkanizsán koncertezni szándékozó magyarországi zenekart. Németh Zsolt külügyi államtitkár felszólalásában közölte, hogy „a Külügyminisztérium felszólította a szerb illetékeseket a törvények betartására.” A szerb sajtó nem ír semmit sem a felszólításról sem az intésre adott válaszról. Egyébként idén nyáron is az egész Bácskában különböző magyarországi zenekarok muzsikálnak, azokban a táborokban, amelyeket az anyaországi alapítványok kisebbségtámogatás címén szponzorálnak. Az indoklásban olvasom, hogy ez az identitásvédelem fontos mozzanata. A zeneboltokban és a könyvkereskedésekben Bartók CD-ét keresek – nincs. Az új könyvekért is Budapestre kell utazni. A könyvbehozatal rendezetlen. Senki sem gondol itt az identitásvédelemre, esetleg olyankor, amikor kommerciális zenét játszanak a profi zenekarok.

Néhány héttel ezelőtt a Pešćanik belgrádi ünnepségén mondtam a következőket: „Ha ma – írtam öt évvel ezelőtt – a belgrádi központi médiumok némán szemlélik, hogyan verik a Vajdaságban a kisebbségeket és a romákat, akkor holnap Belgrád központjában ütlegelni fogják a liberális demokratákat és a – külföldi turistákat. Ha az elkövetőket nem büntetik, akkor a politikusok kénytelenek lesznek testőrséggel járni-kelni az országban – lehetőleg páncélingben.” A politikusok testőrséggel járnak-kelnek, viszont Teofil Pančić közírót (a Vreme hetilap újságírója) Zimonyban utasokkal teli autóbuszban, két fenegyerek, vasrudakkal ütlegelt. Tiltakoznak a politikusok, a központi média. Vajon, nem időben kellett volna felemelniük a szavukat!? Aki most B-t mond, annak A-t is kellett volna mondania. Nemde?! Pančićot azért verték, mert ő kimondta az A-t is.