Mértéktartás és szókimondás

Pásztor István VMSZ elnök nem a „kuckóban” mondta el a kifogásait, nem „magunk között” okoskodott, hanem az újvidéki Dnevniknek adott interjúban (amit a Beta hírügynökség is átvett) kijelentette, hogy jelenleg a magyar kisebbség részvétele az állami intézményekben „abnormálisan alacsony”, és továbbra is fennáll a kisebbségekkel szembeni gyanakvó magatartás, amely a kilencvenes években eresztett gyökeret. Legfőképp a belügyminisztérium volt bírálatának céltáblája. Mindez, szóra sem lenne érdemes, mi több az egyenes beszédet magától értetődőnek vennénk, ha a kisebbségi politikusok jelentős része, már évek óta, nem gyakorolna másféle beszédmodort. A szerb nyelvű sajtónak nyilatkozva úgy viselkednek, mint a nyuszikák, a magyar olvasókhoz szólva viszont a nyúlfikból oroszlánok lesznek. Noha magunk között lehetnénk mértéktartóbbak, az ország közvéleménye előtt pedig szókimondóbbak. Mindenekelőtt vonatkozik ez azokra, akik valamelyik budai kandalló mellől rázzák dél irányba az öklüket, hogy aztán a „bácskai körutakon” megleckéztessék a magyarokat.  Könnyű nekik, hisz a következményeket nem ők viselik. Ebbe a csoportba tartoznak természetesen azok is, akik a „kényelmes alapítványi kuckóban” morgolódnak, úgy, hogy lehetőleg ne hallja más, főként ne a „koalíciós’ partner, akivel egy tálból cseresznyéznek községi vagy tartományi szinten.

Zöld, örökzöld alpesi világ. A napfény rozsdavörös fényárnyalatai a bérceken keresztül ömlenek a völgyek zöldjére. legfőképp egy-egy félig átaludt éjszaka után élvezem a látványt. A tájban elmerülve, szeretnék megfeledkezni arról, hogyan repül velem az idő. Néhány hét múlva, újra Újvidéken, dolgozószobám ablakából figyelem majd reggelente a rügyfakadásra várakozó fákat, bokrokat.  A panellakás perspektívájából azonban a természet jellege is megváltozik, a színek elhalványulnak, a táj elszürkül. Ebből az aspektusból értelmezem a kétféle magyarság elméletét is. Másként magyarok a villalakók és másként magyar a plebsz. Másként az főfoglalkozású funkcionárius magyarok és másként azok, akiknek a magyarságtudatáért nem jár havi fizetés. Mégis Illyés Gyulának van igaza: azt mondta, a legszegényebbek az igaz magyarok, mert azoknak nincs más vesztenivalójuk, „csak” a magyarságuk.

Naplójegyzeteimet rendezgetve megakadt a szemem egy 2003-ban irt bejegyzésen. Mancika az anyaországi nemzeti önismereti továbbképzésről hazaérkezve elújságolta a szomszéd János bácsinak, hogy az anyaországban még a Coca-cola is ízletesebb, mint Szerbiában. A szomszéd nem kommentálta Mancika szavait, a tavaszi szántásra készülődött. A véletlenül elkapott beszélgetés hallatán arra a következtetésre jutottam, hogy Mancika nemzeti önismereti tanfolyamot fejezett be, János bácsi viszont egyetemet. A történet azonban saját belső törvényszerűsége szerint az elmúlt hét évben folytatódott. Az ősszel találkoztam János bácsival, aki éppen kaszát ment vásárolni az egyik újvidéki francia szupermarketbe. Tőlem tudakozódott hogyan tudná a legegyszerűbben megtalálni. Mivel már jártam ott készségesen útbaigazítottam. Ettől közlékenyebb lett, mire vettem a bátorságot és emlékeztettem Mancika mondatára. Azt találtam mondani, hogy ott a francia szupermarketben a kasza penge mellett francia Coca-cola is kapható. Mancika talán szívesen megkóstolná. János bácsi legyintett. – Mancika mindig szószátyár volt – mondta. – Így vagyunk az urakkal – tette hozzá. Aztán kiderült, hogy mire gondol, amikor az urakat említi. – Mancika apja kommunista volt, bennfentes, ennek köszönve építette az emeletes házat. Az apja halála után mást sem tett, mint gyalázta a kommunistákat. Még engem is belekevert – háborgott János bácsi – komcsinak nevezett, mert azt találtam mondani, hogy Tito idejében vásároltam a traktoromat. És az anyaország, kérdezte csípőre tett kézzel. Hát tehetek én róla, hogy Tito biztosította a kölcsönt és nem az anyaország? Egy napon azonban Mancika eladta a kommunista villáját egy boszniai szerb menekültnek, ő meg átköltözött Magyarországra. Ilyenek az urak – fejezte be mondókáját. Az elhangzottakból arra következtettem, hogy János bácsi titokban vagy tudat alatt baloldali, csak hát, nem meri bevallani. Mivel tudta, hogy könyveket is írok, búcsúzóul, úgy mellékesen megjegyezte. – Új Petőfi kéne ide – jelentette ki és elindult a francia szupermarket irányába. Bizonyára így akarta tudtomra adni, hogy azért valamicskét ő is ért az irodalomhoz. Értett is. Jobban, mint gondolnánk. Erről manapság győződtem meg, amikor a pártok hol az egyik, hol a másik írót akarják rehabilitálni. Az egyik például, Hamvas Bélát. Nem rossz ötlet, ám bizonyára fogalmuk sincs arról, hogy ezt az írót, íróilag már régen rehabilitálták, még a hetvenes években, az újvidéki Új Symposionban. Akkor, amikor ár ellen kellett úszni! Az életműsorozatban megjelenő Hamvas-naplót olvasva az is világos előttem, hogy a sokáig mellőzött író, ilyen rehabilitációra gondolt. Irodalmira, szellemire és nem a politikusokéra. Mert ahol a politikusok rehabilitálnak, ott exkommunikálnak is. De maradjunk János bácsinál! Ha jól értettem, akkor szerinte Illyés Gyulát kéne rehabilitálni, hiszen János bácsi olyasféle Petőfire gondolt, mint amilyet a Puszták népe írója rajzolt meg. Annál is inkább, mert Petőfi is, Illyés is olyasmit tudott a nemzetről, amiről ma nem szokás beszélni. Rehabilitáljuk őket! Legalább titokban, a lelkünk mélyén.

Nyesik a fákat, metszik a bokrokat, formálják a sövényeket. Az Alpokban készülődnek, kezdődik a tavaszvárás. Hitetlenkedem.  Újvidéken hosszú télre számítottam, és nem akarom hinni, hogy ilyen gyorsan elrepült. Felragyog a nap, bámulom a kék eget, s számlálom az éveket.

Mindenki a nemzeti egységről beszél, és nem a pluralizmusról. Pedig nem árt tudni, hogy egy-egy nemzeten belül, mindig a belső különbségek méltánylásával kezdődött a rugalmas, de megtartó egység. Egy-egy nemzetet soha sem a pluralizmus sodorta veszélybe, hanem a pluralizmus hiánya. Nem a szabadság jelenti a kockázatot a nemzet részére, hanem a szabadság hiánya. Nem a kritikus gondolkodás jellemzi a nemzetek gyásznapjait, hanem a nyájszellem.

A kelet-közép-európai rendszerváltások nagy gondja a kelet-közép-európai nemzeti kisebbségek kollektív jogainak értelmezése. 1990 után remélni lehetett, hogy az emberjogi fordulat és a demokratikus rendszer, meg az EU bővítése, feltétezi a kisebbségi jogok pontosítását. Igaz, 2000 előtt történt néhány apró pontosítás, de 2000 után, az emberjogi liberalizmus háttérbe szorulása után kiderült, hogy a kérdésfelvetés többé nem aktuális. Az európai szintéren, egyre nagyobb szerepet kapott a nemzetállamot erősíteni kívánó nemzeti jobboldal, úgyhogy az Európa parlamentben a néppártok frakciójáé lett a döntő szó. Ha ez a frakció (melynek többek között a Fidesz is tagja) akarja, akkor sokkal méltányosabb irányelvek születnek meg. Sajnos e téren ez elmúlt években nem történt említésre méltó változás. A néppártok nem kifogásolják a médiatörvények megszigorítását, ám nem javasolják a kisebbségi jogok kiterjesztését.. A magyarországi EP-választásokon a Jobbik erélyesen síkra szállt a kisebbségi jogok mellett, ám az EP-ben nem sikerült neki látható eredményeket elérni. Legutóbb Boris Tadicnak kívántak „kellemetlen kérdéseket” feltenni, ami teljes kudarccal végződött, mert képviselői, úgymond, időzavar miatt szóhoz sem jutottak. Természetesen ez nem fordulhatott volna elő, ha támogatja őket a nemzeti jobboldal, vagyis a konzervatív néppárti pártszövetség. A támogatás azonban nem érkezett meg, s elmaradtak a „kellemetlen kérdések”. Ha elhangzottak volna, kérdés, hogy milyen eredménnyel jártak volna, mert az EP parlament többi képviselője azonnal visszakérdezett volna: mi a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács álláspontja? Mindenkinek lehet véleménye a MNT munkájáról (én például mély sajnálattal vettem tudomásul, hogy a 240 ezer magyar választópolgár közül csak 70 ezer járult az urnák elé a MNT választáskor), de az európai fórumok csak akkor mozdulnak, ha ez a testület követeli. Nem lehet egy kisebbségi kérdést felvetni, ha a kisebbség demokratikusan megválasztott testülete nem veti fel. Ez az európai demokratikus játékszabályok része. Mint ahogy az előző parlamenti vizsgálódás is abba maradt, mert a MNT megnyugtató állásponton volt. Az egyik „kellemetlen kérdésben”, a temerini fiúk esetében, én is tiltakoztam, nem csak a magyar nyelvű médiumban, hanem a többségiben is. Egyik beszélgetőtársam a tiltakozásom után jóindulatúan megjegyezte, hogy élvezem ugyan a személyes empátiáját, de szavamnak akkor lenne súlya, mondta, ha a MNT is, nap mint nap véleményt nyilvánítana az ügyben. Törvényt nem sértő véleményét, bárki szabadon kifejtheti, de a kellemetlen kérdések rendezésének testületi kezdeményezésében az MNT illetékes. Tiltakozásom nem győzte meg a MNT tagjait, sem a párttagokat, sem a „holdudvarbelieket”, ők nem minősítették politikai kérdésnek a temerini esetet, s ezek után nem is várhatom el, hogy az országos testületek másként reagáljanak, mint ahogy reagálnak. Így van a Jobbikkal is, majd akkor kap szót, illetve szavát akkor veszik komolyan, ha a MNT álláspontjára hivatkozhat. Így lesz mindaddig, amíg a világ elismeri, hogy a MNT-ot demokratikus játékszabályok szerint választották meg.  Mivel a törvény úgy szól, hogy akár tíz százalék választói részvétel is elegendő a demokratikus legitimációhoz, nincs más, mint fejet hajtani a törvény előtt.