Mérlegkészítés ideje

Mérlegkészítés ideje

2010. március

Harcias rettegés a múlttól

Slobodan G. Marković, a szerbiai tömegsírok megjelölésére és feltárására kinevezett bizottság elnöke, a Blicnek adott nyilatkozatában közölte, hogy rövidesen nyilvánosságra hozzák az első eddig feltáratlan tömegsírt, mégpedig Zaječarban, ahol – feltételezések szerint – mintegy, 800 ártatlan polgár maradványa van elhantolva. Ezt megelőzően azonban a kormánynak fel kell oldania az érvényben lévő, titoktartási törvényt. Marković az említett interjúban kendőzetlenül beszélt a „vörös terrorról”. Következésképp, mind közelebb az a nap, amikor napvilágra kerülnek a partizánok által 1944. őszén és 1945. elején elkövetett gonosztettek. Feltárulnak a titói korszak borzalmai is, ami azonban nem jelenti azt, hogy egyszersmind a csetnikek szerepét meg kell szépíteni. Persze nem tudhatom, hogy mikor kerül sor a történelem tárgyilagos és árnyalt bemutatására, kétségtelen, hogy ez a tény többé nem kerülhető meg. Nemzedékek egész sora őrlődött évtizedeken át két hazugság között, hol az egyikbe, hol a másikba kapaszkodva; szerintem sehova sem vezet, ha most az újabb nemzedékek harmadik vagy negyedik hazugságba sodródnak. Nem könnyű elképzelni azoknak a vajdasági magyar családoknak a belső drámáját, melynek tagjai a háború végén, húsz-harminc éves fejjel élték át azokat az időket, mi több évtizedekig hallgatniuk kellett arról, amiről tudtak. Habár előttük állt a jövő, a múlt bűneit cipelték. Mindezt szem előtt tartva, zavartkeltő, hogy a szerbiai közvélemény inkább az ideológiai vérfürdőről értesül, viszont alig tud vajmi keveset arról az etnikai vérfürdőről, amit ugyanez a hatalom a Vajdaságban követett el, és amelynek német továbbá magyar nemzetiségűek voltak az áldozatai. Feltehetőleg emiatt a szerbiai közvéleményben szinte semmi visszhangja sincs Csorba Béla a Vajdaság Ma honlapján közzétett cikkének, amelyből megtudható, hogy titokzatos körülmények között – végre! – előkerült a járeki haláltábor áldozatairól vezetett három halotti anyakönyv második kötete, amelynek alapján igazolható, hogy 1944. december 3-ától 1946. április 15-éig összesen 6429 személy pusztult el. A lélekszám megközelíti az egész Európát megdöbbentő srebrenicai áldozatok számát. Ez a tény új megvilágításba helyezi azt a kérdést is, hogy az egykori Harcos Szövetség miért éppen a Vajdaságban játszott meghatározó szerepet. Miért ásták be magukat a dogmatizmus bunkerébe? Miért reagáltak olyan hevesen a művészi szabadság legszerényebb, ne mondjam, legártatlanabb, igencsak naiv jeleire is? Sokáig azt hittem, hogy „csupán” egyféle eredendő ideológiai doktrínáról van szó, most azonban – miután felnyílnak a vajdasági etnikai színezetű tömegsírok – kiderül, hogy nem csak a szabadságtól féltek, hanem a saját múltjuktól is.

A kisebbségi törésvonalak krónikája

Temerin mára már szinte egybeolvad Járekkal. Huzamosabb ideje, éppen ez a városka az etnikai viszonyok egyik legneuralgikusabb vajdasági pontja. Aki ennek a természetrajzát kutatja, mindenképp, lapozza fel Csorba Béla Egy végjáték kezdete című 2002-ben megjelent könyvét. Egy bizonyos idő távlatából kiviláglik, hogy a NATO-bombázások idején vezetett naplójegyzetek nemcsak a múltra adnak magyarázatot, hanem a jelenlegi belső vajdasági magyar viták és törésvonalak ügyében is eligazítanak. 1999. tavaszán, a NATO támadások idején, olyan villámok csapkodtak, melyek fényénél jobban kirajzolódtak a múlt, a jelen és a jövő korvonalai, mint amikor az ember a hétköznapok ösvényein kóborolva keresi a magyarázatot. Már a görög drámaíróktól megtanultuk, az Exterritóriumban én is rádöbbentem, hogy a tragikus idők tárják fel azokat a dilemmákat, amelyeknek súlyát a hétköznapi élet ösvényein haladva kevésbé érzékeljük. Csorba a légitámadások napjaiban is rámutat azokra a megalkuvásokra, szerepjátszásokra, amelyek felbukkantak a politikai elitben, s amelyek ma is fontos szerepet játszanak. A könyv első olvasásakor észre sem vettem, mert a demokratikus tananyag ábécéjéhez tartozik és magától értetődőnek tartottam, hogy Csorba a bombák alatt arról jegyzetel, miszerint minden autonómia-tervezet azon áll vagy bukik, hogy a vajdasági magyarok szabad, egyenlő, közvetlen és általános szavazás útján, magyar választói névjegyzék alapján hozzák létre. „Minden más csak mímelése az autonómiának, és szakadékba vezet”, írta. Hét elpazarolt „elektoriális esztendő”, autoritatív kisebbségi egypártrendszer után, ez a kérdés, ma sem rendeződött kielégítően.

Genocídium vagy valami más?

A közélet újra foglalkozik a štrbci (1993. február) és a herkócai (1992. május) gonosztettekkel. Nyilvánvaló, hogy ezért, mert mind a mai napig nem tisztázta a szerbiai hatalom, hogy ki és milyen szerepet játszott ezekben a szörnyű eseményekben. A közvélemény irányítói mindent megtettek, hogy még azt is elfelejtsük, melyik kormány volt akkor hatalmon. Kik voltak a gonosztettek elkövetői, kik voltak a hatalomban, kik a cinkosok, akik némák maradtak. Aztán a B92-es tévéadón végignézem Svetozar Čiplić szerbiai kisebbségügyi miniszter homályos okfejtését, miszerint nem olyan fontos, hogy a srebrenicai genocídiumot nevén nevezzük. Ugyanakkor a kisebbségi miniszter pártja, a Demokrata Párt bejelentette, hogy a kisebbségi törvény meghozatalának oroszlánrészét ő vállalta. Eddig másféle információ birtokában voltunk. Ha így van – és senki sem cáfolja! – akkor vele kellett volna érdemleges párbeszédet folytatni a törvény erényeiről és – hibáiról.

Šešelj hágai átkai

Helyszíni közvetítés Hágából Vojislav Šešelj peréről. Az övé a szó. Durván és gyűlölettel beszél a Soros Alapítványról, amelyet egyébként akkor, amikor Szerbiában is ő vitte a szót, betiltottak. Ez volt az egyetlen szervezet, amelyet Milošević hatalma megszüntetett, s később csak az amerikai kongresszus követelésére engedélyezett. .

A hiányzó közvélemény-kutatásról

Kiss-Rigó János, szeged-csanádi püspök szerint nem hiba, ha az egyházi ember politikai feladatot vállal a közéletben. „Szájkosarat senkitől sem fogadok el” mondta a Fideszt támogatva. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy a Jobbik receptje és stílusa „összeegyeztethetetlen az evangéliummal”. Ennek a függvényében igen érdekes a Vajdaság Ma honlap ankétja a vajdasági magyarok pártpreferenciájáról. Az eddigi eredmények arról tanúskodnak, hogy a véleménynyilvánítók 50,6 százaléka a Fidesznek szurkol, az MSZP-nek, 4.9, az MDF-nek 3, a Jobbiknak pedig  32.2 százalék jutott. Itt is a Fidesz vezet, azonban a vajdasági arányok mások, mint az anyaországi közvélemény kutatások eredményei. Külön szociológiai tanulmányt érdemelne, hogy a vajdasági magyarok körében miért népszerűbb a Jobbik, mint Magyarországon.  A körkérdés akárcsak a többi internetes ankét, természetesen nem tekinthető reprezentatívnak, nem helyettesítheti a szakszerűen elvégzett közvélemény-kutatást, azonban az eddigiek folyamán sokszor indikatív volt. Sajnos, Vajdaságban nincs semmiféle szisztematikus felmérés a kisebbségi közállapotokról, közérzetről, politikai preferenciákról. Ez a pozitivista módszer nem csodaszer, a tévedésekre számítani kell, azonban egy biztos, ha létezne ilyen intézmény, akkor senki sem verhetné a mellét, hogy ő, csakis ő, és kizárólag ő képviseli az itteni magyarságot.

A várva-várt „fehér könyv”

A Magyar Nemzeti Tanács döntött a Magyar Szó laptanácsának életre hívásáról. A közvélemény és a szakma tiltakozik, cenzúrát emleget. A tartományi ombudsman atyailag megleckézteti az egypárti testületet, úgy szólítja meg, mint a jóságos atya, ki jó útra tereli iskolakerülő gyermekét.  A nyolcadik évébe lépő egypárti testület ekképp búcsúzik a magyar választópolgároktól, ámde nem tesz említést arról, hogy a hét bibliai esztendő után, szándékozik-e elkészíteni a mérleget saját munkájáról és felelősségéről. Nem előre kell menekülni, vagyis „új stratégiát” kidolgozni, először el kell számolni a régivel. Ennek alapján az új testület kidolgozza majd az új stratégiát. Előbb azonban lássuk, hogyan teljesült a régi!  Nincs sok idő hátra, az alapos, szakszerű felmérés hónapokat igényel. Persze, nem „alkalmi beszédek”, cifra szavak kellenének, hanem adatok és tények. Hol ért el eredményt, illetve hol szenvedett kudarcot? Főleg néhány neuralgikus kérdésben kellene színt vallani. Már évek óta foglalkozik a közvélemény azzal, hogy a magyar nemzetiségű munkanélküliek száma aránytalanul magas. Pontos adatokkal kellene alátámasztani, hogy jelenleg mi az ábra, javult vagy rosszabbodott a helyzet. Milyen a foglalkoztatási arány, például a bíróságokon (főleg most, a bíróságok átszervezése után!), a rendőrségen, a közvállalatokban? Csökkent-e a magyar médiák száma vagy növekedett? Mi a helyzet a vasúton, a postán? Hogyan „karcsúsítottak” a magyar médiában, jól vagy rosszul? Milyen „átszervezések” történtek, s milyen eredménnyel jártak? És főleg mi a helyzet az oktatásban? Hét év alatt csökkent-e a magyar tagozatokra iratkozó magyar diákok száma, vagy netán növekedett? Tények és adatok kellenek, nem pedig szónoklatok! Ezt a lelkiismeretes leltárt, illetőleg számadást, a „vajdasági magyar fehér könyvet” el kell készíteni. A nehéz időket megélt vajdasági közösség nem csak megérdemli, hanem jogosan elvárja, hogy a tisztségviselők kellő alázattal mielőbb az asztalra tegyék a fehér könyvet.

Családi Kör, 2010. március 11.

Slobodan G. Marković, a szerbiai tömegsírok megjelölésére és feltárására kinevezett bizottság elnöke, a Blicnek adott nyilatkozatában közölte, hogy rövidesen nyilvánosságra hozzák az első eddig feltáratlan tömegsírt, mégpedig Zaječarban, ahol – feltételezések szerint – mintegy, 800 ártatlan polgár maradványa van elhantolva. Ezt megelőzően azonban a kormánynak fel kell oldania az érvényben lévő, titoktartási törvényt. Marković az említett interjúban kendőzetlenül beszélt a „vörös terrorról”. Következésképp, mind közelebb az a nap, amikor napvilágra kerülnek a partizánok által 1944. őszén és 1945. elején elkövetett gonosztettek. Feltárulnak a titói korszak borzalmai is, ami azonban nem jelenti azt, hogy egyszersmind a csetnikek szerepét meg kell szépíteni. Persze nem tudhatom, hogy mikor kerül sor a történelem tárgyilagos és árnyalt bemutatására, kétségtelen, hogy ez a tény többé nem kerülhető meg. Nemzedékek egész sora őrlődött évtizedeken át két hazugság között, hol az egyikbe, hol a másikba kapaszkodva; szerintem sehova sem vezet, ha most az újabb nemzedékek harmadik vagy negyedik hazugságba sodródnak. Nem könnyű elképzelni azoknak a vajdasági magyar családoknak a belső drámáját, melynek tagjai a háború végén, húsz-harminc éves fejjel élték át azokat az időket, mi több évtizedekig hallgatniuk kellett arról, amiről tudtak. Habár előttük állt a jövő, a múlt bűneit cipelték. Mindezt szem előtt tartva, zavartkeltő, hogy a szerbiai közvélemény inkább az ideológiai vérfürdőről értesül, viszont alig tud vajmi keveset arról az etnikai vérfürdőről, amit ugyanez a hatalom a Vajdaságban követett el, és amelynek német továbbá magyar nemzetiségűek voltak az áldozatai. Feltehetőleg emiatt a szerbiai közvéleményben szinte semmi visszhangja sincs Csorba Béla a Vajdaság Ma honlapján közzétett cikkének, amelyből megtudható, hogy titokzatos körülmények között – végre! – előkerült a járeki haláltábor áldozatairól vezetett három halotti anyakönyv második kötete, amelynek alapján igazolható, hogy 1944. december 3-ától 1946. április 15-éig összesen 6429 személy pusztult el. A lélekszám megközelíti az egész Európát megdöbbentő srebrenicai áldozatok számát. Ez a tény új megvilágításba helyezi azt a kérdést is, hogy az egykori Harcos Szövetség miért éppen a Vajdaságban játszott meghatározó szerepet. Miért ásták be magukat a dogmatizmus bunkerébe? Miért reagáltak olyan hevesen a művészi szabadság legszerényebb, ne mondjam, legártatlanabb, igencsak naiv jeleire is? Sokáig azt hittem, hogy „csupán” egyféle eredendő ideológiai doktrínáról van szó, most azonban – miután felnyílnak a vajdasági etnikai színezetű tömegsírok – kiderül, hogy nem csak a szabadságtól féltek, hanem a saját múltjuktól is.

Temerin mára már szinte egybeolvad Járekkal. Huzamosabb ideje, éppen ez a városka az etnikai viszonyok egyik legneuralgikusabb vajdasági pontja. Aki ennek a természetrajzát kutatja, mindenképp, lapozza fel Csorba Béla Egy végjáték kezdete című 2002-ben megjelent könyvét. Egy bizonyos idő távlatából kiviláglik, hogy a NATO-bombázások idején vezetett naplójegyzetek nemcsak a múltra adnak magyarázatot, hanem a jelenlegi belső vajdasági magyar viták és törésvonalak ügyében is eligazítanak. 1999. tavaszán, a NATO támadások idején, olyan villámok csapkodtak, melyek fényénél jobban kirajzolódtak a múlt, a jelen és a jövő korvonalai, mint amikor az ember a hétköznapok ösvényein kóborolva keresi a magyarázatot. Már a görög drámaíróktól megtanultuk, az Exterritóriumban én is rádöbbentem, hogy a tragikus idők tárják fel azokat a dilemmákat, amelyeknek súlyát a hétköznapi élet ösvényein haladva kevésbé érzékeljük. Csorba a légitámadások napjaiban is rámutat azokra a megalkuvásokra, szerepjátszásokra, amelyek felbukkantak a politikai elitben, s amelyek ma is fontos szerepet játszanak. A könyv első olvasásakor észre sem vettem, mert a demokratikus tananyag ábécéjéhez tartozik és magától értetődőnek tartottam, hogy Csorba a bombák alatt arról jegyzetel, miszerint minden autonómia-tervezet azon áll vagy bukik, hogy a vajdasági magyarok szabad, egyenlő, közvetlen és általános szavazás útján, magyar választói névjegyzék alapján hozzák létre. „Minden más csak mímelése az autonómiának, és szakadékba vezet”, írta. Hét elpazarolt „elektoriális esztendő”, autoritatív kisebbségi egypártrendszer után, ez a kérdés, ma sem rendeződött kielégítően.

A közélet újra foglalkozik a štrbci (1993. február) és a herkócai (1992. május) gonosztettekkel. Nyilvánvaló, hogy ezért, mert mind a mai napig nem tisztázta a szerbiai hatalom, hogy ki és milyen szerepet játszott ezekben a szörnyű eseményekben. A közvélemény irányítói mindent megtettek, hogy még azt is elfelejtsük, melyik kormány volt akkor hatalmon. Kik voltak a gonosztettek elkövetői, kik voltak a hatalomban, kik a cinkosok, akik némák maradtak. Aztán a B92-es tévéadón végignézem Svetozar Čiplić szerbiai kisebbségügyi miniszter homályos okfejtését, miszerint nem olyan fontos, hogy a srebrenicai genocídiumot nevén nevezzük. Ugyanakkor a kisebbségi miniszter pártja, a Demokrata Párt bejelentette, hogy a kisebbségi törvény meghozatalának oroszlánrészét ő vállalta. Eddig másféle információ birtokában voltunk. Ha így van – és senki sem cáfolja! – akkor vele kellett volna érdemleges párbeszédet folytatni a törvény erényeiről és – hibáiról.

Helyszíni közvetítés Hágából Vojislav Šešelj peréről. Az övé a szó. Durván és gyűlölettel beszél a Soros Alapítványról, amelyet egyébként akkor, amikor Szerbiában is ő vitte a szót, betiltottak. Ez volt az egyetlen szervezet, amelyet Milošević hatalma megszüntetett, s később csak az amerikai kongresszus követelésére engedélyezett. .

Kiss-Rigó János, szeged-csanádi püspök szerint nem hiba, ha az egyházi ember politikai feladatot vállal a közéletben. „Szájkosarat senkitől sem fogadok el” mondta a Fideszt támogatva. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy a Jobbik receptje és stílusa „összeegyeztethetetlen az evangéliummal”. Ennek a függvényében igen érdekes a Vajdaság Ma honlap ankétja a vajdasági magyarok pártpreferenciájáról. Az eddigi eredmények arról tanúskodnak, hogy a véleménynyilvánítók 50,6 százaléka a Fidesznek szurkol, az MSZP-nek, 4.9, az MDF-nek 3, a Jobbiknak pedig  32.2 százalék jutott. Itt is a Fidesz vezet, azonban a vajdasági arányok mások, mint az anyaországi közvélemény kutatások eredményei. Külön szociológiai tanulmányt érdemelne, hogy a vajdasági magyarok körében miért népszerűbb a Jobbik, mint Magyarországon.  A körkérdés akárcsak a többi internetes ankét, természetesen nem tekinthető reprezentatívnak, nem helyettesítheti a szakszerűen elvégzett közvélemény-kutatást, azonban az eddigiek folyamán sokszor indikatív volt. Sajnos, Vajdaságban nincs semmiféle szisztematikus felmérés a kisebbségi közállapotokról, közérzetről, politikai preferenciákról. Ez a pozitivista módszer nem csodaszer, a tévedésekre számítani kell, azonban egy biztos, ha létezne ilyen intézmény, akkor senki sem verhetné a mellét, hogy ő, csakis ő, és kizárólag ő képviseli az itteni magyarságot.

A Magyar Nemzeti Tanács döntött a Magyar Szó laptanácsának életre hívásáról. A közvélemény és a szakma tiltakozik, cenzúrát emleget. A tartományi ombudsman atyailag megleckézteti az egypárti testületet, úgy szólítja meg, mint a jóságos atya, ki jó útra tereli iskolakerülő gyermekét.  A nyolcadik évébe lépő egypárti testület ekképp búcsúzik a magyar választópolgároktól, ámde nem tesz említést arról, hogy a hét bibliai esztendő után, szándékozik-e elkészíteni a mérleget saját munkájáról és felelősségéről. Nem előre kell menekülni, vagyis „új stratégiát” kidolgozni, először el kell számolni a régivel. Ennek alapján az új testület kidolgozza majd az új stratégiát. Előbb azonban lássuk, hogyan teljesült a régi!  Nincs sok idő hátra, az alapos, szakszerű felmérés hónapokat igényel. Persze, nem „alkalmi beszédek”, cifra szavak kellenének, hanem adatok és tények. Hol ért el eredményt, illetve hol szenvedett kudarcot? Főleg néhány neuralgikus kérdésben kellene színt vallani. Már évek óta foglalkozik a közvélemény azzal, hogy a magyar nemzetiségű munkanélküliek száma aránytalanul magas. Pontos adatokkal kellene alátámasztani, hogy jelenleg mi az ábra, javult vagy rosszabbodott a helyzet. Milyen a foglalkoztatási arány, például a bíróságokon (főleg most, a bíróságok átszervezése után!), a rendőrségen, a közvállalatokban? Csökkent-e a magyar médiák száma vagy növekedett? Mi a helyzet a vasúton, a postán? Hogyan „karcsúsítottak” a magyar médiában, jól vagy rosszul? Milyen „átszervezések” történtek, s milyen eredménnyel jártak? És főleg mi a helyzet az oktatásban? Hét év alatt csökkent-e a magyar tagozatokra iratkozó magyar diákok száma, vagy netán növekedett? Tények és adatok kellenek, nem pedig szónoklatok! Ezt a lelkiismeretes leltárt, illetőleg számadást, a „vajdasági magyar fehér könyvet” el kell készíteni. A nehéz időket megélt vajdasági közösség nem csak megérdemli, hanem jogosan elvárja, hogy a tisztségviselők kellő alázattal mielőbb az asztalra tegyék a fehér könyvet.