2010. március
Eltagadott közelmúlt
A lipcsei Telegraph kisvendéglőben Jörg Plath, a Neue Zürcher Zeitung publicistája felemlíti, Gregor Mayer és Bernard Odehnal minap megjelent könyvét (Aufmarsch, Residenz Verlag, 2010)) a kelet-közép-európai jobboldali szélsőségesekről. Tulajdonképpen mi ellen is lázong a mai ifjúság, kérdi a szélsőjobbos mozgalmak terjedésére utalva. Nem becsülném le a jelenséget, magyarázom, nem intézném el egy kézlegyintéssel, – mint ahogy gyakran megtörténik – mondván, huligánokról van szó. A mai fiatalok egy része szembetalálta magát az apák hazugságaival. A szocializmus összeroppanása után, az apák nemzedékeinek jelentős része megtagadta a múltját; túl sokan, túl sokáig ücsörögtek a pártfotelekben, ahonnan könnyűszerrel áttelepedtek a polgári zsöllyékbe. Kitörölték, meghamisították, megvetették saját múltjukat, úgy is mondhatnám, hogy (személyes) múlt nélküli emberek lettek. Ez volt a rendszerváltás morális ára meg csapdája. A múlt mélységesen összetett dilemmáiról, kétértelmű kompromisszumairól a továbbiakban egy szó sem esett. Manapság a szocializmus ellenségének nevezi magát még az is, akit megbüntetett a rendőr, mert tiltott helyen kelt át az úttesten. Ezzel beköszöntött a kollektív hazugság kora, amelyben új világot építenének, de lehetőleg a régi reflexekkel. Az ifjúság elutasítja ezt a kétszínű játékot, következésképpen, nem hisz sem az apák múltjában, sem az apák jelenében. Menekülni szeretne a hazug világból, de balra zárva van az út, az apák – nehogy gyanúba keveredjenek – elzárták; ezek után csak jobbra lehet keresni a gonosz megváltást. Vagy a bosszút.
Európai szorongás
Az idei lipcsei nemzetközi könyvvásáron először Závada Pál magyarországi íróval léptem fel, majd ugyanaznap csak néhány órával később Vladimír Arsenijević szerb szerzővel. Kapásból nem igazán tudnám meghatározni, hogy a pódiumbeszélgetés alkalmával, melyikük volt a borúlátóbb. Talán Závada. Én pedig egyszeriben azon kaptam magam, hogy görnyedezve kuporgok a széken, mint akinek két nehezék nyomja a vállát, a szerb nyűg, meg a magyar is. A moderátor a senkiföldjéről faggatott. Na, gondoltam magamban, alighanem ez a harmadik kolonc. A feltett kérdésre válaszolva elmondtam, hogy az Európai Unió a nemzetállamok szövetsége, amelyben a kisebbségieknek a senki földjén van a helye. Mára ugyanis a kisebbségek lettek Európa fattyúi! Bevalljuk-e vagy sem, teljesen mindegy, mert ez így van, a többi csak utópia, amelyről azonban nem akarok lemondani. Este a lipcsei Haus des Büchesben egy nemzetközi írótársasággal szerepelek. Meglep, hogy nyugati írókollégáim, mind szkeptikusabbak. Ezt a borongós hangulatot még sosem tapasztaltam náluk. Inkább volt bennük valami közömbösség a keleti világ iránt. Mintha úgy érezték volna, mivel – hál’isten – keleten is megszűnt a kommunista diktatúra, nem kell foglalkozni velük. Valami ilyet lehetet kiolvasni ebből a fásultságból. Csak akkor kapták fel a fejüket, amikor vér folyt a Balkán térségében. Amint csillapodtak a kedélyállapotok és megszűnt a vérontás, megnyugodtak. Eszerint, az elmúlt évtized, számukra, a szendergésről szólt. A gazdasági válság, azonban felrázta a nyugati írókat is. Ők a kapitalizmusból ábrándultak ki, abból a kapitalizmusból, amit keleti kollégáik kritikátlanul fogadnak el.
Kurta berlini barangolás
Berlinben ragyogó napsütés fogad, a nők lenge blúzocskákban, a férfiak ingre vetkőzve üldögélnek a kávéházak teraszain. Csupán egy nap áll rendelkezésemre, hogy bejárjam a várost. Végigballagok a Bleibtreustrassen, majd a Savignyplatzon kötök ki. Megállít egy hölgy és a halenseei S-Bahn állomás felől érdeklődik. Valamikor arrafelé laktam, boldogan mutatom meg neki az irányt. Ha kedve van, akkor akár gyalog is megteheti az utat, legalább végigsétál, a platánfáiról híres, széles Kurfürstendammon – javasolom. Remek ötlet, örömmel teszem – mondja – kelet-berliniként ugyanis nemigen ismerem ki magam Nyugat-Berlinben. Elindul nyugat irányába a Kurfürstendammon, én meg a Savignyi téri megállóban, felszállok a föld felett közlekedő gyorsvasútra (S-Bahn) amellyel kelet felé tartok. Leszállok a Hackescher Martkton, ahol minden pontosan olyan, mint tavaly, a hosszúra nyúlt, szép vénasszonyok nyárban. Még a székek is ugyanúgy vannak elhelyezve a téren, mint az ősszel. Röpke félórára megfeledkezem az idő múlásáról, és csak az a kérdés zökkent ki ebből a nyugalmi állapotból, hogy mikor térhetek újra ide vissza. Aztán búcsúzom, mert estére felolvasásom lesz a KulturBrauereiben.
Oroszország az oroszoké!
A neonáci mozgalom Oroszországban is tarol. Európában hol itt, hol ott bukkan fel. Nyugaton és Keleten egyaránt jelen van, de ha precízek akarunk lenni, akkor ténykedése főként Keleten, a volt szocialista országokban eleven. Az orosz számadatok baljós állapotokról szólnak: tavaly a neonácik mintegy 90 embert öltek meg. Ezek után, a bíróság drákói szigort alkalmazva ítélkezett. A minap kilenc-kilencévi börtönbüntetést szabott nyolc orosz neonácira, vezérüket pedig 23 év szabadságvesztésre ítélte. A csoport tagjai voltak azok akik, 74 kézszúrással meggyilkoltak egy kirgiztani üvegvágót, miközben azt ordibálták: „Oroszország az oroszoké”. A nácik Keletre költöznek, konstatálja a belgrádi Blic. És Közép-Keletre, tenném hozzá. Bukarestben a „Románia a románoké” jelszóval tüntet a román szélsőjobb. A tüntetők természetesen az erdélyi magyarokat tartják idegen elemnek. Antiszemitizmus, kisebbségellenesség, romaellenesség jellemzi a kelet-európai szélsőjobboldalt. Sajnos, a magyart is.
A túlélők érvényesülése
A szélsőségesek Újvidéken is tombolnak. Legutóbbi akciójuk egyike az volt, amikor a Djindjić gyilkosság évfordulóján, Ratko Mladić névvel utcatáblákat helyeztek el, jelezve ezzel, hogy a genocídiummal vádolt tábornokot tartják az igazi nemzeti hősnek. Ezt tették a belgrádi szélsőségesek is, a Zoran Djindjić sugárutat Ratko Mladić sugárútra keresztelték. Az emberek mind fásultabban csak a vállukat vonogatják; a kormánypárti politikusok hümmögnek a bajszuk alá; látszik, hogy nemigen érdekli őket az ügy. Persze, ha gondolkodnának ezen a jelenségen, akkor okvetlenül eszükbe jutna Aleksandar Tijanić kijelentése, aki szerint, ha Zoran Djindjić túléli akkor, Szerbia nem lesz túlélő. Aleksandar Tijanić ma a szerbiai köztelevízió vezérigazgatója. Tudják ezt az utcai rendbontók is.
Magyar hagyomány
Még a kilencvenes években történt, amint egyik közeli ismerősöm, aki sokáig pártonkívülinek tartotta magát, vagyis független értelmiségiként vett részt a közéletben, az egyik budapesti ködös esti sétánk alkalmával szóvá tette, hogy csatlakozni fog az egyik vajdasági magyar párthoz. Akkor úgy véltem, nem a karrierizmus vezérli, hanem a jó szándék. Arra a következtetésre jutott, hogy párttagként sokkal többet tehet a közösségért, mint párton kívül. Nem örvendtem szándékának és ezt szóvá is tettem. Valójában nem az elhatározás zavart, hiszen minden embernek szíve joga eldönteni, hogy belép-e egy pártba vagy sem. Az ért
elmiséginek is. E kérdésben nem vagyok olyan szigorú, mint Babits Mihály, aki a különböző politikai csoportokhoz való szegődést visszaélésnek és az értelmiségi hivatás elárulásának tartotta. Viszont, azokat még kevésbé szívlelem, akik emiatt a „partvonalon kívülre” (mint ahogy nálunk szokás mondani), utalnák Babits Mihályt is. A közügyekben nincs partvonal. Ebből kifolyólag, a pártértelmiségiek is fontosak, és direkt előnyösnek tartom jelenlétüket, a pártokban. A vajdasági magyar közéletben éppen a helyi önkormányzatokban bizonyították képességeiket, sokszor nekik köszönhetők a vidéki kezdeményezések felvirágzása. Miképp szükség van rájuk, ugyanúgy nélkülözhetetlenek a párton kívüli, független értelmiségiek is. Emiatt zavart ismerősöm magyarázata, miszerint párttagként többet tehet… Kétfajta magatartásmódról van szó, mindkettőre szükség van. Tény azonban, hogy a magyar kulturális hagyományban (de mondhatjuk a szerbben is!) az utóbbinak igen erőteljes tradíciója volt. Képzeljük csak el Ady Endrét, amint valamelyik párt tagjaként írta volna publicisztikáját és – verseit. Bizony, a „partvonalon kívül” írta cikkeit – sokszor éppen Párizsban, ahonnan pontosabban látott, mint a politikusok többsége.
Választási kampány
Az MSZP szerint a Fidesz „kiherélné” a demokráciát, a Jobbik viszont „legyilkolná”. Vona Gábor a Jobbik elnöke szerint a Fidesz veszélyezteti a Jobbik kétharmados győzelmét, és figyelmeztet arra, hogy a Fidesz győzelme nem hoz jobbulást Magyarországnak. Orbán Viktor szerint a Jobbik ellopja a magyar fiatalság álmait. Közben az kiderül, hogy a Jobbikos Morvai Krisztina közel egymillió forintért az MSZP-SZDSZ-kormány szakértője volt. A Heti Válasz, a jobboldal hetilapja nyilvánosságra hozza a szerződés fakszimiléjét. Az újságok a jelenlegi kormánypártok korrupcióiról írnak.
Családi Kör, 2010. április. 1.
elmiséginek is. E kérdésben nem vagyok olyan szigorú, mint Babits Mihály, aki a különböző politikai csoportokhoz való szegődést visszaélésnek és az értelmiségi hivatás elárulásának tartotta. Viszont, azokat még kevésbé szívlelem, akik emiatt a „partvonalon kívülre” (mint ahogy nálunk szokás mondani), utalnák Babits Mihályt is. A közügyekben nincs partvonal. Ebből kifolyólag, a pártértelmiségiek is fontosak, és direkt előnyösnek tartom jelenlétüket, a pártokban. A vajdasági magyar közéletben éppen a helyi önkormányzatokban bizonyították képességeiket, sokszor nekik köszönhetők a vidéki kezdeményezések felvirágzása. Miképp szükség van rájuk, ugyanúgy nélkülözhetetlenek a párton kívüli, független értelmiségiek is. Emiatt zavart ismerősöm magyarázata, miszerint párttagként többet tehet… Kétfajta magatartásmódról van szó, mindkettőre szükség van. Tény azonban, hogy a magyar kulturális hagyományban (de mondhatjuk a szerbben is!) az utóbbinak igen erőteljes tradíciója volt. Képzeljük csak el Ady Endrét, amint valamelyik párt tagjaként írta volna publicisztikáját és – verseit. Bizony, a „partvonalon kívül” írta cikkeit – sokszor éppen Párizsban, ahonnan pontosabban látott, mint a politikusok többsége.