Meghalni – de miért?

A sövénynyíráshoz nagyobb öszpontositás szükségeltetik, mint a fűnyíráshoz. Észrevettem, hogy olyankor nem a karom fárad el, inkább a térdemben sajog. Amikor éjjel egy picit is megmozdítottam a lábam, arra ébredtem, hogy a térdemben éles fájdalom nyilallt. Ébren vártam a hajnalt. Még írni sincs kedvem, ezért napfelkeltekor Arthur Koestler spanyolországi börtönnaplóját veszem a kezembe. Koestler a fogolycserének köszönve szabadul, majd a caballerok először is Guadalquiviren autóval viszik a legközelebbi reptérig. Agépkocsi ablakából pásztázza a kávéházak teraszait, ahol színes limonádét iszogató és újságot olvasó emberek múlatták a napot. A hónapokig raboskodó, halálra ítélt írónak a népes kávéházi teraszok meg az újságolvasás volt a szabadság első jele. Továbbá a szép nők látványa. Mielőtt azonban angol földre ért volna, leckét kapott nemzeti öntudatból. Egy kis repülőgéppel szállították egy Gibraltár melletti határvárosba. Ekkor Franco diktátor pilótája a mélybe mutatott, és megmagyarázta Koestlernek, hogy ez a „nemzeti Spanyolország”, ahol mindenki „boldog és szabad.” Az angolokra célozva előadta, hogy ott a szegények harcolnak a gazdagok ellen, a „nemzeti Spanyolországban” viszont új rendszert vezettek be, nem azt nézik, hogy valaki szegény vagy gazdag, hanem vannak jó gazdagok meg jó szegények, és vannak rossz szegények és rossz gazdagok. Francoék így képzelték el a nemzeti összetartást. Aztán diadalittasan hozzátette, hogy a „lelke mélyén” minden spanyol Franco nemzeti programját vallja, bizonyíték rá, hogy a vörösök – mielőtt „agyonlőnék őket” – azt kiabálják: „Viva Espana!”. Ők is a hazát éltetik és a hazáért halnak meg. Hátborzongató érv, amely a baloldalon is szembeszökő, hiszen a baloldali tisztogatások során az áldozatok a kommunizmus éltetésével búcsúztak az élettől Akkor is bűnösök, ha a hazáért halnak meg, de akkor is, ha a hazán túli eszméik miatt gyilkolják meg őket

Juliska összehajtogatta az újságot, majd a varrógép mellé ült, hogy kiengedjen a blúzból néhány centit. Még szerencse hogy előző nap megpróbálta. Szűknek bizonyult a legszebb alkalmi darab, amelyben az osztálytalálkozón akart megjelenni. Negyven évvel ezelőtt fejezte be a nyolcosztályost. Hónapokkal korábban kezdtek szervezkedni. Gyerekkori barátnőjével az osztálytársak után nyomoztak. Az emlékezet felfrissítése miatt, előszedte a régi fotóalbumot, az érettségi tablót, az osztályfotókat, az abbáziai kirándulásról készült fényképeket, amikor először látta a tengert. És azokat is, amelyeken jól látszott, amint osztálytársaival Tito születésnapján – május 25-én – piros pionírkendővel a nyakukban, kis piros-fehér-kék papírzászlócskákat lobogtatnak. A másik fotón, Juliska copfosan a helyi amatőrszínház színpadán, magyar népviseletben énekel. Jól emlékszik, Titóról szóló egyveleget adott elő. A fotóalbumot vitte magával a daloskör teadélutánjára, hogy megmutassa barátnőjének, az osztálytalálkozó társszervezőjének. Amikor az asszonyok megpillantották a Tito-képeket, odaszóltak, ne dicsekedjen velük, inkább rejtse el, senki meg ne tudja, hogy a kommunistákkal bratyizott. Nem értette, hogy miért is kellene a múltat leplezni, hiszen piros betűs ünnepen valamennyien piros fehér kék, illetve sarló kalapácsos tiszta piros papírzászlócskákat lobogtattak. És mi gondja volt? Kitanulta a szakmát, a varrodában kapott munkát, majd az esküvő után, nászútra Abbáziába utaztak, élvezte a tiszta tengert, a sós levegőt és – végtelenül boldog volt. Sértődötten süllyesztette a fotóalbumot a szatyorba. Az utóbbi időben nem szívesen járt a teadélutánokra, mert egyre rosszabbodott a légkör. Megalakuláskor volt olyan ötletük, hogy többszólamú asszonykórust verbuválnak, akiknek majd eredeti magyar népdalokat tanítanak be. Egy politikus is buzdította őket – mondván – fantasztikus gondolat, mert így lehet erősíteni a nemzeti érzést. Juliskának jól esett az elismerés, azonban minden igyekezete ellenére a dalárda sehogy sem akaródzott beindulni. Történt ugyanis, hogy kiderült: nem minden asszonynak jó a hallása, a kottát sem ismerte mindenki, ami már a kezdet kezdetén a kedvüket szegte, ezért olyan ötletük támadt, hogy a dalolgatás helyett, Wass Albert regényrészleteket adnak elő. A magyar nóta már úgysem segít rajtunk – érveltek – amikor már a lakodalmakban is szerb nótákat zengedeznek magyarjaink. Juliskának fogalma sem volt, ki az a Wass Albert, és egyébként is jobban szerette volna a daloskört létrehozni. Néhányan olyan elgondolással is előrukkoltak, hogy összejöveteleiken inkább a Bibliából olvassanak részleteket. A társaság népesebb része kifogásolta, mondván, hogy a Biblia sem sokat segít. Kínjában Juliska egy dalt kezdett dudorászni, amire még anno a nagyanyja tanította, csak hogy ne hallja az asszonyok badarságait. Ezt a dalt kislányom tudnod kell – emlékezett – azonban nagyanya a lelkére kötötte, hogy nyilvánosan soha, sehol sem szabad elénekelni.

Kalász, kalász, árva magyar kalász,

miért sir a könny, a búzaszemeken?

Nagy csend támadt, az asszonyok megszeppenve pislogtak egymásra. Aztán halkan, alig hallhatóan, valahányan dúdolni kezdték, hetek múltán pedig szinte mindnyájan torkuk szakadtából danászták. Tavaszkor már az utcára is kiszüremlett az énekszó, sőt, néhányszor az ablakot is nyitva felejtették, azonban nem tört rájuk senki. Juliska egy idő után, töredelmesen bevallotta a fiának, mekkora kalandba bocsátkoztak. Még börtönbe is kerülhetnek, azonban valami belső késztetést érez. Csak azért is! A fia, őszinte hahotába tört ki. Ugyan anyám, ne képzelegj, ezeket a nótákat már a kocsmákban is énekelik.    Azt sem tudja, miről van szó, gondolta Juliska és sértődötten sarkon fordult. Szépen kivasalta a kieresztett blúzt, felakasztotta, majd ismét a kezébe vette az újságot. Nem hitt a szemének. Az emberek – olvasta – oda vannak egy pesti zenekarért, amely repertoárján ugyanazok a dalok szerepelnek, amelyeket ők dalolásznak a teadélutánokon. Teljes a felháborodás, mert a rendőrség a zenészeket, kitiltotta Szerbiából. A rajongók tiltakoznak és a pesti zenészeket ünnepelték. Hogy-hogy, az asszonyokat egy árva rendőr sem molesztálta, morfondírozott. Rájuk sem hederítettek.

*

Az osztálytalálkozón a hangulat a tetőfokára hágott, amikor a prímás széles mosollyal intett a zenekarnak, majd rázendítettek: Kalász, kalász, árva magyar kalász… A deresedő osztálytársak magasba emelt poharakkal, karlengetve, teli tüdővel, együtt harsogták. A vendéglő többi vendége is csatlakozott hozzájuk, míg egyre emelkedettebb lett a hangulat.  Néhányan dülöngélve Juliska elé keveredtek, hogy töltsenek a poharába. Te miért nem énekelsz? Talán félsz, kérdezték borgőzös hangon, az asztal mellett gubbasztó Juliskát, aki magába roskadva szopogatta a limonádéját. Zavarta a lárma, a füst, a nagyanyjára gondolt, az ünnepelt pesti zenészekre, a daloskörre, és a varrógép örökké tartó kattogására. Nincs mitől tartanom – válaszolta kurtán. Olyasféle érzés kerítette hatalmába, hogy soha többé nem fog énekelni.

Z. úr hevesen bizonygatja, hogy az Isten magyar volt. Egyre többször találkozom ilyen és hasonló kijelentésekkel. Azt is hallottam, persze, hogy az Isten szerb volt. Azt viszont ma alig emlegetik, hogy Jézus zsidó volt. Ezt nem illik mondani. Az egyház befolyása növekszik, a vallásos érzés azonban napról-napra gyengül. Ha a hívők többsége olvasta volna Pál apostol szövegeit, akkor a nacionalisták megszégyenülten lézengnének az utcán, mert polgártársaik kiközösítenék őket.  Nem találok semmi kivetnivalót abban, ha a jó katolikusok önérzetesen védik nemzeti identitásukat, de azt sehogyan sem tudom megérteni, hogy miért rejtegetik hitük világpolgári minőségét. Ez vonatkozik az ortodoxokra is, miért foglalkoznak többet a nemzettel, mint a hittel.

A polgár szorong, a bürokrácia pöffeszkedik

Egy biztos, a hágai Nemzetközi Bíróság döntése inkább a politikusokat hozta mélységes izgalomba, mintsem a hétköznapi embereket. Ők ugyanis arról diskurálnak, hogy hogyan szöknek felfelé az árak, és bizony az embernek jól meg kell fontolni, hogy egy vagy két kiló paradicsomot vásároljon a piacon. A falusi házakban egyre ritkábban kerül az asztalra hús. A munkavállalók attól rettegnek, hogy a gazda egy napon bejelenti, hogy a gazdasági válság miatt, kénytelen elbocsátani őket. Rettegnek emiatt térítés nélkül túlóráznak. Egyedül az állami tisztviselők száma növekszik, holott pár hónappal ezelőtt a kormánytisztviselők éppen az adminisztráció karcsúsításával hitegettek a népet meg a Nemzetközi Pénzügyi Alapot.

Az egyik kisvárosi sörözőben hangosan vitatkoznak a vendégek, hogy kinek van igaza: Miškovićnak vagy Milka Forcannak. A közdelem egyenlőtlen, mert egy Mišković párti, legalább öt Farcan pártival kerül szembe. Az előbbiek azt bizonygatják, hogy Mikšović mégis patrióta, mert – bár igaz – hogy off shore cégei vannak, mégiscsak ildomosabb, hogy egy hazai tőkés nyúzza a vásárlót, mint egy sváb. Mire a Forcan pártiak az asztalra csapnak. De Milka Forcan szemrevalóbb, tromfolnak diadalmasan. A nemzeti patriotizmus így került szembe a nőiességgel. Eddig ez a legbiztatóbb arra vonatkozóan, hogy mégiscsak változik a közhangulat. Elvégre már Krúdy Gyula is megmondta, hogy a szép női lábak többet érnek a nemzeti hiúságnál.