Figyelek és töprengek.
A szakértők szerint a gazdasági válság, félelmetes erővel közeleg, következményeit egyelőre lehetetlen áttekinteni, evidens azonban, hogy kihatását valamennyien megérezzük. Némi optimizmusért érdemes a szomszédba kukkantani. A szerbiai olyannyira derülátó, hogy a miniszterelnök kijelentése szerint, az életszínvonal nem jobbul ugyan, de, rosszabbodni sem fog. Marad a tavalyi szinten. Még a közgazdász szakértőket is meglepte ez a merész nyilatkozat, miután kicsit korrigálta magát, mondván, valamelyest lehet, hogy rosszabb lesz, ellenben ne feledjük: kibírtunk mi már komiszabb időket is.
Az újvidéki kis kávézókban, jókedvű vendégek üldögélnek, a járókelők mosolyogva káromkodnak az utcán. Kollektív önámítás folyik, és ez a legmegbízhatóbb előjele annak, hogy nagy a baj. A könnyelműség meg a katasztrófa kéz a kézben jár. A kilencvenes évek alatt, a balkáni háborúk idején is, ugyanilyen jókedv tombolt az újvidéki utcákon. A polgárok nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy párszáz kilométernyire, a szerb katonák földig bombáznak egy várost. Inkább szemet hunytak, még olyan nyilvánvaló tények felett is, mint gyakorta köröző helikopterek zúgása, amelyek sebesülteket szállítottak az újvidéki kórházakba.
Szerbiában másmilyen a hangulat, mint Budapesten, ahol a rádió, a televízió meg az újságok riadót fújnak, a metróban, az autóbuszokban, az utcán rosszkedvű emberek méregetik egymást. Nem csak a politika durvult el, hanem a szívek, az érzelmek, és a szenvedélyek is. Barátom, aki Szerbiából Hollandiába menekült a háború elől, több mint egy hónapja tartózkodik Budapesten már alig várja, hogy visszatérjen Amszterdamba. Attól tart ugyanis, hogy a magyar depresszió hatása alá kerül. Ez az állapot immár túl van a politikán, mondja. A jobboldal és a baloldal kibékíthetetlen konfliktusa? Szoclibek és nemzetiek kézitusája? Nem. A trauma mélyebb, teszi hozzá kedvetlenül.
A Keletiben felszállok a vonatra, az utasfülkében Kiskörösre tartó magyar fiatalok szenvedélyes vitatribünt tartanak a romakérdésről. Ráncba kell szedni őket, mondják. Hogyan, kérdem. Meghökkenten néznek rám. Hogyan? Ezt ők sem tudják. Szabadkán Belgrádba tartó szerb egyetemi hallgatók csoportja száll fel, ők viszont ugyanolyan szenvedéllyel – mint az előbbi csapat – beszélnek az albánokról. Na, meg a magyarokról. A koszovói albánok gonoszok, a vajdasági magyarok pedig telhetetlenek. A vajdmagyok túl sokat követelnek. Pedig ha nem tetszik, akkor le is út, fel is út, távozzanak Magyarhonba. Hallgatom az érveket és arra gondolok, hogy Közép-Kelet-Európa minden pontján valószínűleg hasonló viták dúlnak.
Újvidéken pezseg az élet. Néhány otthon töltött nap elmúltával rájövök, hogy a kisebbségi közösségben mélységes csend honol. Megalakult az új, jelenleg az ötödik aktív magyar párt, ami azonban cseppet sem borzolja fel a kedélyeket. A közvélemény rezignáltan tudomásul veszi, ilyenek vagyunk mi, jegyzik meg. Egyenlőre, az új párt neve a diszkutabilis, programja még nem ismeretes, ám sejteni lehet, hogy nem sokban fog különbözni a többi kisebbségi párt programjától. A kisebbségi pártvitáknak van egy sajátossága: a vitázó felek alig különböznek egymástól, a kis különbségek nárcizmusa teremt közöttük áthidalhatatlan szakadékot. Vajdaságban a fél tucat magyar párt szinte mindegyik, eleve nemzeti érdekeltségűnek és jobboldalinak vallja magát, és legfeljebb abban versengnek egymással, hogy ki a „nemzetibb”.
Az egyoldalú pártstruktúra annak tudható be, hogy a kisebbségben minden egyes ember csaknem naponta találkozik a kérdéssel, mármint, hogy miképpen őrizze meg nemzeti azonosságát, miközben rá kellett jönnie, hogy nincs megbízható, tiszta lelkiismeretet hirdethető, hiteles válasz a nemzeti identitás megőrzésére. Vajon mi a helytálló lépés, és mit tegyek, töpreng a szülő, amikor gyerekeit beíratja az iskolába. Vajon van-e jogalapja arra, kérdezi, hogy a gyermekét a nehezebb útra térítse? Ha magyar tagozatot választja, akkor a nehezebb út mellett dönt, még akkor is, ha a többségi társadalomban nem élnek heves kisebbségellenes indulatok. Ha pedig nem erre vállalkozik, akkor pedig fel kell vállalnia, hogy állandóan nyomasztja a tudat, – esetleg bűntudattá fajulhat – hogy a beolvadás útját választja, és személyes döntése (is) befolyásolja annak a kisebbségnek a sorsát, amelyhez tartozik, mert csökken az anyanyelven tanuló diákok száma, ami oda vezet, hogy fokozatosan megszűnik az anyanyelvű oktatás. A legszemélyesebb döntés is általános, és másokra is kiható következményekkel jár. Ez csak az első lépés, amelyet sok más hasonló követ. Bárhogy is dönt a kisebbségi ember, nem kerülheti el a lelkiismeret furdalást.
Én is átéltem ezt: az anyanyelvű oktatás mellett döntöttem, ám soha sem éreztem magamban akkora lelkierőt, hogy másokra, akik ugyanezzel a dilemmával vívódnak, saját elveimet oktrojáljam, hiszen ezt csak akkor tehetném meg, ha a következményekért kárpótolni tudnám az áldozatokat. Ilyen hatalma pedig nincs senkinek, úgyhogy mindenki magára marad vívódásában. Külön fájdalmas ez egy íróember számára. Nem csak azért mert szeme előtt fokozatosan, de mégis szörnyű sorsszerűséggel tűnik el az olvasó, akinek ír, s vele együtt az a világ is, amelyről ír. Ír is erről, valamiféle kétségbeesett reménnyel, anélkül, hogy észrevenné, hosszabb vagy rövidebb időre a remény foglyává válik, olyannyira, hogy a hirtelen kijózanodást nyilvánosan be sem meri vallani, mert ezzel közbotrányt és általános felháborodást okozna, s ami még rosszabb, a könnyen sebezhető emberek sebeit tépdelné. Csak körültekintően, vissza fogottan szabad erről a témáról beszélni, hiszen így szólnak róla azok is, akik áldozatai ennek a történetnek. Gyakran volt alkalmam találkozni olyan emberekkel, akiknek a gyermekei már csak alig-alig beszélik anyanyelvüket, a magyart, láttam a kínszenvedéseiket. Nem volt könnyű nekik, amikor szemlesütve, bátortalanul megjegyezték, hogy gyerekek nem tudnak magyarul, de azért sokat megértenek, de legfőképp magyarnak tartják magukat. Az arcukról lerí, hogy ők sem hisznek abban, amit mondanak. Habár, gondolom, még ez sem lehetetlen. A nagyvilágban jól ismert jelenség, csak mi magyarok iszonyodunk tőle. Mások, akik ragaszkodtak nemzeti identitásukhoz, ugyanilyen bátortalanul vallják be, hogy ők tiszta meggyőződéssel tesznek hitet nemzeti hovatartozások mellett, mégis aggódnak gyermekük sorsáért. Nyelvében él a nemzet, de a gyereknek sanyarognia kell az életben. Mellőzik őket, vagy megalázzák. Teljesen mindegy, hogy van-e valóságalapja az ilyen és hasonló meggyőződésnek, vagy nincs, a lényeg, hogy a gyermek és a szülő így érzi. Magánügyek, mélységesen személyes érzelmek, amelyek pontosabban fejezik ki a közállapotokat, mint a „hivatalos” nemzeti diskurzus.
A kisebbség tehát eleve hátrányos helyzetet jelent, amit elmélyít a nyersebb vagy a puhább állami erőszak, de az optimális körülmények közepette is hátrány marad, főleg Kelet-Közép-Európában, ahol még mindig nagy ázsiója van a nemzetépítésnek, és virágzik a nacionalizmus akkor is, ha demokratizálódik. A demokratikus rendszer alibit biztosít a nacionalizmusnak.
A jelenleg domináló nemzeti azonosságot védő kisebbségi stratégia, a rendszerváltás kezdetén fogalmazódott meg, két világ küszöbén: az egypártrendszerű tapasztalatok hatására és a többpártrendszerbe vetetett reményekkel. A baj az, hogy az a rendszer, mellyel szemben szinte reflexszerűen védekezik, nincs többé, nem létezik, összeomlott. Demokratikus legitimációval rendelkező rendszerrel találja magát szemben, vagyis az adott helyzetre nincs még jó válasza. Létezik egy kisebbségi stratégia, amely védekezni tud a diktatúra ellen, – és védekezett is! – azonban jószerivel tanácstalan a demokratikus nacionalizmussal szemben. Vajon nacionalizmussal válaszoljon erre, vagy pedig a nacionalizmuson túlmutató, a modernizáció kockázatait vállaló, liberális, az európai értékrendhez alkalmazkodó utat válassza? A kisebbségi vezetők helyezkednek, alkudoznak, és sokszor tanácstalanok. Mi a teendő? A közösség kemény csapást vár, azonban egy demokratikus szólamokkal végrehajtott ügyes cselgáncs teríti le.
Ez a gond nyomasztja a vajdasági magyarság köreit is. 1989 után Vajdaságban megalakult a VMDK, és óriási népszerűségre tett szert. Háborús időkben a veszélyeztetett közösség, olyan bizalommal volt iránta, olyan tömegesen szavazott rá, mint soha azután. Ebben a furcsa, illúziókkal teli, reményteljes évtizedben, vagyis a 90-es években, felszínre törtek a szimbolikus nemzetpolitika addig elnyomott hangjai. A háború árnyképe lopakodott körülöttünk, ezzel szemben az emberek lelkesedtek és reménykedtek.
A kezdeti, nagy fellángolás után beköszöntött a bizalmi válság, a kisebbségi pártok választói bázisa mind vészesebben kezdett fogyatkozni. A nemzeti retorika soha még nem duzzadt fel ennyire, ám a kisebbségi választótábor passzivizálódott. Ennél is nagyobb gondot jelentett a kisebbségi magyarság létszámának egyre erőteljesebb csökkenése. Az erdélyi és a felvidéki népszámlálási adatok ismeretében, szembetűnő az az adat, miszerint a kilencvenes években a kisebbségi magyarság lélekszámcsökkenése nagyobb méreteket öltött, mint az egypártrendszer idején.
Nem becsülném le a szimbolikus nemzetpolitika mozgósító erejét, hiszen a kilencvenes évek elején, csakis az tudott hatást kifejteni, ám ezek után, már nem mutatott fel tartós eredményt. Legalábbis ezt támasztja alá a statisztika. A szimbolikus nemzetpolitika azonban rendkívül vonzó lett, nagy volt a tolongás a jobboldali damaszkuszi úton, ám az asszimiláció a kisebbségben nagyobb volt, mint az egypártrendszer idején.
A szimbolikus nemzetpolitika ennek ellenére lelkileg kárpótolt a siker elmaradásáért, s új hitet kínált fel az embereknek. A szabadság illúzióját képviselte. Nem csoda, hiszen Tito korszakában ez a retorika szigorúan tilos volt. Emlékszem, a hetvenes években számos új lakótömb épült az újvidéki új pályaudvar környékén, ahova nagy számban költöztek magyarok is. A lakók fiatalok voltak, azonban a környéken nem volt magyar nyelvű óvoda. Néhányan bejelentkeztünk a szocialista szövetség városi vezetőségének oktatásügyi titkárához, majd miután az illető fogadott bennünket, és előadtuk gondjainkat, kisvártatva megnyílta magyar nyelvű óvoda. Nem nemzeti jelszavakra hivatkoztunk, hanem Titóra. Tito elképzelése szerint, a testvériség egység szellemében nem hiányozhat magyar nyelvű iskoláskor előtti intézmény. Nem használtuk a szimbolikus nemzetpolitika szótárát, hiszen abban az esetben bizton nem jött volna létre az óvoda.
Húsz év múlva a kilencvenes évek elején, a Milosevic-rendszerben szabad volt használni ezt a szótárat, a szerb állami televízió is magától értetődőnek találta a kisebbségi vezérek nemzeti diskurzusát, ám a tanügyi hatóságok szép csöndben bezárták az óvodákat. Még szidni is lehetett őket, a Duna televízióban kiátkoztuk a szerb nacionalistákat, mire azt válaszolták, hogy, ja igen, a Duna Televíziónak az a dolga, hogy szidjon bennünket. Na, és? Szólásszabadság van! Ez a diskurzus az egypártrendszerben diplomáciai botrányt idézett volna elő, ma cseppet sem zavarja a szerbiai hatalmat, amely nemzetközi legitimációra tett szert a vajdasági kisebbségpolitika terén. Az asszimiláció felgyorsult. Nem kellett hozzá durvaság és erőszak, létezik bársonyos asszimiláció is.
Mi történt tehát?
1989. előtt a Vajdaságban létezett egy kisebbségi ideológiailag erősen lehatárolt pragmatikus kisebbségi politika, egy elképesztő ellentmondással: minél inkább puhult az egypártrendszer, annál inkább növekedett a kisebbségi asszimiláció.
1989 után, teret nyert a szimbolikus nemzeti diskurzus, amely a kezdetekben impozáns közösségi energiákat szabadított fel. A szavazótábor lassú elsorvadása, az a tény, hogy a magyar választók jelentős részben elfordultak a kisebbségi pártoktól, immár arról szól, hogy ez a diskurzus elvesztette hatékonyságát. Az asszimiláció a többpártrendszerben erőteljesebb méreteket vett.
Most az a kérdés: hogyan tovább? Mi következzék a szimbolikus kisebbségpolitika után? Vagy béküljünk össze a fatalizmussal?
Mozgó Világ, 2009. április