Takaros kerthelység, porcukor illat a levegőben. Felkeltette érdeklődésemet és betértem, rendeltem egy mákos-meggyes finomságot majd beszédbe elegyedtem a tulajdonossal, aki örömmel újságolta, milyen szép a forgalom a néhány napja megnyílt üzletben. Az amerikai hamburger meg a szerb plyeszkavica mellett miért ne lenne kelendő az újvidékiek körében a magyar rétes meg a magyar palacsinta? – morfondíroztam. Számomra inkább az a meglepő, hogy az ötletgazda nem is magyar, de még csak nem is vajdasági szerb, hanem – a hanglejtéséből azonnal lelepleztem – dalmáciai szerb menekült.
Hogyan jut eszébe egy dalmatának a magyar palacsinta – kíváncsiskodtam. Történt ugyanis, hogy munkanélküliként a földivel, aki a Tescóban beszerzett árut, viszonteladóként az újvidéki piacon értékesíti, Szegedre utazott terepszemlére. Latolgatták annak esélyét, hogy esetleg együtt piacoznak.
Megpakolták a csomagtartót, majd még mielőtt Röszke felé vették volna az irányt, a földi bekanyarodott Szeged központba, hogy megmutassa neki a várost, amely majdnem olyan hangulatos, mint Split. A belvárosban betértek a réteseshez, ahol palacsintát is kínáltak. Meg burekot. A földi azon nyomban a burek mellett döntött, neki meg inkább palacsintára fájt a foga. A sokféle palacsintából nehéz volt választani, végül rendelt egy kapros túrosat desszertnek meg szilvásat. Annyira ízlett neki, hogy elvitelre összeválogatott egy tálcányit, hogy megörvendeztesse az asszonyt.
Hazafelé kocsikázva fogant meg a fejében, hogy mégsem üzérkedésbe fog, hanem inkább palacsintázót nyit Újvidéken. Nem egyszer észrevételezte ugyanis, hogy a Pupin sugárúti palacsintasütő előtt, hosszú sorok kígyóznak. Ott úgy sütik a palacsintát, mint a németek. Kipróbálta. Neki azonban a szegedi jobban ízlett, zaftosabb volt. Emiatt határozta el, hogy magyar palacsintát árul. Bolond lenne a tűző napon, vagy a fagyos télben seftelni, aztán meg az újvidéki piacon a magyar szalámit meg magyar virslit kínálgatni, amikor normális körülmények között szolgálhatja ki az ínyenceket.
Az asszonynak smakkolt a palacsinta. Még az éjszaka eldöntötték, hogy belevágnak az üzletbe. Szerencsére a közeli biobolt azokban a napokban zárt be, a gazdasági válság miatt állítólag nem volt keletje a portékának. A tulajdonossal való hosszas alkudozás után lefoglalták az üzlethelyiséget. Eltökélték, két hónap múlva nyitnak.
Ez a kilenc hét maga volt a tébolyda. Hetekig kilincseltek különböző engedélyekért, a bank is vacakolt a hitellel, a mesterek is késlekedtek. Tíz ringlis tűzhelyet vásárolt, sütővel. Erre ment el a bankkölcsön fele. Az asszony ragaszkodott a drágább apparátushoz mondván, akárhogyan akármin nem lehet igazi rottyintott palacsintát készíteni.
Mert időközben az asszony elsajátította a palacsintasütés fortélyait, ami nem volt olyan egyszerű, miután azelőtt soha életében nem sütött. Végül kieszelték, magyar palacsintát csak a magyarok tudnak készíteni. Ismerősök ismerőseinek köszönve a gazdasszony, magyar asszonyokkal találkázott, akik annyi féle palacsinta-receptet tudtak, hogy nem győzte jegyzetelni. Előbb az édeseket, aztán a sósakat. Amikor megtudták, hogy miben törik a fejüket, legyintettek.
Palacsintából akartok meggazdagodni? – hüledeztek. Ennyi befektetés, mind kidobott pénz. Különben is válság van, nincs fizetőerő. Meg aztán palacsintázni is csak hébe-hóba szoktak.
Az asszony azonban szorgalmasan tanult a magyaroktól, otthon pedig gyakorolta a palacsintasütést. Több mint egy hónapon át reggel, délben, este, az egész család meg még a szomszédság is, palacsintát majszolt. Közben a 15 éves lányuk és a 17 éves fiuk is elsajátította a palacsintasütés tudományát, ami jól jött, mert a megnyitón, megjelentek a dalmaták, a bosnyákok, a hercegovácok, no meg a helybeli szerbek is, akik úgy falták a palacsintát, hogy gyorsan elfogyott a bekevert tészta, végül pedig még a heti lisztkészlet is ráment a csasztira.
A büszke tulaj az ajtó előtt elégedetten mutatta a cégtáblát.
Most még csak azt írja, hogy Palacsintázó, nemsokára azonban új cégért szándékozom csináltatni. A télen nyitunk egy üzletet Belgrádban, jövőre pedig a tengerparton, Splitben, miután ott sok magyar turista fordul meg. Elégedett vagyok, ezek után ki meri állítani, hogy a palacsintából nem lehet meggazdagodni?! Nem, is értem, miért hitetlenkedtek a magyarok. Az új cégtáblán azt írja majd, hogy Balaton Palacsinta. Alatta meg ezt: Puskás Unoka Palacsinta Sütödéje. Eredetileg Puskásról akartam elnevezni a cégemet, mert – szerintem – ő, a legnagyobb magyar. Azonban az ügyvédem leintett, mondván, hogy örökösei beperelhetnek a jogtalan névhasználat miatt, sőt megkopaszthatnak. Emiatt határoztam el, hogy akkor egyenlőre legyen Balaton! Had járódjon be. Időközben meg olyan személynevet választok magamnak, amilyet akarok. Miért ne lehetnék Puskás unoka? Elvégre, ki az, aki elhiszi, hogy Stanko Barać készíti a legfinomabb magyar palacsintát.
Míg helyeslően bólogattam, azon töprengtem, hogyhogy nem magyar ötlet Bácskában a magyar palacsinta sütöde. Aztán elképzeltem egy tucat magyar Puskás unokát, amint a tengerparton árusítják a magyar palacsintát. A mai világban méltán lépnének a legnagyobb magyar örökébe. Mert Puskás, bizony, nem volt kishitű.
Vasárnapi Hírek, 2010. 08.15.