Lomb, gyökér és törzs

Azt reméltem, hogy hét év után, végre, a Magyar Nemzeti Tanács lesz a kisebbségi demokratikus parlamentje. Példa és világítótorony. Ahol a „képviselőknek” nevük, arcuk és egyéni véleményük van. Ahol bölcsen és okosan vitatkoznak, azzal a szándékkal, hogy közös nevezőre jussanak. Ahol politikailag mérettetik meg a „bácskai vérbosszú” drámája, és a méltányosság politikájának függvényében kerül sor a temerini fiúk ügyének elemzésére. (Ítélkezzék a független bíróság, jogát kétségbe nem vonva, az eset politikai aspektusa azért feltárható.) Ahol egyszerre mutatkozik meg a szenvedélyes különbség és a bölcs egység. Mindkettő fontos, s kór rombol abban a közösségben, amelyben megbomlik a kettő egyensúlya. . Margaret Thatcher jelentette ki egy alkalommal, hogy nem ismeri a közösséget. Közösség nincs, csak egyének vannak. Számomra cseppet sem rokonszenes axióma. De a másik végletet sem tudom elfogadni. A Halotti beszédben írta Kosztolányi Dezső, hogy   még a „fán se nő egyforma két levél”, tehát mi sem természetesebb, hogy „az ember egyedüli példány”. A tarka lombozat a fa éltető eleme. Nem tudom elképzelni a fát egyforma levelekkel. Nem tudom elképzelni az erdőt, amelyben minden fa egyforma. Nincs olyan közösség, melyben minden egyénnek egyazon véleménye lenne. A lombozat a fa éltető eleme, mondtam volt, ám a lombozat változatos. Arról pedig manapság szólni sem merek, hogy milyen gubancosak és bonyolultak a gyökerek.

Aki képtelen vívódni saját tévedéseivel, vagyis a tévedhetetlen, az öntelten vádolja környezetét. Akinek túlhatalma van, az könnyen talál bűnbakot és alibit. Erőszakkal szépíti meg a valóságot.

Igaza van Szalai Erzsébetnek, félperiferiális kapitalista országokban az elmúlt tíz esztendőben a gazdasági liberálisok hangját lehetett hallani, az emberjogi liberálisok vagy elhallgattak, vagy elhallgattatták őket. A tőke nem kedveli azt a liberális hangvételt, amely a kilencvenes években a totalitárius rendszert döngette. Egykor a politbürő üldözte, ma a kapitalizmust építő új nemesség. Újvidéken nap mint nap figyeltem, hogyan idomítja az új uralkodó elit a polgárokat a vadkapitalizmushoz, azzal, hogy a szabad piac dicsőségét zengi. Az állami tulajdonú vállalatokban még úgy, ahogy sztrájkolnak a munkavállalók, viszont a magántulajdonos, a „gazda” cégeiben nagy a csönd. A munkavállalók attól félnek, hogy az utcára kerülnek. Kérem, mondja a gazda, ez a piaci törvénye, neki a továbbiakban semmi kötelezettsége nincs. Az oligarchák arra panaszkodnak, hogy szegények, mint a templom egere, s elvárják, hogy az adófizetők pénzéből stimulálják őket. Ha olyan nagy bajban vannak a gazdák, akkor miért nem jelentenek csődöt?  A nyugati kapitalizmusban a szabad piac törvénye a gazdákra is vonatkozik nem csak a munkavállalókra. Nálunk a szabad piac csak arra való, hogy a szegényeket vágja kupán, tehát olyan kapitalizmus született, amelyben a kapitalistákra nem érvényes a szabad piac törvénye.  A svájci polgárok referendumon szavazták meg, hogy jövőben a leggazdagabbak 22 százalékkal magasabb adót fizessenek. Most éppen arról olvasok, hogy egy „gazda”, csődöt jelentett be, ha nem rendezi az adósságát, beleértve a munkásai iránti kötelezettséget is, akkor az adósok börtönébe jut. Hacsak a gazdag rokonság nem segíti ki a bajból. Vajon lesz-e legalább egy szerbiai tajkun, aki az adósok börtönébe kerül? Ha másért nem, akkor azért, hogy legalább egy pillanatra elképzeljük, rájuk is vonatkozik a szabad piac törvénye.

Montaigne utazással menekült a szellem világába. „Azt tudom, mi elől menekülök” írta utazás közben, majd hozzátette: „Csak azt nem tudom, mit keresek”.

Az 1944-1945-ös magyarellenes atrocitások tisztázásának követelésében teljes egyetértés uralkodik a vajdasági magyarok között. Különböző hitvallású, eltérő politikai nézeteket valló emberek egyetértettek abban, hogy Szerbiának ezzel is szembe kell nézni. A XX. századnak voltak a csodával határos vívmányai, de a történészek nem feledkeztek meg arról sem, hogy ez a rövid, de véres századra szörnyű árnyak is vetődnek. Az egyik ilyen árnyról, a „tömegsírok kultúrájáról” egy müncheni tanácskozáson szóltam. A kérdésfeltevés akkora megdöbbenést váltott ki, hogy a Neue Zürcher Zeitung szerkesztője Andreas Breintenstein, a tanácskozásról szóló beszámolójának ezt a címet adta: „A tömegsírok kultúrája”. A megdöbbenés jogos volt, hiszen eddig főleg a holocaust-kultúráról beszéltünk, az utóbbi viszont háttérbe szorult, bizonyára azért, mert ebből a világháborús győztesek is kivették részüket. Pár hónappal ezelőtt – remélem, jól sejtettem – arról jegyzeteltem, hogy a vajdasági magyar és német tömegsírok ügye Szerbiában végre komolyan napirendre kerül, annál is inkább, hiszen Magyarországon is erősödnek „bácskai vérbosszút”, hogy Cseres Tibor (róla megfeledkeztünk, ugyebár) a fogalomtárát használjam, a tisztázását követelő hangok. A bizakodás hangján írtam levelemet Teleki Juliannának, aki erre tette fel az életét. Bíztam benne, hogy ezúttal a politikusok végzik a dolgukat, a kérdés politikailag tisztázódik. De nem csak politikai verdiktről van szó. Létezik ennek a történetnek a politikán túli dimenziója is, amelyet egy régi esszémben amelyet az újvidéki Stavban (1991, május 24-én) lelki kriptogramnak neveztem:  „Anyám sorolja – írtam abban a lapban, amelyet Milosevic hatalma idején megszüntették, – az utcám ártatlan áldozatait. A nevüket senki sem fogja megjegyezni. Megszólalnak a tanúk, maguk elé beszélnek, senki sem hallgatja őket. Már nem a holtakról szól a monológ, hanem a sok évtizedes csendről és félelemről.  Az Újvidék-Szenttamás útvonalon a közös emlékezet pusztításának drámája rajzolódik ki előttem. Talán csak a görög drámák kórusainak jajszava hasonlítható össze ezzel a bácskai magyar némasággal. Immár nem az ártatlan áldozatok száma, hanem a hosszú csend drámája rendít meg. Csak a félelem szülte volna? Vagy sokkal inkább hatott a vágy, hogy ne fosszák meg a reménytől a következő nemzedékeket, amelyek éppen akkor indultak el a szocrealista mesevilágba. Aztán újabb tanúkkal hoz össze a sors. Tárgyilagosan felsorolják az utcájukban eltűnteket. Emlékeznek a fiatal férj utolsó káromkodására, meg arra hogy milyen színű ingben tűnt el a fiatalember az utca másik végéről. A legtöbben fehér ingekről beszélnek. Tudták-e, hogy megölik őket? Miért? Mi volt a bűnük, kérdezem. A válaszok megfontoltak, tárgyilagosak. Nem lehetnek bosszúállók, akik hosszú időre elnémultak, mert a puszta megszólalás is megbékíti őket. Önmagukkal és – másokkal. Akkor nem bíróságok ítélkeztek, hanem a szenvedélyek, amelyek nem tudtak méltányosan dönteni. A jogos harag is lehet elvakult. Hiteles okmány ezekről az időkről alig maradt. Ami megmaradt – kevés lesz az igazságtételre. Ma sincs válasz. A politikusok az államérdekre, a szükségszerűségre, az okozati összefüggésekre, a tömegek érzékenységére hivatkoznak. Azt mondják, hallgatni kell. De hol a válasz? Lelki szemeimmel már látom, a közeljövőben a sikeres írók hatásos történetekben idézik meg a múltat, mint afféle egzotikus, brutális balkáni történetet. A predesztinált kisebbségi történeteket. Ki fogják facsarni a témát, mint a citromot és intenzív színekkel ábrázolják a halál külsőséges képeit. A szenvedés az ég felé kiált. De a belső űrt nem tölti ki semmi, az érző értelem néma marad. Egy terhet cipel, amit nem tud levetni magáról. A képzelet megtorpan a kezdet kezdetén és elhallgat. A történelem is hallgat. Ha pedig folyékonyan beszél, akkor nem mond igazat. Dadogni nem lesz ereje senkinek sem. Mi maradt hátra? Óvjuk a dadogást, a félszavakat, a kimondhatatlant. Csak az erkölcsi érzékenységgel rendelkező közösségekben visszhangzik egy gondolat újabb változata: mindig, minden körülmények között a gyengébbek mellé kell állnunk, még akkor is, ha nincs mindenben igazuk, – és közben nem szabad szem elől téveszteni, hogy ugyanolyan sárból vannak gyúrva, mint ez erősebbek. Ezt nevezném megbánásnak, de ilyesmiről szó sincs. A gyengébbet még mindig gyűlölik.”  Ezt írtam húsz évvel ezelőtt. Azóta sok dokumentum napvilágra került. Több mint reméltem. Bizonyára újabb számok és tények kerülnek napvilágra. Engem azonban a szétdobált fehér ingek látványa kísért. A halál kriptogramjai.  A görög drámák kórusainak jajszava.

Luzern. Olyan, mint egy képeslap. Túlságosan festői. Túlságosan vonzó. Túlságosan varázslatos. Ha nem lenne valóságos, ajkkor szépségét giccsesnek nevezném. Félek dicsérni ezt a várost, mert képtelen vagyok csodálatos kulisszái mögé látni.

Azt reméltem, hogy hét év után, végre, a Magyar Nemzeti Tanács lesz a kisebbségi demokratikus parlamentje. Példa és világítótorony. Ahol a „képviselőknek” nevük, arcuk és egyéni véleményük van. Ahol bölcsen és okosan vitatkoznak, azzal a szándékkal, hogy közös nevezőre jussanak. Ahol politikailag mérettetik meg a „bácskai vérbosszú” drámája, és a méltányosság politikájának függvényében kerül sor a temerini fiúk ügyének elemzésére. (Ítélkezzék a független bíróság, jogát kétségbe nem vonva, az eset politikai aspektusa azért feltárható.) Ahol egyszerre mutatkozik meg a szenvedélyes különbség és a bölcs egység. Mindkettő fontos, s kór rombol abban a közösségben, amelyben megbomlik a kettő egyensúlya. . Margaret Thatcher jelentette ki egy alkalommal, hogy nem ismeri a közösséget. Közösség nincs, csak egyének vannak. Számomra cseppet sem rokonszenes axióma. De a másik végletet sem tudom elfogadni. A Halotti beszédben írta Kosztolányi Dezső, hogy   még a „fán se nő egyforma két levél”, tehát mi sem természetesebb, hogy „az ember egyedüli példány”. A tarka lombozat a fa éltető eleme. Nem tudom elképzelni a fát egyforma levelekkel. Nem tudom elképzelni az erdőt, amelyben minden fa egyforma. Nincs olyan közösség, melyben minden egyénnek egyazon véleménye lenne. A lombozat a fa éltető eleme, mondtam volt, ám a lombozat változatos. Arról pedig manapság szólni sem merek, hogy milyen gubancosak és bonyolultak a gyökerek.

Aki képtelen vívódni saját tévedéseivel, vagyis a tévedhetetlen, az öntelten vádolja környezetét. Akinek túlhatalma van, az könnyen talál bűnbakot és alibit. Erőszakkal szépíti meg a valóságot.

Igaza van Szalai Erzsébetnek, félperiferiális kapitalista országokban az elmúlt tíz esztendőben a gazdasági liberálisok hangját lehetett hallani, az emberjogi liberálisok vagy elhallgattak, vagy elhallgattatták őket. A tőke nem kedveli azt a liberális hangvételt, amely a kilencvenes években a totalitárius rendszert döngette. Egykor a politbürő üldözte, ma a kapitalizmust építő új nemesség. Újvidéken nap mint nap figyeltem, hogyan idomítja az új uralkodó elit a polgárokat a vadkapitalizmushoz, azzal, hogy a szabad piac dicsőségét zengi. Az állami tulajdonú vállalatokban még úgy, ahogy sztrájkolnak a munkavállalók, viszont a magántulajdonos, a „gazda” cégeiben nagy a csönd. A munkavállalók attól félnek, hogy az utcára kerülnek. Kérem, mondja a gazda, ez a piaci törvénye, neki a továbbiakban semmi kötelezettsége nincs. Az oligarchák arra panaszkodnak, hogy szegények, mint a templom egere, s elvárják, hogy az adófizetők pénzéből stimulálják őket. Ha olyan nagy bajban vannak a gazdák, akkor miért nem jelentenek csődöt?  A nyugati kapitalizmusban a szabad piac törvénye a gazdákra is vonatkozik nem csak a munkavállalókra. Nálunk a szabad piac csak arra való, hogy a szegényeket vágja kupán, tehát olyan kapitalizmus született, amelyben a kapitalistákra nem érvényes a szabad piac törvénye.  A svájci polgárok referendumon szavazták meg, hogy jövőben a leggazdagabbak 22 százalékkal magasabb adót fizessenek. Most éppen arról olvasok, hogy egy „gazda”, csődöt jelentett be, ha nem rendezi az adósságát, beleértve a munkásai iránti kötelezettséget is, akkor az adósok börtönébe jut. Hacsak a gazdag rokonság nem segíti ki a bajból. Vajon lesz-e legalább egy szerbiai tajkun, aki az adósok börtönébe kerül? Ha másért nem, akkor azért, hogy legalább egy pillanatra elképzeljük, rájuk is vonatkozik a szabad piac törvénye.

Montaigne utazással menekült a szellem világába. „Azt tudom, mi elől menekülök” írta utazás közben, majd hozzátette: „Csak azt nem tudom, mit keresek”.

Az 1944-1945-ös magyarellenes atrocitások tisztázásának követelésében teljes egyetértés uralkodik a vajdasági magyarok között. Különböző hitvallású, eltérő politikai nézeteket valló emberek egyetértettek abban, hogy Szerbiának ezzel is szembe kell nézni. A XX. századnak voltak a csodával határos vívmányai, de a történészek nem feledkeztek meg arról sem, hogy ez a rövid, de véres századra szörnyű árnyak is vetődnek. Az egyik ilyen árnyról, a „tömegsírok kultúrájáról” egy müncheni tanácskozáson szóltam. A kérdésfeltevés akkora megdöbbenést váltott ki, hogy a Neue Zürcher Zeitung szerkesztője Andreas Breintenstein, a tanácskozásról szóló beszámolójának ezt a címet adta: „A tömegsírok kultúrája”. A megdöbbenés jogos volt, hiszen eddig főleg a holocaust-kultúráról beszéltünk, az utóbbi viszont háttérbe szorult, bizonyára azért, mert ebből a világháborús győztesek is kivették részüket. Pár hónappal ezelőtt – remélem, jól sejtettem – arról jegyzeteltem, hogy a vajdasági magyar és német tömegsírok ügye Szerbiában végre komolyan napirendre kerül, annál is inkább, hiszen Magyarországon is erősödnek „bácskai vérbosszút”, hogy Cseres Tibor (róla megfeledkeztünk, ugyebár) a fogalomtárát használjam, a tisztázását követelő hangok. A bizakodás hangján írtam levelemet Teleki Juliannának, aki erre tette fel az életét. Bíztam benne, hogy ezúttal a politikusok végzik a dolgukat, a kérdés politikailag tisztázódik. De nem csak politikai verdiktről van szó. Létezik ennek a történetnek a politikán túli dimenziója is, amelyet egy régi esszémben amelyet az újvidéki Stavban (1991, május 24-én) lelki kriptogramnak neveztem:  „Anyám sorolja – írtam abban a lapban, amelyet Milosevic hatalma idején megszüntették, – az utcám ártatlan áldozatait. A nevüket senki sem fogja megjegyezni. Megszólalnak a tanúk, maguk elé beszélnek, senki sem hallgatja őket. Már nem a holtakról szól a monológ, hanem a sok évtizedes csendről és félelemről.  Az Újvidék-Szenttamás útvonalon a közös emlékezet pusztításának drámája rajzolódik ki előttem. Talán csak a görög drámák kórusainak jajszava hasonlítható össze ezzel a bácskai magyar némasággal. Immár nem az ártatlan áldozatok száma, hanem a hosszú csend drámája rendít meg. Csak a félelem szülte volna? Vagy sokkal inkább hatott a vágy, hogy ne fosszák meg a reménytől a következő nemzedékeket, amelyek éppen akkor indultak el a szocrealista mesevilágba. Aztán újabb tanúkkal hoz össze a sors. Tárgyilagosan felsorolják az utcájukban eltűnteket. Emlékeznek a fiatal férj utolsó káromkodására, meg arra hogy milyen színű ingben tűnt el a fiatalember az utca másik végéről. A legtöbben fehér ingekről beszélnek. Tudták-e, hogy megölik őket? Miért? Mi volt a bűnük, kérdezem. A válaszok megfontoltak, tárgyilagosak. Nem lehetnek bosszúállók, akik hosszú időre elnémultak, mert a puszta megszólalás is megbékíti őket. Önmagukkal és – másokkal. Akkor nem bíróságok ítélkeztek, hanem a szenvedélyek, amelyek nem tudtak méltányosan dönteni. A jogos harag is lehet elvakult. Hiteles okmány ezekről az időkről alig maradt. Ami megmaradt – kevés lesz az igazságtételre. Ma sincs válasz. A politikusok az államérdekre, a szükségszerűségre, az okozati összefüggésekre, a tömegek érzékenységére hivatkoznak. Azt mondják, hallgatni kell. De hol a válasz? Lelki szemeimmel már látom, a közeljövőben a sikeres írók hatásos történetekben idézik meg a múltat, mint afféle egzotikus, brutális balkáni történetet. A predesztinált kisebbségi történeteket. Ki fogják facsarni a témát, mint a citromot és intenzív színekkel ábrázolják a halál külsőséges képeit. A szenvedés az ég felé kiált. De a belső űrt nem tölti ki semmi, az érző értelem néma marad. Egy terhet cipel, amit nem tud levetni magáról. A képzelet megtorpan a kezdet kezdetén és elhallgat. A történelem is hallgat. Ha pedig folyékonyan beszél, akkor nem mond igazat. Dadogni nem lesz ereje senkinek sem. Mi maradt hátra? Óvjuk a dadogást, a félszavakat, a kimondhatatlant. Csak az erkölcsi érzékenységgel rendelkező közösségekben visszhangzik egy gondolat újabb változata: mindig, minden körülmények között a gyengébbek mellé kell állnunk, még akkor is, ha nincs mindenben igazuk, – és közben nem szabad szem elől téveszteni, hogy ugyanolyan sárból vannak gyúrva, mint ez erősebbek. Ezt nevezném megbánásnak, de ilyesmiről szó sincs. A gyengébbet még mindig gyűlölik.”  Ezt írtam húsz évvel ezelőtt. Azóta sok dokumentum napvilágra került. Több mint reméltem. Bizonyára újabb számok és tények kerülnek napvilágra. Engem azonban a szétdobált fehér ingek látványa kísért. A halál kriptogramjai.  A görög drámák kórusainak jajszava.

Luzern. Olyan, mint egy képeslap. Túlságosan festői. Túlságosan vonzó. Túlságosan varázslatos. Ha nem lenne valóságos, ajkkor szépségét giccsesnek nevezném. Félek dicsérni ezt a várost, mert képtelen vagyok csodálatos kulisszái mögé látni.

Azt reméltem, hogy hét év után, végre, a Magyar Nemzeti Tanács lesz a kisebbségi demokratikus parlamentje. Példa és világítótorony. Ahol a „képviselőknek” nevük, arcuk és egyéni véleményük van. Ahol bölcsen és okosan vitatkoznak, azzal a szándékkal, hogy közös nevezőre jussanak. Ahol politikailag mérettetik meg a „bácskai vérbosszú” drámája, és a méltányosság politikájának függvényében kerül sor a temerini fiúk ügyének elemzésére. (Ítélkezzék a független bíróság, jogát kétségbe nem vonva, az eset politikai aspektusa azért feltárható.) Ahol egyszerre mutatkozik meg a szenvedélyes különbség és a bölcs egység. Mindkettő fontos, s kór rombol abban a közösségben, amelyben megbomlik a kettő egyensúlya. . Margaret Thatcher jelentette ki egy alkalommal, hogy nem ismeri a közösséget. Közösség nincs, csak egyének vannak. Számomra cseppet sem rokonszenes axióma. De a másik végletet sem tudom elfogadni. A Halotti beszédben írta Kosztolányi Dezső, hogy   még a „fán se nő egyforma két levél”, tehát mi sem természetesebb, hogy „az ember egyedüli példány”. A tarka lombozat a fa éltető eleme. Nem tudom elképzelni a fát egyforma levelekkel. Nem tudom elképzelni az erdőt, amelyben minden fa egyforma. Nincs olyan közösség, melyben minden egyénnek egyazon véleménye lenne. A lombozat a fa éltető eleme, mondtam volt, ám a lombozat változatos. Arról pedig manapság szólni sem merek, hogy milyen gubancosak és bonyolultak a gyökerek.

Aki képtelen vívódni saját tévedéseivel, vagyis a tévedhetetlen, az öntelten vádolja környezetét. Akinek túlhatalma van, az könnyen talál bűnbakot és alibit. Erőszakkal szépíti meg a valóságot.

Igaza van Szalai Erzsébetnek, félperiferiális kapitalista országokban az elmúlt tíz esztendőben a gazdasági liberálisok hangját lehetett hallani, az emberjogi liberálisok vagy elhallgattak, vagy elhallgattatták őket. A tőke nem kedveli azt a liberális hangvételt, amely a kilencvenes években a totalitárius rendszert döngette. Egykor a politbürő üldözte, ma a kapitalizmust építő új nemesség. Újvidéken nap mint nap figyeltem, hogyan idomítja az új uralkodó elit a polgárokat a vadkapitalizmushoz, azzal, hogy a szabad piac dicsőségét zengi. Az állami tulajdonú vállalatokban még úgy, ahogy sztrájkolnak a munkavállalók, viszont a magántulajdonos, a „gazda” cégeiben nagy a csönd. A munkavállalók attól félnek, hogy az utcára kerülnek. Kérem, mondja a gazda, ez a piaci törvénye, neki a továbbiakban semmi kötelezettsége nincs. Az oligarchák arra panaszkodnak, hogy szegények, mint a templom egere, s elvárják, hogy az adófizetők pénzéből stimulálják őket. Ha olyan nagy bajban vannak a gazdák, akkor miért nem jelentenek csődöt?  A nyugati kapitalizmusban a szabad piac törvénye a gazdákra is vonatkozik nem csak a munkavállalókra. Nálunk a szabad piac csak arra való, hogy a szegényeket vágja kupán, tehát olyan kapitalizmus született, amelyben a kapitalistákra nem érvényes a szabad piac törvénye.  A svájci polgárok referendumon szavazták meg, hogy jövőben a leggazdagabbak 22 százalékkal magasabb adót fizessenek. Most éppen arról olvasok, hogy egy „gazda”, csődöt jelentett be, ha nem rendezi az adósságát, beleértve a munkásai iránti kötelezettséget is, akkor az adósok börtönébe jut. Hacsak a gazdag rokonság nem segíti ki a bajból. Vajon lesz-e legalább egy szerbiai tajkun, aki az adósok börtönébe kerül? Ha másért nem, akkor azért, hogy legalább egy pillanatra elképzeljük, rájuk is vonatkozik a szabad piac törvénye.

Montaigne utazással menekült a szellem világába. „Azt tudom, mi elől menekülök” írta utazás közben, majd hozzátette: „Csak azt nem tudom, mit keresek”.

Az 1944-1945-ös magyarellenes atrocitások tisztázásának követelésében teljes egyetértés uralkodik a vajdasági magyarok között. Különböző hitvallású, eltérő politikai nézeteket valló emberek egyetértettek abban, hogy Szerbiának ezzel is szembe kell nézni. A XX. századnak voltak a csodával határos vívmányai, de a történészek nem feledkeztek meg arról sem, hogy ez a rövid, de véres századra szörnyű árnyak is vetődnek. Az egyik ilyen árnyról, a „tömegsírok kultúrájáról” egy müncheni tanácskozáson szóltam. A kérdésfeltevés akkora megdöbbenést váltott ki, hogy a Neue Zürcher Zeitung szerkesztője Andreas Breintenstein, a tanácskozásról szóló beszámolójának ezt a címet adta: „A tömegsírok kultúrája”. A megdöbbenés jogos volt, hiszen eddig főleg a holocaust-kultúráról beszéltünk, az utóbbi viszont háttérbe szorult, bizonyára azért, mert ebből a világháborús győztesek is kivették részüket. Pár hónappal ezelőtt – remélem, jól sejtettem – arról jegyzeteltem, hogy a vajdasági magyar és német tömegsírok ügye Szerbiában végre komolyan napirendre kerül, annál is inkább, hiszen Magyarországon is erősödnek „bácskai vérbosszút”, hogy Cseres Tibor (róla megfeledkeztünk, ugyebár) a fogalomtárát használjam, a tisztázását követelő hangok. A bizakodás hangján írtam levelemet Teleki Juliannának, aki erre tette fel az életét. Bíztam benne, hogy ezúttal a politikusok végzik a dolgukat, a kérdés politikailag tisztázódik. De nem csak politikai verdiktről van szó. Létezik ennek a történetnek a politikán túli dimenziója is, amelyet egy régi esszémben amelyet az újvidéki Stavban (1991, május 24-én) lelki kriptogramnak neveztem:  „Anyám sorolja – írtam abban a lapban, amelyet Milosevic hatalma idején megszüntették, – az utcám ártatlan áldozatait. A nevüket senki sem fogja megjegyezni. Megszólalnak a tanúk, maguk elé beszélnek, senki sem hallgatja őket. Már nem a holtakról szól a monológ, hanem a sok évtizedes csendről és félelemről.  Az Újvidék-Szenttamás útvonalon a közös emlékezet pusztításának drámája rajzolódik ki előttem. Talán csak a görög drámák kórusainak jajszava hasonlítható össze ezzel a bácskai magyar némasággal. Immár nem az ártatlan áldozatok száma, hanem a hosszú csend drámája rendít meg. Csak a félelem szülte volna? Vagy sokkal inkább hatott a vágy, hogy ne fosszák meg a reménytől a következő nemzedékeket, amelyek éppen akkor indultak el a szocrealista mesevilágba. Aztán újabb tanúkkal hoz össze a sors. Tárgyilagosan felsorolják az utcájukban eltűnteket. Emlékeznek a fiatal férj utolsó káromkodására, meg arra hogy milyen színű ingben tűnt el a fiatalember az utca másik végéről. A legtöbben fehér ingekről beszélnek. Tudták-e, hogy megölik őket? Miért? Mi volt a bűnük, kérdezem. A válaszok megfontoltak, tárgyilagosak. Nem lehetnek bosszúállók, akik hosszú időre elnémultak, mert a puszta megszólalás is megbékíti őket. Önmagukkal és – másokkal. Akkor nem bíróságok ítélkeztek, hanem a szenvedélyek, amelyek nem tudtak méltányosan dönteni. A jogos harag is lehet elvakult. Hiteles okmány ezekről az időkről alig maradt. Ami megmaradt – kevés lesz az igazságtételre. Ma sincs válasz. A politikusok az államérdekre, a szükségszerűségre, az okozati összefüggésekre, a tömegek érzékenységére hivatkoznak. Azt mondják, hallgatni kell. De hol a válasz? Lelki szemeimmel már látom, a közeljövőben a sikeres írók hatásos történetekben idézik meg a múltat, mint afféle egzotikus, brutális balkáni történetet. A predesztinált kisebbségi történeteket. Ki fogják facsarni a témát, mint a citromot és intenzív színekkel ábrázolják a halál külsőséges képeit. A szenvedés az ég felé kiált. De a belső űrt nem tölti ki semmi, az érző értelem néma marad. Egy terhet cipel, amit nem tud levetni magáról. A képzelet megtorpan a kezdet kezdetén és elhallgat. A történelem is hallgat. Ha pedig folyékonyan beszél, akkor nem mond igazat. Dadogni nem lesz ereje senkinek sem. Mi maradt hátra? Óvjuk a dadogást, a félszavakat, a kimondhatatlant. Csak az erkölcsi érzékenységgel rendelkező közösségekben visszhangzik egy gondolat újabb változata: mindig, minden körülmények között a gyengébbek mellé kell állnunk, még akkor is, ha nincs mindenben igazuk, – és közben nem szabad szem elől téveszteni, hogy ugyanolyan sárból vannak gyúrva, mint ez erősebbek. Ezt nevezném megbánásnak, de ilyesmiről szó sincs. A gyengébbet még mindig gyűlölik.”  Ezt írtam húsz évvel ezelőtt. Azóta sok dokumentum napvilágra került. Több mint reméltem. Bizonyára újabb számok és tények kerülnek napvilágra. Engem azonban a szétdobált fehér ingek látványa kísért. A halál kriptogramjai.  A görög drámák kórusainak jajszava.

Luzern. Olyan, mint egy képeslap. Túlságosan festői. Túlságosan vonzó. Túlságosan varázslatos. Ha nem lenne valóságos, ajkkor szépségét giccsesnek nevezném. Félek dicsérni ezt a várost, mert képtelen vagyok csodálatos kulisszái mögé látni.

Azt reméltem, hogy hét év után, végre, a Magyar Nemzeti Tanács lesz a kisebbségi demokratikus parlamentje. Példa és világítótorony. Ahol a „képviselőknek” nevük, arcuk és egyéni véleményük van. Ahol bölcsen és okosan vitatkoznak, azzal a szándékkal, hogy közös nevezőre jussanak. Ahol politikailag mérettetik meg a „bácskai vérbosszú” drámája, és a méltányosság politikájának függvényében kerül sor a temerini fiúk ügyének elemzésére. (Ítélkezzék a független bíróság, jogát kétségbe nem vonva, az eset politikai aspektusa azért feltárható.) Ahol egyszerre mutatkozik meg a szenvedélyes különbség és a bölcs egység. Mindkettő fontos, s kór rombol abban a közösségben, amelyben megbomlik a kettő egyensúlya. . Margaret Thatcher jelentette ki egy alkalommal, hogy nem ismeri a közösséget. Közösség nincs, csak egyének vannak. Számomra cseppet sem rokonszenes axióma. De a másik végletet sem tudom elfogadni. A Halotti beszédben írta Kosztolányi Dezső, hogy   még a „fán se nő egyforma két levél”, tehát mi sem természetesebb, hogy „az ember egyedüli példány”. A tarka lombozat a fa éltető eleme. Nem tudom elképzelni a fát egyforma levelekkel. Nem tudom elképzelni az erdőt, amelyben minden fa egyforma. Nincs olyan közösség, melyben minden egyénnek egyazon véleménye lenne. A lombozat a fa éltető eleme, mondtam volt, ám a lombozat változatos. Arról pedig manapság szólni sem merek, hogy milyen gubancosak és bonyolultak a gyökerek.

Aki képtelen vívódni saját tévedéseivel, vagyis a tévedhetetlen, az öntelten vádolja környezetét. Akinek túlhatalma van, az könnyen talál bűnbakot és alibit. Erőszakkal szépíti meg a valóságot.

Igaza van Szalai Erzsébetnek, félperiferiális kapitalista országokban az elmúlt tíz esztendőben a gazdasági liberálisok hangját lehetett hallani, az emberjogi liberálisok vagy elhallgattak, vagy elhallgattatták őket. A tőke nem kedveli azt a liberális hangvételt, amely a kilencvenes években a totalitárius rendszert döngette. Egykor a politbürő üldözte, ma a kapitalizmust építő új nemesség. Újvidéken nap mint nap figyeltem, hogyan idomítja az új uralkodó elit a polgárokat a vadkapitalizmushoz, azzal, hogy a szabad piac dicsőségét zengi. Az állami tulajdonú vállalatokban még úgy, ahogy sztrájkolnak a munkavállalók, viszont a magántulajdonos, a „gazda” cégeiben nagy a csönd. A munkavállalók attól félnek, hogy az utcára kerülnek. Kérem, mondja a gazda, ez a piaci törvénye, neki a továbbiakban semmi kötelezettsége nincs. Az oligarchák arra panaszkodnak, hogy szegények, mint a templom egere, s elvárják, hogy az adófizetők pénzéből stimulálják őket. Ha olyan nagy bajban vannak a gazdák, akkor miért nem jelentenek csődöt?  A nyugati kapitalizmusban a szabad piac törvénye a gazdákra is vonatkozik nem csak a munkavállalókra. Nálunk a szabad piac csak arra való, hogy a szegényeket vágja kupán, tehát olyan kapitalizmus született, amelyben a kapitalistákra nem érvényes a szabad piac törvénye.  A svájci polgárok referendumon szavazták meg, hogy jövőben a leggazdagabbak 22 százalékkal magasabb adót fizessenek. Most éppen arról olvasok, hogy egy „gazda”, csődöt jelentett be, ha nem rendezi az adósságát, beleértve a munkásai iránti kötelezettséget is, akkor az adósok börtönébe jut. Hacsak a gazdag rokonság nem segíti ki a bajból. Vajon lesz-e legalább egy szerbiai tajkun, aki az adósok börtönébe kerül? Ha másért nem, akkor azért, hogy legalább egy pillanatra elképzeljük, rájuk is vonatkozik a szabad piac törvénye.

Montaigne utazással menekült a szellem világába. „Azt tudom, mi elől menekülök” írta utazás közben, majd hozzátette: „Csak azt nem tudom, mit keresek”.

Az 1944-1945-ös magyarellenes atrocitások tisztázásának követelésében teljes egyetértés uralkodik a vajdasági magyarok között. Különböző hitvallású, eltérő politikai nézeteket valló emberek egyetértettek abban, hogy Szerbiának ezzel is szembe kell nézni. A XX. századnak voltak a csodával határos vívmányai, de a történészek nem feledkeztek meg arról sem, hogy ez a rövid, de véres századra szörnyű árnyak is vetődnek. Az egyik ilyen árnyról, a „tömegsírok kultúrájáról” egy müncheni tanácskozáson szóltam. A kérdésfeltevés akkora megdöbbenést váltott ki, hogy a Neue Zürcher Zeitung szerkesztője Andreas Breintenstein, a tanácskozásról szóló beszámolójának ezt a címet adta: „A tömegsírok kultúrája”. A megdöbbenés jogos volt, hiszen eddig főleg a holocaust-kultúráról beszéltünk, az utóbbi viszont háttérbe szorult, bizonyára azért, mert ebből a világháborús győztesek is kivették részüket. Pár hónappal ezelőtt – remélem, jól sejtettem – arról jegyzeteltem, hogy a vajdasági magyar és német tömegsírok ügye Szerbiában végre komolyan napirendre kerül, annál is inkább, hiszen Magyarországon is erősödnek „bácskai vérbosszút”, hogy Cseres Tibor (róla megfeledkeztünk, ugyebár) a fogalomtárát használjam, a tisztázását követelő hangok. A bizakodás hangján írtam levelemet Teleki Juliannának, aki erre tette fel az életét. Bíztam benne, hogy ezúttal a politikusok végzik a dolgukat, a kérdés politikailag tisztázódik. De nem csak politikai verdiktről van szó. Létezik ennek a történetnek a politikán túli dimenziója is, amelyet egy régi esszémben amelyet az újvidéki Stavban (1991, május 24-én) lelki kriptogramnak neveztem:  „Anyám sorolja – írtam abban a lapban, amelyet Milosevic hatalma idején megszüntették, – az utcám ártatlan áldozatait. A nevüket senki sem fogja megjegyezni. Megszólalnak a tanúk, maguk elé beszélnek, senki sem hallgatja őket. Már nem a holtakról szól a monológ, hanem a sok évtizedes csendről és félelemről.  Az Újvidék-Szenttamás útvonalon a közös emlékezet pusztításának drámája rajzolódik ki előttem. Talán csak a görög drámák kórusainak jajszava hasonlítható össze ezzel a bácskai magyar némasággal. Immár nem az ártatlan áldozatok száma, hanem a hosszú csend drámája rendít meg. Csak a félelem szülte volna? Vagy sokkal inkább hatott a vágy, hogy ne fosszák meg a reménytől a következő nemzedékeket, amelyek éppen akkor indultak el a szocrealista mesevilágba. Aztán újabb tanúkkal hoz össze a sors. Tárgyilagosan felsorolják az utcájukban eltűnteket. Emlékeznek a fiatal férj utolsó káromkodására, meg arra hogy milyen színű ingben tűnt el a fiatalember az utca másik végéről. A legtöbben fehér ingekről beszélnek. Tudták-e, hogy megölik őket? Miért? Mi volt a bűnük, kérdezem. A válaszok megfontoltak, tárgyilagosak. Nem lehetnek bosszúállók, akik hosszú időre elnémultak, mert a puszta megszólalás is megbékíti őket. Önmagukkal és – másokkal. Akkor nem bíróságok ítélkeztek, hanem a szenvedélyek, amelyek nem tudtak méltányosan dönteni. A jogos harag is lehet elvakult. Hiteles okmány ezekről az időkről alig maradt. Ami megmaradt – kevés lesz az igazságtételre. Ma sincs válasz. A politikusok az államérdekre, a szükségszerűségre, az okozati összefüggésekre, a tömegek érzékenységére hivatkoznak. Azt mondják, hallgatni kell. De hol a válasz? Lelki szemeimmel már látom, a közeljövőben a sikeres írók hatásos történetekben idézik meg a múltat, mint afféle egzotikus, brutális balkáni történetet. A predesztinált kisebbségi történeteket. Ki fogják facsarni a témát, mint a citromot és intenzív színekkel ábrázolják a halál külsőséges képeit. A szenvedés az ég felé kiált. De a belső űrt nem tölti ki semmi, az érző értelem néma marad. Egy terhet cipel, amit nem tud levetni magáról. A képzelet megtorpan a kezdet kezdetén és elhallgat. A történelem is hallgat. Ha pedig folyékonyan beszél, akkor nem mond igazat. Dadogni nem lesz ereje senkinek sem. Mi maradt hátra? Óvjuk a dadogást, a félszavakat, a kimondhatatlant. Csak az erkölcsi érzékenységgel rendelkező közösségekben visszhangzik egy gondolat újabb változata: mindig, minden körülmények között a gyengébbek mellé kell állnunk, még akkor is, ha nincs mindenben igazuk, – és közben nem szabad szem elől téveszteni, hogy ugyanolyan sárból vannak gyúrva, mint ez erősebbek. Ezt nevezném megbánásnak, de ilyesmiről szó sincs. A gyengébbet még mindig gyűlölik.”  Ezt írtam húsz évvel ezelőtt. Azóta sok dokumentum napvilágra került. Több mint reméltem. Bizonyára újabb számok és tények kerülnek napvilágra. Engem azonban a szétdobált fehér ingek látványa kísért. A halál kriptogramjai.  A görög drámák kórusainak jajszava.

Luzern. Olyan, mint egy képeslap. Túlságosan festői. Túlságosan vonzó. Túlságosan varázslatos. Ha nem lenne valóságos, ajkkor szépségét giccsesnek nevezném. Félek dicsérni ezt a várost, mert képtelen vagyok csodálatos kulisszái mögé látni.

Azt reméltem, hogy hét év után, végre, a Magyar Nemzeti Tanács lesz a kisebbségi demokratikus parlamentje. Példa és világítótorony. Ahol a „képviselőknek” nevük, arcuk és egyéni véleményük van. Ahol bölcsen és okosan vitatkoznak, azzal a szándékkal, hogy közös nevezőre jussanak. Ahol politikailag mérettetik meg a „bácskai vérbosszú” drámája, és a méltányosság politikájának függvényében kerül sor a temerini fiúk ügyének elemzésére. (Ítélkezzék a független bíróság, jogát kétségbe nem vonva, az eset politikai aspektusa azért feltárható.) Ahol egyszerre mutatkozik meg a szenvedélyes különbség és a bölcs egység. Mindkettő fontos, s kór rombol abban a közösségben, amelyben megbomlik a kettő egyensúlya. . Margaret Thatcher jelentette ki egy alkalommal, hogy nem ismeri a közösséget. Közösség nincs, csak egyének vannak. Számomra cseppet sem rokonszenes axióma. De a másik végletet sem tudom elfogadni. A Halotti beszédben írta Kosztolányi Dezső, hogy   még a „fán se nő egyforma két levél”, tehát mi sem természetesebb, hogy „az ember egyedüli példány”. A tarka lombozat a fa éltető eleme. Nem tudom elképzelni a fát egyforma levelekkel. Nem tudom elképzelni az erdőt, amelyben minden fa egyforma. Nincs olyan közösség, melyben minden egyénnek egyazon véleménye lenne. A lombozat a fa éltető eleme, mondtam volt, ám a lombozat változatos. Arról pedig manapság szólni sem merek, hogy milyen gubancosak és bonyolultak a gyökerek.

Aki képtelen vívódni saját tévedéseivel, vagyis a tévedhetetlen, az öntelten vádolja környezetét. Akinek túlhatalma van, az könnyen talál bűnbakot és alibit. Erőszakkal szépíti meg a valóságot.

Igaza van Szalai Erzsébetnek, félperiferiális kapitalista országokban az elmúlt tíz esztendőben a gazdasági liberálisok hangját lehetett hallani, az emberjogi liberálisok vagy elhallgattak, vagy elhallgattatták őket. A tőke nem kedveli azt a liberális hangvételt, amely a kilencvenes években a totalitárius rendszert döngette. Egykor a politbürő üldözte, ma a kapitalizmust építő új nemesség. Újvidéken nap mint nap figyeltem, hogyan idomítja az új uralkodó elit a polgárokat a vadkapitalizmushoz, azzal, hogy a szabad piac dicsőségét zengi. Az állami tulajdonú vállalatokban még úgy, ahogy sztrájkolnak a munkavállalók, viszont a magántulajdonos, a „gazda” cégeiben nagy a csönd. A munkavállalók attól félnek, hogy az utcára kerülnek. Kérem, mondja a gazda, ez a piaci törvénye, neki a továbbiakban semmi kötelezettsége nincs. Az oligarchák arra panaszkodnak, hogy szegények, mint a templom egere, s elvárják, hogy az adófizetők pénzéből stimulálják őket. Ha olyan nagy bajban vannak a gazdák, akkor miért nem jelentenek csődöt?  A nyugati kapitalizmusban a szabad piac törvénye a gazdákra is vonatkozik nem csak a munkavállalókra. Nálunk a szabad piac csak arra való, hogy a szegényeket vágja kupán, tehát olyan kapitalizmus született, amelyben a kapitalistákra nem érvényes a szabad piac törvénye.  A svájci polgárok referendumon szavazták meg, hogy jövőben a leggazdagabbak 22 százalékkal magasabb adót fizessenek. Most éppen arról olvasok, hogy egy „gazda”, csődöt jelentett be, ha nem rendezi az adósságát, beleértve a munkásai iránti kötelezettséget is, akkor az adósok börtönébe jut. Hacsak a gazdag rokonság nem segíti ki a bajból. Vajon lesz-e legalább egy szerbiai tajkun, aki az adósok börtönébe kerül? Ha másért nem, akkor azért, hogy legalább egy pillanatra elképzeljük, rájuk is vonatkozik a szabad piac törvénye.

Montaigne utazással menekült a szellem világába. „Azt tudom, mi elől menekülök” írta utazás közben, majd hozzátette: „Csak azt nem tudom, mit keresek”.

Az 1944-1945-ös magyarellenes atrocitások tisztázásának követelésében teljes egyetértés uralkodik a vajdasági magyarok között. Különböző hitvallású, eltérő politikai nézeteket valló emberek egyetértettek abban, hogy Szerbiának ezzel is szembe kell nézni. A XX. századnak voltak a csodával határos vívmányai, de a történészek nem feledkeztek meg arról sem, hogy ez a rövid, de véres századra szörnyű árnyak is vetődnek. Az egyik ilyen árnyról, a „tömegsírok kultúrájáról” egy müncheni tanácskozáson szóltam. A kérdésfeltevés akkora megdöbbenést váltott ki, hogy a Neue Zürcher Zeitung szerkesztője Andreas Breintenstein, a tanácskozásról szóló beszámolójának ezt a címet adta: „A tömegsírok kultúrája”. A megdöbbenés jogos volt, hiszen eddig főleg a holocaust-kultúráról beszéltünk, az utóbbi viszont háttérbe szorult, bizonyára azért, mert ebből a világháborús győztesek is kivették részüket. Pár hónappal ezelőtt – remélem, jól sejtettem – arról jegyzeteltem, hogy a vajdasági magyar és német tömegsírok ügye Szerbiában végre komolyan napirendre kerül, annál is inkább, hiszen Magyarországon is erősödnek „bácskai vérbosszút”, hogy Cseres Tibor (róla megfeledkeztünk, ugyebár) a fogalomtárát használjam, a tisztázását követelő hangok. A bizakodás hangján írtam levelemet Teleki Juliannának, aki erre tette fel az életét. Bíztam benne, hogy ezúttal a politikusok végzik a dolgukat, a kérdés politikailag tisztázódik. De nem csak politikai verdiktről van szó. Létezik ennek a történetnek a politikán túli dimenziója is, amelyet egy régi esszémben amelyet az újvidéki Stavban (1991, május 24-én) lelki kriptogramnak neveztem:  „Anyám sorolja – írtam abban a lapban, amelyet Milosevic hatalma idején megszüntették, – az utcám ártatlan áldozatait. A nevüket senki sem fogja megjegyezni. Megszólalnak a tanúk, maguk elé beszélnek, senki sem hallgatja őket. Már nem a holtakról szól a monológ, hanem a sok évtizedes csendről és félelemről.  Az Újvidék-Szenttamás útvonalon a közös emlékezet pusztításának drámája rajzolódik ki előttem. Talán csak a görög drámák kórusainak jajszava hasonlítható össze ezzel a bácskai magyar némasággal. Immár nem az ártatlan áldozatok száma, hanem a hosszú csend drámája rendít meg. Csak a félelem szülte volna? Vagy sokkal inkább hatott a vágy, hogy ne fosszák meg a reménytől a következő nemzedékeket, amelyek éppen akkor indultak el a szocrealista mesevilágba. Aztán újabb tanúkkal hoz össze a sors. Tárgyilagosan felsorolják az utcájukban eltűnteket. Emlékeznek a fiatal férj utolsó káromkodására, meg arra hogy milyen színű ingben tűnt el a fiatalember az utca másik végéről. A legtöbben fehér ingekről beszélnek. Tudták-e, hogy megölik őket? Miért? Mi volt a bűnük, kérdezem. A válaszok megfontoltak, tárgyilagosak. Nem lehetnek bosszúállók, akik hosszú időre elnémultak, mert a puszta megszólalás is megbékíti őket. Önmagukkal és – másokkal. Akkor nem bíróságok ítélkeztek, hanem a szenvedélyek, amelyek nem tudtak méltányosan dönteni. A jogos harag is lehet elvakult. Hiteles okmány ezekről az időkről alig maradt. Ami megmaradt – kevés lesz az igazságtételre. Ma sincs válasz. A politikusok az államérdekre, a szükségszerűségre, az okozati összefüggésekre, a tömegek érzékenységére hivatkoznak. Azt mondják, hallgatni kell. De hol a válasz? Lelki szemeimmel már látom, a közeljövőben a sikeres írók hatásos történetekben idézik meg a múltat, mint afféle egzotikus, brutális balkáni történetet. A predesztinált kisebbségi történeteket. Ki fogják facsarni a témát, mint a citromot és intenzív színekkel ábrázolják a halál külsőséges képeit. A szenvedés az ég felé kiált. De a belső űrt nem tölti ki semmi, az érző értelem néma marad. Egy terhet cipel, amit nem tud levetni magáról. A képzelet megtorpan a kezdet kezdetén és elhallgat. A történelem is hallgat. Ha pedig folyékonyan beszél, akkor nem mond igazat. Dadogni nem lesz ereje senkinek sem. Mi maradt hátra? Óvjuk a dadogást, a félszavakat, a kimondhatatlant. Csak az erkölcsi érzékenységgel rendelkező közösségekben visszhangzik egy gondolat újabb változata: mindig, minden körülmények között a gyengébbek mellé kell állnunk, még akkor is, ha nincs mindenben igazuk, – és közben nem szabad szem elől téveszteni, hogy ugyanolyan sárból vannak gyúrva, mint ez erősebbek. Ezt nevezném megbánásnak, de ilyesmiről szó sincs. A gyengébbet még mindig gyűlölik.”  Ezt írtam húsz évvel ezelőtt. Azóta sok dokumentum napvilágra került. Több mint reméltem. Bizonyára újabb számok és tények kerülnek napvilágra. Engem azonban a szétdobált fehér ingek látványa kísért. A halál kriptogramjai.  A görög drámák kórusainak jajszava.

Luzern. Olyan, mint egy képeslap. Túlságosan festői. Túlságosan vonzó. Túlságosan varázslatos. Ha nem lenne valóságos, ajkkor szépségét giccsesnek nevezném. Félek dicsérni ezt a várost, mert képtelen vagyok csodálatos kulisszái mögé látni.