Liberálisok és közösségelvűek

Liberálisok és közösségelvűek

2009. február

Magány és félelem

A véletlen úgy hozta, hogy Andreas Rötzer a berlini Matthes und Seitz igazgatója éppen Újvidéken a lipcsei könyvvásár ürügyén újságírók és tévékamerák előtt jelentette be, hogy készül az Egy makró emlékiratainak német nyelvű kiadása. Utána Isabel Kupski a frankfurti S. Fischer kiadó szerkesztője nyilvánosságra hozta, hogy az Exterritórium, új kiadásban, immár zsebkönyvként is megjelenik a Fischernél. A sajtókonferencia után az elsők között menekülök a teremből, hogy ne kérdezzen tőlem senki semmit. Mintha nem is rólam lett volna szó. Kezd újra vonzani a magány, amelytől nagyon félek is egyben.

A jövő még nem múlt el

Akinek nincs múltja, annak jövője sincs, értesülök gyakorta. Noha a fordítottja is igaz! Akinek nincs jövőképe, annak a múltja elkallódott. Ez utóbbi konstatációt sokkal ritkábban hallom. Holott a múlttól hasztalan menekülünk, az úgyis fogva tart bennünket, minek után úgysem marad más hátra, mint a vele való termékeny vívódás. Disputa! Azonban a jövő közömbös marad velünk szemben, közömbös illetőleg cinikus magatartást tanúsít, nem oltalmaz, de még magához sem ránt, inkább szemrebbenés nélkül hagyja, hogy kiessünk a sorból.

Közpénzek és funkcióhalmozás

Lassan halad a politikai tisztségviselők vagyonbevallása. Persze hagytak épp elég kiskaput, úgyhogy nagyobb méretű változásra semmi kilátás. Ámbár politikus körökben igencsak nagy volt a nyüzsgés, szorgalmasan halmozták a funkcióikat, meg ami vele jár, most meg le kellene mondaniuk egyikről-másikról. Furcsa, hogy a Magyar Nemzeti Tanács tagjaira nem vonatkozik a vagyonbevallás, holott ők is rendelkeznek közpénzekkel, sőt!   Köreikből kerülnek ki azok, akik az anyaországi közpénzek elosztása felett őrködnek. Ekként tehát, a magyar polgárok nem fognak bepillantást nyerni saját politikusaik vagyoni állapotába. Mi több, a kisebbségi politikusok funkcióhalmozása sem került napirendre. Arról sem szól senki, miféle szabályrendszer érvényesüljön az összeférhetetlenség elvének függvényében. Milyen funkciókat vállalhat a Magyar Nemzeti Tanács tagja és milyeneket nem?

Kettős mérce

Belgrádban, a Knez Mihajlo utcában egy férfi ököllel Velimir Ilić arcába vágott, miközben az Új Szerbia nevű párt elnöke, a választások kiírása mellett agitált. A tettes Ilićet meg Dinkićet szidalmazta, majd nekirontott az utcán rögtönzött sajtóértekezletet tartó pártvezérnek. Büntetendő cselekedet. A rendőrség azonnal elfogta majd a közeli épületbe tuszkolta a férfit, Ilić párttársai azonban betörték az ajtót és rátámadtak a rendőrség által őrzött tettesre, még akkor is rásóztak néhányat, amikor már a rendőrök kezében volt. Az utóbbiak viselkedése is méltatlan és büntetendő. Ilić pártelnök az esettel kapcsolatban azonnali sajtókonferenciát rögtönzött, amelyen erélyesen követelte a belügyminiszter lemondását és feltette a kérdést: ki áll az ismeretlen támadó mögött, aki az életére tört. Ki a felbújtató? Nagyon sajnálom, hogy Új Szerbia pártelnökének magatartása következetlen. Ugyanis Ilić kormánytag volt, amikor egymást érték a Vajdaságban a komoly testi sérülést követelő magyarverések. Ártatlan magyar fiatalemberek voltak az áldozatai a dühöngő nacionalista „huligánoknak”. Tudomásom szerint Velimir Ilić soha sem emelte fel a szavát az ominózus jelenség ellen, nem érdeklődött az áldozatok hogyléte felől, és nem követelte a belügyminiszter lemondását. Nem sokkal Ilić pártelnök esete után, Vojislav Koštunica a DSS elnöke sajtókonferencián a legerélyesebben tiltakozott, és az örökké beavatatlan Koštunica is azt feszegette, ki áll a tettes mögött. Újfent előkerült az összeesküvés-elmélet. Aktualizálták! Érdekes azonban, hogy Koštunica miniszterelnöksége idején, soha sem tartott sajtókonferenciát, ha véresre vertek egy-egy magyar fiatalembert, a bujtogató kiléte felől sem érdeklődött, sőt azt sem kérdezte, hogy kik állnak a magyarverők mögött, holott sokkal, de sokkal súlyosabb sérülésekről volt szó.

A mi liberálisaink

A Fidesz vezetői egyre gyakrabban hangoztatják, hogy hatalomra kerülésük után biztosítani fogják a határon túli magyarok kettős állampolgárságát. Mellesleg: Magyarország lesz az utolsó a régióban, aki nemzettársainak állampolgárságot biztosít, ebben Szerbia is megelőzte. Kíváncsi vagyok, hogy vajon egyik-másik magyar kisebbségi politikus megismétli-e azt, amit a kettős állampolgárságról szóló nevezetes népszavazáskor állított, hogy ez lesz a „kegyes nemzethalál”. A fő kérdés ugyanis az, ha jól értettem a gondolatmenetét – hogy a kettős állampolgárság serkenti-e az áttelepülést. Ha igen, akkor ez azt jelenti, hogy az áttelepültek eddig is – esetleg szándékuk ellenére – a „kegyes nemzethalált” segítették elő. A „kegyes nemzethalál” elméletének következetes érvényesítése valójában ezt domborítja ki. Más elképzelések szerint viszont a kettős állampolgárság fékezte volna az áttelepülést, és ösztönözte volna a szülőföldön maradást. Nagyon nehéz ebben az egyszerre személyes és közösségi kérdésben ítélkezni, de egy biztos: két elv ütközik egymással. Az egyik a liberális-individualista, amely szerint mindenkinek joga van boldogulása, saját jövője, érvényesülése, anyagi jóléte, személyes és családja biztonsága érdekében megválasztani, hogy hol éljen, a másik pedig a közösségelvű szempont, amely szerint az egyéni érdekeket a közérdek alá kell rendelni. Ki meri állítani, hogy nem vívódod ezzel a dilemmával? Ez nálunk főleg a kilencvenes években domborodott ki. Némi empátiával figyeltem a mi áttelepülő liberálisaink tépelődését, a francia egzisztencialisták boldogsága jutott eszembe a világháború befejezése után! Végre, írták, individualisták lehetnek! Csakhogy belőlük a vészterhes idők lezárulása után tört fel ez a vágy, a mi esetünkben pedig már annak kezdetekor. Nagyon nehéz pontos határvonalat húzni a két elv között, egy azonban biztos, egyszerre nem lehet bort inni és vizet prédikálni. A mi bácskai liberálisaink viszont gyakran ezt teszik: a liberális elv szerint cselekedtek s közösségelvű nézeteket prédikálnak. Kár!

Megbukott a rendszerváltás?

Az elmúlt években az európai választásokon a baloldali pártok vesztettek, előre törtek a jobboldaliak, annak ellenére, hogy növekedett a szegények és a gazdagok közötti különbség, a szegények reáljövedelme nagyot zuhant. Mi történt? Az elemzők kiderítették az okát: a baloldali pártok egyre inkább a gazdasági hatékonyságra fektették a hangsúlyt, a szabad piac, úgymond, igazságos kezében bizakodtak, tehát a jobboldali neoliberális programok csapdájába vezetett. A neoliberális program ugyanis kifejezetten jobboldali, s ezen a nyomvonalon haladt George W. Bush, Renald Regan és a neoliberalizmus fő európai zászlóhordozója, Margaret Thatcher. Sajnos, ezt a neoliberális gazdasági elvet tették magukévá az európai baloldali pártok is. Tony Blair feladta az állami újraelosztásról vallott baloldali koncepciót, Gerhard Schröder csökkentette a jóléti intézmények szerepét, Lionel Jospin pedig háttérbe szorította a gondoskodó államot. Ezenkívül, az 1989 utáni események is blokkolták a nyugat-európai baloldali politikai pártokat, mivel a reálszocialista államok csődje kompromittálta a gondoskodó államot. Az egyenlőség elve diktatúrába vezet, a szabadság elvét sérti, fogalmazták meg sokan velük szemben a hayeki tézist. A gondoskodó állam túlhatalma ellenében a minimális állam eszménye került előtérbe, ami sokszor csábítónak tűnt, mert a totalitárius hatalom elleni gátként szerepelt. Ezzel el is váltak a nyugati baloldali pártok és a baloldali értelmiség útjai. Míg a politikai életben a baloldali pártok egyik vereségüket szenvedik el a másik után, addig a szellemi életben erősödött a nyugati baloldali értelmiség befolyása és tekintélye. Ugyancsak érdemes észrevenni azt is, hogy a nyugat-európai országok jobboldali pártjai egyre nagyobb szociális érzékenységről tesznek tanúságot, erről szólnak a legutóbbi svédországi választások, amelyben a svéd jobboldal szociáldemokrata programmal nyerte meg a választásokat. Tehát a nyugati világban a baloldali és a jobboldali pártok között nincs olyan éles konfliktus, mint a rendszerváltó országokban. A volt szocialista országokban szintén erősödtek a jobboldali pártok, a baloldali pártok szintén vesztettek népszerűségükből. Ha netán a baloldal hatalomra került, neoliberális csapdában vergődött. A gazdasági neoliberalizmus cégére alatt megszületett a vadkapitalizmus enyhébb vagy drasztikusabb változata, amelynek bölcsője mellett egyaránt bábáskodott a jobboldal és a baloldal is. Az utóbbi vétke azonban nagyobb, mert saját alapelvét árulta el. Ma már sokan kétségbeesetten állapítják meg, hogy a rendszerváltás megbukott, a XX. század nem fejeződött be 1989-ben, mint ahogy Hobsbawm vélte, (s vele együtt és is reméltem), hanem hosszúra nyúlt és – ma is tart. Tény, hogy a rendszerváltás utáni remények nem valósultak meg, növekedett a tanácstalanság, kezdődött az új keresés a régi eszmerendszerek között, amit a szélsőségek felbukkanása még jobban összekuszált. Az alapvető fogalmak bizonytalanodtak el. Ebben a zűrzavarban sokszor kérdem magamtól, hogy vajon a rendszerváltás tényleg megbukott vagy pedig még nem is zárult le.

Végel László

2009. február

A véletlen úgy hozta, hogy Andreas Rötzer a berlini Matthes und Seitz igazgatója éppen Újvidéken a lipcsei könyvvásár ürügyén újságírók és tévékamerák előtt jelentette be, hogy készül az Egy makró emlékiratainak német nyelvű kiadása. Utána Isabel Kupski a frankfurti S. Fischer kiadó szerkesztője nyilvánosságra hozta, hogy az Exterritórium, új kiadásban, immár zsebkönyvként is megjelenik a Fischernél. A sajtókonferencia után az elsők között menekülök a teremből, hogy ne kérdezzen tőlem senki semmit. Mintha nem is rólam lett volna szó. Kezd újra vonzani a magány, amelytől nagyon félek is egyben.

Akinek nincs múltja, annak jövője sincs, értesülök gyakorta. Noha a fordítottja is igaz! Akinek nincs jövőképe, annak a múltja elkallódott. Ez utóbbi konstatációt sokkal ritkábban hallom. Holott a múlttól hasztalan menekülünk, az úgyis fogva tart bennünket, minek után úgysem marad más hátra, mint a vele való termékeny vívódás. Disputa! Azonban a jövő közömbös marad velünk szemben, közömbös illetőleg cinikus magatartást tanúsít, nem oltalmaz, de még magához sem ránt, inkább szemrebbenés nélkül hagyja, hogy kiessünk a sorból.

Közpénzek és funkcióhalmozás

Lassan halad a politikai tisztségviselők vagyonbevallása. Persze hagytak épp elég kiskaput, úgyhogy nagyobb méretű változásra semmi kilátás. Ámbár politikus körökben igencsak nagy volt a nyüzsgés, szorgalmasan halmozták a funkcióikat, meg ami vele jár, most meg le kellene mondaniuk egyikről-másikról. Furcsa, hogy a Magyar Nemzeti Tanács tagjaira nem vonatkozik a vagyonbevallás, holott ők is rendelkeznek közpénzekkel, sőt!   Köreikből kerülnek ki azok, akik az anyaországi közpénzek elosztása felett őrködnek. Ekként tehát, a magyar polgárok nem fognak bepillantást nyerni saját politikusaik vagyoni állapotába. Mi több, a kisebbségi politikusok funkcióhalmozása sem került napirendre. Arról sem szól senki, miféle szabályrendszer érvényesüljön az összeférhetetlenség elvének függvényében. Milyen funkciókat vállalhat a Magyar Nemzeti Tanács tagja és milyeneket nem?

Kettős mérce

Belgrádban, a Knez Mihajlo utcában egy férfi ököllel Velimir Ilić arcába vágott, miközben az Új Szerbia nevű párt elnöke, a választások kiírása mellett agitált. A tettes Ilićet meg Dinkićet szidalmazta, majd nekirontott az utcán rögtönzött sajtóértekezletet tartó pártvezérnek. Büntetendő cselekedet. A rendőrség azonnal elfogta majd a közeli épületbe tuszkolta a férfit, Ilić párttársai azonban betörték az ajtót és rátámadtak a rendőrség által őrzött tettesre, még akkor is rásóztak néhányat, amikor már a rendőrök kezében volt. Az utóbbiak viselkedése is méltatlan és büntetendő. Ilić pártelnök az esettel kapcsolatban azonnali sajtókonferenciát rögtönzött, amelyen erélyesen követelte a belügyminiszter lemondását és feltette a kérdést: ki áll az ismeretlen támadó mögött, aki az életére tört. Ki a felbújtató? Nagyon sajnálom, hogy Új Szerbia pártelnökének magatartása következetlen. Ugyanis Ilić kormánytag volt, amikor egymást érték a Vajdaságban a komoly testi sérülést követelő magyarverések. Ártatlan magyar fiatalemberek voltak az áldozatai a dühöngő nacionalista „huligánoknak”. Tudomásom szerint Velimir Ilić soha sem emelte fel a szavát az ominózus jelenség ellen, nem érdeklődött az áldozatok hogyléte felől, és nem követelte a belügyminiszter lemondását. Nem sokkal Ilić pártelnök esete után, Vojislav Koštunica a DSS elnöke sajtókonferencián a legerélyesebben tiltakozott, és az örökké beavatatlan Koštunica is azt feszegette, ki áll a tettes mögött. Újfent előkerült az összeesküvés-elmélet. Aktualizálták! Érdekes azonban, hogy Koštunica miniszterelnöksége idején, soha sem tartott sajtókonferenciát, ha véresre vertek egy-egy magyar fiatalembert, a bujtogató kiléte felől sem érdeklődött, sőt azt sem kérdezte, hogy kik állnak a magyarverők mögött, holott sokkal, de sokkal súlyosabb sérülésekről volt szó.

A Fidesz vezetői egyre gyakrabban hangoztatják, hogy hatalomra kerülésük után biztosítani fogják a határon túli magyarok kettős állampolgárságát. Mellesleg: Magyarország lesz az utolsó a régióban, aki nemzettársainak állampolgárságot biztosít, ebben Szerbia is megelőzte. Kíváncsi vagyok, hogy vajon egyik-másik magyar kisebbségi politikus megismétli-e azt, amit a kettős állampolgárságról szóló nevezetes népszavazáskor állított, hogy ez lesz a „kegyes nemzethalál”. A fő kérdés ugyanis az, ha jól értettem a gondolatmenetét – hogy a kettős állampolgárság serkenti-e az áttelepülést. Ha igen, akkor ez azt jelenti, hogy az áttelepültek eddig is – esetleg szándékuk ellenére – a „kegyes nemzethalált” segítették elő. A „kegyes nemzethalál” elméletének következetes érvényesítése valójában ezt domborítja ki. Más elképzelések szerint viszont a kettős állampolgárság fékezte volna az áttelepülést, és ösztönözte volna a szülőföldön maradást. Nagyon nehéz ebben az egyszerre személyes és közösségi kérdésben ítélkezni, de egy biztos: két elv ütközik egymással. Az egyik a liberális-individualista, amely szerint mindenkinek joga van boldogulása, saját jövője, érvényesülése, anyagi jóléte, személyes és családja biztonsága érdekében megválasztani, hogy hol éljen, a másik pedig a közösségelvű szempont, amely szerint az egyéni érdekeket a közérdek alá kell rendelni. Ki meri állítani, hogy nem vívódod ezzel a dilemmával? Ez nálunk főleg a kilencvenes években domborodott ki. Némi empátiával figyeltem a mi áttelepülő liberálisaink tépelődését, a francia egzisztencialisták boldogsága jutott eszembe a világháború befejezése után! Végre, írták, individualisták lehetnek! Csakhogy belőlük a vészterhes idők lezárulása után tört fel ez a vágy, a mi esetünkben pedig már annak kezdetekor. Nagyon nehéz pontos határvonalat húzni a két elv között, egy azonban biztos, egyszerre nem lehet bort inni és vizet prédikálni. A mi bácskai liberálisaink viszont gyakran ezt teszik: a liberális elv szerint cselekedtek s közösségelvű nézeteket prédikálnak. Kár!

Megbukott a rendszerváltás?

Az elmúlt években az európai választásokon a baloldali pártok vesztettek, előre törtek a jobboldaliak, annak ellenére, hogy növekedett a szegények és a gazdagok közötti különbség, a szegények reáljövedelme nagyot zuhant. Mi történt? Az elemzők kiderítették az okát: a baloldali pártok egyre inkább a gazdasági hatékonyságra fektették a hangsúlyt, a szabad piac, úgymond, igazságos kezében bizakodtak, tehát a jobboldali neoliberális programok csapdájába vezetett. A neoliberális program ugyanis kifejezetten jobboldali, s ezen a nyomvonalon haladt George W. Bush, Renald Regan és a neoliberalizmus fő európai zászlóhordozója, Margaret Thatcher. Sajnos, ezt a neoliberális gazdasági elvet tették magukévá az európai baloldali pártok is. Tony Blair feladta az állami újraelosztásról vallott baloldali koncepciót, Gerhard Schröder csökkentette a jóléti intézmények szerepét, Lionel Jospin pedig háttérbe szorította a gondoskodó államot. Ezenkívül, az 1989 utáni események is blokkolták a nyugat-európai baloldali politikai pártokat, mivel a reálszocialista államok csődje kompromittálta a gondoskodó államot. Az egyenlőség elve diktatúrába vezet, a szabadság elvét sérti, fogalmazták meg sokan velük szemben a hayeki tézist. A gondoskodó állam túlhatalma ellenében a minimális állam eszménye került előtérbe, ami sokszor csábítónak tűnt, mert a totalitárius hatalom elleni gátként szerepelt. Ezzel el is váltak a nyugati baloldali pártok és a baloldali értelmiség útjai. Míg a politikai életben a baloldali pártok egyik vereségüket szenvedik el a másik után, addig a szellemi életben erősödött a nyugati baloldali értelmiség befolyása és tekintélye. Ugyancsak érdemes észrevenni azt is, hogy a nyugat-európai országok jobboldali pártjai egyre nagyobb szociális érzékenységről tesznek tanúságot, erről szólnak a legutóbbi svédországi választások, amelyben a svéd jobboldal szociáldemokrata programmal nyerte meg a választásokat. Tehát a nyugati világban a baloldali és a jobboldali pártok között nincs olyan éles konfliktus, mint a rendszerváltó országokban. A volt szocialista országokban szintén erősödtek a jobboldali pártok, a baloldali pártok szintén vesztettek népszerűségükből. Ha netán a baloldal hatalomra került, neoliberális csapdában vergődött. A gazdasági neoliberalizmus cégére alatt megszületett a vadkapitalizmus enyhébb vagy drasztikusabb változata, amelynek bölcsője mellett egyaránt bábáskodott a jobboldal és a baloldal is. Az utóbbi vétke azonban nagyobb, mert saját alapelvét árulta el. Ma már sokan kétségbeesetten állapítják meg, hogy a rendszerváltás megbukott, a XX. század nem fejeződött be 1989-ben, mint ahogy Hobsbawm vélte, (s vele együtt és is reméltem), hanem hosszúra nyúlt és – ma is tart. Tény, hogy a rendszerváltás utáni remények nem valósultak meg, növekedett a tanácstalanság, kezdődött az új keresés a régi eszmerendszerek között, amit a szélsőségek felbukkanása még jobban összekuszált. Az alapvető fogalmak bizonytalanodtak el. Ebben a zűrzavarban sokszor kérdem magamtól, hogy vajon a rendszerváltás tényleg megbukott vagy pedig még nem is zárult le.