/ Published in Családi kör

Lekéstünk?

 

2010. február

Egypártrendszerű demokrácia?

Nem vagyok párttag, nem tartom illetékesnek magamat annak megítélésére, hogy egyik vagy másik pártban, személy szerint kit választanak elnöknek, kit tartanak méltónak a tagságra és kit nem. Maradjon ez továbbra is a párttagság ügye. Max Weber már régesrég feltárta, miszerint a pártokon belül vasfegyelem uralkodik. Egy bizonyos pontig folyhat párbeszéd, de a döntés megszületése után, a tagságnak alá kell vetnie magát a pártfegyelemnek. Weber óta semmi változás sem történt.  Egyébként ugyanígy működnek a nyugati pártok is. Tény, hogy egy-egy párt belső élete nem a megtestesült demokrácia, viszont a legnagyobb paradoxon az, hogy a „vasfegyelmű pártok” nélkül nincs parlamenti demokrácia. Éppen ezért egyetlen párttal sehogyan sem lehet parlamenti demokráciát létrehozni, mint ahogy ezt néhány kisebbségi politikus hirdette. Nincs, nem létezik egypártrendszerű demokrácia! Ezt kellene örök tanulságul kőbe vésni a Magyar Nemzeti Tanács székházának bejárata fölé, mert ez már nem belső pártügy, hanem közügy.

Kerekasztal – itt, és azonnal

Megtalálom a neten, majd kinyomtatom a kérdőívet, amelyet ki kell töltenem, hogy feliratkozzam a kisebbségi választási listára. Az újvidéki helyi önkormányzati hivatal portása készségesen megmagyarázza, hogy a harmadik emeleten (két emelet lift, aztán egy emelet gyalog) találom meg az irodát, amelyet keresek. Az irodában barátságosan fogadnak, a hölgy egy pillantást vet a kitöltött formanyomtatványra, majd közli velem, hogy minden rendben. Szándékosan döntöttem, hogy a törvény előírásai szerint iratkozom fel a választói névjegyzékre, vagyis személyesen jelenek meg az önkormányzati hivatalban, hogy a gyakorlatban megtapasztaljam, milyen gondok adódnak menet közben. Meg kell hagynom, hogy a portás meg a tisztviselőnő kifogástalanul végezték a munkájukat; a törvényhozó, a szakértői bizottság azonban nem. Igazat kell adnom a törvényt bíráló magyar szakembereknek, akik állítják, hogy a törvény, így ahogy áll, a választási lista felállítása esetében diszkriminatív. A választási jog szent és sérthetetlen. Nem lenne szabad egy porszemnyi akadályt sem állítani eléje. Ha szó szerint betartjuk a törvény szavát, akkor bizonyára maradunk az elektoriális rendszernél. Persze lehet, hogy az elektoriális rendszer hívei erre számítottak. Bogdan Čiplić kisebbségi miniszter időben felismerte a törvény hibáját, és rádöbbent: ha a polgárok nem iratkoznak fel kellő számban a választási névjegyzékre, akkor ez a hatalom iránti bizalmatlanságukról tanúskodna. Mert, vajon hogyan lehet az, hogy a szerb politikai elit oly csodálatosan jó törvényt biztosít, szinte „kifogástalant”, a kisebbségi polgárok pedig nem akarnak vele élni? Ebben a kényszerhelyzetben a miniszter úrnak mit volt mit tenni, mint azt sugallni, hogy a polgárok postán is eljuttathatják az illetékes községi szervekhez a feliratkozási nyilatkozatukat, ami viszont lehetővé tette a pártaktivisták közbelépését, holott a pártok nem gyűjthetnek adatokat a polgárokról. Nem hibáztatom a pártaktivistákat, bizonyára a legjobb szándékkal vállalták a feladatot, hogy kijavítsák a szakértői bizottság hibáját. Minden bizonnyal, az a kérdés lebegett a szemük előtt: vagy marad az elektoriális rendszer, vagy pedig végre megszületik a hiteles MNT. És végezték a munkájukat, természetesen elsősorban azokon a településekben, ahol nagyobb számban élnek kisebbségiek. A szórványosodott magyarok háttérbe szorultak. Igen, de Rodoljub Šabić szerb adatvédelmi ombudsman szerint, a kisebbségi névjegyzékek adatait egyedül a kisebbségügyi minisztérium kezelheti. A pártoknak nincs joguk erre! Azonban az is igazsághoz tartozik, hogy a kisebbségi közösségnek jobban megfelel a szabadon, közvetlenül és titkosan megválasztott nemzeti tanács, mint a jelenlegi, amelynek már régen lejárt a mandátuma. Több mint valószínű, hogy a kormányzat nem veszi figyelembe az ombudsman figyelmeztetését, és lezajlanak a választások. Eddig, így olvastam, csak a magyar közösség érte el a megfelelő számot, ellenben a rossz törvény miatt, ez a közösség is meg lesz felezve. A szakértői bizottság viszályt szült, ami már érződik a közéletben. Az eddigi feliratkozási eredményekből kiviláglott, hogy a magyar választópolgárok egyértelműen a MNT titkos és közvetlen megválasztását szorgalmazzák. Ugyanakkor kiderült – a kisebbségügyi miniszter is belátta – hogy a szakértői bizottság tagjai szakszerűtlenül végezték a munkát, olyan csapdahelyzetet állítottak fel, amely a VMSZ-t is kényes helyzetbe sodorta, arról nem is szólva, hogy olyan viszályt szítottak, amely felrobbantotta a vajdasági magyarság legígéretesebb tömörülését, a Magyar Koalíciót, amelyet nem felszámolni, hanem bővíteni kellett volna. „Nekünk ma bölcs Deák Ferenc-i értelemben vett kiegyező politikára van szükségünk – próbáltam meggyőzni a zentai tanácskozáson a MNT vezetőit és a szakértői bizottság tagjait -, nem csatabárdokra, bűnbak- és ellenségkeresésre. Zsákutcába jutunk, és a végzetes egypártrendszerű nemzeti tanácsnál kötünk ki, ha nem vesszük figyelembe a kisebbségi törvényt bírálók megjegyzéseit. Lelkiismeretesen át kell gondolni bírálatukat. Keresse mindkét oldal az egységet erősítő kompromisszumot. Meggyőződésem, hogy a bírálatokban voltak hasznosítható megjegyzések, amelyek a Magyar Koalíció által elfogadott dokumentumokon alapulnak. Igaz, most már nem lehet maradéktalanul helyrehozni a törvény hiányosságait, de még lehet javítani rajta. Minden olyan kompromisszum, amely az egységet erősíti – jó kompromisszum. Ennek érdekében javaslom, hogy üljenek össze a Magyar Koalíció pártjai, nyerjék meg azokat a pártokat is, akik nem tagjai a koalíciónak, vonják be a munkába a kisebbségvédelemmel foglalkozó civil szervezeteket, és a kölcsönös bizalom jegyében alakítsanak egy új szakértői bizottságot, amely jobb légkört alakít ki, módosításokat végez, ott ahol még lehet, rajta tartja a szemét a kormányrendeleteken. Annál is inkább, mert semmi sem olyan tökéletes, hogy ne lehessen javítani rajta. A régi bizottság széthúzást szült, merjük remélni, hogy az új az összetartozást erősíti.” Hiába hangzott el a szerény kérelem, az új bizottság nem született meg, a szakértői bizottság tagjai Zentán mereven elutasítottak minden kompromisszumot. Az egység nem jött létre. Pedig jó lett volna új emberekkel frissíteni a meglevő, nagyon sántikáló magyar szakértői bizottságot, olyanokkal, akik nem az anyaországban élték át a vajdasági magyar ólomidőket, nem is a kabinetekből érzékelték a kisebbségi sors alakulását, hanem a kisebbségi lét mindennapjait élték a terepen. Annál is inkább, mert időközben a vajdasági magyar civil szervezetekben egyrészt új, másrészt fiatal szakértők tevékenykednek, akik az elmúlt tíz évben bizonyítottak. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy azzal kérkedjünk, hogy csak néhány pótolhatatlan ember létezik. Két évtized alatt a pártpropaganda ezzel alaposan visszaélt, mint köztudott, így születtek meg az „örökös kisebbségi funkcionáriusok”. Be kell látni végre, hogy új nemzedékek jelentek meg, melyeknek meg kell adni a lehetőséget, hogy kezükbe vegyék sorsukat.  A széthúzást megelőzendő jó lenne tehát, ha létrejönne egy új kisebbségi kerek asztal. A rendszerváltás egyébként is mindenütt ezzel kezdődött. Mindenkire vonatkozó szabályok felállításával. Közmegegyezéssel. Lekéstünk? Ki tudja? A szerbiai rendszerváltás olyan kaotikus volt és zűrzavaros, hogy talán most sem késő.

Vacog a város

Az ablakon keresztül bámulom a dühöngő hóvihart. A hetedik emeletről nem látom a magasabb épületeket. A ház előtti aprócska téren egy asszony  utolsó erejével cibálja kerekes kocsiját meg bevásárlószatyrát, miközben a széllökések néha olyan erősek, hogy megtorpanni sem tud, csak kétségbeesetten támasztékot keres. A. kérdi, emlékszem-e mikor éltem meg ilyen hófúvást. Anno, gyermekkoromban, a szenttamási Zöld utcában, válaszolom és megborzongok. Egyre gyakrabban térnek vissza ezek a gyerekkori képek. Leállt a központi fűtés, valami meghibásodás történt. Nem ez az első eset ezen a télen. A közművek szóvivője úgy adja elő, minta valami elementáris katasztrófa történt volna, valószínűleg ezért, a felelősségről egy szót sem ejt. Egész nap didergek a lakásban. A huzat szellemjárást rendez, rendre kinyílnak a szobaajtók, a süvítő szél pedig horrorfilm hangeffektusait eleveníti meg. A közművek igazgatója késő estig – amíg nyilatkozatra bírták – nem vállalta a felelősséget. Nem is fogja. A pártja bizonyára megvédi. A város meg dideregjen.

Időzített bombák és balkáni nyuszik

Ljubisa Georgievszki, a neves macedón színházi rendező volt az újvidéki Sterija Játékok szalonjának a vendége. Itt, ezen a rangos rendezvényen élte meg egykor sikereit és kudarcait. Ma Macedónia belgrádi nagykövete. Azt szerettem volna, hogy előadásaim időzített bombák legyenek, mondta az érdekfeszítő műhelybeszélgetésen. Azt hiszem, sikerült neki. A szakmai beszélgetésen azonban azt is elmondta, hogy érzése szerint, az egypártrendszerben a polgárok legalább a színháznak hittek, mindaddig, amíg el nem vesztette hitelét. Bizonyára azért történhetett ez meg, mert a színház a többpártrendszerben megszelídült, balkáni nyuszika lett.

Családi Kör, 2010. február 18.

2010. február
Egypártrendszerű demokrácia?
Nem vagyok párttag, nem tartom illetékesnek magamat annak megítélésére, hogy egyik vagy másik pártban, személy szerint kit választanak elnöknek, kit tartanak méltónak a tagságra és kit nem. Maradjon ez továbbra is a párttagság ügye. Max Weber már régesrég feltárta, miszerint a pártokon belül vasfegyelem uralkodik. Egy bizonyos pontig folyhat párbeszéd, de a döntés megszületése után, a tagságnak alá kell vetnie magát a pártfegyelemnek. Weber óta semmi változás sem történt.  Egyébként ugyanígy működnek a nyugati pártok is. Tény, hogy egy-egy párt belső élete nem a megtestesült demokrácia, viszont a legnagyobb paradoxon az, hogy a „vasfegyelmű pártok” nélkül nincs parlamenti demokrácia. Éppen ezért egyetlen párttal sehogyan sem lehet parlamenti demokráciát létrehozni, mint ahogy ezt néhány kisebbségi politikus hirdette. Nincs, nem létezik egypártrendszerű demokrácia! Ezt kellene örök tanulságul kőbe vésni a Magyar Nemzeti Tanács székházának bejárata fölé, mert ez már nem belső pártügy, hanem közügy.
Kerekasztal – itt, és azonnal
Megtalálom a neten, majd kinyomtatom a kérdőívet, amelyet ki kell töltenem, hogy feliratkozzam a kisebbségi választási listára. Az újvidéki helyi önkormányzati hivatal portása készségesen megmagyarázza, hogy a harmadik emeleten (két emelet lift, aztán egy emelet gyalog) találom meg az irodát, amelyet keresek. Az irodában barátságosan fogadnak, a hölgy egy pillantást vet a kitöltött formanyomtatványra, majd közli velem, hogy minden rendben. Szándékosan döntöttem, hogy a törvény előírásai szerint iratkozom fel a választói névjegyzékre, vagyis személyesen jelenek meg az önkormányzati hivatalban, hogy a gyakorlatban megtapasztaljam, milyen gondok adódnak menet közben. Meg kell hagynom, hogy a portás meg a tisztviselőnő kifogástalanul végezték a munkájukat; a törvényhozó, a szakértői bizottság azonban nem. Igazat kell adnom a törvényt bíráló magyar szakembereknek, akik állítják, hogy a törvény, így ahogy áll, a választási lista felállítása esetében diszkriminatív. A választási jog szent és sérthetetlen. Nem lenne szabad egy porszemnyi akadályt sem állítani eléje. Ha szó szerint betartjuk a törvény szavát, akkor bizonyára maradunk az elektoriális rendszernél. Persze lehet, hogy az elektoriális rendszer hívei erre számítottak. Bogdan Čiplić kisebbségi miniszter időben felismerte a törvény hibáját, és rádöbbent: ha a polgárok nem iratkoznak fel kellő számban a választási névjegyzékre, akkor ez a hatalom iránti bizalmatlanságukról tanúskodna. Mert, vajon hogyan lehet az, hogy a szerb politikai elit oly csodálatosan jó törvényt biztosít, szinte „kifogástalant”, a kisebbségi polgárok pedig nem akarnak vele élni? Ebben a kényszerhelyzetben a miniszter úrnak mit volt mit tenni, mint azt sugallni, hogy a polgárok postán is eljuttathatják az illetékes községi szervekhez a feliratkozási nyilatkozatukat, ami viszont lehetővé tette a pártaktivisták közbelépését, holott a pártok nem gyűjthetnek adatokat a polgárokról. Nem hibáztatom a pártaktivistákat, bizonyára a legjobb szándékkal vállalták a feladatot, hogy kijavítsák a szakértői bizottság hibáját. Minden bizonnyal, az a kérdés lebegett a szemük előtt: vagy marad az elektoriális rendszer, vagy pedig végre megszületik a hiteles MNT. És végezték a munkájukat, természetesen elsősorban azokon a településekben, ahol nagyobb számban élnek kisebbségiek. A szórványosodott magyarok háttérbe szorultak. Igen, de Rodoljub Šabić szerb adatvédelmi ombudsman szerint, a kisebbségi névjegyzékek adatait egyedül a kisebbségügyi minisztérium kezelheti. A pártoknak nincs joguk erre! Azonban az is igazsághoz tartozik, hogy a kisebbségi közösségnek jobban megfelel a szabadon, közvetlenül és titkosan megválasztott nemzeti tanács, mint a jelenlegi, amelynek már régen lejárt a mandátuma. Több mint valószínű, hogy a kormányzat nem veszi figyelembe az ombudsman figyelmeztetését, és lezajlanak a választások. Eddig, így olvastam, csak a magyar közösség érte el a megfelelő számot, ellenben a rossz törvény miatt, ez a közösség is meg lesz felezve. A szakértői bizottság viszályt szült, ami már érződik a közéletben. Az eddigi feliratkozási eredményekből kiviláglott, hogy a magyar választópolgárok egyértelműen a MNT titkos és közvetlen megválasztását szorgalmazzák. Ugyanakkor kiderült – a kisebbségügyi miniszter is belátta – hogy a szakértői bizottság tagjai szakszerűtlenül végezték a munkát, olyan csapdahelyzetet állítottak fel, amely a VMSZ-t is kényes helyzetbe sodorta, arról nem is szólva, hogy olyan viszályt szítottak, amely felrobbantotta a vajdasági magyarság legígéretesebb tömörülését, a Magyar Koalíciót, amelyet nem felszámolni, hanem bővíteni kellett volna. „Nekünk ma bölcs Deák Ferenc-i értelemben vett kiegyező politikára van szükségünk – próbáltam meggyőzni a zentai tanácskozáson a MNT vezetőit és a szakértői bizottság tagjait -, nem csatabárdokra, bűnbak- és ellenségkeresésre. Zsákutcába jutunk, és a végzetes egypártrendszerű nemzeti tanácsnál kötünk ki, ha nem vesszük figyelembe a kisebbségi törvényt bírálók megjegyzéseit. Lelkiismeretesen át kell gondolni bírálatukat. Keresse mindkét oldal az egységet erősítő kompromisszumot. Meggyőződésem, hogy a bírálatokban voltak hasznosítható megjegyzések, amelyek a Magyar Koalíció által elfogadott dokumentumokon alapulnak. Igaz, most már nem lehet maradéktalanul helyrehozni a törvény hiányosságait, de még lehet javítani rajta. Minden olyan kompromisszum, amely az egységet erősíti – jó kompromisszum. Ennek érdekében javaslom, hogy üljenek össze a Magyar Koalíció pártjai, nyerjék meg azokat a pártokat is, akik nem tagjai a koalíciónak, vonják be a munkába a kisebbségvédelemmel foglalkozó civil szervezeteket, és a kölcsönös bizalom jegyében alakítsanak egy új szakértői bizottságot, amely jobb légkört alakít ki, módosításokat végez, ott ahol még lehet, rajta tartja a szemét a kormányrendeleteken. Annál is inkább, mert semmi sem olyan tökéletes, hogy ne lehessen javítani rajta. A régi bizottság széthúzást szült, merjük remélni, hogy az új az összetartozást erősíti.” Hiába hangzott el a szerény kérelem, az új bizottság nem született meg, a szakértői bizottság tagjai Zentán mereven elutasítottak minden kompromisszumot. Az egység nem jött létre. Pedig jó lett volna új emberekkel frissíteni a meglevő, nagyon sántikáló magyar szakértői bizottságot, olyanokkal, akik nem az anyaországban élték át a vajdasági magyar ólomidőket, nem is a kabinetekből érzékelték a kisebbségi sors alakulását, hanem a kisebbségi lét mindennapjait élték a terepen. Annál is inkább, mert időközben a vajdasági magyar civil szervezetekben egyrészt új, másrészt fiatal szakértők tevékenykednek, akik az elmúlt tíz évben bizonyítottak. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy azzal kérkedjünk, hogy csak néhány pótolhatatlan ember létezik. Két évtized alatt a pártpropaganda ezzel alaposan visszaélt, mint köztudott, így születtek meg az „örökös kisebbségi funkcionáriusok”. Be kell látni végre, hogy új nemzedékek jelentek meg, melyeknek meg kell adni a lehetőséget, hogy kezükbe vegyék sorsukat.  A széthúzást megelőzendő jó lenne tehát, ha létrejönne egy új kisebbségi kerek asztal. A rendszerváltás egyébként is mindenütt ezzel kezdődött. Mindenkire vonatkozó szabályok felállításával. Közmegegyezéssel. Lekéstünk? Ki tudja? A szerbiai rendszerváltás olyan kaotikus volt és zűrzavaros, hogy talán most sem késő.
Vacog a város
Az ablakon keresztül bámulom a dühöngő hóvihart. A hetedik emeletről nem látom a magasabb épületeket. A ház előtti aprócska téren egy asszony  utolsó erejével cibálja kerekes kocsiját meg bevásárlószatyrát, miközben a széllökések néha olyan erősek, hogy megtorpanni sem tud, csak kétségbeesetten támasztékot keres. A. kérdi, emlékszem-e mikor éltem meg ilyen hófúvást. Anno, gyermekkoromban, a szenttamási Zöld utcában, válaszolom és megborzongok. Egyre gyakrabban térnek vissza ezek a gyerekkori képek. Leállt a központi fűtés, valami meghibásodás történt. Nem ez az első eset ezen a télen. A közművek szóvivője úgy adja elő, minta valami elementáris katasztrófa történt volna, valószínűleg ezért, a felelősségről egy szót sem ejt. Egész nap didergek a lakásban. A huzat szellemjárást rendez, rendre kinyílnak a szobaajtók, a süvítő szél pedig horrorfilm hangeffektusait eleveníti meg. A közművek igazgatója késő estig – amíg nyilatkozatra bírták – nem vállalta a felelősséget. Nem is fogja. A pártja bizonyára megvédi. A város meg dideregjen.
Időzített bombák és balkáni nyuszik
Ljubisa Georgievszki, a neves macedón színházi rendező volt az újvidéki Sterija Játékok szalonjának a vendége. Itt, ezen a rangos rendezvényen élte meg egykor sikereit és kudarcait. Ma Macedónia belgrádi nagykövete. Azt szerettem volna, hogy előadásaim időzített bombák legyenek, mondta az érdekfeszítő műhelybeszélgetésen. Azt hiszem, sikerült neki. A szakmai beszélgetésen azonban azt is elmondta, hogy érzése szerint, az egypártrendszerben a polgárok legalább a színháznak hittek, mindaddig, amíg el nem vesztette hitelét. Bizonyára azért történhetett ez meg, mert a színház a többpártrendszerben megszelídült, balkáni nyuszika lett.
Családi Kör, 2010. február 18.
2010. február
Egypártrendszerű demokrácia?
Nem vagyok párttag, nem tartom illetékesnek magamat annak megítélésére, hogy egyik vagy másik pártban, személy szerint kit választanak elnöknek, kit tartanak méltónak a tagságra és kit nem. Maradjon ez továbbra is a párttagság ügye. Max Weber már régesrég feltárta, miszerint a pártokon belül vasfegyelem uralkodik. Egy bizonyos pontig folyhat párbeszéd, de a döntés megszületése után, a tagságnak alá kell vetnie magát a pártfegyelemnek. Weber óta semmi változás sem történt.  Egyébként ugyanígy működnek a nyugati pártok is. Tény, hogy egy-egy párt belső élete nem a megtestesült demokrácia, viszont a legnagyobb paradoxon az, hogy a „vasfegyelmű pártok” nélkül nincs parlamenti demokrácia. Éppen ezért egyetlen párttal sehogyan sem lehet parlamenti demokráciát létrehozni, mint ahogy ezt néhány kisebbségi politikus hirdette. Nincs, nem létezik egypártrendszerű demokrácia! Ezt kellene örök tanulságul kőbe vésni a Magyar Nemzeti Tanács székházának bejárata fölé, mert ez már nem belső pártügy, hanem közügy.
Kerekasztal – itt, és azonnal
Megtalálom a neten, majd kinyomtatom a kérdőívet, amelyet ki kell töltenem, hogy feliratkozzam a kisebbségi választási listára. Az újvidéki helyi önkormányzati hivatal portása készségesen megmagyarázza, hogy a harmadik emeleten (két emelet lift, aztán egy emelet gyalog) találom meg az irodát, amelyet keresek. Az irodában barátságosan fogadnak, a hölgy egy pillantást vet a kitöltött formanyomtatványra, majd közli velem, hogy minden rendben. Szándékosan döntöttem, hogy a törvény előírásai szerint iratkozom fel a választói névjegyzékre, vagyis személyesen jelenek meg az önkormányzati hivatalban, hogy a gyakorlatban megtapasztaljam, milyen gondok adódnak menet közben. Meg kell hagynom, hogy a portás meg a tisztviselőnő kifogástalanul végezték a munkájukat; a törvényhozó, a szakértői bizottság azonban nem. Igazat kell adnom a törvényt bíráló magyar szakembereknek, akik állítják, hogy a törvény, így ahogy áll, a választási lista felállítása esetében diszkriminatív. A választási jog szent és sérthetetlen. Nem lenne szabad egy porszemnyi akadályt sem állítani eléje. Ha szó szerint betartjuk a törvény szavát, akkor bizonyára maradunk az elektoriális rendszernél. Persze lehet, hogy az elektoriális rendszer hívei erre számítottak. Bogdan Čiplić kisebbségi miniszter időben felismerte a törvény hibáját, és rádöbbent: ha a polgárok nem iratkoznak fel kellő számban a választási névjegyzékre, akkor ez a hatalom iránti bizalmatlanságukról tanúskodna. Mert, vajon hogyan lehet az, hogy a szerb politikai elit oly csodálatosan jó törvényt biztosít, szinte „kifogástalant”, a kisebbségi polgárok pedig nem akarnak vele élni? Ebben a kényszerhelyzetben a miniszter úrnak mit volt mit tenni, mint azt sugallni, hogy a polgárok postán is eljuttathatják az illetékes községi szervekhez a feliratkozási nyilatkozatukat, ami viszont lehetővé tette a pártaktivisták közbelépését, holott a pártok nem gyűjthetnek adatokat a polgárokról. Nem hibáztatom a pártaktivistákat, bizonyára a legjobb szándékkal vállalták a feladatot, hogy kijavítsák a szakértői bizottság hibáját. Minden bizonnyal, az a kérdés lebegett a szemük előtt: vagy marad az elektoriális rendszer, vagy pedig végre megszületik a hiteles MNT. És végezték a munkájukat, természetesen elsősorban azokon a településekben, ahol nagyobb számban élnek kisebbségiek. A szórványosodott magyarok háttérbe szorultak. Igen, de Rodoljub Šabić szerb adatvédelmi ombudsman szerint, a kisebbségi névjegyzékek adatait egyedül a kisebbségügyi minisztérium kezelheti. A pártoknak nincs joguk erre! Azonban az is igazsághoz tartozik, hogy a kisebbségi közösségnek jobban megfelel a szabadon, közvetlenül és titkosan megválasztott nemzeti tanács, mint a jelenlegi, amelynek már régen lejárt a mandátuma. Több mint valószínű, hogy a kormányzat nem veszi figyelembe az ombudsman figyelmeztetését, és lezajlanak a választások. Eddig, így olvastam, csak a magyar közösség érte el a megfelelő számot, ellenben a rossz törvény miatt, ez a közösség is meg lesz felezve. A szakértői bizottság viszályt szült, ami már érződik a közéletben. Az eddigi feliratkozási eredményekből kiviláglott, hogy a magyar választópolgárok egyértelműen a MNT titkos és közvetlen megválasztását szorgalmazzák. Ugyanakkor kiderült – a kisebbségügyi miniszter is belátta – hogy a szakértői bizottság tagjai szakszerűtlenül végezték a munkát, olyan csapdahelyzetet állítottak fel, amely a VMSZ-t is kényes helyzetbe sodorta, arról nem is szólva, hogy olyan viszályt szítottak, amely felrobbantotta a vajdasági magyarság legígéretesebb tömörülését, a Magyar Koalíciót, amelyet nem felszámolni, hanem bővíteni kellett volna. „Nekünk ma bölcs Deák Ferenc-i értelemben vett kiegyező politikára van szükségünk – próbáltam meggyőzni a zentai tanácskozáson a MNT vezetőit és a szakértői bizottság tagjait -, nem csatabárdokra, bűnbak- és ellenségkeresésre. Zsákutcába jutunk, és a végzetes egypártrendszerű nemzeti tanácsnál kötünk ki, ha nem vesszük figyelembe a kisebbségi törvényt bírálók megjegyzéseit. Lelkiismeretesen át kell gondolni bírálatukat. Keresse mindkét oldal az egységet erősítő kompromisszumot. Meggyőződésem, hogy a bírálatokban voltak hasznosítható megjegyzések, amelyek a Magyar Koalíció által elfogadott dokumentumokon alapulnak. Igaz, most már nem lehet maradéktalanul helyrehozni a törvény hiányosságait, de még lehet javítani rajta. Minden olyan kompromisszum, amely az egységet erősíti – jó kompromisszum. Ennek érdekében javaslom, hogy üljenek össze a Magyar Koalíció pártjai, nyerjék meg azokat a pártokat is, akik nem tagjai a koalíciónak, vonják be a munkába a kisebbségvédelemmel foglalkozó civil szervezeteket, és a kölcsönös bizalom jegyében alakítsanak egy új szakértői bizottságot, amely jobb légkört alakít ki, módosításokat végez, ott ahol még lehet, rajta tartja a szemét a kormányrendeleteken. Annál is inkább, mert semmi sem olyan tökéletes, hogy ne lehessen javítani rajta. A régi bizottság széthúzást szült, merjük remélni, hogy az új az összetartozást erősíti.” Hiába hangzott el a szerény kérelem, az új bizottság nem született meg, a szakértői bizottság tagjai Zentán mereven elutasítottak minden kompromisszumot. Az egység nem jött létre. Pedig jó lett volna új emberekkel frissíteni a meglevő, nagyon sántikáló magyar szakértői bizottságot, olyanokkal, akik nem az anyaországban élték át a vajdasági magyar ólomidőket, nem is a kabinetekből érzékelték a kisebbségi sors alakulását, hanem a kisebbségi lét mindennapjait élték a terepen. Annál is inkább, mert időközben a vajdasági magyar civil szervezetekben egyrészt új, másrészt fiatal szakértők tevékenykednek, akik az elmúlt tíz évben bizonyítottak. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy azzal kérkedjünk, hogy csak néhány pótolhatatlan ember létezik. Két évtized alatt a pártpropaganda ezzel alaposan visszaélt, mint köztudott, így születtek meg az „örökös kisebbségi funkcionáriusok”. Be kell látni végre, hogy új nemzedékek jelentek meg, melyeknek meg kell adni a lehetőséget, hogy kezükbe vegyék sorsukat.  A széthúzást megelőzendő jó lenne tehát, ha létrejönne egy új kisebbségi kerek asztal. A rendszerváltás egyébként is mindenütt ezzel kezdődött. Mindenkire vonatkozó szabályok felállításával. Közmegegyezéssel. Lekéstünk? Ki tudja? A szerbiai rendszerváltás olyan kaotikus volt és zűrzavaros, hogy talán most sem késő.
Vacog a város
Az ablakon keresztül bámulom a dühöngő hóvihart. A hetedik emeletről nem látom a magasabb épületeket. A ház előtti aprócska téren egy asszony  utolsó erejével cibálja kerekes kocsiját meg bevásárlószatyrát, miközben a széllökések néha olyan erősek, hogy megtorpanni sem tud, csak kétségbeesetten támasztékot keres. A. kérdi, emlékszem-e mikor éltem meg ilyen hófúvást. Anno, gyermekkoromban, a szenttamási Zöld utcában, válaszolom és megborzongok. Egyre gyakrabban térnek vissza ezek a gyerekkori képek. Leállt a központi fűtés, valami meghibásodás történt. Nem ez az első eset ezen a télen. A közművek szóvivője úgy adja elő, minta valami elementáris katasztrófa történt volna, valószínűleg ezért, a felelősségről egy szót sem ejt. Egész nap didergek a lakásban. A huzat szellemjárást rendez, rendre kinyílnak a szobaajtók, a süvítő szél pedig horrorfilm hangeffektusait eleveníti meg. A közművek igazgatója késő estig – amíg nyilatkozatra bírták – nem vállalta a felelősséget. Nem is fogja. A pártja bizonyára megvédi. A város meg dideregjen.
Időzített bombák és balkáni nyuszik
Ljubisa Georgievszki, a neves macedón színházi rendező volt az újvidéki Sterija Játékok szalonjának a vendége. Itt, ezen a rangos rendezvényen élte meg egykor sikereit és kudarcait. Ma Macedónia belgrádi nagykövete. Azt szerettem volna, hogy előadásaim időzített bombák legyenek, mondta az érdekfeszítő műhelybeszélgetésen. Azt hiszem, sikerült neki. A szakmai beszélgetésen azonban azt is elmondta, hogy érzése szerint, az egypártrendszerben a polgárok legalább a színháznak hittek, mindaddig, amíg el nem vesztette hitelét. Bizonyára azért történhetett ez meg, mert a színház a többpártrendszerben megszelídült, balkáni nyuszika lett.
Családi Kör, 2010. február 18Lekéstünk?
2010. február
Egypártrendszerű demokrácia?
Nem vagyok párttag, nem tartom illetékesnek magamat annak megítélésére, hogy egyik vagy másik pártban, személy szerint kit választanak elnöknek, kit tartanak méltónak a tagságra és kit nem. Maradjon ez továbbra is a párttagság ügye. Max Weber már régesrég feltárta, miszerint a pártokon belül vasfegyelem uralkodik. Egy bizonyos pontig folyhat párbeszéd, de a döntés megszületése után, a tagságnak alá kell vetnie magát a pártfegyelemnek. Weber óta semmi változás sem történt.  Egyébként ugyanígy működnek a nyugati pártok is. Tény, hogy egy-egy párt belső élete nem a megtestesült demokrácia, viszont a legnagyobb paradoxon az, hogy a „vasfegyelmű pártok” nélkül nincs parlamenti demokrácia. Éppen ezért egyetlen párttal sehogyan sem lehet parlamenti demokráciát létrehozni, mint ahogy ezt néhány kisebbségi politikus hirdette. Nincs, nem létezik egypártrendszerű demokrácia! Ezt kellene örök tanulságul kőbe vésni a Magyar Nemzeti Tanács székházának bejárata fölé, mert ez már nem belső pártügy, hanem közügy.
Kerekasztal – itt, és azonnal
Megtalálom a neten, majd kinyomtatom a kérdőívet, amelyet ki kell töltenem, hogy feliratkozzam a kisebbségi választási listára. Az újvidéki helyi önkormányzati hivatal portása készségesen megmagyarázza, hogy a harmadik emeleten (két emelet lift, aztán egy emelet gyalog) találom meg az irodát, amelyet keresek. Az irodában barátságosan fogadnak, a hölgy egy pillantást vet a kitöltött formanyomtatványra, majd közli velem, hogy minden rendben. Szándékosan döntöttem, hogy a törvény előírásai szerint iratkozom fel a választói névjegyzékre, vagyis személyesen jelenek meg az önkormányzati hivatalban, hogy a gyakorlatban megtapasztaljam, milyen gondok adódnak menet közben. Meg kell hagynom, hogy a portás meg a tisztviselőnő kifogástalanul végezték a munkájukat; a törvényhozó, a szakértői bizottság azonban nem. Igazat kell adnom a törvényt bíráló magyar szakembereknek, akik állítják, hogy a törvény, így ahogy áll, a választási lista felállítása esetében diszkriminatív. A választási jog szent és sérthetetlen. Nem lenne szabad egy porszemnyi akadályt sem állítani eléje. Ha szó szerint betartjuk a törvény szavát, akkor bizonyára maradunk az elektoriális rendszernél. Persze lehet, hogy az elektoriális rendszer hívei erre számítottak. Bogdan Čiplić kisebbségi miniszter időben felismerte a törvény hibáját, és rádöbbent: ha a polgárok nem iratkoznak fel kellő számban a választási névjegyzékre, akkor ez a hatalom iránti bizalmatlanságukról tanúskodna. Mert, vajon hogyan lehet az, hogy a szerb politikai elit oly csodálatosan jó törvényt biztosít, szinte „kifogástalant”, a kisebbségi polgárok pedig nem akarnak vele élni? Ebben a kényszerhelyzetben a miniszter úrnak mit volt mit tenni, mint azt sugallni, hogy a polgárok postán is eljuttathatják az illetékes községi szervekhez a feliratkozási nyilatkozatukat, ami viszont lehetővé tette a pártaktivisták közbelépését, holott a pártok nem gyűjthetnek adatokat a polgárokról. Nem hibáztatom a pártaktivistákat, bizonyára a legjobb szándékkal vállalták a feladatot, hogy kijavítsák a szakértői bizottság hibáját. Minden bizonnyal, az a kérdés lebegett a szemük előtt: vagy marad az elektoriális rendszer, vagy pedig végre megszületik a hiteles MNT. És végezték a munkájukat, természetesen elsősorban azokon a településekben, ahol nagyobb számban élnek kisebbségiek. A szórványosodott magyarok háttérbe szorultak. Igen, de Rodoljub Šabić szerb adatvédelmi ombudsman szerint, a kisebbségi névjegyzékek adatait egyedül a kisebbségügyi minisztérium kezelheti. A pártoknak nincs joguk erre! Azonban az is igazsághoz tartozik, hogy a kisebbségi közösségnek jobban megfelel a szabadon, közvetlenül és titkosan megválasztott nemzeti tanács, mint a jelenlegi, amelynek már régen lejárt a mandátuma. Több mint valószínű, hogy a kormányzat nem veszi figyelembe az ombudsman figyelmeztetését, és lezajlanak a választások. Eddig, így olvastam, csak a magyar közösség érte el a megfelelő számot, ellenben a rossz törvény miatt, ez a közösség is meg lesz felezve. A szakértői bizottság viszályt szült, ami már érződik a közéletben. Az eddigi feliratkozási eredményekből kiviláglott, hogy a magyar választópolgárok egyértelműen a MNT titkos és közvetlen megválasztását szorgalmazzák. Ugyanakkor kiderült – a kisebbségügyi miniszter is belátta – hogy a szakértői bizottság tagjai szakszerűtlenül végezték a munkát, olyan csapdahelyzetet állítottak fel, amely a VMSZ-t is kényes helyzetbe sodorta, arról nem is szólva, hogy olyan viszályt szítottak, amely felrobbantotta a vajdasági magyarság legígéretesebb tömörülését, a Magyar Koalíciót, amelyet nem felszámolni, hanem bővíteni kellett volna. „Nekünk ma bölcs Deák Ferenc-i értelemben vett kiegyező politikára van szükségünk – próbáltam meggyőzni a zentai tanácskozáson a MNT vezetőit és a szakértői bizottság tagjait -, nem csatabárdokra, bűnbak- és ellenségkeresésre. Zsákutcába jutunk, és a végzetes egypártrendszerű nemzeti tanácsnál kötünk ki, ha nem vesszük figyelembe a kisebbségi törvényt bírálók megjegyzéseit. Lelkiismeretesen át kell gondolni bírálatukat. Keresse mindkét oldal az egységet erősítő kompromisszumot. Meggyőződésem, hogy a bírálatokban voltak hasznosítható megjegyzések, amelyek a Magyar Koalíció által elfogadott dokumentumokon alapulnak. Igaz, most már nem lehet maradéktalanul helyrehozni a törvény hiányosságait, de még lehet javítani rajta. Minden olyan kompromisszum, amely az egységet erősíti – jó kompromisszum. Ennek érdekében javaslom, hogy üljenek össze a Magyar Koalíció pártjai, nyerjék meg azokat a pártokat is, akik nem tagjai a koalíciónak, vonják be a munkába a kisebbségvédelemmel foglalkozó civil szervezeteket, és a kölcsönös bizalom jegyében alakítsanak egy új szakértői bizottságot, amely jobb légkört alakít ki, módosításokat végez, ott ahol még lehet, rajta tartja a szemét a kormányrendeleteken. Annál is inkább, mert semmi sem olyan tökéletes, hogy ne lehessen javítani rajta. A régi bizottság széthúzást szült, merjük remélni, hogy az új az összetartozást erősíti.” Hiába hangzott el a szerény kérelem, az új bizottság nem született meg, a szakértői bizottság tagjai Zentán mereven elutasítottak minden kompromisszumot. Az egység nem jött létre. Pedig jó lett volna új emberekkel frissíteni a meglevő, nagyon sántikáló magyar szakértői bizottságot, olyanokkal, akik nem az anyaországban élték át a vajdasági magyar ólomidőket, nem is a kabinetekből érzékelték a kisebbségi sors alakulását, hanem a kisebbségi lét mindennapjait élték a terepen. Annál is inkább, mert időközben a vajdasági magyar civil szervezetekben egyrészt új, másrészt fiatal szakértők tevékenykednek, akik az elmúlt tíz évben bizonyítottak. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy azzal kérkedjünk, hogy csak néhány pótolhatatlan ember létezik. Két évtized alatt a pártpropaganda ezzel alaposan visszaélt, mint köztudott, így születtek meg az „örökös kisebbségi funkcionáriusok”. Be kell látni végre, hogy új nemzedékek jelentek meg, melyeknek meg kell adni a lehetőséget, hogy kezükbe vegyék sorsukat.  A széthúzást megelőzendő jó lenne tehát, ha létrejönne egy új kisebbségi kerek asztal. A rendszerváltás egyébként is mindenütt ezzel kezdődött. Mindenkire vonatkozó szabályok felállításával. Közmegegyezéssel. Lekéstünk? Ki tudja? A szerbiai rendszerváltás olyan kaotikus volt és zűrzavaros, hogy talán most sem késő.
Vacog a város
Az ablakon keresztül bámulom a dühöngő hóvihart. A hetedik emeletről nem látom a magasabb épületeket. A ház előtti aprócska téren egy asszony  utolsó erejével cibálja kerekes kocsiját meg bevásárlószatyrát, miközben a széllökések néha olyan erősek, hogy megtorpanni sem tud, csak kétségbeesetten támasztékot keres. A. kérdi, emlékszem-e mikor éltem meg ilyen hófúvást. Anno, gyermekkoromban, a szenttamási Zöld utcában, válaszolom és megborzongok. Egyre gyakrabban térnek vissza ezek a gyerekkori képek. Leállt a központi fűtés, valami meghibásodás történt. Nem ez az első eset ezen a télen. A közművek szóvivője úgy adja elő, minta valami elementáris katasztrófa történt volna, valószínűleg ezért, a felelősségről egy szót sem ejt. Egész nap didergek a lakásban. A huzat szellemjárást rendez, rendre kinyílnak a szobaajtók, a süvítő szél pedig horrorfilm hangeffektusait eleveníti meg. A közművek igazgatója késő estig – amíg nyilatkozatra bírták – nem vállalta a felelősséget. Nem is fogja. A pártja bizonyára megvédi. A város meg dideregjen.
Időzített bombák és balkáni nyuszik
Ljubisa Georgievszki, a neves macedón színházi rendező volt az újvidéki Sterija Játékok szalonjának a vendége. Itt, ezen a rangos rendezvényen élte meg egykor sikereit és kudarcait. Ma Macedónia belgrádi nagykövete. Azt szerettem volna, hogy előadásaim időzített bombák legyenek, mondta az érdekfeszítő műhelybeszélgetésen. Azt hiszem, sikerült neki. A szakmai beszélgetésen azonban azt is elmondta, hogy érzése szerint, az egypártrendszerben a polgárok legalább a színháznak hittek, mindaddig, amíg el nem vesztette hitelét. Bizonyára azért történhetett ez meg, mert a színház a többpártrendszerben megszelídült, balkáni nyuszika lett.
Családi Kör, 2010. február 18.

Lekéstünk?
2010. február
Egypártrendszerű demokrácia?
Nem vagyok párttag, nem tartom illetékesnek magamat annak megítélésére, hogy egyik vagy másik pártban, személy szerint kit választanak elnöknek, kit tartanak méltónak a tagságra és kit nem. Maradjon ez továbbra is a párttagság ügye. Max Weber már régesrég feltárta, miszerint a pártokon belül vasfegyelem uralkodik. Egy bizonyos pontig folyhat párbeszéd, de a döntés megszületése után, a tagságnak alá kell vetnie magát a pártfegyelemnek. Weber óta semmi változás sem történt.  Egyébként ugyanígy működnek a nyugati pártok is. Tény, hogy egy-egy párt belső élete nem a megtestesült demokrácia, viszont a legnagyobb paradoxon az, hogy a „vasfegyelmű pártok” nélkül nincs parlamenti demokrácia. Éppen ezért egyetlen párttal sehogyan sem lehet parlamenti demokráciát létrehozni, mint ahogy ezt néhány kisebbségi politikus hirdette. Nincs, nem létezik egypártrendszerű demokrácia! Ezt kellene örök tanulságul kőbe vésni a Magyar Nemzeti Tanács székházának bejárata fölé, mert ez már nem belső pártügy, hanem közügy.
Kerekasztal – itt, és azonnal
Megtalálom a neten, majd kinyomtatom a kérdőívet, amelyet ki kell töltenem, hogy feliratkozzam a kisebbségi választási listára. Az újvidéki helyi önkormányzati hivatal portása készségesen megmagyarázza, hogy a harmadik emeleten (két emelet lift, aztán egy emelet gyalog) találom meg az irodát, amelyet keresek. Az irodában barátságosan fogadnak, a hölgy egy pillantást vet a kitöltött formanyomtatványra, majd közli velem, hogy minden rendben. Szándékosan döntöttem, hogy a törvény előírásai szerint iratkozom fel a választói névjegyzékre, vagyis személyesen jelenek meg az önkormányzati hivatalban, hogy a gyakorlatban megtapasztaljam, milyen gondok adódnak menet közben. Meg kell hagynom, hogy a portás meg a tisztviselőnő kifogástalanul végezték a munkájukat; a törvényhozó, a szakértői bizottság azonban nem. Igazat kell adnom a törvényt bíráló magyar szakembereknek, akik állítják, hogy a törvény, így ahogy áll, a választási lista felállítása esetében diszkriminatív. A választási jog szent és sérthetetlen. Nem lenne szabad egy porszemnyi akadályt sem állítani eléje. Ha szó szerint betartjuk a törvény szavát, akkor bizonyára maradunk az elektoriális rendszernél. Persze lehet, hogy az elektoriális rendszer hívei erre számítottak. Bogdan Čiplić kisebbségi miniszter időben felismerte a törvény hibáját, és rádöbbent: ha a polgárok nem iratkoznak fel kellő számban a választási névjegyzékre, akkor ez a hatalom iránti bizalmatlanságukról tanúskodna. Mert, vajon hogyan lehet az, hogy a szerb politikai elit oly csodálatosan jó törvényt biztosít, szinte „kifogástalant”, a kisebbségi polgárok pedig nem akarnak vele élni? Ebben a kényszerhelyzetben a miniszter úrnak mit volt mit tenni, mint azt sugallni, hogy a polgárok postán is eljuttathatják az illetékes községi szervekhez a feliratkozási nyilatkozatukat, ami viszont lehetővé tette a pártaktivisták közbelépését, holott a pártok nem gyűjthetnek adatokat a polgárokról. Nem hibáztatom a pártaktivistákat, bizonyára a legjobb szándékkal vállalták a feladatot, hogy kijavítsák a szakértői bizottság hibáját. Minden bizonnyal, az a kérdés lebegett a szemük előtt: vagy marad az elektoriális rendszer, vagy pedig végre megszületik a hiteles MNT. És végezték a munkájukat, természetesen elsősorban azokon a településekben, ahol nagyobb számban élnek kisebbségiek. A szórványosodott magyarok háttérbe szorultak. Igen, de Rodoljub Šabić szerb adatvédelmi ombudsman szerint, a kisebbségi névjegyzékek adatait egyedül a kisebbségügyi minisztérium kezelheti. A pártoknak nincs joguk erre! Azonban az is igazsághoz tartozik, hogy a kisebbségi közösségnek jobban megfelel a szabadon, közvetlenül és titkosan megválasztott nemzeti tanács, mint a jelenlegi, amelynek már régen lejárt a mandátuma. Több mint valószínű, hogy a kormányzat nem veszi figyelembe az ombudsman figyelmeztetését, és lezajlanak a választások. Eddig, így olvastam, csak a magyar közösség érte el a megfelelő számot, ellenben a rossz törvény miatt, ez a közösség is meg lesz felezve. A szakértői bizottság viszályt szült, ami már érződik a közéletben. Az eddigi feliratkozási eredményekből kiviláglott, hogy a magyar választópolgárok egyértelműen a MNT titkos és közvetlen megválasztását szorgalmazzák. Ugyanakkor kiderült – a kisebbségügyi miniszter is belátta – hogy a szakértői bizottság tagjai szakszerűtlenül végezték a munkát, olyan csapdahelyzetet állítottak fel, amely a VMSZ-t is kényes helyzetbe sodorta, arról nem is szólva, hogy olyan viszályt szítottak, amely felrobbantotta a vajdasági magyarság legígéretesebb tömörülését, a Magyar Koalíciót, amelyet nem felszámolni, hanem bővíteni kellett volna. „Nekünk ma bölcs Deák Ferenc-i értelemben vett kiegyező politikára van szükségünk – próbáltam meggyőzni a zentai tanácskozáson a MNT vezetőit és a szakértői bizottság tagjait -, nem csatabárdokra, bűnbak- és ellenségkeresésre. Zsákutcába jutunk, és a végzetes egypártrendszerű nemzeti tanácsnál kötünk ki, ha nem vesszük figyelembe a kisebbségi törvényt bírálók megjegyzéseit. Lelkiismeretesen át kell gondolni bírálatukat. Keresse mindkét oldal az egységet erősítő kompromisszumot. Meggyőződésem, hogy a bírálatokban voltak hasznosítható megjegyzések, amelyek a Magyar Koalíció által elfogadott dokumentumokon alapulnak. Igaz, most már nem lehet maradéktalanul helyrehozni a törvény hiányosságait, de még lehet javítani rajta. Minden olyan kompromisszum, amely az egységet erősíti – jó kompromisszum. Ennek érdekében javaslom, hogy üljenek össze a Magyar Koalíció pártjai, nyerjék meg azokat a pártokat is, akik nem tagjai a koalíciónak, vonják be a munkába a kisebbségvédelemmel foglalkozó civil szervezeteket, és a kölcsönös bizalom jegyében alakítsanak egy új szakértői bizottságot, amely jobb légkört alakít ki, módosításokat végez, ott ahol még lehet, rajta tartja a szemét a kormányrendeleteken. Annál is inkább, mert semmi sem olyan tökéletes, hogy ne lehessen javítani rajta. A régi bizottság széthúzást szült, merjük remélni, hogy az új az összetartozást erősíti.” Hiába hangzott el a szerény kérelem, az új bizottság nem született meg, a szakértői bizottság tagjai Zentán mereven elutasítottak minden kompromisszumot. Az egység nem jött létre. Pedig jó lett volna új emberekkel frissíteni a meglevő, nagyon sántikáló magyar szakértői bizottságot, olyanokkal, akik nem az anyaországban élték át a vajdasági magyar ólomidőket, nem is a kabinetekből érzékelték a kisebbségi sors alakulását, hanem a kisebbségi lét mindennapjait élték a terepen. Annál is inkább, mert időközben a vajdasági magyar civil szervezetekben egyrészt új, másrészt fiatal szakértők tevék
enykednek, akik az elmúlt tíz évben bizonyítottak. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy azzal kérkedjünk, hogy csak néhány pótolhatatlan ember létezik. Két évtized alatt a pártpropaganda ezzel alaposan visszaélt, mint köztudott, így születtek meg az „örökös kisebbségi funkcionáriusok”. Be kell látni végre, hogy új nemzedékek jelentek meg, melyeknek meg kell adni a lehetőséget, hogy kezükbe vegyék sorsukat.  A széthúzást megelőzendő jó lenne tehát, ha létrejönne egy új kisebbségi kerek asztal. A rendszerváltás egyébként is mindenütt ezzel kezdődött. Mindenkire vonatkozó szabályok felállításával. Közmegegyezéssel. Lekéstünk? Ki tudja? A szerbiai rendszerváltás olyan kaotikus volt és zűrzavaros, hogy talán most sem késő.
Vacog a város
Az ablakon keresztül bámulom a dühöngő hóvihart. A hetedik emeletről nem látom a magasabb épületeket. A ház előtti aprócska téren egy asszony  utolsó erejével cibálja kerekes kocsiját meg bevásárlószatyrát, miközben a széllökések néha olyan erősek, hogy megtorpanni sem tud, csak kétségbeesetten támasztékot keres. A. kérdi, emlékszem-e mikor éltem meg ilyen hófúvást. Anno, gyermekkoromban, a szenttamási Zöld utcában, válaszolom és megborzongok. Egyre gyakrabban térnek vissza ezek a gyerekkori képek. Leállt a központi fűtés, valami meghibásodás történt. Nem ez az első eset ezen a télen. A közművek szóvivője úgy adja elő, minta valami elementáris katasztrófa történt volna, valószínűleg ezért, a felelősségről egy szót sem ejt. Egész nap didergek a lakásban. A huzat szellemjárást rendez, rendre kinyílnak a szobaajtók, a süvítő szél pedig horrorfilm hangeffektusait eleveníti meg. A közművek igazgatója késő estig – amíg nyilatkozatra bírták – nem vállalta a felelősséget. Nem is fogja. A pártja bizonyára megvédi. A város meg dideregjen.
Időzített bombák és balkáni nyuszik
Ljubisa Georgievszki, a neves macedón színházi rendező volt az újvidéki Sterija Játékok szalonjának a vendége. Itt, ezen a rangos rendezvényen élte meg egykor sikereit és kudarcait. Ma Macedónia belgrádi nagykövete. Azt szerettem volna, hogy előadásaim időzített bombák legyenek, mondta az érdekfeszítő műhelybeszélgetésen. Azt hiszem, sikerült neki. A szakmai beszélgetésen azonban azt is elmondta, hogy érzése szerint, az egypártrendszerben a polgárok legalább a színháznak hittek, mindaddig, amíg el nem vesztette hitelét. Bizonyára azért történhetett ez meg, mert a színház a többpártrendszerben megszelídült, balkáni nyuszika lett.
Családi Kör, 2010. február 18Lekéstünk?
2010. február
Egypártrendszerű demokrácia?
Nem vagyok párttag, nem tartom illetékesnek magamat annak megítélésére, hogy egyik vagy másik pártban, személy szerint kit választanak elnöknek, kit tartanak méltónak a tagságra és kit nem. Maradjon ez továbbra is a párttagság ügye. Max Weber már régesrég feltárta, miszerint a pártokon belül vasfegyelem uralkodik. Egy bizonyos pontig folyhat párbeszéd, de a döntés megszületése után, a tagságnak alá kell vetnie magát a pártfegyelemnek. Weber óta semmi változás sem történt.  Egyébként ugyanígy működnek a nyugati pártok is. Tény, hogy egy-egy párt belső élete nem a megtestesült demokrácia, viszont a legnagyobb paradoxon az, hogy a „vasfegyelmű pártok” nélkül nincs parlamenti demokrácia. Éppen ezért egyetlen párttal sehogyan sem lehet parlamenti demokráciát létrehozni, mint ahogy ezt néhány kisebbségi politikus hirdette. Nincs, nem létezik egypártrendszerű demokrácia! Ezt kellene örök tanulságul kőbe vésni a Magyar Nemzeti Tanács székházának bejárata fölé, mert ez már nem belső pártügy, hanem közügy.
Kerekasztal – itt, és azonnal
Megtalálom a neten, majd kinyomtatom a kérdőívet, amelyet ki kell töltenem, hogy feliratkozzam a kisebbségi választási listára. Az újvidéki helyi önkormányzati hivatal portása készségesen megmagyarázza, hogy a harmadik emeleten (két emelet lift, aztán egy emelet gyalog) találom meg az irodát, amelyet keresek. Az irodában barátságosan fogadnak, a hölgy egy pillantást vet a kitöltött formanyomtatványra, majd közli velem, hogy minden rendben. Szándékosan döntöttem, hogy a törvény előírásai szerint iratkozom fel a választói névjegyzékre, vagyis személyesen jelenek meg az önkormányzati hivatalban, hogy a gyakorlatban megtapasztaljam, milyen gondok adódnak menet közben. Meg kell hagynom, hogy a portás meg a tisztviselőnő kifogástalanul végezték a munkájukat; a törvényhozó, a szakértői bizottság azonban nem. Igazat kell adnom a törvényt bíráló magyar szakembereknek, akik állítják, hogy a törvény, így ahogy áll, a választási lista felállítása esetében diszkriminatív. A választási jog szent és sérthetetlen. Nem lenne szabad egy porszemnyi akadályt sem állítani eléje. Ha szó szerint betartjuk a törvény szavát, akkor bizonyára maradunk az elektoriális rendszernél. Persze lehet, hogy az elektoriális rendszer hívei erre számítottak. Bogdan Čiplić kisebbségi miniszter időben felismerte a törvény hibáját, és rádöbbent: ha a polgárok nem iratkoznak fel kellő számban a választási névjegyzékre, akkor ez a hatalom iránti bizalmatlanságukról tanúskodna. Mert, vajon hogyan lehet az, hogy a szerb politikai elit oly csodálatosan jó törvényt biztosít, szinte „kifogástalant”, a kisebbségi polgárok pedig nem akarnak vele élni? Ebben a kényszerhelyzetben a miniszter úrnak mit volt mit tenni, mint azt sugallni, hogy a polgárok postán is eljuttathatják az illetékes községi szervekhez a feliratkozási nyilatkozatukat, ami viszont lehetővé tette a pártaktivisták közbelépését, holott a pártok nem gyűjthetnek adatokat a polgárokról. Nem hibáztatom a pártaktivistákat, bizonyára a legjobb szándékkal vállalták a feladatot, hogy kijavítsák a szakértői bizottság hibáját. Minden bizonnyal, az a kérdés lebegett a szemük előtt: vagy marad az elektoriális rendszer, vagy pedig végre megszületik a hiteles MNT. És végezték a munkájukat, természetesen elsősorban azokon a településekben, ahol nagyobb számban élnek kisebbségiek. A szórványosodott magyarok háttérbe szorultak. Igen, de Rodoljub Šabić szerb adatvédelmi ombudsman szerint, a kisebbségi névjegyzékek adatait egyedül a kisebbségügyi minisztérium kezelheti. A pártoknak nincs joguk erre! Azonban az is igazsághoz tartozik, hogy a kisebbségi közösségnek jobban megf
elel a szabadon, közvetlenül és titkosan megválasztott nemzeti tanács, mint a jelenlegi, amelynek már régen lejárt a mandátuma. Több mint valószínű, hogy a kormányzat nem veszi figyelembe az ombudsman figyelmeztetését, és lezajlanak a választások. Eddig, így olvastam, csak a magyar közösség érte el a megfelelő számot, ellenben a rossz törvény miatt, ez a közösség is meg lesz felezve. A szakértői bizottság viszályt szült, ami már érződik a közéletben. Az eddigi feliratkozási eredményekből kiviláglott, hogy a magyar választópolgárok egyértelműen a MNT titkos és közvetlen megválasztását szorgalmazzák. Ugyanakkor kiderült – a kisebbségügyi miniszter is belátta – hogy a szakértői bizottság tagjai szakszerűtlenül végezték a munkát, olyan csapdahelyzetet állítottak fel, amely a VMSZ-t is kényes helyzetbe sodorta, arról nem is szólva, hogy olyan viszályt szítottak, amely felrobbantotta a vajdasági magyarság legígéretesebb tömörülését, a Magyar Koalíciót, amelyet nem felszámolni, hanem bővíteni kellett volna. „Nekünk ma bölcs Deák Ferenc-i értelemben vett kiegyező politikára van szükségünk – próbáltam meggyőzni a zentai tanácskozáson a MNT vezetőit és a szakértői bizottság tagjait -, nem csatabárdokra, bűnbak- és ellenségkeresésre. Zsákutcába jutunk, és a végzetes egypártrendszerű nemzeti tanácsnál kötünk ki, ha nem vesszük figyelembe a kisebbségi törvényt bírálók megjegyzéseit. Lelkiismeretesen át kell gondolni bírálatukat. Keresse mindkét oldal az egységet erősítő kompromisszumot. Meggyőződésem, hogy a bírálatokban voltak hasznosítható megjegyzések, amelyek a Magyar Koalíció által elfogadott dokumentumokon alapulnak. Igaz, most már nem lehet maradéktalanul helyrehozni a törvény hiányosságait, de még lehet javítani rajta. Minden olyan kompromisszum, amely az egységet erősíti – jó kompromisszum. Ennek érdekében javaslom, hogy üljenek össze a Magyar Koalíció pártjai, nyerjék meg azokat a pártokat is, akik nem tagjai a koalíciónak, vonják be a munkába a kisebbségvédelemmel foglalkozó civil szervezeteket, és a kölcsönös bizalom jegyében alakítsanak egy új szakértői bizottságot, amely jobb légkört alakít ki, módosításokat végez, ott ahol még lehet, rajta tartja a szemét a kormányrendeleteken. Annál is inkább, mert semmi sem olyan tökéletes, hogy ne lehessen javítani rajta. A régi bizottság széthúzást szült, merjük remélni, hogy az új az összetartozást erősíti.” Hiába hangzott el a szerény kérelem, az új bizottság nem született meg, a szakértői bizottság tagjai Zentán mereven elutasítottak minden kompromisszumot. Az egység nem jött létre. Pedig jó lett volna új emberekkel frissíteni a meglevő, nagyon sántikáló magyar szakértői bizottságot, olyanokkal, akik nem az anyaországban élték át a vajdasági magyar ólomidőket, nem is a kabinetekből érzékelték a kisebbségi sors alakulását, hanem a kisebbségi lét mindennapjait élték a terepen. Annál is inkább, mert időközben a vajdasági magyar civil szervezetekben egyrészt új, másrészt fiatal szakértők tevékenykednek, akik az elmúlt tíz évben bizonyítottak. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy azzal kérkedjünk, hogy csak néhány pótolhatatlan ember létezik. Két évtized alatt a pártpropaganda ezzel alaposan visszaélt, mint köztudott, így születtek meg az „örökös kisebbségi funkcionáriusok”. Be kell látni végre, hogy új nemzedékek jelentek meg, melyeknek meg kell adni a lehetőséget, hogy kezükbe vegyék sorsukat.  A széthúzást megelőzendő jó lenne tehát, ha létrejönne egy új kisebbségi kerek asztal. A rendszerváltás egyébként is mindenütt ezzel kezdődött. Mindenkire vonatkozó szabályok felállításával. Közmegegyezéssel. Lekéstünk? Ki tudja? A szerbiai rendszerváltás olyan kaotikus volt és zűrzavaros, hogy talán most sem késő.
Vacog a város
Az ablakon keresztül bámulom a dühöngő hóvihart. A hetedik emeletről nem látom a magasabb épületeket. A ház előtti aprócska téren egy asszony  utolsó erejével cibálja kerekes kocsiját meg bevásárlószatyrát, miközben a széllökések néha olyan erősek, hogy megtorpanni sem tud, csak kétségbeesetten támasztékot keres. A. kérdi, emlékszem-e mikor éltem meg ilyen hófúvást. Anno, gyermekkoromban, a szenttamási Zöld utcában, válaszolom és megborzongok. Egyre gyakrabban térnek vissza ezek a gyerekkori képek. Leállt a központi fűtés, valami meghibásodás történt. Nem ez az első eset ezen a télen. A közművek szóvivője úgy adja elő, minta valami elementáris katasztrófa történt volna, valószínűleg ezért, a felelősségről egy szót sem ejt. Egész nap didergek a lakásban. A huzat szellemjárást rendez, rendre kinyílnak a szobaajtók, a süvítő szél pedig horrorfilm hangeffektusait eleveníti meg. A közművek igazgatója késő estig – amíg nyilatkozatra bírták – nem vállalta a felelősséget. Nem is fogja. A pártja bizonyára megvédi. A város meg dideregjen.
Időzített bombák és balkáni nyuszik
Ljubisa Georgievszki, a neves macedón színházi rendező volt az újvidéki Sterija Játékok szalonjának a vendége. Itt, ezen a rangos rendezvényen élte meg egykor sikereit és kudarcait. Ma Macedónia belgrádi nagykövete. Azt szerettem volna, hogy előadásaim időzített bombák legyenek, mondta az érdekfeszítő műhelybeszélgetésen. Azt hiszem, sikerült neki. A szakmai beszélgetésen azonban azt is elmondta, hogy érzése szerint, az egypártrendszerben a polgárok legalább a színháznak hittek, mindaddig, amíg el nem vesztette hitelét. Bizonyára azért történhetett ez meg, mert a színház a többpártrendszerben megszelídült, balkáni nyuszika lett.
Családi Kör, 2010. február 18.