Lehazudott múlt

A nappalok nem fárasztanak ki, ennek folytán sok év után újra jól esik az éjszakai munka. Majdnem hajnalig. Utolsó simítások a Berlin-szövegeken, a Bűnhődésen. Hogyan lehet önsajnálat illetőleg képmutatás nélkül írni az elmúlt időkről? A „boldog titoista nemzedékről”? Az 1968-at követő illúzióvesztés időszakáról? Szokták mondani: az új nemzedékek nem ismerik a közelmúltat. Ez már abszolúte az ő ügyük, szerintem elegendő lenne, ha a jelenüket ismernék. Ugyanis azzal kezdődik minden, a múlt is, a jövő is. Sőt, még a ma annyira divatos, távoli múlt is.  Aki a jelenét ismeri, az előbb vagy utóbb, a múltját is megismeri. Velünk kapcsolatban viszont attól tartok, hogy éppen mi nem ismerjük a saját múltunkat, lehazudtuk, elrejtettük, hamis önéletrajzokba csomagoltuk. Az igazság az, hogy lelkesen vágtáztunk az ifjúságnapi stafétabottal, én is futottam a többiekkel együtt, sprinteltem az elsőnemzedékesek illúzióival. Ezeket az önámításokat sokkal nehezebb volt elveszíteni, mint Magyarországon, ahol 56 emléke megkönnyítette az erkölcsi tájékozódást, dacára annak, hogy a gulyás-kommunizmus egyre ízletesebb lett. Mindamellett, a magyar irodalomban érződik a pontosan meghúzható választóvonal, a kádárizmus és a között, ami utána következett. Viszont, hol húzható meg esetünkben ez a választóvonal? A többpártrendszer engedélyezésekor? A háborús, vadkapitalizmus-építésekor? 2000 októbere után? Tele vagyunk ellentmondással, ami Tito halálakor tárulkozott fel és attól kezdve tart. Tito halálhírének közzététele után, amint kiléptem az utcára, gyászoló járókelőkkel találkoztam, akik sírtak az utcán! Mikor hazudtak a polgárok? Akkor vagy ma, amikor fennen hirdetik, hogy békíthetetlen antititoisták voltak? A halálhír után betértem az egyik albán cukrászdába, ahol a tulaj, az albán cukrász a televízió képernyőjére meredt, részvéttel bámulta a gyászoló országot. Nekem csak annyit mondott, hogy ő is meg én is rátekerünk az öreg halála után. Az albán cukrász üzletét nem sokkal ezután bezárták, később lerombolták, és természetesen hamarosan egy nyugati bank emelt helyébe fényes márványpalotát.  Másnap reggel, munkába menet az utcán vettem észre, hogy nem húztam fekete nadrágot. Nem kerülhette a figyelmemet, mert kiríttam a sorból, hisz úgy nézett ki, mintha a sugárút gyászba öltözött volna. Aligha hihető, hogy ezek a járókelők parancsra gyászoltak. Annyira azonban nem tartottam magamat konformistának, hogy visszatérjek a lakásba és valami alkalmit, esetleg egy sötét nadrágot húzzak magamra. Viszont annyira nonkonformista sem voltam, hogy farmernadrágban menjek a munkára. Nem a hatalomtól tartottam, inkább, a hitem szerint őszintén gyászoló emberektől. Aznap a város utcáin farmernadrágban csavarogtam mondhatnám, kopott farmerban gyászoltam. Most, annyi év után, az „öngyilkos szocializmus” gondolata ötlik fel bennem, hisz, mi kergettük öngyilkosságba. Avagy a képmutató társadalom kergette öngyilkosságba a szocializmust, amelynek az eredeti elképzelések szerint, nem is ott kellett volna megszületnie, ahol megszületett, ám ott, ahol megszületett, olyan rossz körülmények közepette látta meg a napvilágot, hogy szükségszerűen torzszülött lett.  Féltünk tőle, ő meg tőlünk tartott. Addig üldöztük a torzszülöttet, mígnem a vesztébe rohant, a szakadékba vetette magát, minek után, azóta is a szakadék szélén táncolunk vagy toporgunk, miközben azzal ámítjuk magunkat, hogy hősi tettet hajtottunk végre.

Egy svájci tévéadón, hosszú interjú a Nobel-díjas Hertha Müllerrel. Az írónő a romániai Bánátban, a német kisebbség tagjaként élte át a Ceaușescu-rendszert. Regényeinek visszatérő témája a totalitarizmus, ezért magától értetődő, hogy erről faggatta leginkább az újságíró. A Nobel-díjas írónő azt válaszolta, hogy még mindig keveset tudunk erről a korszakról, aminek az okát abban véli felismerni, hogy fekete-fehér fogalmakban próbáljuk leírni. Sokkal összetettebb egyszersmind árnyaltabb ez a kép! Ha ezt állítja egy hiteles tanú, akkor felvetődik a kérdés, hogy mennyivel volt összetettebb és árnyaltabb a Kádár-rendszerben és még ennél is, mennyi új mozzanat bukkan fel a Tito-rendszerben. A Kádárizmust nem lehet a Ceausescu rendszer fogalomtárával leírni, mint ahogy a Kádár-rendszer fogalomtárával sem lehet a Tito-korszakot értelmezni.

A vajdasági magyarok körében teljesen érthető a letelepülés nélküli állampolgársági törvény lelkes fogadtatása, ami eddig soha nem látott egységet szült. Egyrészt magyarázható ez a törvény hatásos szimbolikus erejével, másrészt a kilencvenes évek szörnyű tapasztalataival. Konrád Györggyel együtt, mint ahogy a Teleki-intézet dokumentációja bizonyítja, még akkoriban javasoltuk a kettős állampolgárság bevezetését, azonban a magyar parlamenti pártok, nem támogatták. Később viszont a pártviszályok középpontjába került, majd az új kormány a parlament elé terjesztette a tervjavaslatot, az pedig elfogadta. Annakidején, nem csak az anyaországi pártok, hanem a kisebbségi politikai elit sem fogadta egyértelmű helyesléssel. Egyes kisebbségi vezetők a magyarországi népszavazás előtt a „kegyes nemzethalált” jósolták, mások a helyzet függvényében váltogatták a véleményüket. Akadtak természetesen olyanok is, akik következetesen síkra szálltak a kettős állampolgárság mellett, főképp a kisebb vajdasági magyar kisebbségi pártok, amelyek akkor kiálltak követelésük mellett, amikor ez nem jelentett jó belépőt az alapítványi lobbiba. A Fidesz győzelme után azonban azok is a kettős állampolgárság lelkes hívei lettek, akik előzőleg a kegyes nemzethalált jósolták. Most már ez jelent jó belépőt az alapítványi lobbiba. Örvendetes persze, hogy megkésve ugyan, közel két évtized elmúltával, a parlament mégis megszavazta a törvényt. A célszerűség érdekében azonban figyelembe kellene venni az elmúlt másfél évtized tapasztalatait. Nem csak azt, hogy időközben Románia és Szlovákia is az EU tagja lett, Szerbiával szemben megszűnt az EU által kirótt vízumkötelezettség, hanem – s ez a legfontosabb!! – a kettős állampolgárság elismerésével párhuzamosan, újra kellene fogalmazni a maradás politikáját is. Mindeddig minden kormány elégedett volt a kisebbségtámogató politikával, ám ennek ellenére a Kárpát-medencében csökkent a magyar kisebbség lélekszáma, jobban, mint az államszocialista korszakban. A vajdasági példánál maradva kiderült, hogy a kilencvenes években távozott, kettős állampolgársággal rendelkező értelmiségiek és szakemberek jelentős része nem tért vissza, holott köztudott, hogy Szerbiában a szakemberhiány vészes méreteket öltött. A munkaközvetítő hivatalos adatai szerint, a munkaerő-felesleget a szakképzetlenek képezik, a magas szakképzettségűekből pedig nagy hiány mutatkozik. Lassan mind több Szerbiában a multi, akiknek a szakemberhiány okozza a legnagyobb gondot. Az eddigi tapasztalatok ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy az anyaországba is nagyrészt az értelmiségiek és a magas szakképzettségűek települnek át, a nincstelenek meg a képzetlenek maradnak. Ez zajlott a kilencvenes években és ez zajlik napjainkban is. A kilátásokat elhomályosítja a tény miszerint a magyarországi egyetemeken diplomázott vajdaságiaknak mindössze 15-20 százaléka tér vissza, 80-85 százaléka az áttelepülés mellett dönt.  Az új állampolgársági törvény kitölti a nemzeti hovatartozás meg identitás szimbolikus terét. Nem az a döntő, hogy az elkövetkező egy-két évben, hányan kérelmezik a magyar állampolgárságot, ennél sokkal fontosabb, hogy a feltételek adottak. Most kellene, hogy sorra kerüljön, a hétköznapi élet nemzetpolitikája. Vajon kisajátítja-e az „identitásvédő lobbi”, vagy pedig kellő szociális érzékkel, és a mai kor követelményeivel összhangban megszületik az eddiginél rugalmasabb és korszerűbb identitásvédelmi stratégia? Ennek fegyik ontos eleme a szociális érzék lenne. Bár a kisebbségben is, részben az anyaországi támogatásnak köszönve, létrejött a rendszerváltás nyerteseinek szűk köre, mégis figyelembe kell venni, hogy a vesztesek jelentős része nem saját tehetetlensége miatt került oda, hanem az általános etnikai alapú protekcionizmus, vagyis nemzeti hovatartozása miatt, ami sajnos, nem csak a mostani, hanem a jövendőbeli generációk sorsát is megpecsételi. A szimbolikus nemzetpolitika, támasza lehet a hétköznapi nemzetpolitikának, de ha az utóbbi hiányzik vagy elavult, akkor a szimbolikus nemzetpolitika megreked a szépen csilingelő, hatástalan szavaknál. Vagy pedig csa az áttelepülést stimulálja. Mindhiába az egyre erőteljesebb nemzeti retorika, a kisebbség lélekszáma progresszíven csökken! Hasztalan ismételgetik a sajtómunkások, hogy a nemzeti érdekeltségű újságírás hívei, a hallgatottság illetőleg a példányszám csökken. Ezek a példák azt mutatják, hogy a legjobb szándékkal is a pokolba lehet jutni. A szociális programmal szorosan összefügg, hogy a mai kisebbségi identitásvédelem, kapitalista környezetben játszódik le. Bármennyire szeretné elkerülni a kisebbségi elit ezt a fogalmat, hiszen részese ennek a rendszerépítésnek, mégsem folytathat struccpolitikát. A kisebbségvédelem a kapitalizmusban játszódik le és nem a szocializmusban, amelyben a jelenlegi elit egy része szocializálódott. Nem is a második világháború előtti időszakban, amelyből meríti a példát. Románia is, Szlovákia is olyan kapitalista ország, amelyek demokratikus berendezését az EU pozitívan ítélte meg. Szerbia még nem EU-tagország, de az európai fórumok példamutatónak minősítették a kisebbségi törvényét, köztük az új magyar kormány is! A demokráciát illetően lehetnének fenntartásaink, azonban az EU-ban senki sem kérdőjelezi meg a demokratikus állapotokat az illető országokban. Így hát be kell vallani, hogy a kapitalista (nem pedig szocialista!!) és demokratikus (nem diktatórikus!) keretekben, szerveződik az identitás-megőrzés, ami más módszereket igényel, mint amilyen a szocialista rendszerben vagy a két háború közötti megfogalmazódott. A 2001-es népszámlálási adatok az asszimiláció valamint a lélekszámcsökkenés felgyorsulásáról szóltak. Ez azt jelenti, hogy a többpárti parlamentáris demokrácia, a szabad piac bevezetése után a kisebbség nem volt képes alkalmazkodni az újfajta helyzethez. Az új korszakban régi stratégiával élt. Az előzetes adatok arra figyelmeztetnek, hogy a 2011-es népszámlálás, hideg zuhanyként fog hatni, amelyből kiderül, hogy az eddigi politikák rosszul vizsgáztak.

A nappalok nem fárasztanak ki, ennek folytán sok év után újra jól esik az éjszakai munka. Majdnem hajnalig. Utolsó simítások a Berlin-szövegeken, a Bűnhődésen. Hogyan lehet önsajnálat illetőleg képmutatás nélkül írni az elmúlt időkről? A „boldog titoista nemzedékről”? Az 1968-at követő illúzióvesztés időszakáról? Szokták mondani: az új nemzedékek nem ismerik a közelmúltat. Ez már abszolúte az ő ügyük, szerintem elegendő lenne, ha a jelenüket ismernék. Ugyanis azzal kezdődik minden, a múlt is, a jövő is. Sőt, még a ma annyira divatos, távoli múlt is.  Aki a jelenét ismeri, az előbb vagy utóbb, a múltját is megismeri. Velünk kapcsolatban viszont attól tartok, hogy éppen mi nem ismerjük a saját múltunkat, lehazudtuk, elrejtettük, hamis önéletrajzokba csomagoltuk. Az igazság az, hogy lelkesen vágtáztunk az ifjúságnapi stafétabottal, én is futottam a többiekkel együtt, sprinteltem az elsőnemzedékesek illúzióival. Ezeket az önámításokat sokkal nehezebb volt elveszíteni, mint Magyarországon, ahol 56 emléke megkönnyítette az erkölcsi tájékozódást, dacára annak, hogy a gulyás-kommunizmus egyre ízletesebb lett. Mindamellett, a magyar irodalomban érződik a pontosan meghúzható választóvonal, a kádárizmus és a között, ami utána következett. Viszont, hol húzható meg esetünkben ez a választóvonal? A többpártrendszer engedélyezésekor? A háborús, vadkapitalizmus-építésekor? 2000 októbere után? Tele vagyunk ellentmondással, ami Tito halálakor tárulkozott fel és attól kezdve tart. Tito halálhírének közzététele után, amint kiléptem az utcára, gyászoló járókelőkkel találkoztam, akik sírtak az utcán! Mikor hazudtak a polgárok? Akkor vagy ma, amikor fennen hirdetik, hogy békíthetetlen antititoisták voltak? A halálhír után betértem az egyik albán cukrászdába, ahol a tulaj, az albán cukrász a televízió képernyőjére meredt, részvéttel bámulta a gyászoló országot. Nekem csak annyit mondott, hogy ő is meg én is rátekerünk az öreg halála után. Az albán cukrász üzletét nem sokkal ezután bezárták, később lerombolták, és természetesen hamarosan egy nyugati bank emelt helyébe fényes márványpalotát.  Másnap reggel, munkába menet az utcán vettem észre, hogy nem húztam fekete nadrágot. Nem kerülhette a figyelmemet, mert kiríttam a sorból, hisz úgy nézett ki, mintha a sugárút gyászba öltözött volna. Aligha hihető, hogy ezek a járókelők parancsra gyászoltak. Annyira azonban nem tartottam magamat konformistának, hogy visszatérjek a lakásba és valami alkalmit, esetleg egy sötét nadrágot húzzak magamra. Viszont annyira nonkonformista sem voltam, hogy farmernadrágban menjek a munkára. Nem a hatalomtól tartottam, inkább, a hitem szerint őszintén gyászoló emberektől. Aznap a város utcáin farmernadrágban csavarogtam mondhatnám, kopott farmerban gyászoltam. Most, annyi év után, az „öngyilkos szocializmus” gondolata ötlik fel bennem, hisz, mi kergettük öngyilkosságba. Avagy a képmutató társadalom kergette öngyilkosságba a szocializmust, amelynek az eredeti elképzelések szerint, nem is ott kellett volna megszületnie, ahol megszületett, ám ott, ahol megszületett, olyan rossz körülmények közepette látta meg a napvilágot, hogy szükségszerűen torzszülött lett.  Féltünk tőle, ő meg tőlünk tartott. Addig üldöztük a torzszülöttet, mígnem a vesztébe rohant, a szakadékba vetette magát, minek után, azóta is a szakadék szélén táncolunk vagy toporgunk, miközben azzal ámítjuk magunkat, hogy hősi tettet hajtottunk végre.

Egy svájci tévéadón, hosszú interjú a Nobel-díjas Hertha Müllerrel. Az írónő a romániai Bánátban, a német kisebbség tagjaként élte át a Ceaușescu-rendszert. Regényeinek visszatérő témája a totalitarizmus, ezért magától értetődő, hogy erről faggatta leginkább az újságíró. A Nobel-díjas írónő azt válaszolta, hogy még mindig keveset tudunk erről a korszakról, aminek az okát abban véli felismerni, hogy fekete-fehér fogalmakban próbáljuk leírni. Sokkal összetettebb egyszersmind árnyaltabb ez a kép! Ha ezt állítja egy hiteles tanú, akkor felvetődik a kérdés, hogy mennyivel volt összetettebb és árnyaltabb a Kádár-rendszerben és még ennél is, mennyi új mozzanat bukkan fel a Tito-rendszerben. A Kádárizmust nem lehet a Ceausescu rendszer fogalomtárával leírni, mint ahogy a Kádár-rendszer fogalomtárával sem lehet a Tito-korszakot értelmezni.

A vajdasági magyarok körében teljesen érthető a letelepülés nélküli állampolgársági törvény lelkes fogadtatása, ami eddig soha nem látott egységet szült. Egyrészt magyarázható ez a törvény hatásos szimbolikus erejével, másrészt a kilencvenes évek szörnyű tapasztalataival. Konrád Györggyel együtt, mint ahogy a Teleki-intézet dokumentációja bizonyítja, még akkoriban javasoltuk a kettős állampolgárság bevezetését, azonban a magyar parlamenti pártok, nem támogatták. Később viszont a pártviszályok középpontjába került, majd az új kormány a parlament elé terjesztette a tervjavaslatot, az pedig elfogadta. Annakidején, nem csak az anyaországi pártok, hanem a kisebbségi politikai elit sem fogadta egyértelmű helyesléssel. Egyes kisebbségi vezetők a magyarországi népszavazás előtt a „kegyes nemzethalált” jósolták, mások a helyzet függvényében váltogatták a véleményüket. Akadtak természetesen olyanok is, akik következetesen síkra szálltak a kettős állampolgárság mellett, főképp a kisebb vajdasági magyar kisebbségi pártok, amelyek akkor kiálltak követelésük mellett, amikor ez nem jelentett jó belépőt az alapítványi lobbiba. A Fidesz győzelme után azonban azok is a kettős állampolgárság lelkes hívei lettek, akik előzőleg a kegyes nemzethalált jósolták. Most már ez jelent jó belépőt az alapítványi lobbiba. Örvendetes persze, hogy megkésve ugyan, közel két évtized elmúltával, a parlament mégis megszavazta a törvényt. A célszerűség érdekében azonban figyelembe kellene venni az elmúlt másfél évtized tapasztalatait. Nem csak azt, hogy időközben Románia és Szlovákia is az EU tagja lett, Szerbiával szemben megszűnt az EU által kirótt vízumkötelezettség, hanem – s ez a legfontosabb!! – a kettős állampolgárság elismerésével párhuzamosan, újra kellene fogalmazni a maradás politikáját is. Mindeddig minden kormány elégedett volt a kisebbségtámogató politikával, ám ennek ellenére a Kárpát-medencében csökkent a magyar kisebbség lélekszáma, jobban, mint az államszocialista korszakban. A vajdasági példánál maradva kiderült, hogy a kilencvenes években távozott, kettős állampolgársággal rendelkező értelmiségiek és szakemberek jelentős része nem tért vissza, holott köztudott, hogy Szerbiában a szakemberhiány vészes méreteket öltött. A munkaközvetítő hivatalos adatai szerint, a munkaerő-felesleget a szakképzetlenek képezik, a magas szakképzettségűekből pedig nagy hiány mutatkozik. Lassan mind több Szerbiában a multi, akiknek a szakemberhiány okozza a legnagyobb gondot. Az eddigi tapasztalatok ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy az anyaországba is nagyrészt az értelmiségiek és a magas szakképzettségűek települnek át, a nincstelenek meg a képzetlenek maradnak. Ez zajlott a kilencvenes években és ez zajlik napjainkban is. A kilátásokat elhomályosítja a tény miszerint a magyarországi egyetemeken diplomázott vajdaságiaknak mindössze 15-20 százaléka tér vissza, 80-85 százaléka az áttelepülés mellett dönt.  Az új állampolgársági törvény kitölti a nemzeti hovatartozás meg identitás szimbolikus terét. Nem az a döntő, hogy az elkövetkező egy-két évben, hányan kérelmezik a magyar állampolgárságot, ennél sokkal fontosabb, hogy a feltételek adottak. Most kellene, hogy sorra kerüljön, a hétköznapi élet nemzetpolitikája. Vajon kisajátítja-e az „identitásvédő lobbi”, vagy pedig kellő szociális érzékkel, és a mai kor követelményeivel összhangban megszületik az eddiginél rugalmasabb és korszerűbb identitásvédelmi stratégia? Ennek fegyik ontos eleme a szociális érzék lenne. Bár a kisebbségben is, részben az anyaországi támogatásnak köszönve, létrejött a rendszerváltás nyerteseinek szűk köre, mégis figyelembe kell venni, hogy a vesztesek jelentős része nem saját tehetetlensége miatt került oda, hanem az általános etnikai alapú protekcionizmus, vagyis nemzeti hovatartozása miatt, ami sajnos, nem csak a mostani, hanem a jövendőbeli generációk sorsát is megpecsételi. A szimbolikus nemzetpolitika, támasza lehet a hétköznapi nemzetpolitikának, de ha az utóbbi hiányzik vagy elavult, akkor a szimbolikus nemzetpolitika megreked a szépen csilingelő, hatástalan szavaknál. Vagy pedig csa az áttelepülést stimulálja. Mindhiába az egyre erőteljesebb nemzeti retorika, a kisebbség lélekszáma progresszíven csökken! Hasztalan ismételgetik a sajtómunkások, hogy a nemzeti érdekeltségű újságírás hívei, a hallgatottság illetőleg a példányszám csökken. Ezek a példák azt mutatják, hogy a legjobb szándékkal is a pokolba lehet jutni. A szociális programmal szorosan összefügg, hogy a mai kisebbségi identitásvédelem, kapitalista környezetben játszódik le. Bármennyire szeretné elkerülni a kisebbségi elit ezt a fogalmat, hiszen részese ennek a rendszerépítésnek, mégsem folytathat struccpolitikát. A kisebbségvédelem a kapitalizmusban játszódik le és nem a szocializmusban, amelyben a jelenlegi elit egy része szocializálódott. Nem is a második világháború előtti időszakban, amelyből meríti a példát. Románia is, Szlovákia is olyan kapitalista ország, amelyek demokratikus berendezését az EU pozitívan ítélte meg. Szerbia még nem EU-tagország, de az európai fórumok példamutatónak minősítették a kisebbségi törvényét, köztük az új magyar kormány is! A demokráciát illetően lehetnének fenntartásaink, azonban az EU-ban senki sem kérdőjelezi meg a demokratikus állapotokat az illető országokban. Így hát be kell vallani, hogy a kapitalista (nem pedig szocialista!!) és demokratikus (nem diktatórikus!) keretekben, szerveződik az identitás-megőrzés, ami más módszereket igényel, mint amilyen a szocialista rendszerben vagy a két háború közötti megfogalmazódott. A 2001-es népszámlálási adatok az asszimiláció valamint a lélekszámcsökkenés felgyorsulásáról szóltak. Ez azt jelenti, hogy a többpárti parlamentáris demokrácia, a szabad piac bevezetése után a kisebbség nem volt képes alkalmazkodni az újfajta helyzethez. Az új korszakban régi stratégiával élt. Az előzetes adatok arra figyelmeztetnek, hogy a 2011-es népszámlálás, hideg zuhanyként fog hatni, amelyből kiderül, hogy az eddigi politikák rosszul vizsgáztak.

Családi Kör, 2011. január 20.

A nappalok nem fárasztanak ki, ennek folytán sok év után újra jól esik az éjszakai munka. Majdnem hajnalig. Utolsó simítások a Berlin-szövegeken, a Bűnhődésen. Hogyan lehet önsajnálat illetőleg képmutatás nélkül írni az elmúlt időkről? A „boldog titoista nemzedékről”? Az 1968-at követő illúzióvesztés időszakáról? Szokták mondani: az új nemzedékek nem ismerik a közelmúltat. Ez már abszolúte az ő ügyük, szerintem elegendő lenne, ha a jelenüket ismernék. Ugyanis azzal kezdődik minden, a múlt is, a jövő is. Sőt, még a ma annyira divatos, távoli múlt is.  Aki a jelenét ismeri, az előbb vagy utóbb, a múltját is megismeri. Velünk kapcsolatban viszont attól tartok, hogy éppen mi nem ismerjük a saját múltunkat, lehazudtuk, elrejtettük, hamis önéletrajzokba csomagoltuk. Az igazság az, hogy lelkesen vágtáztunk az ifjúságnapi stafétabottal, én is futottam a többiekkel együtt, sprinteltem az elsőnemzedékesek illúzióival. Ezeket az önámításokat sokkal nehezebb volt elveszíteni, mint Magyarországon, ahol 56 emléke megkönnyítette az erkölcsi tájékozódást, dacára annak, hogy a gulyás-kommunizmus egyre ízletesebb lett. Mindamellett, a magyar irodalomban érződik a pontosan meghúzható választóvonal, a kádárizmus és a között, ami utána következett. Viszont, hol húzható meg esetünkben ez a választóvonal? A többpártrendszer engedélyezésekor? A háborús, vadkapitalizmus-építésekor? 2000 októbere után? Tele vagyunk ellentmondással, ami Tito halálakor tárulkozott fel és attól kezdve tart. Tito halálhírének közzététele után, amint kiléptem az utcára, gyászoló járókelőkkel találkoztam, akik sírtak az utcán! Mikor hazudtak a polgárok? Akkor vagy ma, amikor fennen hirdetik, hogy békíthetetlen antititoisták voltak? A halálhír után betértem az egyik albán cukrászdába, ahol a tulaj, az albán cukrász a televízió képernyőjére meredt, részvéttel bámulta a gyászoló országot. Nekem csak annyit mondott, hogy ő is meg én is rátekerünk az öreg halála után. Az albán cukrász üzletét nem sokkal ezután bezárták, később lerombolták, és természetesen hamarosan egy nyugati bank emelt helyébe fényes márványpalotát.  Másnap reggel, munkába menet az utcán vettem észre, hogy nem húztam fekete nadrágot. Nem kerülhette a figyelmemet, mert kiríttam a sorból, hisz úgy nézett ki, mintha a sugárút gyászba öltözött volna. Aligha hihető, hogy ezek a járókelők parancsra gyászoltak. Annyira azonban nem tartottam magamat konformistának, hogy visszatérjek a lakásba és valami alkalmit, esetleg egy sötét nadrágot húzzak magamra. Viszont annyira nonkonformista sem voltam, hogy farmernadrágban menjek a munkára. Nem a hatalomtól tartottam, inkább, a hitem szerint őszintén gyászoló emberektől. Aznap a város utcáin farmernadrágban csavarogtam mondhatnám, kopott farmerban gyászoltam. Most, annyi év után, az „öngyilkos szocializmus” gondolata ötlik fel bennem, hisz, mi kergettük öngyilkosságba. Avagy a képmutató társadalom kergette öngyilkosságba a szocializmust, amelynek az eredeti elképzelések szerint, nem is ott kellett volna megszületnie, ahol megszületett, ám ott, ahol megszületett, olyan rossz körülmények közepette látta meg a napvilágot, hogy szükségszerűen torzszülött lett.  Féltünk tőle, ő meg tőlünk tartott. Addig üldöztük a torzszülöttet, mígnem a vesztébe rohant, a szakadékba vetette magát, minek után, azóta is a szakadék szélén táncolunk vagy toporgunk, miközben azzal ámítjuk magunkat, hogy hősi tettet hajtottunk végre.

Egy svájci tévéadón, hosszú interjú a Nobel-díjas Hertha Müllerrel. Az írónő a romániai Bánátban, a német kisebbség tagjaként élte át a Ceaușescu-rendszert. Regényeinek visszatérő témája a totalitarizmus, ezért magától értetődő, hogy erről faggatta leginkább az újságíró. A Nobel-díjas írónő azt válaszolta, hogy még mindig keveset tudunk erről a korszakról, aminek az okát abban véli felismerni, hogy fekete-fehér fogalmakban próbáljuk leírni. Sokkal összetettebb egyszersmind árnyaltabb ez a kép! Ha ezt állítja egy hiteles tanú, akkor felvetődik a kérdés, hogy mennyivel volt összetettebb és árnyaltabb a Kádár-rendszerben és még ennél is, mennyi új mozzanat bukkan fel a Tito-rendszerben. A Kádárizmust nem lehet a Ceausescu rendszer fogalomtárával leírni, mint ahogy a Kádár-rendszer fogalomtárával sem lehet a Tito-korszakot értelmezni.

A vajdasági magyarok körében teljesen érthető a letelepülés nélküli állampolgársági törvény lelkes fogadtatása, ami eddig soha nem látott egységet szült. Egyrészt magyarázható ez a törvény hatásos szimbolikus erejével, másrészt a kilencvenes évek szörnyű tapasztalataival. Konrád Györggyel együtt, mint ahogy a Teleki-intézet dokumentációja bizonyítja, még akkoriban javasoltuk a kettős állampolgárság bevezetését, azonban a magyar parlamenti pártok, nem támogatták. Később viszont a pártviszályok középpontjába került, majd az új kormány a parlament elé terjesztette a tervjavaslatot, az pedig elfogadta. Annakidején, nem csak az anyaországi pártok, hanem a kisebbségi politikai elit sem fogadta egyértelmű helyesléssel. Egyes kisebbségi vezetők a magyarországi népszavazás előtt a „kegyes nemzethalált” jósolták, mások a helyzet függvényében váltogatták a véleményüket. Akadtak természetesen olyanok is, akik következetesen síkra szálltak a kettős állampolgárság mellett, főképp a kisebb vajdasági magyar kisebbségi pártok, amelyek akkor kiálltak követelésük mellett, amikor ez nem jelentett jó belépőt az alapítványi lobbiba. A Fidesz győzelme után azonban azok is a kettős állampolgárság lelkes hívei lettek, akik előzőleg a kegyes nemzethalált jósolták. Most már ez jelent jó belépőt az alapítványi lobbiba. Örvendetes persze, hogy megkésve ugyan, közel két évtized elmúltával, a parlament mégis megszavazta a törvényt. A célszerűség érdekében azonban figyelembe kellene venni az elmúlt másfél évtized tapasztalatait. Nem csak azt, hogy időközben Románia és Szlovákia is az EU tagja lett, Szerbiával szemben megszűnt az EU által kirótt vízumkötelezettség, hanem – s ez a legfontosabb!! – a kettős állampolgárság elismerésével párhuzamosan, újra kellene fogalmazni a maradás politikáját is. Mindeddig minden kormány elégedett volt a kisebbségtámogató politikával, ám ennek ellenére a Kárpát-medencében csökkent a magyar kisebbség lélekszáma, jobban, mint az államszocialista korszakban. A vajdasági példánál maradva kiderült, hogy a kilencvenes években távozott, kettős állampolgársággal rendelkező értelmiségiek és szakemberek jelentős része nem tért vissza, holott köztudott, hogy Szerbiában a szakemberhiány vészes méreteket öltött. A munkaközvetítő hivatalos adatai szerint, a munkaerő-felesleget a szakképzetlenek képezik, a magas szakképzettségűekből pedig nagy hiány mutatkozik. Lassan mind több Szerbiában a multi, akiknek a szakemberhiány okozza a legnagyobb gondot. Az eddigi tapasztalatok ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy az anyaországba is nagyrészt az értelmiségiek és a magas szakképzettségűek települnek át, a nincstelenek meg a képzetlenek maradnak. Ez zajlott a kilencvenes években és ez zajlik napjainkban is. A kilátásokat elhomályosítja a tény miszerint a magyarországi egyetemeken diplomázott vajdaságiaknak mindössze 15-20 százaléka tér vissza, 80-85 százaléka az áttelepülés mellett dönt.  Az új állampolgársági törvény kitölti a nemzeti hovatartozás meg identitás szimbolikus terét. Nem az a döntő, hogy az elkövetkező egy-két évben, hányan kérelmezik a magyar állampolgárságot, ennél sokkal fontosabb, hogy a feltételek adottak. Most kellene, hogy sorra kerüljön, a hétköznapi élet nemzetpolitikája. Vajon kisajátítja-e az „identitásvédő lobbi”, vagy pedig kellő szociális érzékkel, és a mai kor követelményeivel összhangban megszületik az eddiginél rugalmasabb és korszerűbb identitásvédelmi stratégia? Ennek fegyik ontos eleme a szociális érzék lenne. Bár a kisebbségben is, részben az anyaországi támogatásnak köszönve, létrejött a rendszerváltás nyerteseinek szűk köre, mégis figyelembe kell venni, hogy a vesztesek jelentős része nem saját tehetetlensége miatt került oda, hanem az általános etnikai alapú protekcionizmus, vagyis nemzeti hovatartozása miatt, ami sajnos, nem csak a mostani, hanem a jövendőbeli generációk sorsát is megpecsételi. A szimbolikus nemzetpolitika, támasza lehet a hétköznapi nemzetpolitikának, de ha az utóbbi hiányzik vagy elavult, akkor a szimbolikus nemzetpolitika megreked a szépen csilingelő, hatástalan szavaknál. Vagy pedig csa az áttelepülést stimulálja. Mindhiába az egyre erőteljesebb nemzeti retorika, a kisebbség lélekszáma progresszíven csökken! Hasztalan ismételgetik a sajtómunkások, hogy a nemzeti érdekeltségű újságírás hívei, a hallgatottság illetőleg a példányszám csökken. Ezek a példák azt mutatják, hogy a legjobb szándékkal is a pokolba lehet jutni. A szociális programmal szorosan összefügg, hogy a mai kisebbségi identitásvédelem, kapitalista környezetben játszódik le. Bármennyire szeretné elkerülni a kisebbségi elit ezt a fogalmat, hiszen részese ennek a rendszerépítésnek, mégsem folytathat struccpolitikát. A kisebbségvédelem a kapitalizmusban játszódik le és nem a szocializmusban, amelyben a jelenlegi elit egy része szocializálódott. Nem is a második világháború előtti időszakban, amelyből meríti a példát. Románia is, Szlovákia is olyan kapitalista ország, amelyek demokratikus berendezését az EU pozitívan ítélte meg. Szerbia még nem EU-tagország, de az európai fórumok példamutatónak minősítették a kisebbségi törvényét, köztük az új magyar kormány is! A demokráciát illetően lehetnének fenntartásaink, azonban az EU-ban senki sem kérdőjelezi meg a demokratikus állapotokat az illető országokban. Így hát be kell vallani, hogy a kapitalista (nem pedig szocialista!!) és demokratikus (nem diktatórikus!) keretekben, szerveződik az identitás-megőrzés, ami más módszereket igényel, mint amilyen a szocialista rendszerben vagy a két háború közötti megfogalmazódott. A 2001-es népszámlálási adatok az asszimiláció valamint a lélekszámcsökkenés felgyorsulásáról szóltak. Ez azt jelenti, hogy a többpárti parlamentáris demokrácia, a szabad piac bevezetése után a kisebbség nem volt képes alkalmazkodni az újfajta helyzethez. Az új korszakban régi stratégiával élt. Az előzetes adatok arra figyelmeztetnek, hogy a 2011-es népszámlálás, hideg zuhanyként fog hatni, amelyből kiderül, hogy az eddigi politikák rosszul vizsgáztak.

Családi Kör, 2011. január 20.

A nappalok nem fárasztanak ki, ennek folytán sok év után újra jól esik az éjszakai munka. Majdnem hajnalig. Utolsó simítások a Berlin-szövegeken, a Bűnhődésen. Hogyan lehet önsajnálat illetőleg képmutatás nélkül írni az elmúlt időkről? A „boldog titoista nemzedékről”? Az 1968-at követő illúzióvesztés időszakáról? Szokták mondani: az új nemzedékek nem ismerik a közelmúltat. Ez már abszolúte az ő ügyük, szerintem elegendő lenne, ha a jelenüket ismernék. Ugyanis azzal kezdődik minden, a múlt is, a jövő is. Sőt, még a ma annyira divatos, távoli múlt is.  Aki a jelenét ismeri, az előbb vagy utóbb, a múltját is megismeri. Velünk kapcsolatban viszont attól tartok, hogy éppen mi nem ismerjük a saját múltunkat, lehazudtuk, elrejtettük, hamis önéletrajzokba csomagoltuk. Az igazság az, hogy lelkesen vágtáztunk az ifjúságnapi stafétabottal, én is futottam a többiekkel együtt, sprinteltem az elsőnemzedékesek illúzióival. Ezeket az önámításokat sokkal nehezebb volt elveszíteni, mint Magyarországon, ahol 56 emléke megkönnyítette az erkölcsi tájékozódást, dacára annak, hogy a gulyás-kommunizmus egyre ízletesebb lett. Mindamellett, a magyar irodalomban érződik a pontosan meghúzható választóvonal, a kádárizmus és a között, ami utána következett. Viszont, hol húzható meg esetünkben ez a választóvonal? A többpártrendszer engedélyezésekor? A háborús, vadkapitalizmus-építésekor? 2000 októbere után? Tele vagyunk ellentmondással, ami Tito halálakor tárulkozott fel és attól kezdve tart. Tito halálhírének közzététele után, amint kiléptem az utcára, gyászoló járókelőkkel találkoztam, akik sírtak az utcán! Mikor hazudtak a polgárok? Akkor vagy ma, amikor fennen hirdetik, hogy békíthetetlen antititoisták voltak? A halálhír után betértem az egyik albán cukrászdába, ahol a tulaj, az albán cukrász a televízió képernyőjére meredt, részvéttel bámulta a gyászoló országot. Nekem csak annyit mondott, hogy ő is meg én is rátekerünk az öreg halála után. Az albán cukrász üzletét nem sokkal ezután bezárták, később lerombolták, és természetesen hamarosan egy nyugati bank emelt helyébe fényes márványpalotát.  Másnap reggel, munkába menet az utcán vettem észre, hogy nem húztam fekete nadrágot. Nem kerülhette a figyelmemet, mert kiríttam a sorból, hisz úgy nézett ki, mintha a sugárút gyászba öltözött volna. Aligha hihető, hogy ezek a járókelők parancsra gyászoltak. Annyira azonban nem tartottam magamat konformistának, hogy visszatérjek a lakásba és valami alkalmit, esetleg egy sötét nadrágot húzzak magamra. Viszont annyira nonkonformista sem voltam, hogy farmernadrágban menjek a munkára. Nem a hatalomtól tartottam, inkább, a hitem szerint őszintén gyászoló emberektől. Aznap a város utcáin farmernadrágban csavarogtam mondhatnám, kopott farmerban gyászoltam. Most, annyi év után, az „öngyilkos szocializmus” gondolata ötlik fel bennem, hisz, mi kergettük öngyilkosságba. Avagy a képmutató társadalom kergette öngyilkosságba a szocializmust, amelynek az eredeti elképzelések szerint, nem is ott kellett volna megszületnie, ahol megszületett, ám ott, ahol megszületett, olyan rossz körülmények közepette látta meg a napvilágot, hogy szükségszerűen torzszülött lett.  Féltünk tőle, ő meg tőlünk tartott. Addig üldöztük a torzszülöttet, mígnem a vesztébe rohant, a szakadékba vetette magát, minek után, azóta is a szakadék szélén táncolunk vagy toporgunk, miközben azzal ámítjuk magunkat, hogy hősi tettet hajtottunk végre.

Egy svájci tévéadón, hosszú interjú a Nobel-díjas Hertha Müllerrel. Az írónő a romániai Bánátban, a német kisebbség tagjaként élte át a Ceaușescu-rendszert. Regényeinek visszatérő témája a totalitarizmus, ezért magától értetődő, hogy erről faggatta leginkább az újságíró. A Nobel-díjas írónő azt válaszolta, hogy még mindig keveset tudunk erről a korszakról, aminek az okát abban véli felismerni, hogy fekete-fehér fogalmakban próbáljuk leírni. Sokkal összetettebb egyszersmind árnyaltabb ez a kép! Ha ezt állítja egy hiteles tanú, akkor felvetődik a kérdés, hogy mennyivel volt összetettebb és árnyaltabb a Kádár-rendszerben és még ennél is, mennyi új mozzanat bukkan fel a Tito-rendszerben. A Kádárizmust nem lehet a Ceausescu rendszer fogalomtárával leírni, mint ahogy a Kádár-rendszer fogalomtárával sem lehet a Tito-korszakot értelmezni.

A vajdasági magyarok körében teljesen érthető a letelepülés nélküli állampolgársági törvény lelkes fogadtatása, ami eddig soha nem látott egységet szült. Egyrészt magyarázható ez a törvény hatásos szimbolikus erejével, másrészt a kilencvenes évek szörnyű tapasztalataival. Konrád Györggyel együtt, mint ahogy a Teleki-intézet dokumentációja bizonyítja, még akkoriban javasoltuk a kettős állampolgárság bevezetését, azonban a magyar parlamenti pártok, nem támogatták. Később viszont a pártviszályok középpontjába került, majd az új kormány a parlament elé terjesztette a tervjavaslatot, az pedig elfogadta. Annakidején, nem csak az anyaországi pártok, hanem a kisebbségi politikai elit sem fogadta egyértelmű helyesléssel. Egyes kisebbségi vezetők a magyarországi népszavazás előtt a „kegyes nemzethalált” jósolták, mások a helyzet függvényében váltogatták a véleményüket. Akadtak természetesen olyanok is, akik következetesen síkra szálltak a kettős állampolgárság mellett, főképp a kisebb vajdasági magyar kisebbségi pártok, amelyek akkor kiálltak követelésük mellett, amikor ez nem jelentett jó belépőt az alapítványi lobbiba. A Fidesz győzelme után azonban azok is a kettős állampolgárság lelkes hívei lettek, akik előzőleg a kegyes nemzethalált jósolták. Most már ez jelent jó belépőt az alapítványi lobbiba. Örvendetes persze, hogy megkésve ugyan, közel két évtized elmúltával, a parlament mégis megszavazta a törvényt. A célszerűség érdekében azonban figyelembe kellene venni az elmúlt másfél évtized tapasztalatait. Nem csak azt, hogy időközben Románia és Szlovákia is az EU tagja lett, Szerbiával szemben megszűnt az EU által kirótt vízumkötelezettség, hanem – s ez a legfontosabb!! – a kettős állampolgárság elismerésével párhuzamosan, újra kellene fogalmazni a maradás politikáját is. Mindeddig minden kormány elégedett volt a kisebbségtámogató politikával, ám ennek ellenére a Kárpát-medencében csökkent a magyar kisebbség lélekszáma, jobban, mint az államszocialista korszakban. A vajdasági példánál maradva kiderült, hogy a kilencvenes években távozott, kettős állampolgársággal rendelkező értelmiségiek és szakemberek jelentős része nem tért vissza, holott köztudott, hogy Szerbiában a szakemberhiány vészes méreteket öltött. A munkaközvetítő hivatalos adatai szerint, a munkaerő-felesleget a szakképzetlenek képezik, a magas szakképzettségűekből pedig nagy hiány mutatkozik. Lassan mind több Szerbiában a multi, akiknek a szakemberhiány okozza a legnagyobb gondot. Az eddigi tapasztalatok ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy az anyaországba is nagyrészt az értelmiségiek és a magas szakképzettségűek települnek át, a nincstelenek meg a képzetlenek maradnak. Ez zajlott a kilencvenes években és ez zajlik napjainkban is. A kilátásokat elhomályosítja a tény miszerint a magyarországi egyetemeken diplomázott vajdaságiaknak mindössze 15-20 százaléka tér vissza, 80-85 százaléka az áttelepülés mellett dönt.  Az új állampolgársági törvény kitölti a nemzeti hovatartozás meg identitás szimbolikus terét. Nem az a döntő, hogy az elkövetkező egy-két évben, hányan kérelmezik a magyar állampolgárságot, ennél sokkal fontosabb, hogy a feltételek adottak. Most kellene, hogy sorra kerüljön, a hétköznapi élet nemzetpolitikája. Vajon kisajátítja-e az „identitásvédő lobbi”, vagy pedig kellő szociális érzékkel, és a mai kor követelményeivel összhangban megszületik az eddiginél rugalmasabb és korszerűbb identitásvédelmi stratégia? Ennek fegyik ontos eleme a szociális érzék lenne. Bár a kisebbségben is, részben az anyaországi támogatásnak köszönve, létrejött a rendszerváltás nyerteseinek szűk köre, mégis figyelembe kell venni, hogy a vesztesek jelentős része nem saját tehetetlensége miatt került oda, hanem az általános etnikai alapú protekcionizmus, vagyis nemzeti hovatartozása miatt, ami sajnos, nem csak a mostani, hanem a jövendőbeli generációk sorsát is megpecsételi. A szimbolikus nemzetpolitika, támasza lehet a hétköznapi nemzetpolitikának, de ha az utóbbi hiányzik vagy elavult, akkor a szimbolikus nemzetpolitika megreked a szépen csilingelő, hatástalan szavaknál. Vagy pedig csa az áttelepülést stimulálja. Mindhiába az egyre erőteljesebb nemzeti retorika, a kisebbség lélekszáma progresszíven csökken! Hasztalan ismételgetik a sajtómunkások, hogy a nemzeti érdekeltségű újságírás hívei, a hallgatottság illetőleg a példányszám csökken. Ezek a példák azt mutatják, hogy a legjobb szándékkal is a pokolba lehet jutni. A szociális programmal szorosan összefügg, hogy a mai kisebbségi identitásvédelem, kapitalista környezetben játszódik le. Bármennyire szeretné elkerülni a kisebbségi elit ezt a fogalmat, hiszen részese ennek a rendszerépítésnek, mégsem folytathat struccpolitikát. A kisebbségvédelem a kapitalizmusban játszódik le és nem a szocializmusban, amelyben a jelenlegi elit egy része szocializálódott. Nem is a második világháború előtti időszakban, amelyből meríti a példát. Románia is, Szlovákia is olyan kapitalista ország, amelyek demokratikus berendezését az EU pozitívan ítélte meg. Szerbia még nem EU-tagország, de az európai fórumok példamutatónak minősítették a kisebbségi törvényét, köztük az új magyar kormány is! A demokráciát illetően lehetnének fenntartásaink, azonban az EU-ban senki sem kérdőjelezi meg a demokratikus állapotokat az illető országokban. Így hát be kell vallani, hogy a kapitalista (nem pedig szocialista!!) és demokratikus (nem diktatórikus!) keretekben, szerveződik az identitás-megőrzés, ami más módszereket igényel, mint amilyen a szocialista rendszerben vagy a két háború közötti megfogalmazódott. A 2001-es népszámlálási adatok az asszimiláció valamint a lélekszámcsökkenés felgyorsulásáról szóltak. Ez azt jelenti, hogy a többpárti parlamentáris demokrácia, a szabad piac bevezetése után a kisebbség nem volt képes alkalmazkodni az újfajta helyzethez. Az új korszakban régi stratégiával élt. Az előzetes adatok arra figyelmeztetnek, hogy a 2011-es népszámlálás, hideg zuhanyként fog hatni, amelyből kiderül, hogy az eddigi politikák rosszul vizsgáztak.

Családi Kör, 2011. január 20.