/ Published in Családi kör

Lássuk a medvét!

2011. május
Autisták és küldetésesek
Néha-néha nálunk is szóba kerül a provincializmus, s ilyenkor kevélyen visszautasítjuk a vádat. A vitázók leginkább, persze, a vidék és a centrum régi sémáira, a hatvanas évek vitáira utalnak, mintha nem múlt el volna két évtized. Közel két évtizede Újvidék nem számít centrumnak, mivel az időközben az átköltözött Szabadkára. Ez esetben politikai centrumról, vagyis újraelosztási hatalomról beszélhetünk. Van azonban a provincializmusnak másik, szellemi vonatkozása is, ez pedig a kritikus önreflexióra való képtelenség, ami nem attól függ, hogy valaki a központban vagy a vidéken él. A provincia szelleme parádézhat Párizsban is, Mucsán is. Erre gondolok az újabb cseh irodalmi vitákat olvasva. Milyen is a cseh irodalom 1989 után?  Jiri Kratochvil, cseh irodalomtudós arról ír, hogy – végre! – a cseh irodalomban megszűnt a küldetéses irodalom. „Mostanáig a cseh irodalom soha ennyire nem volt szabad. Csakhogy – teszi hozzá – immár autista és szolipszista izolációban maradt önmagával (és maroknyi hűséges olvasójával)”. Jiri Travniček, irodalomtudós egyetértően jegyzi meg, hogy helyébe lépett az uralkodó áramlatként szereplő autista irodalom, amely a „tiszta irodalom” nevében, kigúnyolja és megveti a küldetéses irodalmat, amely azzal tromfol, hogy az autista irodalom nemzetidegen, és kozmopolita. Az autisták és a küldetésesek perpatvara nem csak Prágában, hanem az egész régióban, Budapesten is, és persze Szabadkán is, Újvidéken is fellángolt. Ez a provincializmus, mert a végletek éppen a provincializmusban találkoznak.
Fejétől bűzlik a hal
A közbiztonság veszélyben van, ebben igazat adok az átlagpolgároknak, főleg azért, mert ők tudják, hogy hol kezdődnek a gondok. A felsőházban! Ez járt az eszemben, amikor tavaly nyáron feltörték feleségem szüleinek a házát Temerinben. Felfeszítették a bejárati ajtót, a belső ajtókat, a fiókokat, s csak az asztalosmunka több került, mint 15 ezer dinár. Még a feszítővasat is a helyszínen hagyták, bizonyára azért, mert nem találtak semmi értékes tárgyat, csak egy családi ereklyének számító jéggyűrűt. A könyveket ledobálták a polcokról, talán azt remélték, hogy a könyvek mögött ékszerek rejteznek. Nem volt semmi. Némi iróniával konstatáltam, hogy azért dobálták le, mert Shakespeare-t kerestek, és nagy bosszúságukra csak Tolsztojt találtak. A Shakespeare Összest ugyanis hetekkel előbb becipeltem Újvidékre, mert napjainkban nagyon aktuális drámaírónak találom. Többet mond, mind a szépen kitervezett mütyürkéző színpadi látványok. Gondoltam újra elmélyülök a szövegekben. Tehát iróniával próbáltam gyógyítani tehetetlenségemet. A tetteseket természetesen meg kellene találni, s példásan megbüntetni, de a baj gyökere sokkal mélyebb. Azt hiszem ugyanis, hogy nem elegendő a tyúktolvajokat fülön fogni, hanem a nagy halakat kellene lefülelni. Csakhogy ez egyre nehezebben megy, mert a vírus immár epidémiát okozott. A tyúktolvajok a mi rablókapitalizmusunk melléktermékei. A ragály a felső tízezerben pusztít. Ezekben a napokban hoztak ítéletet Ceca Ražnjatović ügyében. A közvélemény egyik része jónak tartja az ítéletet, a másik része felháborodik. De mit szólnak hozzá a bírák? ŐK képviselik ugyanis az egészséges társadalom lelkét. Háborog-e a bírák lelkiismerete? Minden ítélet ugyanis üzenet a társadalomnak, erkölcsi normákat rombol, vagy épít. Nem arról szól-e az ítélet, hogy a gazdagok részére található törvényes kompromisszum, a nyomorgók részére azonban lecsap a törvény szigorú keze? Vajon az újságíró-verésben kimondott ítéletek nem arról szólnak-e, hogy az újságírók ütlegelhetők? Vajon az etnikai jellegű husángolásokban hozott kedélyes ítéletek nem arról szólnak-e, hogy a gyűlölet joga megilleti a kivételeket? Tisztelem a független bíróságot, de ehhez szükséges az is, hogy a bírák tiszteljék saját hivatásukat. Ez pedig azt jelenti, hogy a bírák felelősséget vállalnak ítéletük következményeiért. És mit látunk? Terjed a bűnözés, a rablás, a lopás az utcai erőszak, a sikkasztás, a korrupció, s ezek után feltehető a kérdés, nem jött-e el az ideje, hogy a bírák is nyilvánosan gyónjanak. Ők is! Az igazán független bíró nem fél beismerni a bíróságok ballépéseit. Hibátlannak csak a politikai bábként viselkedő bíró tartja magát. Az epidémia tombol, a bírák gyónása azonban elmarad. Mintha vákuumban élnének.
Szavak és számok
Miközben a kisebbségi politikusok átütő sikerekről számolnak be, Bozóki Antal közzétette a legújabb adatokat. „Az általános iskolai oktatásban – olvasom – a magyar gyerekek száma a mostani iskolaévben 0,64%-al, a középiskolai oktatásban pedig 0,98%-al csökkent, az előző 2009/2010-es évhez viszonyítva. A magyar egyetemi hallgatók száma a 2009/2010-es oktatási évben 2680 volt, míg a 2010/2011-es évben 2186, vagyis 18,43%-al csökkent. Vajdaság bíróságainak többségében (59,2%-ban) nincsen biztosítva a nemzeti kisebbségi bírák nemzeti aránya. A tartományi közigazgatásban (szervekben, szervezetekben, szolgálatokban és alapokban) az 1291 foglalkoztatott között csak 83 magyar van, vagyis 6,4% (miközben a magyarok a tartomány lakosságának 14,28%-át képezték a 2002. évi népszámláláskor”.  Egy év leltáráról van szó. A számadatokat senki sem cáfolja, holott már régen szembe kellett volna nézni a tényekkel, azért, hogy megtaláljuk a kiutat. Mert a számok arról szólnak, hogy a sikerek mellett vannak kudarcok is, amelyeket nem lehet, s nem szabad a szőnyeg alá seperni. Azok, akik ma nagy hangon bírálják a volt kommunista funkcionáriusokat, vállalják végre a felelősséget azért is, hogy az asszimilációs index s a lélekszámcsökkenés felfelé ível, markánsabban, mint az egypártrendszer idején. Meg kell ezt tenniük, hiszen immár húsz éve hatalmon vannak.  Annál is inkább, mivel jobb feltételek között gyakorolják a hatalmat. Nem az egypártrendszerű, tekintélyelvű rendszerben kell fellépniük, hanem a demokráciában.
Százaléksokk
Úgy tűnik, az oktatási rendszer a kisebbségi politika legneuralgikusabb pontja. A sajtószabadság megnyirbálásának következménye, hogy a magyarok nem vásárolják az újságokat, ezt valahogy pótolni lehet, bár egyre nehezebben. Ám, semmivel sem pótolható, ha politikusaink rossz üzenetet küldenek a kisebbségi szülőknek, mire ők szerb tagozatra íratják a gyerekeiket. Ezt sajnálom, de hiszem, hogy nem a szülőket kell hibáztatni, hanem a bajok gyökerét kellene keresni.  A zombori és az újvidéki közösségek, s általában a szórványok az elmúlt években rossz üzeneteket kaptak. Nem véletlen, hogy az anyaországi politika egyre többször teszi szóvá a szórvány helyzetét, nyilván azért, mert érzékeli a hiányosságokat. A kisebbségi centralizmus bumerángként visszavágott. Az újvidéki szülők annakidején erélyesen tiltakoztak a Magyar Nemzeti Tanács egyik másik funkcionáriusának elképzelése ellen, mely szerint az újvidéki magyar diákokat egy iskolába kell terelni, a többiben pedig meg kell szüntetni a magyar tagozatokat. Szerencsére, a szülői tiltakozás ezúttal sikerrel járt, az iskolák „magyartalanítása” lekerült a napirendről. Ki tudja meddig. Újvidéken és Zomborban a helyzet rosszabbodik, pontosan abban a két városban, ahova rossz üzeneteket küldött (a tanítóképző áthelyezése Szabadkára, a Magyar Szó áthelyezése Szabadkára) a magyar kisebbségi csúcs. Időközben Zentán robbant ki az igazgatóválasztási vita. A zentai gimnáziumi tanárok feltették a kérdést a Magyar Nemzeti Tanács vezetőinek, hogy a hatalom miért utasította el annak a személynek a kinevezését, akit a kollektíva támogatott és miért azt nevezte ki igazgatónak, akit a kollektíva tagjai közül mindössze ketten támogattak. „A tanárok aggodalmuknak adtak hangot amiatt is – olvasom a Vajdaság Ma honlapon – mert az elmúlt hónapok eseményei miatt komoly károkat szenvedett az intézmény tekintélye, a kollektíva pedig teljes mértékben kettészakadt. Végül arra kérték a tisztségviselőket, a jövőben próbálják meg figyelembe venni a közösség akaratát és az iskola érdekeit is.” Hetekkel ezelőtt töprengtem, hogy miért nem bízunk a pedagógusainkban? Hová vezet ez? Nem az egyik vagy a másik párt politikusait védeném, hanem a pedagógusokat. Sokkal, de sokkal komolyabban kellene venni őket. Megtörténhet ugyanis, hogy a bizalmatlanság elmélyíti a válságot, és tovább rombolja a magyar oktatási rendszert. Miközben ugyanis a MNT a saját jelöltjét próbálja ráerőltetni a tantestületre, megfeledkezik az úgynevezett „százaléksokkról”. Az újvidéki gimnáziumi tanárokkal beszélgetve ugyanis megdöbbentem állapítottam meg, hogy miről van szó. Ha például egy magyar nemzetiségű tanár a magyar tagozatokon csak a „normájának” 10 százalékát teljesíti, akkor nincs rá semmi garancia, hogy a szerb tagozatokon tanítson, holott szerbiai egyetemen, szerb nyelven fejezte be tanulmányait. Ennek következtében egy földrajztanár, például, öt-hat iskolában tanít a magyar tagozatokon, vagy pedig nyomorúságos fizetés várja. Ha netán ilyen esetek előfordulnak, akkor diszkriminációról lenne szó, hiszen egy oktatási intézmény etnikai okok miatt nem ismeri el a szerbiai egyetemi diplomát. Azon töprengek, hogy szól a törvény? Létezik-e egyáltalán eligazítás?  Milyen a valós helyet? Előfordulnak-e ilyen esetek? Jó lenne, ha a Magyar Nemzeti Tanács megnyugtatná a pedagógusokat, ilyen esetek nem fordulnak elő, ki van zárva, mert a törvény tiltja, törvényszegés esetén a testület azonnal felemelné a szavát, ez sokkal fontosabb, mint egy igazgatói poszt, tehát a pedagógusok aggálya felesleges. Rémeket látnak! Akkor, mint ahogy Majtényi Mihály mondta volt: Lássuk a medvét! Mi történik a tanárokkal?

Lássuk a medvét!2011. májusAutisták és küldetésesekNéha-néha nálunk is szóba kerül a provincializmus, s ilyenkor kevélyen visszautasítjuk a vádat. A vitázók leginkább, persze, a vidék és a centrum régi sémáira, a hatvanas évek vitáira utalnak, mintha nem múlt el volna két évtized. Közel két évtizede Újvidék nem számít centrumnak, mivel az időközben az átköltözött Szabadkára. Ez esetben politikai centrumról, vagyis újraelosztási hatalomról beszélhetünk. Van azonban a provincializmusnak másik, szellemi vonatkozása is, ez pedig a kritikus önreflexióra való képtelenség, ami nem attól függ, hogy valaki a központban vagy a vidéken él. A provincia szelleme parádézhat Párizsban is, Mucsán is. Erre gondolok az újabb cseh irodalmi vitákat olvasva. Milyen is a cseh irodalom 1989 után?  Jiri Kratochvil, cseh irodalomtudós arról ír, hogy – végre! – a cseh irodalomban megszűnt a küldetéses irodalom. „Mostanáig a cseh irodalom soha ennyire nem volt szabad. Csakhogy – teszi hozzá – immár autista és szolipszista izolációban maradt önmagával (és maroknyi hűséges olvasójával)”. Jiri Travniček, irodalomtudós egyetértően jegyzi meg, hogy helyébe lépett az uralkodó áramlatként szereplő autista irodalom, amely a „tiszta irodalom” nevében, kigúnyolja és megveti a küldetéses irodalmat, amely azzal tromfol, hogy az autista irodalom nemzetidegen, és kozmopolita. Az autisták és a küldetésesek perpatvara nem csak Prágában, hanem az egész régióban, Budapesten is, és persze Szabadkán is, Újvidéken is fellángolt. Ez a provincializmus, mert a végletek éppen a provincializmusban találkoznak.Fejétől bűzlik a halA közbiztonság veszélyben van, ebben igazat adok az átlagpolgároknak, főleg azért, mert ők tudják, hogy hol kezdődnek a gondok. A felsőházban! Ez járt az eszemben, amikor tavaly nyáron feltörték feleségem szüleinek a házát Temerinben. Felfeszítették a bejárati ajtót, a belső ajtókat, a fiókokat, s csak az asztalosmunka több került, mint 15 ezer dinár. Még a feszítővasat is a helyszínen hagyták, bizonyára azért, mert nem találtak semmi értékes tárgyat, csak egy családi ereklyének számító jéggyűrűt. A könyveket ledobálták a polcokról, talán azt remélték, hogy a könyvek mögött ékszerek rejteznek. Nem volt semmi. Némi iróniával konstatáltam, hogy azért dobálták le, mert Shakespeare-t kerestek, és nagy bosszúságukra csak Tolsztojt találtak. A Shakespeare Összest ugyanis hetekkel előbb becipeltem Újvidékre, mert napjainkban nagyon aktuális drámaírónak találom. Többet mond, mind a szépen kitervezett mütyürkéző színpadi látványok. Gondoltam újra elmélyülök a szövegekben. Tehát iróniával próbáltam gyógyítani tehetetlenségemet. A tetteseket természetesen meg kellene találni, s példásan megbüntetni, de a baj gyökere sokkal mélyebb. Azt hiszem ugyanis, hogy nem elegendő a tyúktolvajokat fülön fogni, hanem a nagy halakat kellene lefülelni. Csakhogy ez egyre nehezebben megy, mert a vírus immár epidémiát okozott. A tyúktolvajok a mi rablókapitalizmusunk melléktermékei. A ragály a felső tízezerben pusztít. Ezekben a napokban hoztak ítéletet Ceca Ražnjatović ügyében. A közvélemény egyik része jónak tartja az ítéletet, a másik része felháborodik. De mit szólnak hozzá a bírák? ŐK képviselik ugyanis az egészséges társadalom lelkét. Háborog-e a bírák lelkiismerete? Minden ítélet ugyanis üzenet a társadalomnak, erkölcsi normákat rombol, vagy épít. Nem arról szól-e az ítélet, hogy a gazdagok részére található törvényes kompromisszum, a nyomorgók részére azonban lecsap a törvény szigorú keze? Vajon az újságíró-verésben kimondott ítéletek nem arról szólnak-e, hogy az újságírók ütlegelhetők? Vajon az etnikai jellegű husángolásokban hozott kedélyes ítéletek nem arról szólnak-e, hogy a gyűlölet joga megilleti a kivételeket? Tisztelem a független bíróságot, de ehhez szükséges az is, hogy a bírák tiszteljék saját hivatásukat. Ez pedig azt jelenti, hogy a bírák felelősséget vállalnak ítéletük következményeiért. És mit látunk? Terjed a bűnözés, a rablás, a lopás az utcai erőszak, a sikkasztás, a korrupció, s ezek után feltehető a kérdés, nem jött-e el az ideje, hogy a bírák is nyilvánosan gyónjanak. Ők is! Az igazán független bíró nem fél beismerni a bíróságok ballépéseit. Hibátlannak csak a politikai bábként viselkedő bíró tartja magát. Az epidémia tombol, a bírák gyónása azonban elmarad. Mintha vákuumban élnének. Szavak és számokMiközben a kisebbségi politikusok átütő sikerekről számolnak be, Bozóki Antal közzétette a legújabb adatokat. „Az általános iskolai oktatásban – olvasom – a magyar gyerekek száma a mostani iskolaévben 0,64%-al, a középiskolai oktatásban pedig 0,98%-al csökkent, az előző 2009/2010-es évhez viszonyítva. A magyar egyetemi hallgatók száma a 2009/2010-es oktatási évben 2680 volt, míg a 2010/2011-es évben 2186, vagyis 18,43%-al csökkent. Vajdaság bíróságainak többségében (59,2%-ban) nincsen biztosítva a nemzeti kisebbségi bírák nemzeti aránya. A tartományi közigazgatásban (szervekben, szervezetekben, szolgálatokban és alapokban) az 1291 foglalkoztatott között csak 83 magyar van, vagyis 6,4% (miközben a magyarok a tartomány lakosságának 14,28%-át képezték a 2002. évi népszámláláskor”.  Egy év leltáráról van szó. A számadatokat senki sem cáfolja, holott már régen szembe kellett volna nézni a tényekkel, azért, hogy megtaláljuk a kiutat. Mert a számok arról szólnak, hogy a sikerek mellett vannak kudarcok is, amelyeket nem lehet, s nem szabad a szőnyeg alá seperni. Azok, akik ma nagy hangon bírálják a volt kommunista funkcionáriusokat, vállalják végre a felelősséget azért is, hogy az asszimilációs index s a lélekszámcsökkenés felfelé ível, markánsabban, mint az egypártrendszer idején. Meg kell ezt tenniük, hiszen immár húsz éve hatalmon vannak.  Annál is inkább, mivel jobb feltételek között gyakorolják a hatalmat. Nem az egypártrendszerű, tekintélyelvű rendszerben kell fellépniük, hanem a demokráciában. SzázaléksokkÚgy tűnik, az oktatási rendszer a kisebbségi politika legneuralgikusabb pontja. A sajtószabadság megnyirbálásának következménye, hogy a magyarok nem vásárolják az újságokat, ezt valahogy pótolni lehet, bár egyre nehezebben. Ám, semmivel sem pótolható, ha politikusaink rossz üzenetet küldenek a kisebbségi szülőknek, mire ők szerb tagozatra íratják a gyerekeiket. Ezt sajnálom, de hiszem, hogy nem a szülőket kell hibáztatni, hanem a bajok gyökerét kellene keresni.  A zombori és az újvidéki közösségek, s általában a szórványok az elmúlt években rossz üzeneteket kaptak. Nem véletlen, hogy az anyaországi politika egyre többször teszi szóvá a szórvány helyzetét, nyilván azért, mert érzékeli a hiányosságokat. A kisebbségi centralizmus bumerángként visszavágott. Az újvidéki szülők annakidején erélyesen tiltakoztak a Magyar Nemzeti Tanács egyik másik funkcionáriusának elképzelése ellen, mely szerint az újvidéki magyar diákokat egy iskolába kell terelni, a többiben pedig meg kell szüntetni a magyar tagozatokat. Szerencsére, a szülői tiltakozás ezúttal sikerrel járt, az iskolák „magyartalanítása” lekerült a napirendről. Ki tudja meddig. Újvidéken és Zomborban a helyzet rosszabbodik, pontosan abban a két városban, ahova rossz üzeneteket küldött (a tanítóképző áthelyezése Szabadkára, a Magyar Szó áthelyezése Szabadkára) a magyar kisebbségi csúcs. Időközben Zentán robbant ki az igazgatóválasztási vita. A zentai gimnáziumi tanárok feltették a kérdést a Magyar Nemzeti Tanács vezetőinek, hogy a hatalom miért utasította el annak a személynek a kinevezését, akit a kollektíva támogatott és miért azt nevezte ki igaz
gatónak, akit a kollektíva tagjai közül mindössze ketten támogattak. „A tanárok aggodalmuknak adtak hangot amiatt is – olvasom a Vajdaság Ma honlapon – mert az elmúlt hónapok eseményei miatt komoly károkat szenvedett az intézmény tekintélye, a kollektíva pedig teljes mértékben kettészakadt. Végül arra kérték a tisztségviselőket, a jövőben próbálják meg figyelembe venni a közösség akaratát és az iskola érdekeit is.” Hetekkel ezelőtt töprengtem, hogy miért nem bízunk a pedagógusainkban? Hová vezet ez? Nem az egyik vagy a másik párt politikusait védeném, hanem a pedagógusokat. Sokkal, de sokkal komolyabban kellene venni őket. Megtörténhet ugyanis, hogy a bizalmatlanság elmélyíti a válságot, és tovább rombolja a magyar oktatási rendszert. Miközben ugyanis a MNT a saját jelöltjét próbálja ráerőltetni a tantestületre, megfeledkezik az úgynevezett „százaléksokkról”. Az újvidéki gimnáziumi tanárokkal beszélgetve ugyanis megdöbbentem állapítottam meg, hogy miről van szó. Ha például egy magyar nemzetiségű tanár a magyar tagozatokon csak a „normájának” 10 százalékát teljesíti, akkor nincs rá semmi garancia, hogy a szerb tagozatokon tanítson, holott szerbiai egyetemen, szerb nyelven fejezte be tanulmányait. Ennek következtében egy földrajztanár, például, öt-hat iskolában tanít a magyar tagozatokon, vagy pedig nyomorúságos fizetés várja. Ha netán ilyen esetek előfordulnak, akkor diszkriminációról lenne szó, hiszen egy oktatási intézmény etnikai okok miatt nem ismeri el a szerbiai egyetemi diplomát. Azon töprengek, hogy szól a törvény? Létezik-e egyáltalán eligazítás?  Milyen a valós helyet? Előfordulnak-e ilyen esetek? Jó lenne, ha a Magyar Nemzeti Tanács megnyugtatná a pedagógusokat, ilyen esetek nem fordulnak elő, ki van zárva, mert a törvény tiltja, törvényszegés esetén a testület azonnal felemelné a szavát, ez sokkal fontosabb, mint egy igazgatói poszt, tehát a pedagógusok aggálya felesleges. Rémeket látnak! Akkor, mint ahogy Majtényi Mihály mondta volt: Lássuk a medvét! Mi történik a tanárokkal?

2011. május
Autisták és küldetésesek
Néha-néha nálunk is szóba kerül a provincializmus, s ilyenkor kevélyen visszautasítjuk a vádat. A vitázók leginkább, persze, a vidék és a centrum régi sémáira, a hatvanas évek vitáira utalnak, mintha nem múlt el volna két évtized. Közel két évtizede Újvidék nem számít centrumnak, mivel az időközben az átköltözött Szabadkára. Ez esetben politikai centrumról, vagyis újraelosztási hatalomról beszélhetünk. Van azonban a provincializmusnak másik, szellemi vonatkozása is, ez pedig a kritikus önreflexióra való képtelenség, ami nem attól függ, hogy valaki a központban vagy a vidéken él. A provincia szelleme parádézhat Párizsban is, Mucsán is. Erre gondolok az újabb cseh irodalmi vitákat olvasva. Milyen is a cseh irodalom 1989 után?  Jiri Kratochvil, cseh irodalomtudós arról ír, hogy – végre! – a cseh irodalomban megszűnt a küldetéses irodalom. „Mostanáig a cseh irodalom soha ennyire nem volt szabad. Csakhogy – teszi hozzá – immár autista és szolipszista izolációban maradt önmagával (és maroknyi hűséges olvasójával)”. Jiri Travniček, irodalomtudós egyetértően jegyzi meg, hogy helyébe lépett az uralkodó áramlatként szereplő autista irodalom, amely a „tiszta irodalom” nevében, kigúnyolja és megveti a küldetéses irodalmat, amely azzal tromfol, hogy az autista irodalom nemzetidegen, és kozmopolita. Az autisták és a küldetésesek perpatvara nem csak Prágában, hanem az egész régióban, Budapesten is, és persze Szabadkán is, Újvidéken is fellángolt. Ez a provincializmus, mert a végletek éppen a provincializmusban találkoznak.
Fejétől bűzlik a hal
A közbiztonság veszélyben van, ebben igazat adok az átlagpolgároknak, főleg azért, mert ők tudják, hogy hol kezdődnek a gondok. A felsőházban! Ez járt az eszemben, amikor tavaly nyáron feltörték feleségem szüleinek a házát Temerinben. Felfeszítették a bejárati ajtót, a belső ajtókat, a fiókokat, s csak az asztalosmunka több került, mint 15 ezer dinár. Még a feszítővasat is a helyszínen hagyták, bizonyára azért, mert nem találtak semmi értékes tárgyat, csak egy családi ereklyének számító jéggyűrűt. A könyveket ledobálták a polcokról, talán azt remélték, hogy a könyvek mögött ékszerek rejteznek. Nem volt semmi. Némi iróniával konstatáltam, hogy azért dobálták le, mert Shakespeare-t kerestek, és nagy bosszúságukra csak Tolsztojt találtak. A Shakespeare Összest ugyanis hetekkel előbb becipeltem Újvidékre, mert napjainkban nagyon aktuális drámaírónak találom. Többet mond, mind a szépen kitervezett mütyürkéző színpadi látványok. Gondoltam újra elmélyülök a szövegekben. Tehát iróniával próbáltam gyógyítani tehetetlenségemet. A tetteseket természetesen meg kellene találni, s példásan megbüntetni, de a baj gyökere sokkal mélyebb. Azt hiszem ugyanis, hogy nem elegendő a tyúktolvajokat fülön fogni, hanem a nagy halakat kellene lefülelni. Csakhogy ez egyre nehezebben megy, mert a vírus immár epidémiát okozott. A tyúktolvajok a mi rablókapitalizmusunk melléktermékei. A ragály a felső tízezerben pusztít. Ezekben a napokban hoztak ítéletet Ceca Ražnjatović ügyében. A közvélemény egyik része jónak tartja az ítéletet, a másik része felháborodik. De mit szólnak hozzá a bírák? ŐK képviselik ugyanis az egészséges társadalom lelkét. Háborog-e a bírák lelkiismerete? Minden ítélet ugyanis üzenet a társadalomnak, erkölcsi normákat rombol, vagy épít. Nem arról szól-e az ítélet, hogy a gazdagok részére található törvényes kompromisszum, a nyomorgók részére azonban lecsap a törvény szigorú keze? Vajon az újságíró-verésben kimondott ítéletek nem arról szólnak-e, hogy az újságírók ütlegelhetők? Vajon az etnikai jellegű husángolásokban hozott kedélyes ítéletek nem arról szólnak-e, hogy a gyűlölet joga megilleti a kivételeket? Tisztelem a független bíróságot, de ehhez szükséges az is, hogy a bírák tiszteljék saját hivatásukat. Ez pedig azt jelenti, hogy a bírák felelősséget vállalnak ítéletük következményeiért. És mit látunk? Terjed a bűnözés, a rablás, a lopás az utcai erőszak, a sikkasztás, a korrupció, s ezek után feltehető a kérdés, nem jött-e el az ideje, hogy a bírák is nyilvánosan gyónjanak. Ők is! Az igazán független bíró nem fél beismerni a bíróságok ballépéseit. Hibátlannak csak a politikai bábként viselkedő bíró tartja magát. Az epidémia tombol, a bírák gyónása azonban elmarad. Mintha vákuumban élnének.
Szavak és számok
Miközben a kisebbségi politikusok átütő sikerekről számolnak be, Bozóki Antal közzétette a legújabb adatokat. „Az általános iskolai oktatásban – olvasom – a magyar gyerekek száma a mostani iskolaévben 0,64%-al, a középiskolai oktatásban pedig 0,98%-al csökkent, az előző 2009/2010-es évhez viszonyítva. A magyar egyetemi hallgatók száma a 2009/2010-es oktatási évben 2680 volt, míg a 2010/2011-es évben 2186, vagyis 18,43%-al csökkent. Vajdaság bíróságainak többségében (59,2%-ban) nincsen biztosítva a nemzeti kisebbségi bírák nemzeti aránya. A tartományi közigazgatásban (szervekben, szervezetekben, szolgálatokban és alapokban) az 1291 foglalkoztatott között csak 83 magyar van, vagyis 6,4% (miközben a magyarok a tartomány lakosságának 14,28%-át képezték a 2002. évi népszámláláskor”.  Egy év leltáráról van szó. A számadatokat senki sem cáfolja, holott már régen szembe kellett volna nézni a tényekkel, azért, hogy megtaláljuk a kiutat. Mert a számok arról szólnak, hogy a sikerek mellett vannak kudarcok is, amelyeket nem lehet, s nem szabad a szőnyeg alá seperni. Azok, akik ma nagy hangon bírálják a volt kommunista funkcionáriusokat, vállalják végre a felelősséget azért is, hogy az asszimilációs index s a lélekszámcsökkenés felfelé ível, markánsabban, mint az egypártrendszer idején. Meg kell ezt tenniük, hiszen immár húsz éve hatalmon vannak.  Annál is inkább, mivel jobb feltételek között gyakorolják a hatalmat. Nem az egypártrendszerű, tekintélyelvű rendszerben kell fellépniük, hanem a demokráciában.
Százaléksokk
Úgy tűnik, az oktatási rendszer a kisebbségi politika legneuralgikusabb pontja. A sajtószabadság megnyirbálásának következménye, hogy a magyarok nem vásárolják az újságokat, ezt valahogy pótolni lehet, bár egyre nehezebben. Ám, semmivel sem pótolható, ha politikusaink rossz üzenetet küldenek a kisebbségi szülőknek, mire ők szerb tagozatra íratják a gyerekeiket. Ezt sajnálom, de hiszem, hogy nem a szülőket kell hibáztatni, hanem a bajok gyökerét kellene keresni.  A zombori és az újvidéki közösségek, s általában a szórványok az elmúlt években rossz üzeneteket kaptak. Nem véletlen, hogy az anyaországi politika egyre többször teszi szóvá a szórvány helyzetét, nyilván azért, mert érzékeli a hiányosságokat. A kisebbségi centralizmus bumerángként visszavágott. Az újvidéki szülők annakidején erélyesen tiltakoztak a Magyar Nemzeti Tanács egyik másik funkcionáriusának elképzelése ellen, mely szerint az újvidéki magyar diákokat egy iskolába kell terelni, a többiben pedig meg kell szüntetni a magyar tagozatokat. Szerencsére, a szülői tiltakozás ezúttal sikerrel járt, az iskolák „magyartalanítása” lekerült a napirendről. Ki tudja meddig. Újvidéken és Zomborban a helyzet rosszabbodik, pontosan abban a két városban, ahova rossz üzeneteket küldött (a tanítóképző áthelyezése Szabadkára, a Magyar Szó áthelyezése Szabadkára) a magyar kisebbségi csúcs. Időközben Zentán robbant ki az igazgatóválasztási vita. A zentai gimnáziumi tanárok feltették a kérdést a Magyar Nemzeti Tanács vezetőinek, hogy a hatalom miért utasította el annak a személynek a kinevezését, akit a kollektíva támogatott és miért azt nevezte ki igazgatónak, akit a kollektíva tagjai közül mindössze ketten támogattak. „A tanárok aggodalmuknak adtak hangot amiatt is – olvasom a Vajdaság Ma honlapon – mert az elmúlt hónapok eseményei miatt komoly károkat szenvedett az intézmény tekintélye, a kollektíva pedig teljes mértékben kettészakadt. Végül arra kérték a tisztségviselőket, a jövőben próbálják meg figyelembe venni a közösség akaratát és az iskola érdekeit is.” Hetekkel ezelőtt töprengtem, hogy miért nem bízunk a pedagógusainkban? Hová vezet ez? Nem az egyik vagy a másik párt politikusait védeném, hanem a pedagógusokat. Sokkal, de sokkal komolyabban kellene venni őket. Megtörténhet ugyanis, hogy a bizalmatlanság elmélyíti a válságot, és tovább rombolja a magyar oktatási rendszert. Miközben ugyanis a MNT a saját jelöltjét próbálja ráerőltetni a tantestületre, megfeledkezik az úgynevezett „százaléksokkról”. Az újvidéki gimnáziumi tanárokkal beszélgetve ugyanis megdöbbentem állapítottam meg, hogy miről van szó. Ha például egy magyar nemzetiségű tanár a magyar tagozatokon csak a „normájának” 10 százalékát teljesíti, akkor nincs rá semmi garancia, hogy a szerb tagozatokon tanítson, holott szerbiai egyetemen, szerb nyelven fejezte be tanulmányait. Ennek következtében egy földrajztanár, például, öt-hat iskolában tanít a magyar tagozatokon, vagy pedig nyomorúságos fizetés várja. Ha netán ilyen esetek előfordulnak, akkor diszkriminációról lenne szó, hiszen egy oktatási intézmény etnikai okok miatt nem ismeri el a szerbiai egyetemi diplomát. Azon töprengek, hogy szól a törvény? Létezik-e egyáltalán eligazítás?  Milyen a valós helyet? Előfordulnak-e ilyen esetek? Jó lenne, ha a Magyar Nemzeti Tanács megnyugtatná a pedagógusokat, ilyen esetek nem fordulnak elő, ki van zárva, mert a törvény tiltja, törvényszegés esetén a testület azonnal felemelné a szavát, ez sokkal fontosabb, mint egy igazgatói poszt, tehát a pedagógusok aggálya felesleges. Rémeket látnak! Akkor, mint ahogy Majtényi Mihály mondta volt: Lássuk a medvét! Mi történik a tanárokkal?

Lássuk a medvét!2011. májusAutisták és küldetésesekNéha-néha nálunk is szóba kerül a provincializmus, s ilyenkor kevélyen visszautasítjuk a vádat. A vitázók leginkább, persze, a vidék és a centrum régi sémáira, a hatvanas évek vitáira utalnak, mintha nem múlt el volna két évtized. Közel két évtizede Újvidék nem számít centrumnak, mivel az időközben az átköltözött Szabadkára. Ez esetben politikai centrumról, vagyis újraelosztási hatalomról beszélhetünk. Van azonban a provincializmusnak másik, szellemi vonatkozása is, ez pedig a kritikus önreflexióra való képtelenség, ami nem attól függ, hogy valaki a központban vagy a vidéken él. A provincia szelleme parádézhat Párizsban is, Mucsán is. Erre gondolok az újabb cseh irodalmi vitákat olvasva. Milyen is a cseh irodalom 1989 után?  Jiri Kratochvil, cseh irodalomtudós arról ír, hogy – végre! – a cseh irodalomban megszűnt a küldetéses irodalom. „Mostanáig a cseh irodalom soha ennyire nem volt szabad. Csakhogy – teszi hozzá – immár autista és szolipszista izolációban maradt önmagával (és maroknyi hűséges olvasójával)”. Jiri Travniček, irodalomtudós egyetértően jegyzi meg, hogy helyébe lépett az uralkodó áramlatként szereplő autista irodalom, amely a „tiszta irodalom” nevében, kigúnyolja és megveti a küldetéses irodalmat, amely azzal tromfol, hogy az autista irodalom nemzetidegen, és kozmopolita. Az autisták és a küldetésesek perpatvara nem csak Prágában, hanem az egész régióban, Budapesten is, és persze Szabadkán is, Újvidéken is fellángolt. Ez a provincializmus, mert a végletek éppen a provincializmusban találkoznak.Fejétől bűzlik a halA közbiztonság veszélyben van, ebben igazat adok az átlagpolgároknak, főleg azért, mert ők tudják, hogy hol kezdődnek a gondok. A felsőházban! Ez járt az eszemben, amikor tavaly nyáron feltörték feleségem szüleinek a házát Temerinben. Felfeszítették a bejárati ajtót, a belső ajtókat, a fiókokat, s csak az asztalosmunka több került, mint 15 ezer dinár. Még a feszítővasat is a helyszínen hagyták, bizonyára azért, mert nem találtak semmi értékes tárgyat, csak egy családi ereklyének számító jéggyűrűt. A könyveket ledobálták a polcokról, talán azt remélték, hogy a könyvek mögött ékszerek rejteznek. Nem volt semmi. Némi iróniával konstatáltam, hogy azért dobálták le, mert Shakespeare-t kerestek, és nagy bosszúságukra csak Tolsztojt találtak. A Shakespeare Összest ugyanis hetekkel előbb becipeltem Újvidékre, mert napjainkban nagyon aktuális drámaírónak találom. Többet mond, mind a szépen kitervezett mütyürkéző színpadi látványok. Gondoltam újra elmélyülök a szövegekben. Tehát iróniával próbáltam gyógyítani tehetetlenségemet. A tetteseket természetesen meg kellene találni, s példásan megbüntetni, de a baj gyökere sokkal mélyebb. Azt hiszem ugyanis, hogy nem elegendő a tyúktolvajokat fülön fogni, hanem a nagy halakat kellene lefülelni. Csakhogy ez egyre nehezebben megy, mert a vírus immár epidémiát okozott. A tyúktolvajok a mi rablókapitalizmusunk melléktermékei. A ragály a felső tízezerben pusztít. Ezekben a napokban hoztak ítéletet Ceca Ražnjatović ügyében. A közvélemény egyik része jónak tartja az ítéletet, a másik része felháborodik. De mit szólnak hozzá a bírák? ŐK képviselik ugyanis az egészséges társadalom lelkét. Háborog-e a bírák lelkiismerete? Minden ítélet ugyanis üzenet a társadalomnak, erkölcsi normákat rombol, vagy épít. Nem arról szól-e az ítélet, hogy a gazdagok részére található törvényes kompromisszum, a nyomorgók részére azonban lecsap a törvény szigorú keze? Vajon az újságíró-verésben kimondott ítéletek nem arról szólnak-e, hogy az újságírók ütlegelhetők? Vajon az etnikai jellegű husángolásokban hozott kedélyes ítéletek nem arról szólnak-e, hogy a gyűlölet joga megilleti a kivételeket? Tisztelem a független bíróságot, de ehhez szükséges az is, hogy a bírák tiszteljék saját hivatásukat. Ez pedig azt jelenti, hogy a bírák felelősséget vállalnak ítéletük következményeiért. És mit látunk? Terjed a bűnözés, a rablás, a lopás az utcai erőszak, a sikkasztás, a korrupció, s ezek után feltehető a kérdés, nem jött-e el az ideje, hogy a bírák is nyilvánosan gyónjanak. Ők is! Az igazán független bíró nem fél beismerni a bíróságok ballépéseit. Hibátlannak csak a politikai bábként viselkedő bíró tartja magát. Az epidémia tombol, a bírák gyónása azonban elmarad. Mintha vákuumban élnének. Szavak és számokMiközben a kisebbségi politikusok átütő sikerekről számolnak be, Bozóki Antal közzétette a legújabb adatokat. „Az általános iskolai oktatásban – olvasom – a magyar gyerekek száma a mostani iskolaévben 0,64%-al, a középiskolai oktatásban pedig 0,98%-al csökkent, az előző 2009/2010-es évhez viszonyítva. A magyar egyetemi hallgatók száma a 2009/2010-es oktatási évben 2680 volt, míg a 2010/2011-es évben 2186, vagyis 18,43%-al csökkent. Vajdaság bíróságainak többségében (59,2%-ban) nincsen biztosítva a nemzeti kisebbségi bírák nemzeti aránya. A tartományi közigazgatásban (szervekben, szervezetekben, szolgálatokban és alapokban) az 1291 foglalkoztatott között csak 83 magyar van, vagyis 6,4% (miközben a magyarok a tartomány lakosságának 14,28%-át képezték a 2002. évi népszámláláskor”.  Egy év leltáráról van szó. A számadatokat senki sem cáfolja, holott már régen szembe kellett volna nézni a tényekkel, azért, hogy megtaláljuk a kiutat. Mert a számok arról szólnak, hogy a sikerek mellett vannak kudarcok is, amelyeket nem lehet, s nem szabad a szőnyeg alá seperni. Azok, akik ma nagy hangon bírálják a volt kommunista funkcionáriusokat, vállalják végre a felelősséget azért is, hogy az asszimilációs index s a lélekszámcsökkenés felfelé ível, markánsabban, mint az egypártrendszer idején. Meg kell ezt tenniük, hiszen immár húsz éve hatalmon vannak.  Annál is inkább, mivel jobb feltételek között gyakorolják a hatalmat. Nem az egypártrendszerű, tekintélyelvű rendszerben kell fellépniük, hanem a demokráciában. SzázaléksokkÚgy tűnik, az oktatási rendszer a kisebbségi politika legneuralgikusabb pontja. A sajtószabadság megnyirbálásának következménye, hogy a magyarok nem vásárolják az újságokat, ezt valahogy pótolni lehet, bár egyre nehezebben. Ám, semmivel sem pótolható, ha politikusaink rossz üzenetet küldenek a kisebbségi szülőknek, mire ők szerb tagozatra íratják a gyerekeiket. Ezt sajnálom, de hiszem, hogy nem a szülőket kell hibáztatni, hanem a bajok gyökerét kellene keresni.  A zombori és az újvidéki közösségek, s általában a szórványok az elmúlt években rossz üzeneteket kaptak. Nem véletlen, hogy az anyaországi politika egyre többször teszi szóvá a szórvány helyzetét, nyilván azért, mert érzékeli a hiányosságokat. A kisebbségi centralizmus bumerángként visszavágott. Az újvidéki szülők annakidején erélyesen tiltakoztak a Magyar Nemzeti Tanács egyik másik funkcionáriusának elképzelése ellen, mely szerint az újvidéki magyar diákokat egy iskolába kell terelni, a többiben pedig meg kell szüntetni a magyar tagozatokat. Szerencsére, a szülői tiltakozás ezúttal sikerrel járt, az iskolák „magyartalanítása” lekerült a napirendről. Ki tudja meddig. Újvidéken és Zomborban a helyzet rosszabbodik, pontosan abban a két városban, ahova rossz üzeneteket küldött (a tanítóképző áthelyezése Szabadkára, a Magyar Szó áthelyezése Szabadkára) a magyar kisebbségi csúcs. Időközben Zentán robbant ki az igazgatóválasztási vita. A zentai gimnáziumi tanárok feltették a kérdést a Magyar Nemzeti Tanács vezetőinek, hogy a hatalom miért utasította el annak a személynek a kinevezését, akit a kollektíva támogatott és miért azt nevezte ki igaz
gatónak, akit a kollektíva tagjai közül mindössze ketten támogattak. „A tanárok aggodalmuknak adtak hangot amiatt is – olvasom a Vajdaság Ma honlapon – mert az elmúlt hónapok eseményei miatt komoly károkat szenvedett az intézmény tekintélye, a kollektíva pedig teljes mértékben kettészakadt. Végül arra kérték a tisztségviselőket, a jövőben próbálják meg figyelembe venni a közösség akaratát és az iskola érdekeit is.” Hetekkel ezelőtt töprengtem, hogy miért nem bízunk a pedagógusainkban? Hová vezet ez? Nem az egyik vagy a másik párt politikusait védeném, hanem a pedagógusokat. Sokkal, de sokkal komolyabban kellene venni őket. Megtörténhet ugyanis, hogy a bizalmatlanság elmélyíti a válságot, és tovább rombolja a magyar oktatási rendszert. Miközben ugyanis a MNT a saját jelöltjét próbálja ráerőltetni a tantestületre, megfeledkezik az úgynevezett „százaléksokkról”. Az újvidéki gimnáziumi tanárokkal beszélgetve ugyanis megdöbbentem állapítottam meg, hogy miről van szó. Ha például egy magyar nemzetiségű tanár a magyar tagozatokon csak a „normájának” 10 százalékát teljesíti, akkor nincs rá semmi garancia, hogy a szerb tagozatokon tanítson, holott szerbiai egyetemen, szerb nyelven fejezte be tanulmányait. Ennek következtében egy földrajztanár, például, öt-hat iskolában tanít a magyar tagozatokon, vagy pedig nyomorúságos fizetés várja. Ha netán ilyen esetek előfordulnak, akkor diszkriminációról lenne szó, hiszen egy oktatási intézmény etnikai okok miatt nem ismeri el a szerbiai egyetemi diplomát. Azon töprengek, hogy szól a törvény? Létezik-e egyáltalán eligazítás?  Milyen a valós helyet? Előfordulnak-e ilyen esetek? Jó lenne, ha a Magyar Nemzeti Tanács megnyugtatná a pedagógusokat, ilyen esetek nem fordulnak elő, ki van zárva, mert a törvény tiltja, törvényszegés esetén a testület azonnal felemelné a szavát, ez sokkal fontosabb, mint egy igazgatói poszt, tehát a pedagógusok aggálya felesleges. Rémeket látnak! Akkor, mint ahogy Majtényi Mihály mondta volt: Lássuk a medvét! Mi történik a tanárokkal?

2011. május
Autisták és küldetésesek
Néha-néha nálunk is szóba kerül a provincializmus, s ilyenkor kevélyen visszautasítjuk a vádat. A vitázók leginkább, persze, a vidék és a centrum régi sémáira, a hatvanas évek vitáira utalnak, mintha nem múlt el volna két évtized. Közel két évtizede Újvidék nem számít centrumnak, mivel az időközben az átköltözött Szabadkára. Ez esetben politikai centrumról, vagyis újraelosztási hatalomról beszélhetünk. Van azonban a provincializmusnak másik, szellemi vonatkozása is, ez pedig a kritikus önreflexióra való képtelenség, ami nem attól függ, hogy valaki a központban vagy a vidéken él. A provincia szelleme parádézhat Párizsban is, Mucsán is. Erre gondolok az újabb cseh irodalmi vitákat olvasva. Milyen is a cseh irodalom 1989 után?  Jiri Kratochvil, cseh irodalomtudós arról ír, hogy – végre! – a cseh irodalomban megszűnt a küldetéses irodalom. „Mostanáig a cseh irodalom soha ennyire nem volt szabad. Csakhogy – teszi hozzá – immár autista és szolipszista izolációban maradt önmagával (és maroknyi hűséges olvasójával)”. Jiri Travniček, irodalomtudós egyetértően jegyzi meg, hogy helyébe lépett az uralkodó áramlatként szereplő autista irodalom, amely a „tiszta irodalom” nevében, kigúnyolja és megveti a küldetéses irodalmat, amely azzal tromfol, hogy az autista irodalom nemzetidegen, és kozmopolita. Az autisták és a küldetésesek perpatvara nem csak Prágában, hanem az egész régióban, Budapesten is, és persze Szabadkán is, Újvidéken is fellángolt. Ez a provincializmus, mert a végletek éppen a provincializmusban találkoznak.
Fejétől bűzlik a hal
A közbiztonság veszélyben van, ebben igazat adok az átlagpolgároknak, főleg azért, mert ők tudják, hogy hol kezdődnek a gondok. A felsőházban! Ez járt az eszemben, amikor tavaly nyáron feltörték feleségem szüleinek a házát Temerinben. Felfeszítették a bejárati ajtót, a belső ajtókat, a fiókokat, s csak az asztalosmunka több került, mint 15 ezer dinár. Még a feszítővasat is a helyszínen hagyták, bizonyára azért, mert nem találtak semmi értékes tárgyat, csak egy családi ereklyének számító jéggyűrűt. A könyveket ledobálták a polcokról, talán azt remélték, hogy a könyvek mögött ékszerek rejteznek. Nem volt semmi. Némi iróniával konstatáltam, hogy azért dobálták le, mert Shakespeare-t kerestek, és nagy bosszúságukra csak Tolsztojt találtak. A Shakespeare Összest ugyanis hetekkel előbb becipeltem Újvidékre, mert napjainkban nagyon aktuális drámaírónak találom. Többet mond, mind a szépen kitervezett mütyürkéző színpadi látványok. Gondoltam újra elmélyülök a szövegekben. Tehát iróniával próbáltam gyógyítani tehetetlenségemet. A tetteseket természetesen meg kellene találni, s példásan megbüntetni, de a baj gyökere sokkal mélyebb. Azt hiszem ugyanis, hogy nem elegendő a tyúktolvajokat fülön fogni, hanem a nagy halakat kellene lefülelni. Csakhogy ez egyre nehezebben megy, mert a vírus immár epidémiát okozott. A tyúktolvajok a mi rablókapitalizmusunk melléktermékei. A ragály a felső tízezerben pusztít. Ezekben a napokban hoztak ítéletet Ceca Ražnjatović ügyében. A közvélemény egyik része jónak tartja az ítéletet, a másik része felháborodik. De mit szólnak hozzá a bírák? ŐK képviselik ugyanis az egészséges társadalom lelkét. Háborog-e a bírák lelkiismerete? Minden ítélet ugyanis üzenet a társadalomnak, erkölcsi normákat rombol, vagy épít. Nem arról szól-e az ítélet, hogy a gazdagok részére található törvényes kompromisszum, a nyomorgók részére azonban lecsap a törvény szigorú keze? Vajon az újságíró-verésben kimondott ítéletek nem arról szólnak-e, hogy az újságírók ütlegelhetők? Vajon az etnikai jellegű husángolásokban hozott kedélyes ítéletek nem arról szólnak-e, hogy a gyűlölet joga megilleti a kivételeket? Tisztelem a független bíróságot, de ehhez szükséges az is, hogy a bírák tiszteljék saját hivatásukat. Ez pedig azt jelenti, hogy a bírák felelősséget vállalnak ítéletük következményeiért. És mit látunk? Terjed a bűnözés, a rablás, a lopás az utcai erőszak, a sikkasztás, a korrupció, s ezek után feltehető a kérdés, nem jött-e el az ideje, hogy a bírák is nyilvánosan gyónjanak. Ők is! Az igazán független bíró nem fél beismerni a bíróságok ballépéseit. Hibátlannak csak a politikai bábként viselkedő bíró tartja magát. Az epidémia tombol, a bírák gyónása azonban elmarad. Mintha vákuumban élnének.
Szavak és számok
Miközben a kisebbségi politikusok átütő sikerekről számolnak be, Bozóki Antal közzétette a legújabb adatokat. „Az általános iskolai oktatásban – olvasom – a magyar gyerekek száma a mostani iskolaévben 0,64%-al, a középiskolai oktatásban pedig 0,98%-al csökkent, az előző 2009/2010-es évhez viszonyítva. A magyar egyetemi hallgatók száma a 2009/2010-es oktatási évben 2680 volt, míg a 2010/2011-es évben 2186, vagyis 18,43%-al csökkent. Vajdaság bíróságainak többségében (59,2%-ban) nincsen biztosítva a nemzeti kisebbségi bírák nemzeti aránya. A tartományi közigazgatásban (szervekben, szervezetekben, szolgálatokban és alapokban) az 1291 foglalkoztatott között csak 83 magyar van, vagyis 6,4% (miközben a magyarok a tartomány lakosságának 14,28%-át képezték a 2002. évi népszámláláskor”.  Egy év leltáráról van szó. A számadatokat senki sem cáfolja, holott már régen szembe kellett volna nézni a tényekkel, azért, hogy megtaláljuk a kiutat. Mert a számok arról szólnak, hogy a sikerek mellett vannak kudarcok is, amelyeket nem lehet, s nem szabad a szőnyeg alá seperni. Azok, akik ma nagy hangon bírálják a volt kommunista funkcionáriusokat, vállalják végre a felelősséget azért is, hogy az asszimilációs index s a lélekszámcsökkenés felfelé ível, markánsabban, mint az egypártrendszer idején. Meg kell ezt tenniük, hiszen immár húsz éve hatalmon vannak.  Annál is inkább, mivel jobb feltételek között gyakorolják a hatalmat. Nem az egypártrendszerű, tekintélyelvű rendszerben kell fellépniük, hanem a demokráciában.
Százaléksokk
Úgy tűnik, az oktatási rendszer a kisebbségi politika legneuralgikusabb pontja. A sajtószabadság megnyirbálásának következménye, hogy a magyarok nem vásárolják az újságokat, ezt valahogy pótolni lehet, bár egyre nehezebben. Ám, semmivel sem pótolható, ha politikusaink rossz üzenetet küldenek a kisebbségi szülőknek, mire ők szerb tagozatra íratják a gyerekeiket. Ezt sajnálom, de hiszem, hogy nem a szülőket kell hibáztatni, hanem a bajok gyökerét kellene keresni.  A zombori és az újvidéki közösségek, s általában a szórványok az elmúlt években rossz üzeneteket kaptak. Nem véletlen, hogy az anyaországi politika egyre többször teszi szóvá a szórvány helyzetét, nyilván azért, mert érzékeli a hiányosságokat. A kisebbségi centralizmus bumerángként visszavágott. Az újvidéki szülők annakidején erélyesen tiltakoztak a Magyar Nemzeti Tanács egyik másik funkcionáriusának elképzelése ellen, mely szerint az újvidéki magyar diákokat egy iskolába kell terelni, a többiben pedig meg kell szüntetni a magyar tagozatokat. Szerencsére, a szülői tiltakozás ezúttal sikerrel járt, az iskolák „magyartalanítása” lekerült a napirendről. Ki tudja meddig. Újvidéken és Zomborban a helyzet rosszabbodik, pontosan abban a két városban, ahova rossz üzeneteket küldött (a tanítóképző áthelyezése Szabadkára, a Magyar Szó áthelyezése Szabadkára) a magyar kisebbségi csúcs. Időközben Zentán robbant ki az igazgatóválasztási vita. A zentai gimnáziumi tanárok feltették a kérdést a Magyar Nemzeti Tanács vezetőinek, hogy a hatalom miért utasította el annak a személynek a kinevezését, akit a kollektíva támogatott és miért azt nevezte ki igazgatónak, akit a kollektíva tagjai közül mindössze ketten támogattak. „A tanárok aggodalmuknak adtak hangot amiatt is – olvasom a Vajdaság Ma honlapon – mert az elmúlt hónapok eseményei miatt komoly károkat szenvedett az intézmény tekintélye, a kollektíva pedig teljes mértékben kettészakadt. Végül arra kérték a tisztségviselőket, a jövőben próbálják meg figyelembe venni a közösség akaratát és az iskola érdekeit is.” Hetekkel ezelőtt töprengtem, hogy miért nem bízunk a pedagógusainkban? Hová vezet ez? Nem az egyik vagy a másik párt politikusait védeném, hanem a pedagógusokat. Sokkal, de sokkal komolyabban kellene venni őket. Megtörténhet ugyanis, hogy a bizalmatlanság elmélyíti a válságot, és tovább rombolja a magyar oktatási rendszert. Miközben ugyanis a MNT a saját jelöltjét próbálja ráerőltetni a tantestületre, megfeledkezik az úgynevezett „százaléksokkról”. Az újvidéki gimnáziumi tanárokkal beszélgetve ugyanis megdöbbentem állapítottam meg, hogy miről van szó. Ha például egy magyar nemzetiségű tanár a magyar tagozatokon csak a „normájának” 10 százalékát teljesíti, akkor nincs rá semmi garancia, hogy a szerb tagozatokon tanítson, holott szerbiai egyetemen, szerb nyelven fejezte be tanulmányait. Ennek következtében egy földrajztanár, például, öt-hat iskolában tanít a magyar tagozatokon, vagy pedig nyomorúságos fizetés várja. Ha netán ilyen esetek előfordulnak, akkor diszkriminációról lenne szó, hiszen egy oktatási intézmény etnikai okok miatt nem ismeri el a szerbiai egyetemi diplomát. Azon töprengek, hogy szól a törvény? Létezik-e egyáltalán eligazítás?  Milyen a valós helyet? Előfordulnak-e ilyen esetek? Jó lenne, ha a Magyar Nemzeti Tanács megnyugtatná a pedagógusokat, ilyen esetek nem fordulnak elő, ki van zárva, mert a törvény tiltja, törvényszegés esetén a testület azonnal felemelné a szavát, ez sokkal fontosabb, mint egy igazgatói poszt, tehát a pedagógusok aggálya felesleges. Rémeket látnak! Akkor, mint ahogy Majtényi Mihály mondta volt: Lássuk a medvét! Mi történik a tanárokkal?

Lássuk a medvét!2011. májusAutisták és küldetésesekNéha-néha nálunk is szóba kerül a provincializmus, s ilyenkor kevélyen visszautasítjuk a vádat. A vitázók leginkább, persze, a vidék és a centrum régi sémáira, a hatvanas évek vitáira utalnak, mintha nem múlt el volna két évtized. Közel két évtizede Újvidék nem számít centrumnak, mivel az időközben az átköltözött Szabadkára. Ez esetben politikai centrumról, vagyis újraelosztási hatalomról beszélhetünk. Van azonban a provincializmusnak másik, szellemi vonatkozása is, ez pedig a kritikus önreflexióra való képtelenség, ami nem attól függ, hogy valaki a központban vagy a vidéken él. A provincia szelleme parádézhat Párizsban is, Mucsán is. Erre gondolok az újabb cseh irodalmi vitákat olvasva. Milyen is a cseh irodalom 1989 után?  Jiri Kratochvil, cseh irodalomtudós arról ír, hogy – végre! – a cseh irodalomban megszűnt a küldetéses irodalom. „Mostanáig a cseh irodalom soha ennyire nem volt szabad. Csakhogy – teszi hozzá – immár autista és szolipszista izolációban maradt önmagával (és maroknyi hűséges olvasójával)”. Jiri Travniček, irodalomtudós egyetértően jegyzi meg, hogy helyébe lépett az uralkodó áramlatként szereplő autista irodalom, amely a „tiszta irodalom” nevében, kigúnyolja és megveti a küldetéses irodalmat, amely azzal tromfol, hogy az autista irodalom nemzetidegen, és kozmopolita. Az autisták és a küldetésesek perpatvara nem csak Prágában, hanem az egész régióban, Budapesten is, és persze Szabadkán is, Újvidéken is fellángolt. Ez a provincializmus, mert a végletek éppen a provincializmusban találkoznak.Fejétől bűzlik a halA közbiztonság veszélyben van, ebben igazat adok az átlagpolgároknak, főleg azért, mert ők tudják, hogy hol kezdődnek a gondok. A felsőházban! Ez járt az eszemben, amikor tavaly nyáron feltörték feleségem szüleinek a házát Temerinben. Felfeszítették a bejárati ajtót, a belső ajtókat, a fiókokat, s csak az asztalosmunka több került, mint 15 ezer dinár. Még a feszítővasat is a helyszínen hagyták, bizonyára azért, mert nem találtak semmi értékes tárgyat, csak egy családi ereklyének számító jéggyűrűt. A könyveket ledobálták a polcokról, talán azt remélték, hogy a könyvek mögött ékszerek rejteznek. Nem volt semmi. Némi iróniával konstatáltam, hogy azért dobálták le, mert Shakespeare-t kerestek, és nagy bosszúságukra csak Tolsztojt találtak. A Shakespeare Összest ugyanis hetekkel előbb becipeltem Újvidékre, mert napjainkban nagyon aktuális drámaírónak találom. Többet mond, mind a szépen kitervezett mütyürkéző színpadi látványok. Gondoltam újra elmélyülök a szövegekben. Tehát iróniával próbáltam gyógyítani tehetetlenségemet. A tetteseket természetesen meg kellene találni, s példásan megbüntetni, de a baj gyökere sokkal mélyebb. Azt hiszem ugyanis, hogy nem elegendő a tyúktolvajokat fülön fogni, hanem a nagy halakat kellene lefülelni. Csakhogy ez egyre nehezebben megy, mert a vírus immár epidémiát okozott. A tyúktolvajok a mi rablókapitalizmusunk melléktermékei. A ragály a felső tízezerben pusztít. Ezekben a napokban hoztak ítéletet Ceca Ražnjatović ügyében. A közvélemény egyik része jónak tartja az ítéletet, a másik része felháborodik. De mit szólnak hozzá a bírák? ŐK képviselik ugyanis az egészséges társadalom lelkét. Háborog-e a bírák lelkiismerete? Minden ítélet ugyanis üzenet a társadalomnak, erkölcsi normákat rombol, vagy épít. Nem arról szól-e az ítélet, hogy a gazdagok részére található törvényes kompromisszum, a nyomorgók részére azonban lecsap a törvény szigorú keze? Vajon az újságíró-verésben kimondott ítéletek nem arról szólnak-e, hogy az újságírók ütlegelhetők? Vajon az etnikai jellegű husángolásokban hozott kedélyes ítéletek nem arról szólnak-e, hogy a gyűlölet joga megilleti a kivételeket? Tisztelem a független bíróságot, de ehhez szükséges az is, hogy a bírák tiszteljék saját hivatásukat. Ez pedig azt jelenti, hogy a bírák felelősséget vállalnak ítéletük következményeiért. És mit látunk? Terjed a bűnözés, a rablás, a lopás az utcai erőszak, a sikkasztás, a korrupció, s ezek után feltehető a kérdés, nem jött-e el az ideje, hogy a bírák is nyilvánosan gyónjanak. Ők is! Az igazán független bíró nem fél beismerni a bíróságok ballépéseit. Hibátlannak csak a politikai bábként viselkedő bíró tartja magát. Az epidémia tombol, a bírák gyónása azonban elmarad. Mintha vákuumban élnének. Szavak és számokMiközben a kisebbségi politikusok átütő sikerekről számolnak be, Bozóki Antal közzétette a legújabb adatokat. „Az általános iskolai oktatásban – olvasom – a magyar gyerekek száma a mostani iskolaévben 0,64%-al, a középiskolai oktatásban pedig 0,98%-al csökkent, az előző 2009/2010-es évhez viszonyítva. A magyar egyetemi hallgatók száma a 2009/2010-es oktatási évben 2680 volt, míg a 2010/2011-es évben 2186, vagyis 18,43%-al csökkent. Vajdaság bíróságainak többségében (59,2%-ban) nincsen biztosítva a nemzeti kisebbségi bírák nemzeti aránya. A tartományi közigazgatásban (szervekben, szervezetekben, szolgálatokban és alapokban) az 1291 foglalkoztatott között csak 83 magyar van, vagyis 6,4% (miközben a magyarok a tartomány lakosságának 14,28%-át képezték a 2002. évi népszámláláskor”.  Egy év leltáráról van szó. A számadatokat senki sem cáfolja, holott már régen szembe kellett volna nézni a tényekkel, azért, hogy megtaláljuk a kiutat. Mert a számok arról szólnak, hogy a sikerek mellett vannak kudarcok is, amelyeket nem lehet, s nem szabad a szőnyeg alá seperni. Azok, akik ma nagy hangon bírálják a volt kommunista funkcionáriusokat, vállalják végre a felelősséget azért is, hogy az asszimilációs index s a lélekszámcsökkenés felfelé ível, markánsabban, mint az egypártrendszer idején. Meg kell ezt tenniük, hiszen immár húsz éve hatalmon vannak.  Annál is inkább, mivel jobb feltételek között gyakorolják a hatalmat. Nem az egypártrendszerű, tekintélyelvű rendszerben kell fellépniük, hanem a demokráciában. SzázaléksokkÚgy tűnik, az oktatási rendszer a kisebbségi politika legneuralgikusabb pontja. A sajtószabadság megnyirbálásának következménye, hogy a magyarok nem vásárolják az újságokat, ezt valahogy pótolni lehet, bár egyre nehezebben. Ám, semmivel sem pótolható, ha politikusaink rossz üzenetet küldenek a kisebbségi szülőknek, mire ők szerb tagozatra íratják a gyerekeiket. Ezt sajnálom, de hiszem, hogy nem a szülőket kell hibáztatni, hanem a bajok gyökerét kellene keresni.  A zombori és az újvidéki közösségek, s általában a szórványok az elmúlt években rossz üzeneteket kaptak. Nem véletlen, hogy az anyaországi politika egyre többször teszi szóvá a szórvány helyzetét, nyilván azért, mert érzékeli a hiányosságokat. A kisebbségi centralizmus bumerángként visszavágott. Az újvidéki szülők annakidején erélyesen tiltakoztak a Magyar Nemzeti Tanács egyik másik funkcionáriusának elképzelése ellen, mely szerint az újvidéki magyar diákokat egy iskolába kell terelni, a többiben pedig meg kell szüntetni a magyar tagozatokat. Szerencsére, a szülői tiltakozás ezúttal sikerrel járt, az iskolák „magyartalanítása” lekerült a napirendről. Ki tudja meddig. Újvidéken és Zomborban a helyzet rosszabbodik, pontosan abban a két városban, ahova rossz üzeneteket küldött (a tanítóképző áthelyezése Szabadkára, a Magyar Szó áthelyezése Szabadkára) a magyar kisebbségi csúcs. Időközben Zentán robbant ki az igazgatóválasztási vita. A zentai gimnáziumi tanárok feltették a kérdést a Magyar Nemzeti Tanács vezetőinek, hogy a hatalom miért utasította el annak a személynek a kinevezését, akit a kollektíva támogatott és miért azt nevezte ki igaz
gatónak, akit a kollektíva tagjai közül mindössze ketten támogattak. „A tanárok aggodalmuknak adtak hangot amiatt is – olvasom a Vajdaság Ma honlapon – mert az elmúlt hónapok eseményei miatt komoly károkat szenvedett az intézmény tekintélye, a kollektíva pedig teljes mértékben kettészakadt. Végül arra kérték a tisztségviselőket, a jövőben próbálják meg figyelembe venni a közösség akaratát és az iskola érdekeit is.” Hetekkel ezelőtt töprengtem, hogy miért nem bízunk a pedagógusainkban? Hová vezet ez? Nem az egyik vagy a másik párt politikusait védeném, hanem a pedagógusokat. Sokkal, de sokkal komolyabban kellene venni őket. Megtörténhet ugyanis, hogy a bizalmatlanság elmélyíti a válságot, és tovább rombolja a magyar oktatási rendszert. Miközben ugyanis a MNT a saját jelöltjét próbálja ráerőltetni a tantestületre, megfeledkezik az úgynevezett „százaléksokkról”. Az újvidéki gimnáziumi tanárokkal beszélgetve ugyanis megdöbbentem állapítottam meg, hogy miről van szó. Ha például egy magyar nemzetiségű tanár a magyar tagozatokon csak a „normájának” 10 százalékát teljesíti, akkor nincs rá semmi garancia, hogy a szerb tagozatokon tanítson, holott szerbiai egyetemen, szerb nyelven fejezte be tanulmányait. Ennek következtében egy földrajztanár, például, öt-hat iskolában tanít a magyar tagozatokon, vagy pedig nyomorúságos fizetés várja. Ha netán ilyen esetek előfordulnak, akkor diszkriminációról lenne szó, hiszen egy oktatási intézmény etnikai okok miatt nem ismeri el a szerbiai egyetemi diplomát. Azon töprengek, hogy szól a törvény? Létezik-e egyáltalán eligazítás?  Milyen a valós helyet? Előfordulnak-e ilyen esetek? Jó lenne, ha a Magyar Nemzeti Tanács megnyugtatná a pedagógusokat, ilyen esetek nem fordulnak elő, ki van zárva, mert a törvény tiltja, törvényszegés esetén a testület azonnal felemelné a szavát, ez sokkal fontosabb, mint egy igazgatói poszt, tehát a pedagógusok aggálya felesleges. Rémeket látnak! Akkor, mint ahogy Majtényi Mihály mondta volt: Lássuk a medvét! Mi történik a tanárokkal?

2011. május
Autisták és küldetésesek
Néha-néha nálunk is szóba kerül a provincializmus, s ilyenkor kevélyen visszautasítjuk a vádat. A vitázók leginkább, persze, a vidék és a centrum régi sémáira, a hatvanas évek vitáira utalnak, mintha nem múlt el volna két évtized. Közel két évtizede Újvidék nem számít centrumnak, mivel az időközben az átköltözött Szabadkára. Ez esetben politikai centrumról, vagyis újraelosztási hatalomról beszélhetünk. Van azonban a provincializmusnak másik, szellemi vonatkozása is, ez pedig a kritikus önreflexióra való képtelenség, ami nem attól függ, hogy valaki a központban vagy a vidéken él. A provincia szelleme parádézhat Párizsban is, Mucsán is. Erre gondolok az újabb cseh irodalmi vitákat olvasva. Milyen is a cseh irodalom 1989 után?  Jiri Kratochvil, cseh irodalomtudós arról ír, hogy – végre! – a cseh irodalomban megszűnt a küldetéses irodalom. „Mostanáig a cseh irodalom soha ennyire nem volt szabad. Csakhogy – teszi hozzá – immár autista és szolipszista izolációban maradt önmagával (és maroknyi hűséges olvasójával)”. Jiri Travniček, irodalomtudós egyetértően jegyzi meg, hogy helyébe lépett az uralkodó áramlatként szereplő autista irodalom, amely a „tiszta irodalom” nevében, kigúnyolja és megveti a küldetéses irodalmat, amely azzal tromfol, hogy az autista irodalom nemzetidegen, és kozmopolita. Az autisták és a küldetésesek perpatvara nem csak Prágában, hanem az egész régióban, Budapesten is, és persze Szabadkán is, Újvidéken is fellángolt. Ez a provincializmus, mert a végletek éppen a provincializmusban találkoznak.
Fejétől bűzlik a hal
A közbiztonság veszélyben van, ebben igazat adok az átlagpolgároknak, főleg azért, mert ők tudják, hogy hol kezdődnek a gondok. A felsőházban! Ez járt az eszemben, amikor tavaly nyáron feltörték feleségem szüleinek a házát Temerinben. Felfeszítették a bejárati ajtót, a belső ajtókat, a fiókokat, s csak az asztalosmunka több került, mint 15 ezer dinár. Még a feszítővasat is a helyszínen hagyták, bizonyára azért, mert nem találtak semmi értékes tárgyat, csak egy családi ereklyének számító jéggyűrűt. A könyveket ledobálták a polcokról, talán azt remélték, hogy a könyvek mögött ékszerek rejteznek. Nem volt semmi. Némi iróniával konstatáltam, hogy azért dobálták le, mert Shakespeare-t kerestek, és nagy bosszúságukra csak Tolsztojt találtak. A Shakespeare Összest ugyanis hetekkel előbb becipeltem Újvidékre, mert napjainkban nagyon aktuális drámaírónak találom. Többet mond, mind a szépen kitervezett mütyürkéző színpadi látványok. Gondoltam újra elmélyülök a szövegekben. Tehát iróniával próbáltam gyógyítani tehetetlenségemet. A tetteseket természetesen meg kellene találni, s példásan megbüntetni, de a baj gyökere sokkal mélyebb. Azt hiszem ugyanis, hogy nem elegendő a tyúktolvajokat fülön fogni, hanem a nagy halakat kellene lefülelni. Csakhogy ez egyre nehezebben megy, mert a vírus immár epidémiát okozott. A tyúktolvajok a mi rablókapitalizmusunk melléktermékei. A ragály a felső tízezerben pusztít. Ezekben a napokban hoztak ítéletet Ceca Ražnjatović ügyében. A közvélemény egyik része jónak tartja az ítéletet, a másik része felháborodik. De mit szólnak hozzá a bírák? ŐK képviselik ugyanis az egészséges társadalom lelkét. Háborog-e a bírák lelkiismerete? Minden ítélet ugyanis üzenet a társadalomnak, erkölcsi normákat rombol, vagy épít. Nem arról szól-e az ítélet, hogy a gazdagok részére található törvényes kompromisszum, a nyomorgók részére azonban lecsap a törvény szigorú keze? Vajon az újságíró-verésben kimondott ítéletek nem arról szólnak-e, hogy az újságírók ütlegelhetők? Vajon az etnikai jellegű husángolásokban hozott kedélyes ítéletek nem arról szólnak-e, hogy a gyűlölet joga megilleti a kivételeket? Tisztelem a független bíróságot, de ehhez szükséges az is, hogy a bírák tiszteljék saját hivatásukat. Ez pedig azt jelenti, hogy a bírák felelősséget vállalnak ítéletük következményeiért. És mit látunk? Terjed a bűnözés, a rablás, a lopás az utcai erőszak, a sikkasztás, a korrupció, s ezek után feltehető a kérdés, nem jött-e el az ideje, hogy a bírák is nyilvánosan gyónjanak. Ők is! Az igazán független bíró nem fél beismerni a bíróságok ballépéseit. Hibátlannak csak a politikai bábként viselkedő bíró tartja magát. Az epidémia tombol, a bírák gyónása azonban elmarad. Mintha vákuumban élnének.
Szavak és számok
Miközben a kisebbségi politikusok átütő sikerekről számolnak be, Bozóki Antal közzétette a legújabb adatokat. „Az általános iskolai oktatásban – olvasom – a magyar gyerekek száma a mostani iskolaévben 0,64%-al, a középiskolai oktatásban pedig 0,98%-al csökkent, az előző 2009/2010-es évhez viszonyítva. A magyar egyetemi hallgatók száma a 2009/2010-es oktatási évben 2680 volt, míg a 2010/2011-es évben 2186, vagyis 18,43%-al csökkent. Vajdaság bíróságainak többségében (59,2%-ban) nincsen biztosítva a nemzeti kisebbségi bírák nemzeti aránya. A tartományi közigazgatásban (szervekben, szervezetekben, szolgálatokban és alapokban) az 1291 foglalkoztatott között csak 83 magyar van, vagyis 6,4% (miközben a magyarok a tartomány lakosságának 14,28%-át képezték a 2002. évi népszámláláskor”.  Egy év leltáráról van szó. A számadatokat senki sem cáfolja, holott már régen szembe kellett volna nézni a tényekkel, azért, hogy megtaláljuk a kiutat. Mert a számok arról szólnak, hogy a sikerek mellett vannak kudarcok is, amelyeket nem lehet, s nem szabad a szőnyeg alá seperni. Azok, akik ma nagy hangon bírálják a volt kommunista funkcionáriusokat, vállalják végre a felelősséget azért is, hogy az asszimilációs index s a lélekszámcsökkenés felfelé ível, markánsabban, mint az egypártrendszer idején. Meg kell ezt tenniük, hiszen immár húsz éve hatalmon vannak.  Annál is inkább, mivel jobb feltételek között gyakorolják a hatalmat. Nem az egypártrendszerű, tekintélyelvű rendszerben kell fellépniük, hanem a demokráciában.
Százaléksokk
Úgy tűnik, az oktatási rendszer a kisebbségi politika legneuralgikusabb pontja. A sajtószabadság megnyirbálásának következménye, hogy a magyarok nem vásárolják az újságokat, ezt valahogy pótolni lehet, bár egyre nehezebben. Ám, semmivel sem pótolható, ha politikusaink rossz üzenetet küldenek a kisebbségi szülőknek, mire ők szerb tagozatra íratják a gyerekeiket. Ezt sajnálom, de hiszem, hogy nem a szülőket kell hibáztatni, hanem a bajok gyökerét kellene keresni.  A zombori és az újvidéki közösségek, s általában a szórványok az elmúlt években rossz üzeneteket kaptak. Nem véletlen, hogy az anyaországi politika egyre többször teszi szóvá a szórvány helyzetét, nyilván azért, mert érzékeli a hiányosságokat. A kisebbségi centralizmus bumerángként visszavágott. Az újvidéki szülők annakidején erélyesen tiltakoztak a Magyar Nemzeti Tanács egyik másik funkcionáriusának elképzelése ellen, mely szerint az újvidéki magyar diákokat egy iskolába kell terelni, a többiben pedig meg kell szüntetni a magyar tagozatokat. Szerencsére, a szülői tiltakozás ezúttal sikerrel járt, az iskolák „magyartalanítása” lekerült a napirendről. Ki tudja meddig. Újvidéken és Zomborban a helyzet rosszabbodik, pontosan abban a két városban, ahova rossz üzeneteket küldött (a tanítóképző áthelyezése Szabadkára, a Magyar Szó áthelyezése Szabadkára) a magyar kisebbségi csúcs. Időközben Zentán robbant ki az igazgatóválasztási vita. A zentai gimnáziumi tanárok feltették a kérdést a Magyar Nemzeti Tanács vezetőinek, hogy a hatalom miért utasította el annak a személynek a kinevezését, akit a kollektíva támogatott és miért azt nevezte ki igazgatónak, akit a kollektíva tagjai közül mindössze ketten támogattak. „A tanárok aggodalmuknak adtak hangot amiatt is – olvasom a Vajdaság Ma honlapon – mert az elmúlt hónapok eseményei miatt komoly károkat szenvedett az intézmény tekintélye, a kollektíva pedig teljes mértékben kettészakadt. Végül arra kérték a tisztségviselőket, a jövőben próbálják meg figyelembe venni a közösség akaratát és az iskola érdekeit is.” Hetekkel ezelőtt töprengtem, hogy miért nem bízunk a pedagógusainkban? Hová vezet ez? Nem az egyik vagy a másik párt politikusait védeném, hanem a pedagógusokat. Sokkal, de sokkal komolyabban kellene venni őket. Megtörténhet ugyanis, hogy a bizalmatlanság elmélyíti a válságot, és tovább rombolja a magyar oktatási rendszert. Miközben ugyanis a MNT a saját jelöltjét próbálja ráerőltetni a tantestületre, megfeledkezik az úgynevezett „százaléksokkról”. Az újvidéki gimnáziumi tanárokkal beszélgetve ugyanis megdöbbentem állapítottam meg, hogy miről van szó. Ha például egy magyar nemzetiségű tanár a magyar tagozatokon csak a „normájának” 10 százalékát teljesíti, akkor nincs rá semmi garancia, hogy a szerb tagozatokon tanítson, holott szerbiai egyetemen, szerb nyelven fejezte be tanulmányait. Ennek következtében egy földrajztanár, például, öt-hat iskolában tanít a magyar tagozatokon, vagy pedig nyomorúságos fizetés várja. Ha netán ilyen esetek előfordulnak, akkor diszkriminációról lenne szó, hiszen egy oktatási intézmény etnikai okok miatt nem ismeri el a szerbiai egyetemi diplomát. Azon töprengek, hogy szól a törvény? Létezik-e egyáltalán eligazítás?  Milyen a valós helyet? Előfordulnak-e ilyen esetek? Jó lenne, ha a Magyar Nemzeti Tanács megnyugtatná a pedagógusokat, ilyen esetek nem fordulnak elő, ki van zárva, mert a törvény tiltja, törvényszegés esetén a testület azonnal felemelné a szavát, ez sokkal fontosabb, mint egy igazgatói poszt, tehát a pedagógusok aggálya felesleges. Rémeket látnak! Akkor, mint ahogy Majtényi Mihály mondta volt: Lássuk a medvét! Mi történik a tanárokkal?

Lássuk a medvét!2011. májusAutisták és küldetésesekNéha-néha nálunk is szóba kerül a provincializmus, s ilyenkor kevélyen visszautasítjuk a vádat. A vitázók leginkább, persze, a vidék és a centrum régi sémáira, a hatvanas évek vitáira utalnak, mintha nem múlt el volna két évtized. Közel két évtizede Újvidék nem számít centrumnak, mivel az időközben az átköltözött Szabadkára. Ez esetben politikai centrumról, vagyis újraelosztási hatalomról beszélhetünk. Van azonban a provincializmusnak másik, szellemi vonatkozása is, ez pedig a kritikus önreflexióra való képtelenség, ami nem attól függ, hogy valaki a központban vagy a vidéken él. A provincia szelleme parádézhat Párizsban is, Mucsán is. Erre gondolok az újabb cseh irodalmi vitákat olvasva. Milyen is a cseh irodalom 1989 után?  Jiri Kratochvil, cseh irodalomtudós arról ír, hogy – végre! – a cseh irodalomban megszűnt a küldetéses irodalom. „Mostanáig a cseh irodalom soha ennyire nem volt szabad. Csakhogy – teszi hozzá – immár autista és szolipszista izolációban maradt önmagával (és maroknyi hűséges olvasójával)”. Jiri Travniček, irodalomtudós egyetértően jegyzi meg, hogy helyébe lépett az uralkodó áramlatként szereplő autista irodalom, amely a „tiszta irodalom” nevében, kigúnyolja és megveti a küldetéses irodalmat, amely azzal tromfol, hogy az autista irodalom nemzetidegen, és kozmopolita. Az autisták és a küldetésesek perpatvara nem csak Prágában, hanem az egész régióban, Budapesten is, és persze Szabadkán is, Újvidéken is fellángolt. Ez a provincializmus, mert a végletek éppen a provincializmusban találkoznak.Fejétől bűzlik a halA közbiztonság veszélyben van, ebben igazat adok az átlagpolgároknak, főleg azért, mert ők tudják, hogy hol kezdődnek a gondok. A felsőházban! Ez járt az eszemben, amikor tavaly nyáron feltörték feleségem szüleinek a házát Temerinben. Felfeszítették a bejárati ajtót, a belső ajtókat, a fiókokat, s csak az asztalosmunka több került, mint 15 ezer dinár. Még a feszítővasat is a helyszínen hagyták, bizonyára azért, mert nem találtak semmi értékes tárgyat, csak egy családi ereklyének számító jéggyűrűt. A könyveket ledobálták a polcokról, talán azt remélték, hogy a könyvek mögött ékszerek rejteznek. Nem volt semmi. Némi iróniával konstatáltam, hogy azért dobálták le, mert Shakespeare-t kerestek, és nagy bosszúságukra csak Tolsztojt találtak. A Shakespeare Összest ugyanis hetekkel előbb becipeltem Újvidékre, mert napjainkban nagyon aktuális drámaírónak találom. Többet mond, mind a szépen kitervezett mütyürkéző színpadi látványok. Gondoltam újra elmélyülök a szövegekben. Tehát iróniával próbáltam gyógyítani tehetetlenségemet. A tetteseket természetesen meg kellene találni, s példásan megbüntetni, de a baj gyökere sokkal mélyebb. Azt hiszem ugyanis, hogy nem elegendő a tyúktolvajokat fülön fogni, hanem a nagy halakat kellene lefülelni. Csakhogy ez egyre nehezebben megy, mert a vírus immár epidémiát okozott. A tyúktolvajok a mi rablókapitalizmusunk melléktermékei. A ragály a felső tízezerben pusztít. Ezekben a napokban hoztak ítéletet Ceca Ražnjatović ügyében. A közvélemény egyik része jónak tartja az ítéletet, a másik része felháborodik. De mit szólnak hozzá a bírák? ŐK képviselik ugyanis az egészséges társadalom lelkét. Háborog-e a bírák lelkiismerete? Minden ítélet ugyanis üzenet a társadalomnak, erkölcsi normákat rombol, vagy épít. Nem arról szól-e az ítélet, hogy a gazdagok részére található törvényes kompromisszum, a nyomorgók részére azonban lecsap a törvény szigorú keze? Vajon az újságíró-verésben kimondott ítéletek nem arról szólnak-e, hogy az újságírók ütlegelhetők? Vajon az etnikai jellegű husángolásokban hozott kedélyes ítéletek nem arról szólnak-e, hogy a gyűlölet joga megilleti a kivételeket? Tisztelem a független bíróságot, de ehhez szükséges az is, hogy a bírák tiszteljék saját hivatásukat. Ez pedig azt jelenti, hogy a bírák felelősséget vállalnak ítéletük következményeiért. És mit látunk? Terjed a bűnözés, a rablás, a lopás az utcai erőszak, a sikkasztás, a korrupció, s ezek után feltehető a kérdés, nem jött-e el az ideje, hogy a bírák is nyilvánosan gyónjanak. Ők is! Az igazán független bíró nem fél beismerni a bíróságok ballépéseit. Hibátlannak csak a politikai bábként viselkedő bíró tartja magát. Az epidémia tombol, a bírák gyónása azonban elmarad. Mintha vákuumban élnének. Szavak és számokMiközben a kisebbségi politikusok átütő sikerekről számolnak be, Bozóki Antal közzétette a legújabb adatokat. „Az általános iskolai oktatásban – olvasom – a magyar gyerekek száma a mostani iskolaévben 0,64%-al, a középiskolai oktatásban pedig 0,98%-al csökkent, az előző 2009/2010-es évhez viszonyítva. A magyar egyetemi hallgatók száma a 2009/2010-es oktatási évben 2680 volt, míg a 2010/2011-es évben 2186, vagyis 18,43%-al csökkent. Vajdaság bíróságainak többségében (59,2%-ban) nincsen biztosítva a nemzeti kisebbségi bírák nemzeti aránya. A tartományi közigazgatásban (szervekben, szervezetekben, szolgálatokban és alapokban) az 1291 foglalkoztatott között csak 83 magyar van, vagyis 6,4% (miközben a magyarok a tartomány lakosságának 14,28%-át képezték a 2002. évi népszámláláskor”.  Egy év leltáráról van szó. A számadatokat senki sem cáfolja, holott már régen szembe kellett volna nézni a tényekkel, azért, hogy megtaláljuk a kiutat. Mert a számok arról szólnak, hogy a sikerek mellett vannak kudarcok is, amelyeket nem lehet, s nem szabad a szőnyeg alá seperni. Azok, akik ma nagy hangon bírálják a volt kommunista funkcionáriusokat, vállalják végre a felelősséget azért is, hogy az asszimilációs index s a lélekszámcsökkenés felfelé ível, markánsabban, mint az egypártrendszer idején. Meg kell ezt tenniük, hiszen immár húsz éve hatalmon vannak.  Annál is inkább, mivel jobb feltételek között gyakorolják a hatalmat. Nem az egypártrendszerű, tekintélyelvű rendszerben kell fellépniük, hanem a demokráciában. SzázaléksokkÚgy tűnik, az oktatási rendszer a kisebbségi politika legneuralgikusabb pontja. A sajtószabadság megnyirbálásának következménye, hogy a magyarok nem vásárolják az újságokat, ezt valahogy pótolni lehet, bár egyre nehezebben. Ám, semmivel sem pótolható, ha politikusaink rossz üzenetet küldenek a kisebbségi szülőknek, mire ők szerb tagozatra íratják a gyerekeiket. Ezt sajnálom, de hiszem, hogy nem a szülőket kell hibáztatni, hanem a bajok gyökerét kellene keresni.  A zombori és az újvidéki közösségek, s általában a szórványok az elmúlt években rossz üzeneteket kaptak. Nem véletlen, hogy az anyaországi politika egyre többször teszi szóvá a szórvány helyzetét, nyilván azért, mert érzékeli a hiányosságokat. A kisebbségi centralizmus bumerángként visszavágott. Az újvidéki szülők annakidején erélyesen tiltakoztak a Magyar Nemzeti Tanács egyik másik funkcionáriusának elképzelése ellen, mely szerint az újvidéki magyar diákokat egy iskolába kell terelni, a többiben pedig meg kell szüntetni a magyar tagozatokat. Szerencsére, a szülői tiltakozás ezúttal sikerrel járt, az iskolák „magyartalanítása” lekerült a napirendről. Ki tudja meddig. Újvidéken és Zomborban a helyzet rosszabbodik, pontosan abban a két városban, ahova rossz üzeneteket küldött (a tanítóképző áthelyezése Szabadkára, a Magyar Szó áthelyezése Szabadkára) a magyar kisebbségi csúcs. Időközben Zentán robbant ki az igazgatóválasztási vita. A zentai gimnáziumi tanárok feltették a kérdést a Magyar Nemzeti Tanács vezetőinek, hogy a hatalom miért utasította el annak a személynek a kinevezését, akit a kollektíva támogatott és miért azt nevezte ki igaz
gatónak, akit a kollektíva tagjai közül mindössze ketten támogattak. „A tanárok aggodalmuknak adtak hangot amiatt is – olvasom a Vajdaság Ma honlapon – mert az elmúlt hónapok eseményei miatt komoly károkat szenvedett az intézmény tekintélye, a kollektíva pedig teljes mértékben kettészakadt. Végül arra kérték a tisztségviselőket, a jövőben próbálják meg figyelembe venni a közösség akaratát és az iskola érdekeit is.” Hetekkel ezelőtt töprengtem, hogy miért nem bízunk a pedagógusainkban? Hová vezet ez? Nem az egyik vagy a másik párt politikusait védeném, hanem a pedagógusokat. Sokkal, de sokkal komolyabban kellene venni őket. Megtörténhet ugyanis, hogy a bizalmatlanság elmélyíti a válságot, és tovább rombolja a magyar oktatási rendszert. Miközben ugyanis a MNT a saját jelöltjét próbálja ráerőltetni a tantestületre, megfeledkezik az úgynevezett „százaléksokkról”. Az újvidéki gimnáziumi tanárokkal beszélgetve ugyanis megdöbbentem állapítottam meg, hogy miről van szó. Ha például egy magyar nemzetiségű tanár a magyar tagozatokon csak a „normájának” 10 százalékát teljesíti, akkor nincs rá semmi garancia, hogy a szerb tagozatokon tanítson, holott szerbiai egyetemen, szerb nyelven fejezte be tanulmányait. Ennek következtében egy földrajztanár, például, öt-hat iskolában tanít a magyar tagozatokon, vagy pedig nyomorúságos fizetés várja. Ha netán ilyen esetek előfordulnak, akkor diszkriminációról lenne szó, hiszen egy oktatási intézmény etnikai okok miatt nem ismeri el a szerbiai egyetemi diplomát. Azon töprengek, hogy szól a törvény? Létezik-e egyáltalán eligazítás?  Milyen a valós helyet? Előfordulnak-e ilyen esetek? Jó lenne, ha a Magyar Nemzeti Tanács megnyugtatná a pedagógusokat, ilyen esetek nem fordulnak elő, ki van zárva, mert a törvény tiltja, törvényszegés esetén a testület azonnal felemelné a szavát, ez sokkal fontosabb, mint egy igazgatói poszt, tehát a pedagógusok aggálya felesleges. Rémeket látnak! Akkor, mint ahogy Majtényi Mihály mondta volt: Lássuk a medvét! Mi történik a tanárokkal?

2011. május
Autisták és küldetésesek
Néha-néha nálunk is szóba kerül a provincializmus, s ilyenkor kevélyen visszautasítjuk a vádat. A vitázók leginkább, persze, a vidék és a centrum régi sémáira, a hatvanas évek vitáira utalnak, mintha nem múlt el volna két évtized. Közel két évtizede Újvidék nem számít centrumnak, mivel az időközben az átköltözött Szabadkára. Ez esetben politikai centrumról, vagyis újraelosztási hatalomról beszélhetünk. Van azonban a provincializmusnak másik, szellemi vonatkozása is, ez pedig a kritikus önreflexióra való képtelenség, ami nem attól függ, hogy valaki a központban vagy a vidéken él. A provincia szelleme parádézhat Párizsban is, Mucsán is. Erre gondolok az újabb cseh irodalmi vitákat olvasva. Milyen is a cseh irodalom 1989 után?  Jiri Kratochvil, cseh irodalomtudós arról ír, hogy – végre! – a cseh irodalomban megszűnt a küldetéses irodalom. „Mostanáig a cseh irodalom soha ennyire nem volt szabad. Csakhogy – teszi hozzá – immár autista és szolipszista izolációban maradt önmagával (és maroknyi hűséges olvasójával)”. Jiri Travniček, irodalomtudós egyetértően jegyzi meg, hogy helyébe lépett az uralkodó áramlatként szereplő autista irodalom, amely a „tiszta irodalom” nevében, kigúnyolja és megveti a küldetéses irodalmat, amely azzal tromfol, hogy az autista irodalom nemzetidegen, és kozmopolita. Az autisták és a küldetésesek perpatvara nem csak Prágában, hanem az egész régióban, Budapesten is, és persze Szabadkán is, Újvidéken is fellángolt. Ez a provincializmus, mert a végletek éppen a provincializmusban találkoznak.
Fejétől bűzlik a hal
A közbiztonság veszélyben van, ebben igazat adok az átlagpolgároknak, főleg azért, mert ők tudják, hogy hol kezdődnek a gondok. A felsőházban! Ez járt az eszemben, amikor tavaly nyáron feltörték feleségem szüleinek a házát Temerinben. Felfeszítették a bejárati ajtót, a belső ajtókat, a fiókokat, s csak az asztalosmunka több került, mint 15 ezer dinár. Még a feszítővasat is a helyszínen hagyták, bizonyára azért, mert nem találtak semmi értékes tárgyat, csak egy családi ereklyének számító jéggyűrűt. A könyveket ledobálták a polcokról, talán azt remélték, hogy a könyvek mögött ékszerek rejteznek. Nem volt semmi. Némi iróniával konstatáltam, hogy azért dobálták le, mert Shakespeare-t kerestek, és nagy bosszúságukra csak Tolsztojt találtak. A Shakespeare Összest ugyanis hetekkel előbb becipeltem Újvidékre, mert napjainkban nagyon aktuális drámaírónak találom. Többet mond, mind a szépen kitervezett mütyürkéző színpadi látványok. Gondoltam újra elmélyülök a szövegekben. Tehát iróniával próbáltam gyógyítani tehetetlenségemet. A tetteseket természetesen meg kellene találni, s példásan megbüntetni, de a baj gyökere sokkal mélyebb. Azt hiszem ugyanis, hogy nem elegendő a tyúktolvajokat fülön fogni, hanem a nagy halakat kellene lefülelni. Csakhogy ez egyre nehezebben megy, mert a vírus immár epidémiát okozott. A tyúktolvajok a mi rablókapitalizmusunk melléktermékei. A ragály a felső tízezerben pusztít. Ezekben a napokban hoztak ítéletet Ceca Ražnjatović ügyében. A közvélemény egyik része jónak tartja az ítéletet, a másik része felháborodik. De mit szólnak hozzá a bírák? ŐK képviselik ugyanis az egészséges társadalom lelkét. Háborog-e a bírák lelkiismerete? Minden ítélet ugyanis üzenet a társadalomnak, erkölcsi normákat rombol, vagy épít. Nem arról szól-e az ítélet, hogy a gazdagok részére található törvényes kompromisszum, a nyomorgók részére azonban lecsap a törvény szigorú keze? Vajon az újságíró-verésben kimondott ítéletek nem arról szólnak-e, hogy az újságírók ütlegelhetők? Vajon az etnikai jellegű husángolásokban hozott kedélyes ítéletek nem arról szólnak-e, hogy a gyűlölet joga megilleti a kivételeket? Tisztelem a független bíróságot, de ehhez szükséges az is, hogy a bírák tiszteljék saját hivatásukat. Ez pedig azt jelenti, hogy a bírák felelősséget vállalnak ítéletük következményeiért. És mit látunk? Terjed a bűnözés, a rablás, a lopás az utcai erőszak, a sikkasztás, a korrupció, s ezek után feltehető a kérdés, nem jött-e el az ideje, hogy a bírák is nyilvánosan gyónjanak. Ők is! Az igazán független bíró nem fél beismerni a bíróságok ballépéseit. Hibátlannak csak a politikai bábként viselkedő bíró tartja magát. Az epidémia tombol, a bírák gyónása azonban elmarad. Mintha vákuumban élnének.
Szavak és számok
Miközben a kisebbségi politikusok átütő sikerekről számolnak be, Bozóki Antal közzétette a legújabb adatokat. „Az általános iskolai oktatásban – olvasom – a magyar gyerekek száma a mostani iskolaévben 0,64%-al, a középiskolai oktatásban pedig 0,98%-al csökkent, az előző 2009/2010-es évhez viszonyítva. A magyar egyetemi hallgatók száma a 2009/2010-es oktatási évben 2680 volt, míg a 2010/2011-es évben 2186, vagyis 18,43%-al csökkent. Vajdaság bíróságainak többségében (59,2%-ban) nincsen biztosítva a nemzeti kisebbségi bírák nemzeti aránya. A tartományi közigazgatásban (szervekben, szervezetekben, szolgálatokban és alapokban) az 1291 foglalkoztatott között csak 83 magyar van, vagyis 6,4% (miközben a magyarok a tartomány lakosságának 14,28%-át képezték a 2002. évi népszámláláskor”.  Egy év leltáráról van szó. A számadatokat senki sem cáfolja, holott már régen szembe kellett volna nézni a tényekkel, azért, hogy megtaláljuk a kiutat. Mert a számok arról szólnak, hogy a sikerek mellett vannak kudarcok is, amelyeket nem lehet, s nem szabad a szőnyeg alá seperni. Azok, akik ma nagy hangon bírálják a volt kommunista funkcionáriusokat, vállalják végre a felelősséget azért is, hogy az asszimilációs index s a lélekszámcsökkenés felfelé ível, markánsabban, mint az egypártrendszer idején. Meg kell ezt tenniük, hiszen immár húsz éve hatalmon vannak.  Annál is inkább, mivel jobb feltételek között gyakorolják a hatalmat. Nem az egypártrendszerű, tekintélyelvű rendszerben kell fellépniük, hanem a demokráciában.
Százaléksokk
Úgy tűnik, az oktatási rendszer a kisebbségi politika legneuralgikusabb pontja. A sajtószabadság megnyirbálásának következménye, hogy a magyarok nem vásárolják az újságokat, ezt valahogy pótolni lehet, bár egyre nehezebben. Ám, semmivel sem pótolható, ha politikusaink rossz üzenetet küldenek a kisebbségi szülőknek, mire ők szerb tagozatra íratják a gyerekeiket. Ezt sajnálom, de hiszem, hogy nem a szülőket kell hibáztatni, hanem a bajok gyökerét kellene keresni.  A zombori és az újvidéki közösségek, s általában a szórványok az elmúlt években rossz üzeneteket kaptak. Nem véletlen, hogy az anyaországi politika egyre többször teszi szóvá a szórvány helyzetét, nyilván azért, mert érzékeli a hiányosságokat. A kisebbségi centralizmus bumerángként visszavágott. Az újvidéki szülők annakidején erélyesen tiltakoztak a Magyar Nemzeti Tanács egyik másik funkcionáriusának elképzelése ellen, mely szerint az újvidéki magyar diákokat egy iskolába kell terelni, a többiben pedig meg kell szüntetni a magyar tagozatokat. Szerencsére, a szülői tiltakozás ezúttal sikerrel járt, az iskolák „magyartalanítása” lekerült a napirendről. Ki tudja meddig. Újvidéken és Zomborban a helyzet rosszabbodik, pontosan abban a két városban, ahova rossz üzeneteket küldött (a tanítóképző áthelyezése Szabadkára, a Magyar Szó áthelyezése Szabadkára) a magyar kisebbségi csúcs. Időközben Zentán robbant ki az igazgatóválasztási vita. A zentai gimnáziumi tanárok feltették a kérdést a Magyar Nemzeti Tanács vezetőinek, hogy a hatalom miért utasította el annak a személynek a kinevezését, akit a kollektíva támogatott és miért azt nevezte ki igazgatónak, akit a kollektíva tagjai közül mindössze ketten támogattak. „A tanárok aggodalmuknak adtak hangot amiatt is – olvasom a Vajdaság Ma honlapon – mert az elmúlt hónapok eseményei miatt komoly károkat szenvedett az intézmény tekintélye, a kollektíva pedig teljes mértékben kettészakadt. Végül arra kérték a tisztségviselőket, a jövőben próbálják meg figyelembe venni a közösség akaratát és az iskola érdekeit is.” Hetekkel ezelőtt töprengtem, hogy miért nem bízunk a pedagógusainkban? Hová vezet ez? Nem az egyik vagy a másik párt politikusait védeném, hanem a pedagógusokat. Sokkal, de sokkal komolyabban kellene venni őket. Megtörténhet ugyanis, hogy a bizalmatlanság elmélyíti a válságot, és tovább rombolja a magyar oktatási rendszert. Miközben ugyanis a MNT a saját jelöltjét próbálja ráerőltetni a tantestületre, megfeledkezik az úgynevezett „százaléksokkról”. Az újvidéki gimnáziumi tanárokkal beszélgetve ugyanis megdöbbentem állapítottam meg, hogy miről van szó. Ha például egy magyar nemzetiségű tanár a magyar tagozatokon csak a „normájának” 10 százalékát teljesíti, akkor nincs rá semmi garancia, hogy a szerb tagozatokon tanítson, holott szerbiai egyetemen, szerb nyelven fejezte be tanulmányait. Ennek következtében egy földrajztanár, például, öt-hat iskolában tanít a magyar tagozatokon, vagy pedig nyomorúságos fizetés várja. Ha netán ilyen esetek előfordulnak, akkor diszkriminációról lenne szó, hiszen egy oktatási intézmény etnikai okok miatt nem ismeri el a szerbiai egyetemi diplomát. Azon töprengek, hogy szól a törvény? Létezik-e egyáltalán eligazítás?  Milyen a valós helyet? Előfordulnak-e ilyen esetek? Jó lenne, ha a Magyar Nemzeti Tanács megnyugtatná a pedagógusokat, ilyen esetek nem fordulnak elő, ki van zárva, mert a törvény tiltja, törvényszegés esetén a testület azonnal felemelné a szavát, ez sokkal fontosabb, mint egy igazgatói poszt, tehát a pedagógusok aggálya felesleges. Rémeket látnak! Akkor, mint ahogy Majtényi Mihály mondta volt: Lássuk a medvét! Mi történik a tanárokkal?

Lássuk a medvét!2011. májusAutisták és küldetésesekNéha-néha nálunk is szóba kerül a provincializmus, s ilyenkor kevélyen visszautasítjuk a vádat. A vitázók leginkább, persze, a vidék és a centrum régi sémáira, a hatvanas évek vitáira utalnak, mintha nem múlt el volna két évtized. Közel két évtizede Újvidék nem számít centrumnak, mivel az időközben az átköltözött Szabadkára. Ez esetben politikai centrumról, vagyis újraelosztási hatalomról beszélhetünk. Van azonban a provincializmusnak másik, szellemi vonatkozása is, ez pedig a kritikus önreflexióra való képtelenség, ami nem attól függ, hogy valaki a központban vagy a vidéken él. A provincia szelleme parádézhat Párizsban is, Mucsán is. Erre gondolok az újabb cseh irodalmi vitákat olvasva. Milyen is a cseh irodalom 1989 után?  Jiri Kratochvil, cseh irodalomtudós arról ír, hogy – végre! – a cseh irodalomban megszűnt a küldetéses irodalom. „Mostanáig a cseh irodalom soha ennyire nem volt szabad. Csakhogy – teszi hozzá – immár autista és szolipszista izolációban maradt önmagával (és maroknyi hűséges olvasójával)”. Jiri Travniček, irodalomtudós egyetértően jegyzi meg, hogy helyébe lépett az uralkodó áramlatként szereplő autista irodalom, amely a „tiszta irodalom” nevében, kigúnyolja és megveti a küldetéses irodalmat, amely azzal tromfol, hogy az autista irodalom nemzetidegen, és kozmopolita. Az autisták és a küldetésesek perpatvara nem csak Prágában, hanem az egész régióban, Budapesten is, és persze Szabadkán is, Újvidéken is fellángolt. Ez a provincializmus, mert a végletek éppen a provincializmusban találkoznak.Fejétől bűzlik a halA közbiztonság veszélyben van, ebben igazat adok az átlagpolgároknak, főleg azért, mert ők tudják, hogy hol kezdődnek a gondok. A felsőházban! Ez járt az eszemben, amikor tavaly nyáron feltörték feleségem szüleinek a házát Temerinben. Felfeszítették a bejárati ajtót, a belső ajtókat, a fiókokat, s csak az asztalosmunka több került, mint 15 ezer dinár. Még a feszítővasat is a helyszínen hagyták, bizonyára azért, mert nem találtak semmi értékes tárgyat, csak egy családi ereklyének számító jéggyűrűt. A könyveket ledobálták a polcokról, talán azt remélték, hogy a könyvek mögött ékszerek rejteznek. Nem volt semmi. Némi iróniával konstatáltam, hogy azért dobálták le, mert Shakespeare-t kerestek, és nagy bosszúságukra csak Tolsztojt találtak. A Shakespeare Összest ugyanis hetekkel előbb becipeltem Újvidékre, mert napjainkban nagyon aktuális drámaírónak találom. Többet mond, mind a szépen kitervezett mütyürkéző színpadi látványok. Gondoltam újra elmélyülök a szövegekben. Tehát iróniával próbáltam gyógyítani tehetetlenségemet. A tetteseket természetesen meg kellene találni, s példásan megbüntetni, de a baj gyökere sokkal mélyebb. Azt hiszem ugyanis, hogy nem elegendő a tyúktolvajokat fülön fogni, hanem a nagy halakat kellene lefülelni. Csakhogy ez egyre nehezebben megy, mert a vírus immár epidémiát okozott. A tyúktolvajok a mi rablókapitalizmusunk melléktermékei. A ragály a felső tízezerben pusztít. Ezekben a napokban hoztak ítéletet Ceca Ražnjatović ügyében. A közvélemény egyik része jónak tartja az ítéletet, a másik része felháborodik. De mit szólnak hozzá a bírák? ŐK képviselik ugyanis az egészséges társadalom lelkét. Háborog-e a bírák lelkiismerete? Minden ítélet ugyanis üzenet a társadalomnak, erkölcsi normákat rombol, vagy épít. Nem arról szól-e az ítélet, hogy a gazdagok részére található törvényes kompromisszum, a nyomorgók részére azonban lecsap a törvény szigorú keze? Vajon az újságíró-verésben kimondott ítéletek nem arról szólnak-e, hogy az újságírók ütlegelhetők? Vajon az etnikai jellegű husángolásokban hozott kedélyes ítéletek nem arról szólnak-e, hogy a gyűlölet joga megilleti a kivételeket? Tisztelem a független bíróságot, de ehhez szükséges az is, hogy a bírák tiszteljék saját hivatásukat. Ez pedig azt jelenti, hogy a bírák felelősséget vállalnak ítéletük következményeiért. És mit látunk? Terjed a bűnözés, a rablás, a lopás az utcai erőszak, a sikkasztás, a korrupció, s ezek után feltehető a kérdés, nem jött-e el az ideje, hogy a bírák is nyilvánosan gyónjanak. Ők is! Az igazán független bíró nem fél beismerni a bíróságok ballépéseit. Hibátlannak csak a politikai bábként viselkedő bíró tartja magát. Az epidémia tombol, a bírák gyónása azonban elmarad. Mintha vákuumban élnének. Szavak és számokMiközben a kisebbségi politikusok átütő sikerekről számolnak be, Bozóki Antal közzétette a legújabb adatokat. „Az általános iskolai oktatásban – olvasom – a magyar gyerekek száma a mostani iskolaévben 0,64%-al, a középiskolai oktatásban pedig 0,98%-al csökkent, az előző 2009/2010-es évhez viszonyítva. A magyar egyetemi hallgatók száma a 2009/2010-es oktatási évben 2680 volt, míg a 2010/2011-es évben 2186, vagyis 18,43%-al csökkent. Vajdaság bíróságainak többségében (59,2%-ban) nincsen biztosítva a nemzeti kisebbségi bírák nemzeti aránya. A tartományi közigazgatásban (szervekben, szervezetekben, szolgálatokban és alapokban) az 1291 foglalkoztatott között csak 83 magyar van, vagyis 6,4% (miközben a magyarok a tartomány lakosságának 14,28%-át képezték a 2002. évi népszámláláskor”.  Egy év leltáráról van szó. A számadatokat senki sem cáfolja, holott már régen szembe kellett volna nézni a tényekkel, azért, hogy megtaláljuk a kiutat. Mert a számok arról szólnak, hogy a sikerek mellett vannak kudarcok is, amelyeket nem lehet, s nem szabad a szőnyeg alá seperni. Azok, akik ma nagy hangon bírálják a volt kommunista funkcionáriusokat, vállalják végre a felelősséget azért is, hogy az asszimilációs index s a lélekszámcsökkenés felfelé ível, markánsabban, mint az egypártrendszer idején. Meg kell ezt tenniük, hiszen immár húsz éve hatalmon vannak.  Annál is inkább, mivel jobb feltételek között gyakorolják a hatalmat. Nem az egypártrendszerű, tekintélyelvű rendszerben kell fellépniük, hanem a demokráciában. SzázaléksokkÚgy tűnik, az oktatási rendszer a kisebbségi politika legneuralgikusabb pontja. A sajtószabadság megnyirbálásának következménye, hogy a magyarok nem vásárolják az újságokat, ezt valahogy pótolni lehet, bár egyre nehezebben. Ám, semmivel sem pótolható, ha politikusaink rossz üzenetet küldenek a kisebbségi szülőknek, mire ők szerb tagozatra íratják a gyerekeiket. Ezt sajnálom, de hiszem, hogy nem a szülőket kell hibáztatni, hanem a bajok gyökerét kellene keresni.  A zombori és az újvidéki közösségek, s általában a szórványok az elmúlt években rossz üzeneteket kaptak. Nem véletlen, hogy az anyaországi politika egyre többször teszi szóvá a szórvány helyzetét, nyilván azért, mert érzékeli a hiányosságokat. A kisebbségi centralizmus bumerángként visszavágott. Az újvidéki szülők annakidején erélyesen tiltakoztak a Magyar Nemzeti Tanács egyik másik funkcionáriusának elképzelése ellen, mely szerint az újvidéki magyar diákokat egy iskolába kell terelni, a többiben pedig meg kell szüntetni a magyar tagozatokat. Szerencsére, a szülői tiltakozás ezúttal sikerrel járt, az iskolák „magyartalanítása” lekerült a napirendről. Ki tudja meddig. Újvidéken és Zomborban a helyzet rosszabbodik, pontosan abban a két városban, ahova rossz üzeneteket küldött (a tanítóképző áthelyezése Szabadkára, a Magyar Szó áthelyezése Szabadkára) a magyar kisebbségi csúcs. Időközben Zentán robbant ki az igazgatóválasztási vita. A zentai gimnáziumi tanárok feltették a kérdést a Magyar Nemzeti Tanács vezetőinek, hogy a hatalom miért utasította el annak a személynek a kinevezését, akit a kollektíva támogatott és miért azt nevezte ki igaz
gatónak, akit a kollektíva tagjai közül mindössze ketten támogattak. „A tanárok aggodalmuknak adtak hangot amiatt is – olvasom a Vajdaság Ma honlapon – mert az elmúlt hónapok eseményei miatt komoly károkat szenvedett az intézmény tekintélye, a kollektíva pedig teljes mértékben kettészakadt. Végül arra kérték a tisztségviselőket, a jövőben próbálják meg figyelembe venni a közösség akaratát és az iskola érdekeit is.” Hetekkel ezelőtt töprengtem, hogy miért nem bízunk a pedagógusainkban? Hová vezet ez? Nem az egyik vagy a másik párt politikusait védeném, hanem a pedagógusokat. Sokkal, de sokkal komolyabban kellene venni őket. Megtörténhet ugyanis, hogy a bizalmatlanság elmélyíti a válságot, és tovább rombolja a magyar oktatási rendszert. Miközben ugyanis a MNT a saját jelöltjét próbálja ráerőltetni a tantestületre, megfeledkezik az úgynevezett „százaléksokkról”. Az újvidéki gimnáziumi tanárokkal beszélgetve ugyanis megdöbbentem állapítottam meg, hogy miről van szó. Ha például egy magyar nemzetiségű tanár a magyar tagozatokon csak a „normájának” 10 százalékát teljesíti, akkor nincs rá semmi garancia, hogy a szerb tagozatokon tanítson, holott szerbiai egyetemen, szerb nyelven fejezte be tanulmányait. Ennek következtében egy földrajztanár, például, öt-hat iskolában tanít a magyar tagozatokon, vagy pedig nyomorúságos fizetés várja. Ha netán ilyen esetek előfordulnak, akkor diszkriminációról lenne szó, hiszen egy oktatási intézmény etnikai okok miatt nem ismeri el a szerbiai egyetemi diplomát. Azon töprengek, hogy szól a törvény? Létezik-e egyáltalán eligazítás?  Milyen a valós helyet? Előfordulnak-e ilyen esetek? Jó lenne, ha a Magyar Nemzeti Tanács megnyugtatná a pedagógusokat, ilyen esetek nem fordulnak elő, ki van zárva, mert a törvény tiltja, törvényszegés esetén a testület azonnal felemelné a szavát, ez sokkal fontosabb, mint egy igazgatói poszt, tehát a pedagógusok aggálya felesleges. Rémeket látnak! Akkor, mint ahogy Majtényi Mihály mondta volt: Lássuk a medvét! Mi történik a tanárokkal?