Történetek két regény között
Visszaemlékezni hatvannyolcra a vadkapitalizmus korában?! Nehéz szabadulni a kényelmetlen emléktől, hiszen már az utcára kilépve is tudatosodhat bennünk nyomasztó emléke: a kudarc, amely utána következett.
Kószálok Újvidék utcáin, ácsorogok a terein, szemlélődöm, nem üldöz többé a történelem csábítása, kiléptem mindenből, hontalan lokálpatrióta lettem, mint ahogy ezt már jó néhányszor elmondtam. Az utcák ikonográfija is a Coca-cola, a nacionalizmus, a félfeudalizmus és a korai kapitalizmus abszurd elegyéről tanúskodik. Kimúlt az a szocializmus, amely ellen lázadtam, s nem az született meg, amit elképzeltem a helyébe.
Bejárom a külvárosokat, az elővárosokat, a városon kívül épült csodálatos villanegyedeket; megcsodálom a fényűző palotákat, melyekhez viszonyítva, a kommunista vezetők hajdani villaházai egyszerű, szerény középosztálybeli családi otthonokra emlékeztetnek. Olyanokra, mint amilyenekben a zürichi tó partján élő svájci kapitalisták illetve a berlini-grunewaldi milliomosok éldegélnek. El kell ismernem, hogy a néhai kommunista elit, a mai feudo-kapitalista jat-sethez képest, hihetetlenül puritán életmódot folytatott.
A jelenkor újkapitalistái túltesznek a kommunista nómenklatúrán, meg nyugati sorstársaikon is. Fürdőmedencéik terjedelmesebbek, mint a kommunistáké volt. Az antikommunisták sokkal több méregdrága épületanyagot, kovácsoltvasat, messzinget, márványt használnak fel, mint a kommunisták. Palotáik nem húzódnak meg a fák és a cserjések árnyékában, mint a kommunista villák, hanem magas kerítéssel körülkerített, biztonsági kamerákkal ellátott jókora telken terjeszkednek, díszkert veszi őket körül, fényárban úsznak, őrző-védő szolgálat vigyáz a háziak nyugalmára, és szemet szúró, hogy lakói sokkal jobban ápolják a giccset, mint az előző nomenklatúra tagjai.
Többé már senki sem botrákozik meg rajtuk.
Írókollégáim java része már alig-alig bírálja a rendszert. Legfeljebb, az egyik párt nevében megkritizálják a másik pártot. Legszívesebben azon verik el a port, akit nem véd egy párt sem. Nem csatlakozni a hatalomhoz főbenjáró bűn – vagy pediglen a balekok megszállottsága. Pártcsatározások dühöngnek, de a rendszer szent és sérthetetlen! Készséggel elismerik, hogy a kapitalizmusnak nincs alternatívája, a nacionalizmusnak sincs, nyilvánvaló, hiszen alternatíva nélküli társadalomban élünk.
Ebbe a környezetbe, semmi szín alatt sem illik bele hatvannyolc emléke, merthogy az a hatvannyolcas illúziók közismerten arról szóltak, hogy mindennek van alternatívája, most viszont semminek sincs. Akkor nagyon nehéz volt eljutni a felismerésig, hogy még a szocializmusban is adva van a választási lehetőség, ma viszont kizárt dolog akár csak arról ábrándozni is, hogy a jelenlegi balkáni vadkapitalizmusnak van, illetve lehet alternatívája.
Úgy éltem át a hatvannyolcas korszakom, mintha homályos szakadék katakombáiban tévelyegtem volna. A mai viszont fényárban úszó szakadék fenekén rendezett garden-partyn zajlik. Még a szakadék is giccses!
Mi és hogyan is történt? Miért is veszítettük el hatvannyolcat?
1941-ben születtem, egy zárt világban nevelkedtem, majd középiskolai tanulmányaim folytatása végett az újvidék közeli kis közösségből-szülővárosomból kiszakadva kerültem Újvidékre. 1956. júniusában, a Papp Pál magyar tannyelvű főgimnáziumba iratkoztam, azonban három hónap múlva, a szeptemberi tanévnyitóra Mosa Pijade vegyes tannyelvű gimnáziumra keresztelték az iskolámat. Csakhogy erről a fordulatról nem beszélt senki: az előző nemzedékek nem szóltak róla; sőt, máig sem vallották meg mit történt 1956. nyarán.
Az első élményem, amelynek volt valami történelmi háttere, az a budapesti 56-os forradalom volt. Egy újvidéki fiúintézetben kollektíven hallgattuk a belgrádi rádió híreit, mely szerint a magyarok az oroszok ellen lázadtak. Hétvégén hazalátogattam Szenttamásra, ahol apám lopva a Szabad Európa Rádió híradásaiból tájékozódott, amely egyfolytában arról beszélt, hogy a magyarok a kommunista diktatúra ellen lázongnak. Apám, minden kétséget kizárólag a Szabad Európa Rádiónak adott igazat, ám a lelkemre kötötte, hogy erről ne beszéljek senkinek. Nem bízott abban a társadalomban, amelyben élt.
1956-tól 1968-ig tartó tizenkét év, tulajdonképpen a ködös illúziók és a titkos bizonytalanság korszaka volt. Be kell vallanom, hogy a legelején derülátó voltam, nekem is voltak illúzióim. Nem születtem főhivatású antikommunistának, mint az egykori párttitkárokból lett mai antikommunisták. A való világ is táplálta illúzióimat. A napszámosok, meg a béresek unokái középiskolába iratkoztak, és azt tervezték, hogy egyetemi hallgatók lesznek. Szüleim a falusi ház gangjának végén fürdőszobát építettek, az utcában néhány módosabb elvtárs személyautót vásárolt. Magától értetődött, hogy először a fontosabb káderek vesznek gépkocsit, azzal, hogy majd később a szegények is sorra kerülnek. A helyi közösség irodahelyiségeiben mindenki kedvére nézhette az olasz tévéadó olasz nyelvű szórakoztató műsorát, miközben az a hír terjedt, hogy rövidesen mindenki otthonában, saját tv-készülék lesz, amely szerb nyelvű műsort sugároz. Nem sokat kellett várni a jóslat beteljesedésére, néhány év múltán, egyre többen vásároltak televíziót. Akkor meg miért ne vált volna be, hogy a szocializmus végül is győztesen kerül ki a kapitalizmussal való versenyből, mint ahogy az iskolában tanultuk?
Mindannyian hittünk a haladásban, az egyetemes fejlődés gondolatának üdvöskéi voltunk, és csak jóval később lettünk a kegyvesztettjei. A második világháború utáni szocialista rendszerben szocializálódott első nemzedékhez tartozom, amely optimizmusra volt ítélve, hiszen semmiféle más tapasztalattal nem rendelkezett, nem ismert más világot, azon kívül, amelyben élt. Még hallomásból sem tudhattak másmilyenről, mert az előző nemzedékek – félelemből vagy konformizmusból? – hallgatásba burkolództak.
Hallgattak arról is, hogy egykor szabadon lehetett gondolkodni vagy beszélni. Sok mindent a némaság fátyla borított. Vannak dolgok, amelyekről még ma is ildomos hallgatni. Szocializációnk történetéhez tartozik, hogy mindig csak a világ egyik oldalát ismertük meg, a másikat soha. Ez élt bennünk akkor is, amikor a világ fordult egyet. Az egyoldalúság leigázott bennünket, és más előjelekkel ugyan, de ma is rabjai vagyunk: most is csak a dolgok egyik felét érzékeljük.
Kötelező iskolai tananyagként tanultam a magyar gaztettekről, az újvidéki „hideg napokról” és borzalmas lelkiismeret furdalással, megszégyenülve távoztam a történelemórákról, ám, soha egy szót sem hallottam az 1944-es, magyarok elleni megtorlásokról, melynek során újra ásni kezdték a tömegsírokat. Nem szóltak erről a végrehajtók, s évtizedeken át az áldozatok hozzátartozói sem – még a legszűkebb családi körben sem.
Derűlátásom mögött a tömegsírok rejteztek.
De, vajon mit ért volna, ha hallunk valamit egy másik világról? Például arról, hogy mi volt a szocializmus előtt. Az idősebb nemzedéknek legnagyobb része plebejusi környezetből kerül ki, olyan családokból származtak, ahol a szegénység akkora méreteket öltött, hogy a gondolat- és szólásszabadságnak nem volt nagy jelentősége. Még ma sem vagyok benne biztos, hogy egy napszámos vagy egy munkanélküli, mit ért a gondolatszabadság alatt.
Családomban, de a szomszédságban is, gyakorta hallottam a kesergést, hogy betevő falatra sincs, de soha, hangsúlyozom: sosem hallottam a szólásszabadság elnyomásáról.
Arra voltunk predesztinálva, hogy szocialisták legyünk, még akkor is, ha a hétköznapi életben egyre gyakrabban szembesültünk a valóság és az eszmék közötti ellentétekkel. 1968. előtt, kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni a ránk oktrojált, kezdetben spontánul vállalt optimizmus, amely azonban egyre inkább rossz közérzetet eredményezett. Az Egy makró emlékiratai című regényemben írtam erről.
Tulajdonképpen első regényem a hazugság koráról szólt. Sokan félreértették ezt a regényt, azt hitték, hogy a hősök amorálisak, holott arról szólt, hogy a társadalom romlott és hazug.
Némi huzavona után, 1968 tavaszán, végül megjelent a kötet, miután az események egyre gyorsabban kezdtek peregni. Ezt követően jött el 1968. június 4-e, az a különleges éjszaka, amikor az egyik belgrádi felüljáró alatt az egyetemi hallgatók megütköztek a rendőrséggel. Másnap meglátogattam egyik költő barátomat, akinek volt tv-készüléke, hogy a híradóban végignézzem az eseményről készült beszámolót. Látni akartam a jelenetet, hogyan ütköznek meg az egyetemisták a rendőrséggel.
Fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy vajon tényleg úgy történik-e minden, mint Párizsban?
Barátom kertes villájában locsolgatta a virágait. Képes volt, egész délután a rózsákról regélni. Türelmesen hallgattam, de fél nyolc előtt megkértem, hogy kapcsolja fel a készüléket és nézzük meg az esti híradót. Az arcán enyhe undor ütközött ki, majd rideg hangon megjegyezte, hogy igen, hallott valamit a belgrádi eseményekről, de ennek ábrázolása nem az irodalom dolga. Felállt és újra a rózsabokrokat mutogatta. Ez egy bécsi magastörzsű tearózsa, mondta, ez pedig egy japánfajta, majd mielőtt a folyórózsák felé indult volna, hirtelen megállt az egyik terebélyes rózsatő előtt. Nincs szebb a Lilli Marlennél, legfeljebb a bódító illatú, bársonyos sziromlevelű, sötétbordó virágú, elegáns Papa Meilland veheti fel vele a versenyt. Türelmetlenül félbeszakítottam, mondván, hogy most hagyjuk a rózsákat, legalább néhány pillantást vessünk a híradó esemény beszámolójára.
A híradóban, az egyetemista tüntetések kapcsán csak huligánokról volt szó, amit egy elmarasztaló kommentár kísért. Barátom szánalmas tekintettel mért végig, majd gondterhelten a fejét csóválta.
Nos, akkor szerintem mégiscsak menjünk inkább vissza a kertbe, javasolta.
Lehet, hogy neki volt igaza. Talán az sem kizárt, hogy mindmáig ez a legbölcsebb tanács, amit valaha is hallottam. Én azonban akkor nem értettem őt, nem hallgattam intő szavára, és alig vártam a másnapot, hogy rohanhassak Belgrádba a történelmi színhelyre, hogy találkozzam barátaimmal, megtapasztaljam a helyzetet, és saját szememmel lássam, hogy mi történik. Útközben az Újvidék-Belgrád autóúton volt szerencsém szemügyre venni a főváros felé vonuló katonaságot. A konvoj láttán, holtbiztos voltam, hogy valami történni fog. Eszembe jutottak, a tizenkét évvel azelőtti napok, amikor az 56-os magyarországi események kirobbanásáról, majd alakulásáról hallgattam a vészjósló jelentéseket. A tájékoztató műsorok rendszeres hallgatójaként, a későbbiekben pedig a magyar menekültekkel történt személyes találkozások sejteni engedték, hogy a történelem tanúja vagyok. Habár, tisztában voltam azzal is, hogy csak távoli tanú lehetek. Az újvidék-belgrádi autóúton, a katonakonvoj mellett elhaladva azonban olyan merész ötletem támadt, hogy esetleg részese lehetek a történéseknek. Azzal a gondolattal kacérkodtam, hogy személyes életem függ az események alakulásától, ami azt jelentette, hogy nagykorúvá válok, felnőtt leszek, saját sorsom alakításában veszek részt. Mert amit addig, vagyis 1968-ig tapasztaltam, az végül is arról szólt, hogy az előző nemzedékek, örök kiskorúságra ítéltek bennünket. Ők alakították a történelmet, ők birtokolták a legendát és a hatalmat; úgy tűnt, hogy mi mindörökké az ő árnyékukban fogunk élni, vagyis száműznek bennünket a történelemből.
Belgrádban a rohamrendőrség bekerítette az egyetem épületét. A látvány egészen furcsa volt, szinte irreális. Előzőleg ugyanis csak filmekben láttam ilyen jeleneteket. Lenyűgözött a félelmetes kép. Nehezen tudtam felocsúdni. A kavalkádban sikerült találkoznom barátaimmal, akikkel egyetértettünk abban, hogy valami történni fog; ezek a napok nem múlnak el következmények nélkül.
Belgrád sohasem volt olyan rokonszenves, mint akkor.
Azokban a vészterhes napokban megértettem, hogy nem csupán rossz közérzetről, hanem rossz politikáról van szó. A valóság segített megérteni saját regényemet. A magam részéről, a szocializmus akkor vesztette el hitelét. Nyomorúságos érzést keltett bennem a felismerés. A derűlátó, de tapasztalatlan nemzedékemből pedig egy hitevesztett, elárvult korosztály lett. A szocializmus letűnt korszak lett, ami helyébe nem lépett semmi, amely többet vagy értékesebbet jelentett volna.
Valójában nem történt semmi. Újra elsikkasztották a történelmet. A belgrádi „lázadás” szocialista operettként zárult. Tito marsall hatásos televíziós-beszédet intézett a nemzethez, amelyben teljes egészében igazat adott az egyetemistáknak, és a támogatásukat kérte. A hallgatók ekkora elismerésre álmukban sem számítottak, örömük határtalan volt, az utcákra özönlöttek, a város főterén körtáncot jártak. Néhány hét múlva kezdődött a represszió. A rendszer ugyanis soha sem tudta megbocsátani, hogy éppen az a mozgalom ingatta meg legitimitását, amely eleve kudarcra volt ítélve.
Hogy ez mit is jelentett valójában, azt másnap megtapasztalhattam Újvidéken. Délelőtt a Vasa Stajić utcában, ahol a városi pártvezetőség és az egyetemista szövetség vezetősége székelt, hosszú menetoszlopra lettem figyelmes. Az ifjúság gondosan megrajzolt transzparenseket eszkábált, amelyeken a következőket írta: „Le a vörös burzsoáziával!”, „Legyünk realisták, kíséreljük meg a lehetetlen!” A fegyelmezett menet a városközpont felé tartott, élén a helyi egyetemista vezetőkkel. A járókelők közömbösen megbámulták őket, a feliratokat azonban figyelembe sem vették.
Amint később értesültem róla, ezen az úgymond, újvidéki egyetemistatüntetésen részt vett az összes aktivista, a párttagoknak pedig kötelező volt a megjelenés. A szónokokat előre kijelölték, a röplapokat idejekorán kinyomatatták. A láthatáron sehol egy rendőrjárőr. Persze, nem csak az aktivisták sorakoztak fel a tüntetők soraiban, hanem nagy számban voltak idealista fiatalok is, akikben még eleven élt a lázadás szelleme, s akiket mélységesen felháborított a szavak és a tettek közötti ellentét. Számomra ez a jelenet volt és marad hatvannyolc legmeghatározóbb élménye. Ilyen volt a hivatalos demonstráció! Az 1982-ben írt újabb regényem, az Áttüntetések című regényem erről a tapasztalatról szól.
Ami azóta történt csak ezt a jelenet ismételte meg. Előre megtervezett, jól megszervezett tüntetések, hivatalos demonstrációk, felvonulások. Majdnem minden évben akad Szerbiában néhány ilyen. A tüntetők soraiban továbbra is ott vannak az idealista fiatalok, akikben még lángol a lázadás szelleme, ám egyelőre fogalmuk sincs arról, hogy miként pusztítják ki majd belőlük ezt a szellemiséget. A hatvannyolcasok harminc év múlva megbűnhődtek a hatvannyolc „bűneiért”, Milosevic zsámolyán pedig csak azok nyertek bűnbocsánatot, akik anno a menet élén masíroztak. Így van ez ma is. A vadkapitalisták még jobban kisajátították és kompromittálták a hatvannyolcat, mint a kommunista nómenklatúra. Az idealisták viszont újra meg újra megszégyenülnek.
Megejelent: Šesdeset osma – lične istorije. Priredio Đorđe Malavrazić (Laslo Vegel: Kompromitovane uspomene). R:BGD.2, Službeni glasnik, Beograd, 2008. Magyarul a honlapon jelenik meg elsőízben