Ki a felelős?

A lenzburgi Literaturhausban, a köszöntő meg a felvezető után, részleteket adnak elő az Exterritórium című regényemből, majd párbeszéd következik. A moderátor, Hanns Ulrich Probst a svájci rádió szerkesztője, aki egyebek mellett Újvidékről is faggat, ahol tavaly nyáron volt alkalma megfordulni. Először Budapesten találkoztunk, aztán leutazott Újvidékre. Már előbb olvasta az Exterritóriumot. Az olvasmányélmény prizmáján keresztül ismerkedett a várossal. Verőfényes időben a péterváradi vár bástyájáról szemléltük a Duna túloldalán elterülő várost, még a panellakásom is megmutathattam. Hosszan mustráltuk panorámát, miközben éreztem, a lüktetését. Az volt a benyomásom a várfalon strázsálva, mintha az infarktus határán lenne. Azonban Újvidék óvárosa, a sétáló utca barátságos volt, olyannyira, hogy szinte felfoghatatlannak tűnt, hogyan létezhetnek ebben a városban gonosz erők. Lenzburgi szerzői estemen egy pillanatban a számon volt, hogy Újvidék történetét a berliniével vessem össze. Aztán mégsem tettem. Lehetetlen összehasonlítani a kettőt, hiszen máshogy verte a sors az egyiket másképp a másikat. Újvidék soha sem volt rokonszenves a nemzetállami központok számára. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a pesti kormány, távolinak és idegennek érezte ezt a várost. Az akkori helyi lapok szerint, rossz néven, mi több, megalázónak vették ezt az érdektelenséget az újvidéki polgárok. A Trianon utáni Jugoszlávia ugyancsak kegyvesztett volt, természetesen az egész Vajdasággal együtt. A második világháború után, állandó gyanakvás közepette harcolt sajátosságaiért, nem véletlen, hogy Milošević elsőként rohanta le, ráuszítva büntető expedicióját, itt kezdte véres jugoszláviai körútját.  Sajnálatos mód Milošević bukása után sem rendeződött a helyzet. Továbbra is, sokszor a legkülönbözőbb oldalról rúgtak bele, nem csak a belgrádi, hanem a szabadkai kiskirályok is. Az est után egy másik helyiségben fogadás és a dedikáció. Az egyik svájci hölgy arra kér, hogy magyarul dedikáljam német nyelvű kötetem. A nagyszülei, anno, a mi vidékeinkről, Dániába vándoroltak, ő fiatalon Svájcba került. Itt él már több évtizede. Nem tud magyarul, de Zürich utcáin sétálva, gyakorta felismeri a magyar mondatokat. Megfordul azok után, akikről feltételezi, hogy magyarul társalognak. Persze, abban sem biztos, hogy magyarul beszélnek, de ennek ellenére, mindig jóleső érzéssel szemléli az utcán távolodó embereket. Ugye, Ön is hallja, Zürich utcáin a magyar beszédet, kérdezte. O, hogyne, természetesen, válaszoltam. Naponta többször is. Megnyugodva veszi át a könyvet és érdeklődéssel böngészi a dedikációt.

Schwamenjdingeben, Zürich külvárosának könyvtárában Nagy Abonyi Melinda olvas fel díjnyertes regényéből. Többek között a Titóról szóló részt is. A Galambok röppennek fel tavaly kiérdemelte a német meg a svájci nagydíjat. Az első svájci írónő, akit német irodalmi nagydíjjal tüntettek ki, jelenti be a műsort felvezető moderátor, némi öniróniával, mert nyomban kiegészíti, hogy Nagy Abonyi Melinda, Szerbia északi tartományából, a Vajdaságból származik, magyar család sarja. A városrészben a szokottnál nagyobb számban laknak külföldi munkavállalók, így nem csoda tehát, hogy a nézők soraiban szép számmal találhatók vajdasági magyarok is, akik számára, mint hozzászólásaikból kiderül, nagy élményt jelentett a regény olvasása, amely jelentős része a Vajdaságról szól. A beszélgetés folyamán az írónő nem csak bátran, hanem erélyesen vállalja a vajdasági magyar identitást. Ha Pesten megfordul, akkor nyelvjárásából még a taxisofőr is felismeri, hogy ő vajdasági magyar. A vajdasági magyarok sokkal vendégszeretőbbek, mint a magyarországi magyarok, teszi hozzá bájosan, majd elmeséli, hogyan élte át a távolban, azokat a szörnyű vajdasági kilencvenes éveket. Számomra hitelesnek tűnt minden egyes szava, hitelesebb, mint azok, akik ugyancsak a távolban élték meg a miloševići háborús időszakot, ezzel szemben úgy tesznek, mintha személyesen szenvedték volna meg az óloméveket. Nagy Abonyi Melinda regénye pedig az egyik leghitelesebb vajdasági textusok közé sorolható. Egyszerű, tiszta mondatokkal írja le a kisvárosi hangulatot, a családi meg az emberi viszonylatokat. Nem kell míveskedni, nem kell „cifrázni a szöveget”, hogy feltáruljon a vajdasági élet szörnyűsége és szépsége. A felszólalók közül az egyik vajdasági magyar származású hölgy, el-elcsukló hangon, a sírás határán, számolt be a könyvolvasás kiváltotta élményekről. Megható irodalmi est volt. Ritkán hallottam a vajdasági magyarok oly lelkes dicséretét, mint tegnap, Zürichben. Vajdaságban élve valahogy hozzászokik az ember, hogy szűkebb pátriánkban a kisebbségi politikusokat szokás dicsérni, nem az egyszerű embereket, a nagymamákat, a dolgos férfiakat és nőket.  Így hát nem csoda, hogy sokszor azok a legnagyobb hősök, akik a pesti vagy a budai kandalló mellől nézték, hogy mi történik „odalenn”. Nagy Abonyi Melinda vajdasági freskója hiteles, nem sorolható a mai „nosztalgiázó hullámba” mert az előtérben főhősének svájci identifikációs drámája zajlik, tehát nem nosztalgiázó irodalmat ír, hanem az idegenség rejtélyes, modern európai jelenségét tárja fel.

Ahogy látom, a Magyar Nemzeti Tanács funkcionáriusa újra szégyenpadra állította a nagybecskereki, a zombori, az újvidéki magyar szülőket, akik – olvasom a vádbeszédet – a kialakult kényszerhelyzetben, szerb tagozatokra íratják gyermekeiket. Néhány hónappal ezelőtt már hallottam ilyesmit, sehol sem találtam megbízható kimutatást arról, hogy mi is történt az elmúlt nyolc esztendőben kisebbségi oktatásügyet illetően, az előző magyar nemzeti tanács uralma idején. Persze, nem a szülőktől kellene kezdeni a számon kérést, hanem a vezetőktől. A csúcsvezetőktől! Nekik kellett volna időben orvosolni a helyzetet, mert nem hiszem, hogy a családfő csak úgy a hasára csap és közli az asszonnyal: „No, Teri, ezután szerb tagozatra íratjuk a lányunkat.” Az illetékes magyar vezetőknek, akiknek a kezében van a hatalom és a pénz (lásd: alapítványok) valamit tenniük kellett volna a jobb feltételekért. Mondják, tették a dolgukat, s íme, a lesújtó eredmény,  Ám, nincs, aki számot adjon a közösségnek! Egyik, az adatokat. lelkiismeretesen elemző barátom, határozott álltása szerint nincs pontos és megbízható kimutatás! Miért? Ő ugyan rábukkant három forrásra, de azok között egyik sem volt teljes, a részletekben pedig, ami azért nem lényegtelen, eltértek egymástól. Végtére is, naiv elvárás volt részemről, miszerint az új Magyar Nemzeti Tanács megalakulásakor készüljön el egy fehér könyv, a vajdasági magyarság állapotáról, hogy négy év múlva mérni lehessen, mit végzett a MNT megbiztatása alatt, hisz az előző nemzeti tanács munkájával úgysem lehet elszámolni. Ezt a rossz tapasztalatot kell megszüntetni! A három város: Nagybecskerek, Zombor és Újvidék felsorolása is inkább a felelősségtől való menekülést jelképezi, ugyanis legkönnyebb a szülőket okolni és nem szólni arról, hogy az elmúlt tíz évben kiknek kellett volna felelősségvállalásról beszámolni. Már csak azért is, mert nem csak erről a három városról van szó, hanem általános trendről, ami a szórványban különösen fájdalmas. A szórvány ugyanis a centralista kisebbségpolitika következményeként el volt hanyagolva. „Mert mi, „szórványmagyarok” megörülünk, ha valaki elhúzza a nótánkat, megörülünk egy izzadt csárdásos, pörköltös estnek, egy-két szónoklatnak, szép, melldöngető magyar szavaknak – nekünk ennyi elég.”, olvasom a Vajdaság Mán Márton István egyik jegyzetében. A mondat pontosan leírja az elmúlt évek szórványpolitikáját. Nálunk a szórvány nem is igényli azt a kivételezett státust, amit az új magyar kormány szórványpolitikája meghirdetett, hanem csak egyenlőséget. De ha megfigyeljük a vajdasági magyar testületek csúcsvezetőit, akkor kiderül, hogy egy, hangsúlyozom, csupán egy tömb magyar vezető – (a szociológusok ugyanis másként határozzák meg a tömbmagyarság fogalmát, és megint másként a vajdasági magyar politikusok) több csúcsfunkciót tölt be, mint az egész szórvány. Azt hiszem, hogy ezt a hatalmi mámort a közelgő népszámlálási adatok sem fogják csillapítani, hiába emlékeztet Semlyén György hogy a népszámlálás után, keserű percek várnak ránk.  A vezetők majd találnak magyarázatot is meg bűnbakot is, de az elszámolástól félnek, mint az ördög a kereszttől.

A másik bánáti német író Richard Wagner a Neue Zürcher Zeitungban hosszú cikkben számol be a keleti és a nyugati Európa között felmerülő különbségekről. Nem csak Magyarországról ejt szót, hanem az Európa két fele közötti, kölcsönös bizalmatlanságról. Húsz évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy Kelet-Közép-Európa totalitarizmus alóli „felszabadulása”, valóságos sikertörténet, ám csakhamar kiderült, hogy cseppet sem véletlenül eresztett gyökeret a régióban az, amit kommunizmusnak neveznek. Ez a tekintélyelvű rendszer csak egy változata volt a kelet-közép-európai hagyománynak, amely szuronyokkal biztosította a rendet és a modernizációt, amivel elnavigálta ezeket a társadalmakat a vadkapitalizmus küszöbére. Ady valamikor Magyarországról, mint Kelet és nyugat között tévelygő Komp-országról írt („Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza”). Az államszocialista diktatúrák után, nyugodtan beszélhetünk „komp-régóról”, arról, hogy a szomszédokkal együtt Kelet és Nyugat között, a két part között téblábolunk. A keleti tekintélyelvűség sehogy sem tud megbékélni a nyugati individualizmussal. A keleti kiskirályok pedig éppen ezzel élnek vissza.  Remélem ez sem tart örökké, esetleg évtizedek múlva fellépő új nemzedékek megérik, miként roskadozik ez a fal is, hogy a végén mindörökre leomoljon, mint a berlini fal.