Kézvédő pajzs és sajtószabadság

Vuk Jeremić, Szerbia külügyminisztere Washingtonban elég erélyes hangnemben tudatta az amerikaiakkal, na meg az amerikai politikusokkal, hogy Szerbia még akkor sem ismeri el Koszovó függetlenségét, ha a hágai Nemzetközi Törvényszék netán elismeri azt. Mi csak akkor méltányoljuk ugyebár a hágai döntéseket, ha az a javunkat szolgálják. A Šešelj féle alkotmány – azért nevezzük így, mert egy betűjét sem lehetett elfogadni, a vajda beleegyezése nélkül – félreérthetetlenül megköveteli az ilyen állásfoglalást. Ha Vuk Jeremić másként viselkedne, illetve másképp szólna, haladéktalanul búcsút vehetne tisztségétől. Értem én, hogy az állami tisztségviselők ragaszkodnak az ország területi integritásához, mivel ezt az alkotmány írja elő, amelynek preambuluma kötelezi az állami tisztségviselőket, hogy körömszakadtáig harcoljanak Koszovóért. Ezt két módon tehetik meg: az egyik a koszovói albánok meggyőzése, hogy népszavazáson fejezzék ki reintegrációs óhajukat. Amit azonban nem Washingtonban és nem is Belgrádban kellene elérni, hanem az albánokkal való közvetlen párbeszédben, amihez talán ajánlatos lenne az albán nyelvtudás, nem csak azért, mert sok albán fiatal már nem tud szerbül, hanem azért is, mert bizonyára így sikeresebb lenne a meggyőzés. A másik módozat pedig, mint ahogy Aleksandar Molnar alkotmányjogász kimutatta: a fegyveres harc. Ez lenne a bizonyíték arra, írja Molnar, hogy a politikusok tartják magukat az alkotmányhoz. Szerencsénkre, ez utóbbiról nem szól a fáma, illetve nincsenek erre utaló jelek. Valahogyan még ezt is kapiskálom. Viszont azt, hogy miért ragaszkodunk annyira a Šešelj féle alkotmányhoz, sehogyan sem tudom felfogni.

Vajon hogyan formálódott volna Krúdy prózája, kocsmák nélkül? Száraz rideg, hermetikus, és „experimentális”, pont olyan, amilyent a kékharisnyák imádnak.

Balszerencsénkre a katasztrófa nem akkor következett be, amikor elkerülhetetlen volt. Bizonyára akkor fog megtörténni, amikor már senkit sem érdekel.

Márai Sándor a fordulat évében, vagyis 1948-ban epésen jegyezte meg, hogy a legellenszenvesebb alakok egyike az a „nemzetmentő”, aki a „nemzetmentést egybeköti a buzgó és gátlástalan vagyonmentéssel”. Néhány évvel ezelőtt, az egyszerű emberek érvei alapján, nyilvánosan jómagam is feltettem a kérdést, miszerint felbukkant-e ilyen jelenség a vajdasági magyar közéletben. Legalább egyetlen egy esetben?! A válasz kizárólagos nem volt. Szóba sem kerülhet – jelentették ki erélyesen. Minden kisebbségi politikus keze tiszta. A sajtóban szorgalmasan nyilatkoztak sikereikről. Szerénytelenségben sosem voltak híján. Emberfeletti áldozatok? Igen! Óriási sikerek? Igen! Visszaélések? Nem! Itt szentek és sérthetetlenek uralkodnak és parancsolnak. Ezek után – gondom én – a Guinness Rekordok Könyvében van a helyünk! Ez azért is óriási szenzáció, mivel köztudott, hogy Szerbiában továbbra is vérbeli pártokrácia uralkodik, egészen archaikus kiváltságrendszerrel. A pártok olyanok, mint a törzsek, rajtuk kívül nincs élet. A tőke és a politika összefonódása olyan méretű, ami kedvez a különböző maffiózóknak. Ez nem titok, elegendő csak felnyitni a napilapokat, hogy meggyőződjünk róla. A magyar kisebbségi sajtó is bőven tálalja ezeket a skandalumokat, a „mieink” ügyében azonban néma marad. Ez még hosszú ideig tabu téma lesz. Nálunk Márait is cenzúráznák.

Kellemes meglepetésként ér az Alte Schmiede felkérése, hogy vegyek részt a bécsi őszi irodalmi napokon. Azon töprengek, hogy hogyan utazzak nagyapám fővárosába. Szeretnék valamilyen eddig ismeretlen útirányt kitalálni. Semmiképp sem mennék vonaton. Repülőgéppel sem. Csak sajnálni tudom, hogy nincs személygépkocsim. Talán akkor Fiumét érintve Ljubljanán keresztül autóznék, esetleg megpihennék egy alpesi motelben.

A tiszteletdíjamból vettem egy 500 Wattos sövénynyírót, szép zöld kézvédő pajzzsal. A napokban ugyanis nagy vágóollóval nyesegettem a kerítést, ami után úgy sajgott a csuklóm, meg a tenyerem, hogy alig bírtam megérinteni a tasztatúra billentyűit. Még a kötetet sem tudtam tartani a kezemben. Úgy éreztem, legalább két napot vesztettem az életemből. A szomszéd virágárus szerint olcsón jutottam a nyírószerszámhoz. Jó vásár volt, mert kézvédő pajzs is jár hozzá, ami nélkül gyorsan felsebezném a kezem. Alig várom, hogy kipróbáljam a masinát illetve a kézvédő pajzsot. Talán ilyesféle kézvédő pajzs kellene írás közben is, mert attól tartok, hogy a sajtószabadság rövidesen még nagyobb veszélybe kerül.  Akik felelőtlen ígéreteket tesznek, egyre jobban cenzúráznak. A vajdasági magyar közéletben újra erősödik az autoritativ hang, s egyre nyíltabban hirdetik a többségi despotizmus igéit. Mit szólna ehhez Tocqueville, aki szerint a demokráciát a többségi despotizmus is fenyegeti. Vagy mit szólnak mindehhez Bibó István, aki szerint a demokrácia a többség uralmát jelenti, de ugyanilyen fontosnak tartotta annak korlátozását, visszaszorítását, vagyis hogy senkinek és semminek ne legyen teljhatalma. Vita nincs, a „függetlenek”, az úgymond holdudvarbeliek, és a civilek bájosan bólogatnak. Baljós jelek!

Belgrádba utazom. Fellépésem van. Közreműködök a 10 éves jubileumát ünneplő Peščanik-rendezvény ünnepi műsorában, amelyet a Jugoszláv Drámai Színházban tartanak, majd a születésnapi buli a Dekontaminációs Kulturális Központban folytatódik. A rendezvény előtt találkozom Latinka Perovićtyal, Vojin Dimitrijevićtyel, Srdja Popovićtyal és még sok-sok Belgrádban élő ismerőssel, jó baráttal. Úgy érzem magam, mint a kilencvenes években, amikor létrejött a „másik Szerbia” elnevezésű értelmiségi mozgalom, azzal, hogy akkor a belgrádi Egyetemista Központban gyűltünk össze. Nincs kedvem leírni, hogy Milošević ellenességből verbuválódtunk, részben azért, mert manapság mindenki Milošević ellenességgel éktelenkedik, még azok az értelmiségiek is, akiknek pártja Milošević pártjával technikai vagy másféle koalícióban volt. Így vagy úgy, de megértették egymást. Nem csak eme erkölcsi köpenyegforgatás miatt nem redukálnám Milošević ellenességre a „másik Szerbia” nevű tömörülés jellemzését. Többről volt szó. A puszta Milošević ellenesség még nem komoly politikai program.  Másféle társadalomról, másféle politikáról és másféle kultúráról; a szabadságról kell beszélni. Bizanyitandó, 2000. október 5-e utáni időszak. Akik addig úgymond csupán Milošević ellenesnek vallották magukat, könnyűszerrel befészkelődtek az új hatalomba, némi módisítással folytatták Milošević művét. Djindjić próbálkozott ennek a gyakorlatnak a megakadályozásával, de őt meggyilkolták, sőt, máig sem sikerült megvilágítani e politikai gyilkosság hátterét, hiszen csak azok kerültek börtönbe, akik meghúzták a ravaszt. Rövid idő leforgása alatt, akik csupán Milošević ellenesek voltak, minden lelkiismeret-furdalás nélkül álltak Koštunica szolgálatába. Azok is, akik előzőleg Djindjić híveiként tetszelegtek. Ami teljesen abszurd dolog, hiszen két egymást kizáró politikai irányzatról van szó. Ezt nemcsak hogy Djindjić állította, hanem Koštunica is hangoztatta, amikor Milosevicet kiszolgáltatták – amit Djindjić rendelt el – a hágai bíróságnak, és amit Koštunica államcsínynek minősített. Ez a legsúlyosabb vád, amivel egy kormányfőt vádolni lehet. Ezek után elfoglalták a tisztségeket, behódoltak a restaurációnak. A Koszovó-rezolúcióról folyó parlamenti vitában Ivica Dačić ironikusan jegyezte meg: „Nem értem, miét kellett bennünket október 5-én leváltani, ha a mi politikánkat folytatjátok.” Erre a kijelentésére, máig nem  mert neki senki sem válaszolni. Viszont Ivica Dačić kérdése, ha nem is teljes mértékben, de jogos. Valójában október 6-ától az „emberarcú miloševićizmus” korszaka köszöntött be, mint ahogy ezt már azokban a napokban a Danasnak adott interjúmban nyilatkoztam. Vagy, ahogy az Időírás, időközben címmel kiadott naplójegyzeteim tanúsága szerint 2000. október ötödikéjének éjszakáján lejegyeztem: „Újra győzött a nacionalizmus”. Bizonyára tudta ezt Djindjić is, csak nem akarta tudomásul venni. Inkább ezt az „emberarcú miloševićizmust” kétségbeejtő kompromisszumokkal akarta felülmúlni, ám az ellenfél erősebbnek bizonyult mert a kormányfőt megölték. A Peščanik tíz éve valójában a kilencvenes évek utóéletéről szól, vagyis erről az évezredről. Arról, hogy továbbra is tekintélyelvű társadalomban élünk, egy pártokrata világban, tele korrupcióval, degradált kulturális és erkölcsi értékrenddel. A Peščaniknak szentelt búcsúesten, ott a belgrádi színház nagytermében, ahol három évtizeddel ezelőtt annyi kiváló színielőadást láttam, hivatkoztam arra, hogy öt-hat évvel ezelőtt már felhívtam a figyelmet arra a jelenségre, hogy ha az uralmon levő belgrádi jet-set, 2000 után némán szemléli, hogyan verik a Vajdaságban a kisebbségieket és a romákat, akkor egy napon Belgrádban ütlegelni fogják a másként gondolkodó demokratikus értelmiségieket és a – külföldi turistákat. Lám, bekövetkezett! Ha pedig a bűnösöket rendre felmentik, ami szintén bekövetkezett, akkor a politikusok kénytelenek lesznek állig felfegyverzett testőrséggel járni-kelni országszerte. Esetleg páncélmellényt öltenek. A páncélmellény használatáról nem tudok, mert az indiszkréció lenne, ellenben tapasztalom, hogy a testőrségek egyre népesebbek. Ahol pedig testőrség ügyködik, ott páncélmellény is akad. Páncélmellényben, pedig nem létezik kormányozni, mert ez esetben nem a politikus formálja a páncélmellényt, hanem a páncélmellény alakítja a politikust.