Kétszer kettő mégis négy!

Őszinte sajnálattal olvasom, hogy a Pannónia Alap négy kuratóriumi tagja eszmecsere helyett saját magukat cáfolták, hetet-havat összehordtak, hogy elhomályosítsák a tulajdonosi viszonyokat. A tények viszont őket cáfolják. A Műsorszórási Ügynökség hivatalos honlapja (http://www.rra.org.rs/index.php?task=emiteri&id=50&kategorija=5) pontosan regisztrálja, hogy a kuratóriumi tagként bemutatkozó dr. Gábrity Molnár, Irén, Árpási Ildikó, Varga László más magánszemélyekkel együtt (két palicsi, tíz szabadkai) tulajdonosok is. Így írja: tulajdonosi struktúra. (vlasnička struktura). Ebben rubrikában tüntetik fel a tulajdonosokat, sok helyütt még azt is, hogy melyik tulajdonos hány százalékkal rendelkezik. A Műsorszórási Ügynökség adatait a Pannon Rádió tulajdonosai szolgáltatták, és számomra ez hivatalos forrás. Miért kell ezt a tulajdonosi státust a vajdasági magyarság előtt titkolni? Miért tiltják meg a magántulajdonosok, hogy ezt idézzem? Kétszer kettő mégis négy marad akkor is, ha a Pannon Rádió három tulajdonosa azt bizonygatja, hogy nem négy, hanem öt. A hivatalos honlap szerint ők magánszemélyek és magántulajdonosok. Ha ez nem tetszik nekik, akkor cáfolják a hivatalos honlapot és önmagukat, ne engem.

A tulajdonosok egyébként elismerik, hogy a rádiójukat közpénzekből finanszírozzák, ezt állítottam én is, akkor mit cáfolnak? Megint azt, hogy kétszer kettő öt? Az éterben sugárzott műsorról írtam, ennek hatósugarát ők is elismerik. Hálásan köszönöm, csak azt nem értem, hogy mit cáfolnak. Hogy van internet és kábel? Ezt bármelyik elektronikus média megteheti, amelyiknek van tőkéje. Azzal mosakodnak, hogy létezik egy törvénytervezet, amely szerint a „megszűnő közcélú alapítványok vagyona kizárólag más, hasonló célok megvalósítására alakult alapítványra vagy egyesületre szállhat át”.  Nagyon helyes, de erről a törvényről majd akkor beszélünk, ha életbe lép. Ha megszavazza a képviselőház. Most azonban ez a törvény nem hatályos, ezért nem lehet érvelni vele. Azt akarják talán mondani, hogy már 2007-ben tudták, hogy milyen törvényt hoz a parlament 2010-ben? Ejnye, ejnye! A legszívesebben felkérném őket, hogy megannyi komoly funkció birtokában ne tegyék magukat nevetségesé! Arról nem is szólok, hogy könyvtárnyi szakirodalom szól arról, hogy a magántulajdonú médiát, anélkül hogy eladnák, politikai és pénzügyi tőkévé lehet konvertálni. Hatványozottan érvényes ez az elsődleges tőkefelhalmozódás korában.

Csakis a hatalmi hübrisszel magyarázhatom, hogy a tulajdonosok csapatostól durván nekem rontanak, csupán azért mert – nagyon udvariasan, kérdőjeles mondatokkal – racionális szabályok kidolgozását javasoltam. A sajtóban elhangzott vádakat olvasva (még az anyaországi honlapokon is rábukkantam arra a kitételre, hogy a Pannon Rádió esetében „növekszik a magán személyek részesedésének az értéke is”, de az anyaországi médiát nem cáfolták) jóindulatúan javasoltam, rendezni kéne a vitás kérdéseket, például, független ankétbizottság megalakítását ajánlottam, annál is inkább, mert ez esetben a Magyar Nemzeti Tanács tagjai között tulajdonosok is vannak. Azért javasoltam az ankétbizottságot, hogy az ártatlanokat ne érje vád, aki pedig vét, azt felelősségre kell vonni. Ez közpolitikai axióma. Miért lenne sértő? Egyetértően idézik ezt a mondatot, de menekülnek a független ankétbizottság gondolatától, mint az ördög a kereszttől. Akinek tiszta a lelkiismerete, az maga kéri az ilyesféle bizottságot. Nem álltam az egyik oldal pártjára sem, hanem demokratikus procedúrát javasoltam. Ez lenne a sértés? Vallom, hogy a Magyar Nemzeti Tanácsnak az egyenlő esélyek érvényesítése érdekében előbb kellett volna hozni a mindenkire érvényes szabályokat, ami nem csak a Pannónia Alapra vonatkozik, s aztán hozzon döntéseket arról, hogy melyikben vállal résztulajdonosi szerepet. Merészkedtem állítani, hogy a jelenlegi helyzetben közpénzek elosztásakor a szórványra kellene összpontosítania, mert ott van a legnagyobb szükség közösségformáló médiára. Bánatban, például! Már ez is sértő a tíz szabadkai és két palicsi magántulajdonos számára? A gondokat sorolni lehetne tovább, egészen a 11 helyi magyar nyelvű műsor megszűnéséig. Ez senkinek sem fáj? Ez senki részére nem sértő? Emiatt Varga László, a VMSZ tagja, aki nem csak a Pannon Rádió egyik tulajdonosa, hanem országgyűlési képviselő is, vagyis tagja annak a pártnak, amely annakidején a szerbiai parlamentben elfogadta az a kisebbségi műsorok megszűnését elősegítő törvényt, nem érez éppenséggel semmilyen lelkiismeret furdalást?

Persze, vannak köztünk tényleges különbségek, amelyekről lehet, és szükséges vitát nyitni. Én ugyanis ellenzem a média és a hatalmon levő politikai elit összefonódását. Hogy félreértés ne essék, nem ellenzem a magáncégek stimulálását, a Pannon Rádióét sem, csak a magáncégek és a politikai elitek összefonódását bírálom. Ha azonban Varga László, a VMSz tagja ellentétes véleményen van, akkor mondja ki nyíltan, ne vegye sértésnek mások véleményét. Beszéljen úgy, ahogy cselekszik. Képviselőként vallja be, hogy miért nem tett módosító javaslatot a nemzeti tanácstagság és más testületekben való szereplés közötti összeférhetetlenségi normákról. Kötelessége erről a kisebbségi közvéleménynek beszámolni, ezért kapja a magas fizetését, s nem illendő, hogy képviselőként egy magánrádió pecsétes papírját lobogtassa előttem. Az aláírókkal szemben úgy vélem, hogy sokkal fontosabb az terv, amelyet a funkció és privát rádió nélküli magyar pedagógusok javasolnak, a vajdasági szórványvidékeinket felölelő Magyar Szórvány Rádió és Televízió létrehozását. Ilyesmit sugalltam én is. Erre kellett volna fordítani a közpénzeket. Varga László úgy véli, hogy azt a magáncéget kell támogatni, amelynek ő (is) a tulajdonosa.

De talán még nem késő. Vizsgázzanak nyilvánosan, ebből kiderül, hogy ki mit véd, a magántulajdonát vagy a kisebbségi közösséget! Tisztességes és méltányos javaslattal állok elő. Ha dr. Gábrity Molnár Irén, Árpási Ildikó, Szilágyi Dorottya, Varga László és a többi magántulajdonos valóban a közérdeket szolgálják, akkor mondjanak le a Pannon Rádió résztulajdoni jogáról és ruházzák át a bánáti, a bácskai és a szerémségi civilszervezetek és egyesületekre. Pontosabban: 12 civilszervezet illetve egyesület javára. Vesztesség nem éri őket, hiszen azt állítják, hogy ebből semmi hasznuk sincs. Akkor bizonyítsanak a hölgyek és az urak! Én leszek az első, aki üdvözölni fogja nemes gesztusukat. Remélem, pecsétes levéllel és hiteles aláírással igazolják, hogy elfogadták javaslatomat!

Elhunyt Utasi Csaba. Puritán volt ez életben, maximalista a szellemi kérdésekben. Komplex irodalomelméleti személete szintézist kutatta a korban, amely nem tűrte a szintézist. A nehezebb utat választotta, amikor a könnyű út túlságosan csábító. Régi naplójegyzeteimet lapozgatom. 2004 májusában Budapest kellős közepén Utasi Csaba járt az eszemben. „Ő lett nemzedékünk legnagyobb remetéje. Lehet, hogy éppen ezért neki kellene feltérképeznie elmagányosodásunk nagy történetét”, írtam. Aztán egy bécsi bejegyzés 2004-ből: Álmomban megjelent az újvidéki fiúintézet. Felrémlett előttem „a baranyai származású Utasi Csaba. Komor, tartózkodó fiú volt, már akkor megkísértette a baranyai mélabú.” 2009-ben már betegségeskedett, s néhányszor találkoztunk az újvidéki Mystic kávézóban. Kivonult a közéletből, barátkozott a magánnyal, amelyben világosabban és pontosabban látott mindannyiunknál. A baranyai remete, aki talán nemzedékem első konzervatívja volt, komolyan vette a konzervatív és nemzeti gondolat pátoszát, gondterhelten konstatálta miként torzitják el azokat az erkölcsi, nemzeti és esztétikai értékrendet, amelyeket egy élten át vallott. Talán ezért sincs tanítványa, mert magasak voltak a mércéi. Aztán következett 2010 tavaszán irt naplójegyzet. Az újvidéki teraszokon a lap-topom fölé hajoltam, hogy leírjak néhány mondatot, melyek, lehet, soha sem látnak napvilágot. Felidéztem az egyik, 1999 májusában játszódott jelenetet. „Gyakorta láttam a sugárúton, Utasi Csabát – írtam a számomra NATO légitámadás egyik emlékezetes jelenetéről – amint aktatáskáját cipelve baktatott, hogy órát tartson az újvidéki Magyar Tanszéken. Addig rendben lesz minden, gondoltam magamban, amíg Utasi barátom előadásokat tart; a galiba akkor kezdődik, ha majd az órák elmaradnak.” 2010 májusában a Mystic kávézó teraszán a tiszta kék eget figyeltem, meg a sugárúti járókelőket, de nem tűnt fel a táskáját lóbáló Utasi Csaba. Naplómban ennek is maradt írásos nyoma. „Némi aggodalommal telefonálok neki,” írtam, „felveszi a kagylót, és elmondja, hogy betegsége továbbra sem teszi lehetővé a sétákat. De nem csak személye hiányzik a sugárúton, hiányoznak az írásai is, különösen ma, amikor nagy szükség lenne rájuk, annál is inkább, mert az általa képviselt mérsékelt konzervativizmusra nagy szükség lenne szellemi életünkben. Sajnos, ez a legnagyobb paradoxonunk egyike: a hagyomány óvatos és megfontolt ápolásának alig van hagyománya. A modernség kifulladt, a konzervativizmus hiányzik, csak a populizmusnak és a modernség mímelésének van ázsiója.”

Pár hónap múlva örökre távozott közülünk. Vigyázó szemét nem veti többé ránk. Szigorú ítéleteivel nem ment fel többé bennünket. Elárvultunk, de talán enyhítünk magányunkon, ha újra olvassuk műveit, mert a kegyetlenül múló idő előbb vagy utóbb arra kényszerít bennünket, hogy jobban olvassuk, mint eddig. Az utolsó sétánkon megdöbbenten hallgattam keserű szavait. Arról beszélt, amiről senki sem mer, vagy csak félve szól, hogy az utolsó húsz évben is utat tévesztettünk. Úgy éreztem, hogy vagy elmond mindent, vagy önkéntesen a halál felé indul. A remete hű maradt önmagához: a halált választotta.  Tudta, hogy soha sem volt szabad mindent elmondani – most sem.