Jaj annak a nemzetnek, amelynek sok hősre és élharcosra van szüksége

A Sterija Játékok néhány jobb előadása után Peter Weiss dokumentumdrámáit olvasgatom. Azon töprengek, hogy hogyan játszanák ma Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában című drámát? Kiherélnék? Kitompítanák az élét? Mikor merik kimondani az igazságot a „bársonyos forradalom” gyerekei? Egyáltalán, akad-e olyan formátumú rendező, aki az új tabu-témák feltálalásával merné színpadra állítani e szöveget? A nyolcvanas években Magyarországon megtette ezt Ács János, az egykori Jugoszláviában pedig Haris Pašović.  Most már csak a langyos világfájdalom illata lengi be a csendes és békés szellemi tereket.  Az értelmiség unalmában elnémult, el a lét rejtelmeivel bíbelődik. Ha nagyon muszáj szólni, akkor megalázkodva ismételgeti a vezető politikusok szólamait. Ha meg muszáj káromkodni, akkor szidja a kommunizmust Akinek szerencséje van, az kap egy sámlit vagy netán fotelt is, és cserébe nagyokat bólogat. Hozzá némi „zsebpénzt” is. Néha négyszemközt elrebegi, hogy ő ugyan másként gondolkodik, és a zsebpénz is csekély, ami igaz is. Soha nem árulta magát ilyen olcsón az értelmiség, mint a vadkapitalizmusban.. Ostorozza a régi vezetőket, s pukedlizik az újak előtt. Pontosan úgy viselkedik, mint a kommunisták, akik 1952-ben szidalmazták a letűnt rendszert.

Nem sugározza többé műsorát a B92-es rádión a Pešćanik. Szerkesztői ugyanis elvárták volna, hogy a médiaház elnézést kérjen a nézőktől, mert két vendége Kosta Čavoški és Ljiljana Bulatović az egyik műsorban tagadta a srebrenicai genocídiumot és dicsőítette a hágai bíróság által genocídiummal vádolt Ratko Mladićot. A médiaház igazgatója megtagadta a kérelmet, amivel megtagadta a médiaház múltját. Már huzamosabb ideje tudomásul kellett venni, hogy ez a médiaház sem a régi, s nem csoda, hogy egykori hűséges nézői egyre inkább az internethez pártolnak. De ez a műsor maga volt a bukás. Először azt gondoltam, hogy valami tévedésből olyan újságírónőre bízták a feladatot, aki képtelen ellátni feladatát. Abban reménykedtem, hogy a szerkesztőség másnap elnézést kér a szakmai skandalumért. Ez lett volna méltó ehhez a televízióhoz. De nem ez történt. Az igazgatóasszony megvédte a műsort, azzal a jelszóval, hogy a kereskedelmi adónak mindent szabad. Kezdődik tehát a kiárusítás.

Mitja Velikonja fiatal szlovén kulturológus könyvet irt a „titosztalgiáról”, amelyben kifejtette, hogy a „nosztalgikusok” nagy többsége nem a restaurációt kívánja, hanem a jelenlegi politikai elitet ítéli el, s ebben a kontextusban a titosztalgia utópikus diskurzussá válik. A titosztalgiát értelmezi Todor Kljujić is, aki két irányzatot észlel. Az egyik a turisztikai titoizmus, a másik a heves antikommunizmus, amely hol azt rója fel Titónak, hogy diktátor volt, hol pedig azt, hogy nemzeti identitást rombolta. Az egykor „testvériség-egységben” élő „nemzetek és nemzetiségiek” hangadói ma arról szónokolnak, hogy Tito a nemzeti érzést semmisítette meg. Természetesen mindegyik szónok csak a saját nemzetének, avagy nemzetiségének rombolását kárhoztatta. Ennek okán a legerősebbek egymás torkának estek. A tárgyilagos ítéletet akadályozza az is, amire Slavuj Žižek mutatott rá, hogy a megrögzött antititoisták nagy része Tito kritikátlan híveinek soraiból kerül ki. Legjobb illusztrációja ennek Ratko Mladić, a szuperlojális kommunistából genocídiummal megvádolt nacionalista. Mladic csak egy szélsőséges, brutális és véres példa, aki Hágában majd azzal védekezik, hogy a nemzetét védte. Kicsiben azonban nemzeti parfümmel illatosított volt titoista hősködik e tájban. Belőlük lettek az új „nemzeti hősök”, akik manapság úgy szaporodnak, mint a gombák. Jaj annak a nemzetnek, amelynek sok hősre és élharcosra van szüksége.

Dobrica Ćosić naplójegyzeteit tartalmazó új könyvében (Idegen században) is Josip Broz Titót nevezi a szerb identitás legnagyobb rombolójának. Szerinte Tito a szerbekből ki akarta irtani a nemzeti érzést, a vajdasági és a boszniai szerbeket pedig „szerbtelenítette”. Egy dolgot viszont nem domborított ki, éppen azt, amiért Tito felelőssége mérhetetlen: az 1944/45-ös bűncselekményeket, többek között a német- és magyar tömegsírokat.  Ha az elkövetkező évtizedekben Amerika marad a világ vezető országa, írja, akkor a szerbekre a kazársors vár, vagyis eltűnnek a föld színéről. De ennél is tovább megy. A nemzet atyja, a romantikus nemzetfelfogás zászlóvivője a kriminalizált szerb nemzetről ír. A nemzeti romantikát és a nemzeti nihilizmust csak egy hajszál választja el.

Bemutató az Újvidéki Színházban (Alabama song, rendezte: Rahim Burhan). Az előcsarnokban feltűnik Döbrei Dénes, először azt hittem, a szemem káprázik. Kevés színészt láttam, akiben ily szerencsésen párosult volna a jellem szilárdsága és a játék rugalmassága. Az Áttüntetésekre terelődik a szó. Egy nemzedék ezzel az előadással indult, aztán szétszóródott. Kit Párizsba, kit Svédországba, kit Magyarországra vetette a sorsa. Jó volt hallani az újvidéki közönség tapsát. Úgy hallgatom, mint valamiféle cinkos és dacos életjelet. A párás és szeszélyes újvidéki nyáréjszakákban esti beszélgetések Rahim Burhánnal. Feltörnek belőlünk az emlékek, amelyekből holnap szürrealista történetek lesznek. Vagy abszurd drámák. A valóság régen tőrbe ejtett bennünket – maradt az irodalom vagy a színpad.

Bíztam benne, hogy a demokrácia tiszteli a szabadságot. A keleti demokrácia, amely rátehénkedett a volt szocialista országokra, nem a szabadságot védi, hanem a pártokat. Ezért hordják oly sokan az aranyszínű pártbilincset.

Szókratész az expressz-kapitalizmusban

Akik időnként szolgálatkészen felemelik a kezüket, hogy az igen-re szavazzanak, ne feledjék el, hogy Szókratészt szavazattöbbséggel, vagyis demokratikusan ítélték halálra. Ezt főleg a jelenleg tomboló expressz-kapitalista demokráciában érdemes szem előtt tartani.

Hazavágynak. Valamilyen fontos posztra vadásznak.

Zivatarok és mennydörgések után reggelente meglocsolom a teraszon a virágokat, s hallgatom a Búza tér felől érkező robbanásszerű zajokat. A környékem forgalmas, megszoktam az állandó idegtépő hangzavart. Évek óta figyelem hogyan emelkednek magasba a tömbház körüli fák, ez az egyedüli vigasztaló a tájban, amit naponta szemlélek a dolgozószobámból. A teraszról figyelem a fák szépen dúsuló lombozatát. Amikor beköltöztem a lakásba, kis csenevész fácskák voltak, észre sem vettem őket, nem gondoltam arra, hogy együtt öregszünk meg. Bámulom a kéklő eget, de nem tudok benne gyönyörködni, mert az ég ugyanolyan közömbös, mint egy divatos gondolat. Kezdődik a nap, amit a Neoplantának szentelek. Holnap érkezik a lányom, Párizsból. Bizonyára Párizsba fog csalogatni, Párizs környékén van egy kertes ház, s nagyobb lesz a nyugalmam. Onnan húsz per alatt Párizsban lehetek. Valami mindig visszatart. Valamit be kell fejeznem. Nem csupán egy könyvet, hanem valami mást is. Gondolni sem merek rá.

Közép-Kelet-Európa nagyvárosaiban gyanús suhancok flangálnak. Elegük van a demokráciából, a humanizmusból, a szabadságból. Fogalmuk sincs arról, hogy a demokrácia még messze van, a humanizmusról csak ünnepi alkalmakkor beszélnek, a szabadság pedig csalóka. Elegük van a karrierista politikusokból, akik csak a saját zsebükre dolgoznak. Elegük van a szófogadó, haszonleső, sunyi szülőkből. Elegük van mindenből. Kalandra vágynak, és az erőszakot bálványozzák. A szélsőjobb szólamok jelentik az utolsó szalmaszálat és a nagy kalandot. Attól félek, ilyenek egyre többen lesznek.

„De mit tanult ez a nemzet Trianonból? Semmit!”, jajdult fel Márai Sándor 1944 telén. „Felnevelt egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen középosztályt, s utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség.”

A Sterija Játékok néhány jobb előadása után Peter Weiss dokumentumdrámáit olvasgatom. Azon töprengek, hogy hogyan játszanák ma Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában című drámát? Kiherélnék? Kitompítanák az élét? Mikor merik kimondani az igazságot a „bársonyos forradalom” gyerekei? Egyáltalán, akad-e olyan formátumú rendező, aki az új tabu-témák feltálalásával merné színpadra állítani e szöveget? A nyolcvanas években Magyarországon megtette ezt Ács János, az egykori Jugoszláviában pedig Haris Pašović.  Most már csak a langyos világfájdalom illata lengi be a csendes és békés szellemi tereket.  Az értelmiség unalmában elnémult, el a lét rejtelmeivel bíbelődik. Ha nagyon muszáj szólni, akkor megalázkodva ismételgeti a vezető politikusok szólamait. Ha meg muszáj káromkodni, akkor szidja a kommunizmust Akinek szerencséje van, az kap egy sámlit vagy netán fotelt is, és cserébe nagyokat bólogat. Hozzá némi „zsebpénzt” is. Néha négyszemközt elrebegi, hogy ő ugyan másként gondolkodik, és a zsebpénz is csekély, ami igaz is. Soha nem árulta magát ilyen olcsón az értelmiség, mint a vadkapitalizmusban.. Ostorozza a régi vezetőket, s pukedlizik az újak előtt. Pontosan úgy viselkedik, mint a kommunisták, akik 1952-ben szidalmazták a letűnt rendszert.

Nem sugározza többé műsorát a B92-es rádión a Pešćanik. Szerkesztői ugyanis elvárták volna, hogy a médiaház elnézést kérjen a nézőktől, mert két vendége Kosta Čavoški és Ljiljana Bulatović az egyik műsorban tagadta a srebrenicai genocídiumot és dicsőítette a hágai bíróság által genocídiummal vádolt Ratko Mladićot. A médiaház igazgatója megtagadta a kérelmet, amivel megtagadta a médiaház múltját. Már huzamosabb ideje tudomásul kellett venni, hogy ez a médiaház sem a régi, s nem csoda, hogy egykori hűséges nézői egyre inkább az internethez pártolnak. De ez a műsor maga volt a bukás. Először azt gondoltam, hogy valami tévedésből olyan újságírónőre bízták a feladatot, aki képtelen ellátni feladatát. Abban reménykedtem, hogy a szerkesztőség másnap elnézést kér a szakmai skandalumért. Ez lett volna méltó ehhez a televízióhoz. De nem ez történt. Az igazgatóasszony megvédte a műsort, azzal a jelszóval, hogy a kereskedelmi adónak mindent szabad. Kezdődik tehát a kiárusítás.

Mitja Velikonja fiatal szlovén kulturológus könyvet irt a „titosztalgiáról”, amelyben kifejtette, hogy a „nosztalgikusok” nagy többsége nem a restaurációt kívánja, hanem a jelenlegi politikai elitet ítéli el, s ebben a kontextusban a titosztalgia utópikus diskurzussá válik. A titosztalgiát értelmezi Todor Kljujić is, aki két irányzatot észlel. Az egyik a turisztikai titoizmus, a másik a heves antikommunizmus, amely hol azt rója fel Titónak, hogy diktátor volt, hol pedig azt, hogy nemzeti identitást rombolta. Az egykor „testvériség-egységben” élő „nemzetek és nemzetiségiek” hangadói ma arról szónokolnak, hogy Tito a nemzeti érzést semmisítette meg. Természetesen mindegyik szónok csak a saját nemzetének, avagy nemzetiségének rombolását kárhoztatta. Ennek okán a legerősebbek egymás torkának estek. A tárgyilagos ítéletet akadályozza az is, amire Slavuj Žižek mutatott rá, hogy a megrögzött antititoisták nagy része Tito kritikátlan híveinek soraiból kerül ki. Legjobb illusztrációja ennek Ratko Mladić, a szuperlojális kommunistából genocídiummal megvádolt nacionalista. Mladic csak egy szélsőséges, brutális és véres példa, aki Hágában majd azzal védekezik, hogy a nemzetét védte. Kicsiben azonban nemzeti parfümmel illatosított volt titoista hősködik e tájban. Belőlük lettek az új „nemzeti hősök”, akik manapság úgy szaporodnak, mint a gombák. Jaj annak a nemzetnek, amelynek sok hősre és élharcosra van szüksége.

Dobrica Ćosić naplójegyzeteit tartalmazó új könyvében (Idegen században) is Josip Broz Titót nevezi a szerb identitás legnagyobb rombolójának. Szerinte Tito a szerbekből ki akarta irtani a nemzeti érzést, a vajdasági és a boszniai szerbeket pedig „szerbtelenítette”. Egy dolgot viszont nem domborított ki, éppen azt, amiért Tito felelőssége mérhetetlen: az 1944/45-ös bűncselekményeket, többek között a német- és magyar tömegsírokat.  Ha az elkövetkező évtizedekben Amerika marad a világ vezető országa, írja, akkor a szerbekre a kazársors vár, vagyis eltűnnek a föld színéről. De ennél is tovább megy. A nemzet atyja, a romantikus nemzetfelfogás zászlóvivője a kriminalizált szerb nemzetről ír. A nemzeti romantikát és a nemzeti nihilizmust csak egy hajszál választja el.

Bemutató az Újvidéki Színházban (Alabama song, rendezte: Rahim Burhan). Az előcsarnokban feltűnik Döbrei Dénes, először azt hittem, a szemem káprázik. Kevés színészt láttam, akiben ily szerencsésen párosult volna a jellem szilárdsága és a játék rugalmassága. Az Áttüntetésekre terelődik a szó. Egy nemzedék ezzel az előadással indult, aztán szétszóródott. Kit Párizsba, kit Svédországba, kit Magyarországra vetette a sorsa. Jó volt hallani az újvidéki közönség tapsát. Úgy hallgatom, mint valamiféle cinkos és dacos életjelet. A párás és szeszélyes újvidéki nyáréjszakákban esti beszélgetések Rahim Burhánnal. Feltörnek belőlünk az emlékek, amelyekből holnap szürrealista történetek lesznek. Vagy abszurd drámák. A valóság régen tőrbe ejtett bennünket – maradt az irodalom vagy a színpad.

Bíztam benne, hogy a demokrácia tiszteli a szabadságot. A keleti demokrácia, amely rátehénkedett a volt szocialista országokra, nem a szabadságot védi, hanem a pártokat. Ezért hordják oly sokan az aranyszínű pártbilincset.

Szókratész az expressz-kapitalizmusban

Akik időnként szolgálatkészen felemelik a kezüket, hogy az igen-re szavazzanak, ne feledjék el, hogy Szókratészt szavazattöbbséggel, vagyis demokratikusan ítélték halálra. Ezt főleg a jelenleg tomboló expressz-kapitalista demokráciában érdemes szem előtt tartani.

Hazavágynak. Valamilyen fontos posztra vadásznak.

Zivatarok és mennydörgések után reggelente meglocsolom a teraszon a virágokat, s hallgatom a Búza tér felől érkező robbanásszerű zajokat. A környékem forgalmas, megszoktam az állandó idegtépő hangzavart. Évek óta figyelem hogyan emelkednek magasba a tömbház körüli fák, ez az egyedüli vigasztaló a tájban, amit naponta szemlélek a dolgozószobámból. A teraszról figyelem a fák szépen dúsuló lombozatát. Amikor beköltöztem a lakásba, kis csenevész fácskák voltak, észre sem vettem őket, nem gondoltam arra, hogy együtt öregszünk meg. Bámulom a kéklő eget, de nem tudok benne gyönyörködni, mert az ég ugyanolyan közömbös, mint egy divatos gondolat. Kezdődik a nap, amit a Neoplantának szentelek. Holnap érkezik a lányom, Párizsból. Bizonyára Párizsba fog csalogatni, Párizs környékén van egy kertes ház, s nagyobb lesz a nyugalmam. Onnan húsz per alatt Párizsban lehetek. Valami mindig visszatart. Valamit be kell fejeznem. Nem csupán egy könyvet, hanem valami mást is. Gondolni sem merek rá.

Közép-Kelet-Európa nagyvárosaiban gyanús suhancok flangálnak. Elegük van a demokráciából, a humanizmusból, a szabadságból. Fogalmuk sincs arról, hogy a demokrácia még messze van, a humanizmusról csak ünnepi alkalmakkor beszélnek, a szabadság pedig csalóka. Elegük van a karrierista politikusokból, akik csak a saját zsebükre dolgoznak. Elegük van a szófogadó, haszonleső, sunyi szülőkből. Elegük van mindenből. Kalandra vágynak, és az erőszakot bálványozzák. A szélsőjobb szólamok jelentik az utolsó szalmaszálat és a nagy kalandot. Attól félek, ilyenek egyre többen lesznek.

„De mit tanult ez a nemzet Trianonból? Semmit!”, jajdult fel Márai Sándor 1944 telén. „Felnevelt egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen középosztályt, s utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség.”

A Sterija Játékok néhány jobb előadása után Peter Weiss dokumentumdrámáit olvasgatom. Azon töprengek, hogy hogyan játszanák ma Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában című drámát? Kiherélnék? Kitompítanák az élét? Mikor merik kimondani az igazságot a „bársonyos forradalom” gyerekei? Egyáltalán, akad-e olyan formátumú rendező, aki az új tabu-témák feltálalásával merné színpadra állítani e szöveget? A nyolcvanas években Magyarországon megtette ezt Ács János, az egykori Jugoszláviában pedig Haris Pašović.  Most már csak a langyos világfájdalom illata lengi be a csendes és békés szellemi tereket.  Az értelmiség unalmában elnémult, el a lét rejtelmeivel bíbelődik. Ha nagyon muszáj szólni, akkor megalázkodva ismételgeti a vezető politikusok szólamait. Ha meg muszáj káromkodni, akkor szidja a kommunizmust Akinek szerencséje van, az kap egy sámlit vagy netán fotelt is, és cserébe nagyokat bólogat. Hozzá némi „zsebpénzt” is. Néha négyszemközt elrebegi, hogy ő ugyan másként gondolkodik, és a zsebpénz is csekély, ami igaz is. Soha nem árulta magát ilyen olcsón az értelmiség, mint a vadkapitalizmusban.. Ostorozza a régi vezetőket, s pukedlizik az újak előtt. Pontosan úgy viselkedik, mint a kommunisták, akik 1952-ben szidalmazták a letűnt rendszert.

Nem sugározza többé műsorát a B92-es rádión a Pešćanik. Szerkesztői ugyanis elvárták volna, hogy a médiaház elnézést kérjen a nézőktől, mert két vendége Kosta Čavoški és Ljiljana Bulatović az egyik műsorban tagadta a srebrenicai genocídiumot és dicsőítette a hágai bíróság által genocídiummal vádolt Ratko Mladićot. A médiaház igazgatója megtagadta a kérelmet, amivel megtagadta a médiaház múltját. Már huzamosabb ideje tudomásul kellett venni, hogy ez a médiaház sem a régi, s nem csoda, hogy egykori hűséges nézői egyre inkább az internethez pártolnak. De ez a műsor maga volt a bukás. Először azt gondoltam, hogy valami tévedésből olyan újságírónőre bízták a feladatot, aki képtelen ellátni feladatát. Abban reménykedtem, hogy a szerkesztőség másnap elnézést kér a szakmai skandalumért. Ez lett volna méltó ehhez a televízióhoz. De nem ez történt. Az igazgatóasszony megvédte a műsort, azzal a jelszóval, hogy a kereskedelmi adónak mindent szabad. Kezdődik tehát a kiárusítás.

Mitja Velikonja fiatal szlovén kulturológus könyvet irt a „titosztalgiáról”, amelyben kifejtette, hogy a „nosztalgikusok” nagy többsége nem a restaurációt kívánja, hanem a jelenlegi politikai elitet ítéli el, s ebben a kontextusban a titosztalgia utópikus diskurzussá válik. A titosztalgiát értelmezi Todor Kljujić is, aki két irányzatot észlel. Az egyik a turisztikai titoizmus, a másik a heves antikommunizmus, amely hol azt rója fel Titónak, hogy diktátor volt, hol pedig azt, hogy nemzeti identitást rombolta. Az egykor „testvériség-egységben” élő „nemzetek és nemzetiségiek” hangadói ma arról szónokolnak, hogy Tito a nemzeti érzést semmisítette meg. Természetesen mindegyik szónok csak a saját nemzetének, avagy nemzetiségének rombolását kárhoztatta. Ennek okán a legerősebbek egymás torkának estek. A tárgyilagos ítéletet akadályozza az is, amire Slavuj Žižek mutatott rá, hogy a megrögzött antititoisták nagy része Tito kritikátlan híveinek soraiból kerül ki. Legjobb illusztrációja ennek Ratko Mladić, a szuperlojális kommunistából genocídiummal megvádolt nacionalista. Mladic csak egy szélsőséges, brutális és véres példa, aki Hágában majd azzal védekezik, hogy a nemzetét védte. Kicsiben azonban nemzeti parfümmel illatosított volt titoista hősködik e tájban. Belőlük lettek az új „nemzeti hősök”, akik manapság úgy szaporodnak, mint a gombák. Jaj annak a nemzetnek, amelynek sok hősre és élharcosra van szüksége.

Dobrica Ćosić naplójegyzeteit tartalmazó új könyvében (Idegen században) is Josip Broz Titót nevezi a szerb identitás legnagyobb rombolójának. Szerinte Tito a szerbekből ki akarta irtani a nemzeti érzést, a vajdasági és a boszniai szerbeket pedig „szerbtelenítette”. Egy dolgot viszont nem domborított ki, éppen azt, amiért Tito felelőssége mérhetetlen: az 1944/45-ös bűncselekményeket, többek között a német- és magyar tömegsírokat.  Ha az elkövetkező évtizedekben Amerika marad a világ vezető országa, írja, akkor a szerbekre a kazársors vár, vagyis eltűnnek a föld színéről. De ennél is tovább megy. A nemzet atyja, a romantikus nemzetfelfogás zászlóvivője a kriminalizált szerb nemzetről ír. A nemzeti romantikát és a nemzeti nihilizmust csak egy hajszál választja el.

Bemutató az Újvidéki Színházban (Alabama song, rendezte: Rahim Burhan). Az előcsarnokban feltűnik Döbrei Dénes, először azt hittem, a szemem káprázik. Kevés színészt láttam, akiben ily szerencsésen párosult volna a jellem szilárdsága és a játék rugalmassága. Az Áttüntetésekre terelődik a szó. Egy nemzedék ezzel az előadással indult, aztán szétszóródott. Kit Párizsba, kit Svédországba, kit Magyarországra vetette a sorsa. Jó volt hallani az újvidéki közönség tapsát. Úgy hallgatom, mint valamiféle cinkos és dacos életjelet. A párás és szeszélyes újvidéki nyáréjszakákban esti beszélgetések Rahim Burhánnal. Feltörnek belőlünk az emlékek, amelyekből holnap szürrealista történetek lesznek. Vagy abszurd drámák. A valóság régen tőrbe ejtett bennünket – maradt az irodalom vagy a színpad.

Bíztam benne, hogy a demokrácia tiszteli a szabadságot. A keleti demokrácia, amely rátehénkedett a volt szocialista országokra, nem a szabadságot védi, hanem a pártokat. Ezért hordják oly sokan az aranyszínű pártbilincset.

Szókratész az expressz-kapitalizmusban

Akik időnként szolgálatkészen felemelik a kezüket, hogy az igen-re szavazzanak, ne feledjék el, hogy Szókratészt szavazattöbbséggel, vagyis demokratikusan ítélték halálra. Ezt főleg a jelenleg tomboló expressz-kapitalista demokráciában érdemes szem előtt tartani.

Hazavágynak. Valamilyen fontos posztra vadásznak.

Zivatarok és mennydörgések után reggelente meglocsolom a teraszon a virágokat, s hallgatom a Búza tér felől érkező robbanásszerű zajokat. A környékem forgalmas, megszoktam az állandó idegtépő hangzavart. Évek óta figyelem hogyan emelkednek magasba a tömbház körüli fák, ez az egyedüli vigasztaló a tájban, amit naponta szemlélek a dolgozószobámból. A teraszról figyelem a fák szépen dúsuló lombozatát. Amikor beköltöztem a lakásba, kis csenevész fácskák voltak, észre sem vettem őket, nem gondoltam arra, hogy együtt öregszünk meg. Bámulom a kéklő eget, de nem tudok benne gyönyörködni, mert az ég ugyanolyan közömbös, mint egy divatos gondolat. Kezdődik a nap, amit a Neoplantának szentelek. Holnap érkezik a lányom, Párizsból. Bizonyára Párizsba fog csalogatni, Párizs környékén van egy kertes ház, s nagyobb lesz a nyugalmam. Onnan húsz per alatt Párizsban lehetek. Valami mindig visszatart. Valamit be kell fejeznem. Nem csupán egy könyvet, hanem valami mást is. Gondolni sem merek rá.

Közép-Kelet-Európa nagyvárosaiban gyanús suhancok flangálnak. Elegük van a demokráciából, a humanizmusból, a szabadságból. Fogalmuk sincs arról, hogy a demokrácia még messze van, a humanizmusról csak ünnepi alkalmakkor beszélnek, a szabadság pedig csalóka. Elegük van a karrierista politikusokból, akik csak a saját zsebükre dolgoznak. Elegük van a szófogadó, haszonleső, sunyi szülőkből. Elegük van mindenből. Kalandra vágynak, és az erőszakot bálványozzák. A szélsőjobb szólamok jelentik az utolsó szalmaszálat és a nagy kalandot. Attól félek, ilyenek egyre többen lesznek.

„De mit tanult ez a nemzet Trianonból? Semmit!”, jajdult fel Márai Sándor 1944 telén. „Felnevelt egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen középosztályt, s utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség.”

A Sterija Játékok néhány jobb előadása után Peter Weiss dokumentumdrámáit olvasgatom. Azon töprengek, hogy hogyan játszanák ma Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában című drámát? Kiherélnék? Kitompítanák az élét? Mikor merik kimondani az igazságot a „bársonyos forradalom” gyerekei? Egyáltalán, akad-e olyan formátumú rendező, aki az új tabu-témák feltálalásával merné színpadra állítani e szöveget? A nyolcvanas években Magyarországon megtette ezt Ács János, az egykori Jugoszláviában pedig Haris Pašović.  Most már csak a langyos világfájdalom illata lengi be a csendes és békés szellemi tereket.  Az értelmiség unalmában elnémult, el a lét rejtelmeivel bíbelődik. Ha nagyon muszáj szólni, akkor megalázkodva ismételgeti a vezető politikusok szólamait. Ha meg muszáj káromkodni, akkor szidja a kommunizmust Akinek szerencséje van, az kap egy sámlit vagy netán fotelt is, és cserébe nagyokat bólogat. Hozzá némi „zsebpénzt” is. Néha négyszemközt elrebegi, hogy ő ugyan másként gondolkodik, és a zsebpénz is csekély, ami igaz is. Soha nem árulta magát ilyen olcsón az értelmiség, mint a vadkapitalizmusban.. Ostorozza a régi vezetőket, s pukedlizik az újak előtt. Pontosan úgy viselkedik, mint a kommunisták, akik 1952-ben szidalmazták a letűnt rendszert.

Nem sugározza többé műsorát a B92-es rádión a Pešćanik. Szerkesztői ugyanis elvárták volna, hogy a médiaház elnézést kérjen a nézőktől, mert két vendége Kosta Čavoški és Ljiljana Bulatović az egyik műsorban tagadta a srebrenicai genocídiumot és dicsőítette a hágai bíróság által genocídiummal vádolt Ratko Mladićot. A médiaház igazgatója megtagadta a kérelmet, amivel megtagadta a médiaház múltját. Már huzamosabb ideje tudomásul kellett venni, hogy ez a médiaház sem a régi, s nem csoda, hogy egykori hűséges nézői egyre inkább az internethez pártolnak. De ez a műsor maga volt a bukás. Először azt gondoltam, hogy valami tévedésből olyan újságírónőre bízták a feladatot, aki képtelen ellátni feladatát. Abban reménykedtem, hogy a szerkesztőség másnap elnézést kér a szakmai skandalumért. Ez lett volna méltó ehhez a televízióhoz. De nem ez történt. Az igazgatóasszony megvédte a műsort, azzal a jelszóval, hogy a kereskedelmi adónak mindent szabad. Kezdődik tehát a kiárusítás.

Mitja Velikonja fiatal szlovén kulturológus könyvet irt a „titosztalgiáról”, amelyben kifejtette, hogy a „nosztalgikusok” nagy többsége nem a restaurációt kívánja, hanem a jelenlegi politikai elitet ítéli el, s ebben a kontextusban a titosztalgia utópikus diskurzussá válik. A titosztalgiát értelmezi Todor Kljujić is, aki két irányzatot észlel. Az egyik a turisztikai titoizmus, a másik a heves antikommunizmus, amely hol azt rója fel Titónak, hogy diktátor volt, hol pedig azt, hogy nemzeti identitást rombolta. Az egykor „testvériség-egységben” élő „nemzetek és nemzetiségiek” hangadói ma arról szónokolnak, hogy Tito a nemzeti érzést semmisítette meg. Természetesen mindegyik szónok csak a saját nemzetének, avagy nemzetiségének rombolását kárhoztatta. Ennek okán a legerősebbek egymás torkának estek. A tárgyilagos ítéletet akadályozza az is, amire Slavuj Žižek mutatott rá, hogy a megrögzött antititoisták nagy része Tito kritikátlan híveinek soraiból kerül ki. Legjobb illusztrációja ennek Ratko Mladić, a szuperlojális kommunistából genocídiummal megvádolt nacionalista. Mladic csak egy szélsőséges, brutális és véres példa, aki Hágában majd azzal védekezik, hogy a nemzetét védte. Kicsiben azonban nemzeti parfümmel illatosított volt titoista hősködik e tájban. Belőlük lettek az új „nemzeti hősök”, akik manapság úgy szaporodnak, mint a gombák. Jaj annak a nemzetnek, amelynek sok hősre és élharcosra van szüksége.

Dobrica Ćosić naplójegyzeteit tartalmazó új könyvében (Idegen században) is Josip Broz Titót nevezi a szerb identitás legnagyobb rombolójának. Szerinte Tito a szerbekből ki akarta irtani a nemzeti érzést, a vajdasági és a boszniai szerbeket pedig „szerbtelenítette”. Egy dolgot viszont nem domborított ki, éppen azt, amiért Tito felelőssége mérhetetlen: az 1944/45-ös bűncselekményeket, többek között a német- és magyar tömegsírokat.  Ha az elkövetkező évtizedekben Amerika marad a világ vezető országa, írja, akkor a szerbekre a kazársors vár, vagyis eltűnnek a föld színéről. De ennél is tovább megy. A nemzet atyja, a romantikus nemzetfelfogás zászlóvivője a kriminalizált szerb nemzetről ír. A nemzeti romantikát és a nemzeti nihilizmust csak egy hajszál választja el.

Bemutató az Újvidéki Színházban (Alabama song, rendezte: Rahim Burhan). Az előcsarnokban feltűnik Döbrei Dénes, először azt hittem, a szemem káprázik. Kevés színészt láttam, akiben ily szerencsésen párosult volna a jellem szilárdsága és a játék rugalmassága. Az Áttüntetésekre terelődik a szó. Egy nemzedék ezzel az előadással indult, aztán szétszóródott. Kit Párizsba, kit Svédországba, kit Magyarországra vetette a sorsa. Jó volt hallani az újvidéki közönség tapsát. Úgy hallgatom, mint valamiféle cinkos és dacos életjelet. A párás és szeszélyes újvidéki nyáréjszakákban esti beszélgetések Rahim Burhánnal. Feltörnek belőlünk az emlékek, amelyekből holnap szürrealista történetek lesznek. Vagy abszurd drámák. A valóság régen tőrbe ejtett bennünket – maradt az irodalom vagy a színpad.

Bíztam benne, hogy a demokrácia tiszteli a szabadságot. A keleti demokrácia, amely rátehénkedett a volt szocialista országokra, nem a szabadságot védi, hanem a pártokat. Ezért hordják oly sokan az aranyszínű pártbilincset.

Szókratész az expressz-kapitalizmusban

Akik időnként szolgálatkészen felemelik a kezüket, hogy az igen-re szavazzanak, ne feledjék el, hogy Szókratészt szavazattöbbséggel, vagyis demokratikusan ítélték halálra. Ezt főleg a jelenleg tomboló expressz-kapitalista demokráciában érdemes szem előtt tartani.

Hazavágynak. Valamilyen fontos posztra vadásznak.

Zivatarok és mennydörgések után reggelente meglocsolom a teraszon a virágokat, s hallgatom a Búza tér felől érkező robbanásszerű zajokat. A környékem forgalmas, megszoktam az állandó idegtépő hangzavart. Évek óta figyelem hogyan emelkednek magasba a tömbház körüli fák, ez az egyedüli vigasztaló a tájban, amit naponta szemlélek a dolgozószobámból. A teraszról figyelem a fák szépen dúsuló lombozatát. Amikor beköltöztem a lakásba, kis csenevész fácskák voltak, észre sem vettem őket, nem gondoltam arra, hogy együtt öregszünk meg. Bámulom a kéklő eget, de nem tudok benne gyönyörködni, mert az ég ugyanolyan közömbös, mint egy divatos gondolat. Kezdődik a nap, amit a Neoplantának szentelek. Holnap érkezik a lányom, Párizsból. Bizonyára Párizsba fog csalogatni, Párizs környékén van egy kertes ház, s nagyobb lesz a nyugalmam. Onnan húsz per alatt Párizsban lehetek. Valami mindig visszatart. Valamit be kell fejeznem. Nem csupán egy könyvet, hanem valami mást is. Gondolni sem merek rá.

Közép-Kelet-Európa nagyvárosaiban gyanús suhancok flangálnak. Elegük van a demokráciából, a humanizmusból, a szabadságból. Fogalmuk sincs arról, hogy a demokrácia még messze van, a humanizmusról csak ünnepi alkalmakkor beszélnek, a szabadság pedig csalóka. Elegük van a karrierista politikusokból, akik csak a saját zsebükre dolgoznak. Elegük van a szófogadó, haszonleső, sunyi szülőkből. Elegük van mindenből. Kalandra vágynak, és az erőszakot bálványozzák. A szélsőjobb szólamok jelentik az utolsó szalmaszálat és a nagy kalandot. Attól félek, ilyenek egyre többen lesznek.

„De mit tanult ez a nemzet Trianonból? Semmit!”, jajdult fel Márai Sándor 1944 telén. „Felnevelt egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen középosztályt, s utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség.”

A Sterija Játékok néhány jobb előadása után Peter Weiss dokumentumdrámáit olvasgatom. Azon töprengek, hogy hogyan játszanák ma Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában című drámát? Kiherélnék? Kitompítanák az élét? Mikor merik kimondani az igazságot a „bársonyos forradalom” gyerekei? Egyáltalán, akad-e olyan formátumú rendező, aki az új tabu-témák feltálalásával merné színpadra állítani e szöveget? A nyolcvanas években Magyarországon megtette ezt Ács János, az egykori Jugoszláviában pedig Haris Pašović.  Most már csak a langyos világfájdalom illata lengi be a csendes és békés szellemi tereket.  Az értelmiség unalmában elnémult, el a lét rejtelmeivel bíbelődik. Ha nagyon muszáj szólni, akkor megalázkodva ismételgeti a vezető politikusok szólamait. Ha meg muszáj káromkodni, akkor szidja a kommunizmust Akinek szerencséje van, az kap egy sámlit vagy netán fotelt is, és cserébe nagyokat bólogat. Hozzá némi „zsebpénzt” is. Néha négyszemközt elrebegi, hogy ő ugyan másként gondolkodik, és a zsebpénz is csekély, ami igaz is. Soha nem árulta magát ilyen olcsón az értelmiség, mint a vadkapitalizmusban.. Ostorozza a régi vezetőket, s pukedlizik az újak előtt. Pontosan úgy viselkedik, mint a kommunisták, akik 1952-ben szidalmazták a letűnt rendszert.

Nem sugározza többé műsorát a B92-es rádión a Pešćanik. Szerkesztői ugyanis elvárták volna, hogy a médiaház elnézést kérjen a nézőktől, mert két vendége Kosta Čavoški és Ljiljana Bulatović az egyik műsorban tagadta a srebrenicai genocídiumot és dicsőítette a hágai bíróság által genocídiummal vádolt Ratko Mladićot. A médiaház igazgatója megtagadta a kérelmet, amivel megtagadta a médiaház múltját. Már huzamosabb ideje tudomásul kellett venni, hogy ez a médiaház sem a régi, s nem csoda, hogy egykori hűséges nézői egyre inkább az internethez pártolnak. De ez a műsor maga volt a bukás. Először azt gondoltam, hogy valami tévedésből olyan újságírónőre bízták a feladatot, aki képtelen ellátni feladatát. Abban reménykedtem, hogy a szerkesztőség másnap elnézést kér a szakmai skandalumért. Ez lett volna méltó ehhez a televízióhoz. De nem ez történt. Az igazgatóasszony megvédte a műsort, azzal a jelszóval, hogy a kereskedelmi adónak mindent szabad. Kezdődik tehát a kiárusítás.

Mitja Velikonja fiatal szlovén kulturológus könyvet irt a „titosztalgiáról”, amelyben kifejtette, hogy a „nosztalgikusok” nagy többsége nem a restaurációt kívánja, hanem a jelenlegi politikai elitet ítéli el, s ebben a kontextusban a titosztalgia utópikus diskurzussá válik. A titosztalgiát értelmezi Todor Kljujić is, aki két irányzatot észlel. Az egyik a turisztikai titoizmus, a másik a heves antikommunizmus, amely hol azt rója fel Titónak, hogy diktátor volt, hol pedig azt, hogy nemzeti identitást rombolta. Az egykor „testvériség-egységben” élő „nemzetek és nemzetiségiek” hangadói ma arról szónokolnak, hogy Tito a nemzeti érzést semmisítette meg. Természetesen mindegyik szónok csak a saját nemzetének, avagy nemzetiségének rombolását kárhoztatta. Ennek okán a legerősebbek egymás torkának estek. A tárgyilagos ítéletet akadályozza az is, amire Slavuj Žižek mutatott rá, hogy a megrögzött antititoisták nagy része Tito kritikátlan híveinek soraiból kerül ki. Legjobb illusztrációja ennek Ratko Mladić, a szuperlojális kommunistából genocídiummal megvádolt nacionalista. Mladic csak egy szélsőséges, brutális és véres példa, aki Hágában majd azzal védekezik, hogy a nemzetét védte. Kicsiben azonban nemzeti parfümmel illatosított volt titoista hősködik e tájban. Belőlük lettek az új „nemzeti hősök”, akik manapság úgy szaporodnak, mint a gombák. Jaj annak a nemzetnek, amelynek sok hősre és élharcosra van szüksége.

Dobrica Ćosić naplójegyzeteit tartalmazó új könyvében (Idegen században) is Josip Broz Titót nevezi a szerb identitás legnagyobb rombolójának. Szerinte Tito a szerbekből ki akarta irtani a nemzeti érzést, a vajdasági és a boszniai szerbeket pedig „szerbtelenítette”. Egy dolgot viszont nem domborított ki, éppen azt, amiért Tito felelőssége mérhetetlen: az 1944/45-ös bűncselekményeket, többek között a német- és magyar tömegsírokat.  Ha az elkövetkező évtizedekben Amerika marad a világ vezető országa, írja, akkor a szerbekre a kazársors vár, vagyis eltűnnek a föld színéről. De ennél is tovább megy. A nemzet atyja, a romantikus nemzetfelfogás zászlóvivője a kriminalizált szerb nemzetről ír. A nemzeti romantikát és a nemzeti nihilizmust csak egy hajszál választja el.

Bemutató az Újvidéki Színházban (Alabama song, rendezte: Rahim Burhan). Az előcsarnokban feltűnik Döbrei Dénes, először azt hittem, a szemem káprázik. Kevés színészt láttam, akiben ily szerencsésen párosult volna a jellem szilárdsága és a játék rugalmassága. Az Áttüntetésekre terelődik a szó. Egy nemzedék ezzel az előadással indult, aztán szétszóródott. Kit Párizsba, kit Svédországba, kit Magyarországra vetette a sorsa. Jó volt hallani az újvidéki közönség tapsát. Úgy hallgatom, mint valamiféle cinkos és dacos életjelet. A párás és szeszélyes újvidéki nyáréjszakákban esti beszélgetések Rahim Burhánnal. Feltörnek belőlünk az emlékek, amelyekből holnap szürrealista történetek lesznek. Vagy abszurd drámák. A valóság régen tőrbe ejtett bennünket – maradt az irodalom vagy a színpad.

Bíztam benne, hogy a demokrácia tiszteli a szabadságot. A keleti demokrácia, amely rátehénkedett a volt szocialista országokra, nem a szabadságot védi, hanem a pártokat. Ezért hordják oly sokan az aranyszínű pártbilincset.

Szókratész az expressz-kapitalizmusban

Akik időnként szolgálatkészen felemelik a kezüket, hogy az igen-re szavazzanak, ne feledjék el, hogy Szókratészt szavazattöbbséggel, vagyis demokratikusan ítélték halálra. Ezt főleg a jelenleg tomboló expressz-kapitalista demokráciában érdemes szem előtt tartani.

Hazavágynak. Valamilyen fontos posztra vadásznak.

Zivatarok és mennydörgések után reggelente meglocsolom a teraszon a virágokat, s hallgatom a Búza tér felől érkező robbanásszerű zajokat. A környékem forgalmas, megszoktam az állandó idegtépő hangzavart. Évek óta figyelem hogyan emelkednek magasba a tömbház körüli fák, ez az egyedüli vigasztaló a tájban, amit naponta szemlélek a dolgozószobámból. A teraszról figyelem a fák szépen dúsuló lombozatát. Amikor beköltöztem a lakásba, kis csenevész fácskák voltak, észre sem vettem őket, nem gondoltam arra, hogy együtt öregszünk meg. Bámulom a kéklő eget, de nem tudok benne gyönyörködni, mert az ég ugyanolyan közömbös, mint egy divatos gondolat. Kezdődik a nap, amit a Neoplantának szentelek. Holnap érkezik a lányom, Párizsból. Bizonyára Párizsba fog csalogatni, Párizs környékén van egy kertes ház, s nagyobb lesz a nyugalmam. Onnan húsz per alatt Párizsban lehetek. Valami mindig visszatart. Valamit be kell fejeznem. Nem csupán egy könyvet, hanem valami mást is. Gondolni sem merek rá.

Közép-Kelet-Európa nagyvárosaiban gyanús suhancok flangálnak. Elegük van a demokráciából, a humanizmusból, a szabadságból. Fogalmuk sincs arról, hogy a demokrácia még messze van, a humanizmusról csak ünnepi alkalmakkor beszélnek, a szabadság pedig csalóka. Elegük van a karrierista politikusokból, akik csak a saját zsebükre dolgoznak. Elegük van a szófogadó, haszonleső, sunyi szülőkből. Elegük van mindenből. Kalandra vágynak, és az erőszakot bálványozzák. A szélsőjobb szólamok jelentik az utolsó szalmaszálat és a nagy kalandot. Attól félek, ilyenek egyre többen lesznek.

„De mit tanult ez a nemzet Trianonból? Semmit!”, jajdult fel Márai Sándor 1944 telén. „Felnevelt egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen középosztályt, s utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség.”