Hova jutottunk?

Srdja Popović új kötetét lapozgatom, ami a minap a Peščanik kiadásában jelent meg és a 2000 után lejegyzett írásokat tartalmazza. Címe: Keserű könnyek – utána. Fanyar könyv a 2000 utáni reményvesztettségről, amely arra figyelmeztet, hogy nem tanultunk a kilencvenes évek intő példáiból. Popovic azon néhány jogászember közé tartozik, akik nem adták el magukat a hatalomnak, szakmai tudását nem használta kiárusításra. Nagy szó ez napjainkban, amikor tele vagyunk a „holdudvarban” lézengő „függetlenekkel” amikor minden bokorban egy-egy egyetemi katedrára éhes jogász-szakpolitikus, tanácsadó lapul. Popović könyvéből egy csomó dolog kiderül, például az is, hogy a néhai Jugoszláviát szétverő háború megnevezése is vitatható. A kezdetben a nemzetközi sajtó polgárháborúnak minősítette, minek után az európai politikusok is így nevezték. Méltányolom ezt a terminológiát. Kezdetben még hihetőnek tűnt, azonban fokozatosan kiviláglott, hogy a néhány éves háború ugyan magán viselte a polgárháború jegyeit, azonban etnikai háború volt. Srdja Popović jogászi logikával rendet teremt a fogalmi zűrzavarban. Szerinte Szerbia az 1990. szeptember 28-án meghozott alkotmánnyal, kivált a jugoszláv föderációból és független állam lett. Ettől kezdve pedig már államok közötti háborúról lehet beszélni, és nem polgárháborúról; tehát Szerbia minden kétséget kizáróan a szomszédos országokat megtámadta. Az alkotmány szerint ugyanis a szerb állam csak abban az esetben tartotta kötelező érvényűnek a szövetségi törvényeket, ha azok megfelelnek az érdekeinek. A 72. paragrafus félreérthetetlenül kimondja, hogy Szerbia szuverén és független állam, amely kisajátította magának a föderáció hatáskörébe tartozó ingerenciákat. Igaz, az alkotmányban szerepel Jugoszlávia, de hogyan lehet egy szuverén és független állam, egy másik szuverén és független államnak alárendelve? Srdja Popović tézise a cikk megjelenésének idején éles vitát váltott ki, amelyek azonban idővel elcsitultak, és ma már senki sem tér vissza rá. Márpedig ez igen fontos mozzanat a jugoszláviai események megítélésében, hiszen azt a bizonyos szerbiai alkotmányt közel egy évvel a horvát illetve szlovén kiválási aktus ellőt hozták meg. Nem csoda, hogy 1991 júliusában, az úgymond jugoszláviai elnökségben, a horvát alkotmány meghozatala után Stjepan Mesić azzal védekezett, hogy Horvátország csupán átvette Szerbia alkotmánymodelljét. Horvátország tehát Szerbiát követte a föderációból való kiválással. Most megjelent könyvében Srdja Popović nem csak Jugoszlávia széthullását próbálja tisztázni, hanem Koszovó kérdését, továbbá Djindjić meggyilkolásának politikai hátterét is, amelyet mind a mai napig mély homály fed. Popović – bár Djindjic politikáját becsben tartja – megkérdőjelezi a 2000. októberi fordulat eddig ismert doktrínáját. Szerinte nem a nép és nem az ellenzéki politikusok buktatták meg Miloševićot, hanem a szerb tájkunok, a titkosrendőrség és a katonaság. Ezek az erők, őszintén tartottak attól, hogy az országban uralkodó elégedetlenség Miloševićot is, meg őket is elsöprő népi felkelésbe torkoll. Emiatt határoztak úgy, hogy prevenciókban kell gondolkodni. „Forradalomra” szánták rá magukat, mert úgy vélték, hogy az ellenzék kezébe kell adni a hatalmat. Zoran Djindjć ezzel került szembe. A válasz nem maradt el. Következett a vörös sapkások úgynevezett sztrájkja, amelyet Popović fegyveres lázadásnak minősít. A Djindjić kormánynak esélye sem volt a lázadók megtörésére, hiszen Jugoszlávia akkori elnöke, Vojislav Koštunica a hadsereg parancsnokaként a fegyveres lázadók oldalára állt, minek folytán Djindjić kompromisszumokra kényszerült. A vörös sapkások fegyveres lázadását, a kormányfő meggyilkolása követett. E szerint nem közönséges maffiózó leszámolásról, hanem politikai gyilkosságról van szó, amelynek gyökerei a kilencvenes évekbe nyúlnak vissza. A kilencvenes évek tehát továbbra is afféle történelmi fekélynek számítanak. Hogy ebben Srdja Popovićnak mennyire igaza van, az éppen ezekben a hetekben a napilapok hasábjain jut kifejezésre, amikor kezd kiviláglani a kormányfő-gyilkosság politikai háttere. Hogy kapunk-e hiteles választ, vagy sem, azt még korai lenne megmondani. Azonban mindettől függetlenül mindinkább kirajzolódni látszik, hogy napjaink afférjai a kilencvenes évekhez kötődnek, ami azt jelenti, hogy mindeddig nem sikerült a közelmúltat tisztázni, az állandóan visszalopakodik, beleszól az életünkbe, sőt a jövőnket is befolyásolja. 2000 után sokan azzal áltatták magukat, hogy nem kell foglalkozni a múlttal, csak előre tekintsünk, a jövőbe vetett hit a legfontosabb. Tíz év után végérvényesen nyilvánvalóvá vált, hogy ez lehetetlen. A „preventív forradalmat” nem lehet megkerülni a „preventív amnéziával”.

Umberto Eco a Tegnap szigetét a következő rejtélyes mondattal fejezi be: „…mert a regényíró színlelje ugyan, hogy igazat beszél, de ne mondja meg komolyan, hogy színlel.” Erre sok kritikus felkapja a fejét és felteszi a kérdést: egyáltalán miért szükséges színlelni? Eco úgy játszik a kritikusaival, mint a macska az egérrel. És ez a játéka is szép. Azt pedig, hogy miért a színlelés, ő pontosan tudja, hiszen esztétikát adott elő. Amíg olvasnak bennünket, addig az olvasóval el kell hitetni, hogy igazat mondunk. Ha pedig csak a kritikusok olvassák az írásainkat, akkor egészen mindegy. Hogyan kell az olvasóközönséget meg a kritikusokat egyszerre elcsábítani? Ennek a műfajnak is nagy mestere volt Eco.

Sokan arra számítottak, hogy a választások után Magyarországon csillapodik a közhangulat, a kritika a demokratikus intézményekbe, a sajtóba, a parlamentbe költözik.  A hangerőt az érvek ereje váltja fel. Ez idáig ez nem következett be, amit ékesen bizonyít a minap Budapesten lezajlott Magyar Nemzeti Gárda fogadalomtétele is. Ebből az alkalomból a budapesti Rendőr főkapitányság az egész városra kiterjedő közbiztonsági akciót rendelt el, miután a rendőrök mintegy hetven polgárt állítottak elő. Az Erzsébet téren megtartott rendezvényen a Magyar Nemzeti Gárda esküszövegét Vona Gábor olvasta fel. Az egyik szónok, ifj. Hegedűs Lóránt, református lelkész szerint a Fidesz „teljes mértékben a Likud testvérpártja”. Eddig az MSZP-ot nevezték az izraeli jobboldali Likud testvérpártjának, most a Fidesz került sorra. Számos jobboldali honlapon Orbán Viktort Likud Viktornak nevezik. A tömeggyűlés incidens nélkül ért véget, ám az eset mégis arra utal, hogy a magyar közéletben nem csillapodnak a szenvedélyek.

Kisikált, megfésült, csodálatos paradicsom! Gyönyörű. Így jellemezte Kosztolányi Dezső Svájcot.  De azonnal hozzáteszi: az írónak mégis több lelki zavarra, rendetlenségre és főleg több piszokra van szüksége. Eszembe jutott az a két svájci írókolléga, akikkel 2OO6-ban találkoztam Berlinben. Évekkel azelőtt átköltöztek mert mint megindokolták, Svájc annyira unalmas ország, hogy egyszerűen megbénítja a képzeletet. Egyhangú irodalmat pedig lehetetlen művelni. A splendid isolation nem kedvez az irodalomnak. Okfejtésükre készségesen bólogattam