Naplójegyzetek, fragmentumok
- május 11., szerda
Hullanak a bombák Ukrajnára, iskolák, Oroszország területeket szel le Ukrajnából, azzal a jelszóval, hogy nácitlanítani akarja az országot Eközben farkasszemet néz Európával, amely Ukrajnát támogatja élelmiszerrel és fegyverrel. Putyin atomháborút emleget. Terjed a bizonytalanság. Most már nem is a harcterekre gondolok, hanem arra, hogy mi játszódik le az európai ember közérzetében, szellemi világában. Úgy tűnik szembesül azzal a lehetőséggel, hogy a lehetségessé vált az, amit eddig lehetetlennek vélt, ami eddig ismeretlen erőket ébresztett fel benne, például a múlt démonjait. Erre gondolok, miközben az új magyar-horvát viszály bontakozik ki a szemem előtt. A horvát sajtóban nagy a felháborodást keltett Orbán Viktor a magyar miniszterelnök nyilatkozata a Kossuth Rádióban, ahol többek között a következőket mondta: „Természetesen akinek van tengere és vannak tengeri kikötői, az hajókon tud szállítani olajat a világ bármely pontjáról, de vannak országok, amelyeknek nincsenek tengerei, nekünk is lenne, ha nem vették volna el őket, de nincsenek jelen pillanatban, ezért Magyarországra orosz vagy bármilyenfajta olaj kizárólag csak csővezetéken érkezhet, a csővezeték egyik fele Oroszországban, egyik vége Oroszországban van, a másik pedig Magyarországon.”. A horvát válasz nem maradt el. A horvát külügyminisztérium közleményt tett közzé, bekérette a zágrábi magyar nagykövetet és magyarázatot kért „Horvátország elítéli a magyar miniszterelnök kijelentését” – olvasható a külügyminiszteri közleményben. „Elítélünk minden területi követelést a szomszédos államokkal szemben.” A horvát hírportálok és az újságok részletesen foglalkoztak a kijelentéssel, emlékeztették Orbánt, hogy a horvát tengerpart sosem volt Magyarországé. Parázs vita alakult ki, olyan kérdésről, melyről ma minden vita tárgytalan. Mondhatnám az is, hogy teljesen öncélú, amelyben Orbánt az a vád érte, hogy területi aspirációja van. Az aspiráció is nevetséges, akárcsak a vád. A mostani orosz agresszió és a háborús közhangulat idején azonban a lehetetlen is a lehetséges álarcát veszi fel, vagyis a társadalmakban, illetve a nemzetekben felébrednek az alvó kódok, amelyekről azt hittük, hogy örökre elszenderedtek. Tanúja voltam ennek a jugoszláv háború idején, amikoris az alvó kódok ébredése véres történetekkel folytatódott. Az igazság az, hogy ezek mind a mai napig nem csillapodtak. Nem hiszem, hogy Orbán akárcsak álmában is Fiume visszacsatolására gondolt volna, csupán borsot akart törni az EU-funkcionáriusok orra alá. Csakhogy az másképpen sült el, főleg azért, mert a horvát közéleti kultúrában mély nyomokat hagyott a horvátországi magyar uralom. Nem kell azonnal a horvát nacionalistákra gondolni, elegendő csak Krleža esszéit elővenni, hogy erről meggyőzőjük. Egy alkalommal Isztrián tartózkodva kezembe vettem Anton Gustav Matos esszéit és publicisztikáját, amelyekben többek között igen elmarasztalóan ír a magyarokról, főleg az úrhatnám magyar dzsentrik dölyfös fiumei viselkedésről. Ismerem ezt az urizáló dzsentrit, igazat adok Matošnak. Közben sajnálatos túlzásba esett, még a magyar lányokban is romlott nőket látott. Ezek a kulturális kódok a baljós időkben irracionálisan hatnak. Tanúja voltam ennek a jugoszláv háború idején is, amikor az alvó kódok felriadása véres történetekkel folytatódott. A bosnyákokat úgy általában iszlám fundamentalistáknak nevezték, a szerbeket mind csetnikeknek, a horvátokat pedig ustasáknak és fasisztáknak. Bizonyítékot minden fél a múltban keresett és „talált”. A történelem démonjai viharos szenvedélyeket lobbantottak fel, amelyek olyan radikális történelmi revízióhoz vezettek, amelynek a vége mind a mai napig nem látható. A kódok még ébren vannak. Senki sem tudja meddig.