Harcolni minden magyarért

Amint elnézem, néhány vajdasági magyar értelmiségi, színházügy kapcsán, felkapta a fejét mivel kisebbségi centralizmustól tart. Véleményem szerint a színházügy csupáncsak következmény, talán nem is a legfontosabb. Mint köztudott, több mint egy évtizede tart a szórvány elhanyagolásával járó folyamat, melynek „eredményeire” nem kell sokat várni. Néhány hónap múlva, kiviláglik. A tavaszi összeírás után, hiteles adatokkal fogunk rendelkezni – egyebek mellett – népességet illetően (is). Az egypártrendszer idején elvesztettük Dél-Bánátot, annak bukása után pedig az egész Bánátot meg Dél-Bácskát. Amint látom, a centralizmus nem segített Észak-Bácskán sem, hiszen egyre erőteljesebb a rojtosodás.  Az előrejelzések nem túl biztatók. Egyértelmű, hogy az elmúlt évtized ballépései jóvátehetetlenek, ami jön az már csak a keserű pilula. Most az lenne a legfontosabb feladat, hogy miként állítható le az asszimilációs folyamat. Természetesen, ha lenne tudományos kutatóintézetünk, akkor egyebek mellett erre a kérdésre is választ kapnánk. Máskülönben ez a problematika az egész Kárpát-medencében időszerű. Jó lenne tudni, hogy a rendszerváltás után, amikor a nemzeti identitás védelme is szabadabb, mégis, miért csökken oly látványosan a magyar kisebbség lélekszáma?!

„Meg fogunk harcolni minden magyarért!” – jelentette ki, Semjén Zsolt a MÁÉRT értekezletén. A megállapításnak persze csak akkor lesz értelme, ha a politikusok, szó szerint értelmezik és komolyan veszik. A sajtóbeszámolók szerint, a résztvevők egységes álláspontot képviseltek, amiből arra következtetek, hogy a vajdasági magyar politikai elitre, a mai naptól kezdve komoly, nagy fordulatot jelentő feladat hárul. Gondolom, máris serény kritikus, elemző munka folyik. Hiszen, bizalmi válság van! Mert ugye köztudott, hogy az elmúlt tíz évben alaposan csökkent a kisebbségi pártokra leadott szavazatok száma, sőt arról se feledkezzünk meg, hogy a Magyar Nemzeti Tanácsi választásokra a 240 000 nagykorú magyar választópolgár közül, mindössze 70 000 adta le voksát. Semjén kijelentése után, ildomos szembesülni a kérdéssel, miszerint: kinek van ma lelkiismeret furdalása amiatt, hogy 100 000 magyar fel sem iratkozott a választói listára? A létszám sokkal nagyobb, mint amennyi az urnák elé járult. Vajon kinek okoz álmatlan éjszakákat a tény, hogy 140 000 bejegyzett polgár közül mindössze 70 000 ment el szavazni?! A zentai tanácskozáson kétharmados részvételről beszéltem, mert úgy gondoltam, hogy ez a nemzeti összetartást jelképező minimum. Sajnos, ez nem jött létre, amit baljós előjelnek tartok. A MÁÉRT minapi konferenciája után, sokkalta igazoltabb, több mint egy évvel ezelőtt –2009 szeptember 18.-án – a zentai értekezleten elhangzott felszólalásom. Egyebek mellett, azt a tézist hangsúlyoztam akkor is, most is, miszerint kizárólag bölcs Deák Ferenc-i kiegyezéses politikával érhető el a kisebbség összetartása. Másképpen lehetetlen „harcolni minden magyarért”. A másik halaszthatatlan feladat, amiről nem lenne szabad megfeledkezni – habár, attól tartok, sokan ez ügyben (is), készséggel hivatkoznának feledékenységükre – hogy meg kell állítani az asszimilációt. Semjén rávilágított a legneuralgikusabb kérdésre: mármint a magyar kisebbség radikális létszámcsökkenésére. Sajnálatos, de e téren a felelős tisztségeket betöltő vajdasági magyar politikai elit, a legrosszabb helyezést érte el a Kárpát-medencében! A jövőre sorra kerülő népszámlálási adatok tükrében majd kiderül, hogy az elmúlt évtizedben, eredményesen működött-e a kisebbségi politikai elitünk. A MÁÉRT résztvevői ugyanis elismerték, hogy éppen ez a hiteles és megbízható mérce. Tehát: leállították-e az asszimilációt vagy sem?  Ha tényleges egyetértés van a politikusok között – merem remélni, hogy igen – akkor az eredmények tükrében kiderül majd, hogy – újra csak Deák Ferencre hivatkozom – újra kell-e gombolni a mellényt. Talán beköszönt az idő, amikor nem lehet majd szólamokkal és szóvirágokkal leplezni a kudarcokat, na meg a magatehetetlenséget. Ezzel kapcsolatban ugyanis nem árt megjegyezni, hogy az egypártrendszerben lezajlott tisztogatásokat szem előtt tartva, kiderül, hogy egyetlenegy kisebbségi garnitúra sem volt olyan tartósan hatalmon, mint a jelenlegi.

Szokásos ellenőrzés a szemészeten. A vizsgálat eredménye megnyugtató. Az elkövetkező években nem veszítem el szemem világát. Az élet értékének 60 százalékát a szem jelenti – mondja orvosnőm.

„Nem tudok én lenni se szolga, se hős”, panaszolta Ernest Fischer osztrák költő. Manapság azonban a szolgaság tekintélyt biztosít, így hát nem csoda, hogy még a hősök is szívesebben lesznek alárendeltek. Ez az ára annak, hogy hősiességükkel kérkedhessenek. Figyelem ezeket a hivalkodó emberkéket. Manapság is ugyanolyan sebességgel szaporodnak az utólagos „néphősök”, mint 1945 után, a Harcos Szövetség tagjai. Mindenki megszenvedte az elmúlt időszakot sőt, mindenki hős volt, mindenkit üldöztek, mindenkit életveszélyesen megfenyegettek… Azonban érdekes mód, az ún. hősök közül, senkit sem bocsátottak el állami munkahelyéről. A „hősök” egyre csak azt ismételgetik, hogy halálosan megfenyegették őket. Persze, erre semmi bizonyíték nincs. Úriemberek nem szoktak így babérokat gyűjteni.

Az égboltozat nyugati fele vöröslik, a toronyházak összebújnak. Glédában sorakoznak az őszi alkonyatban. Összerezzenek. Könnyű fuvallat hozott, ezzel szemben hideg szélroham visz el. A-nak talán igaza van. Mindig rendet, tiszta lakást kell magunk után hagyni, ha valamerre elmegyünk, mert ha útra kelünk, soha sem tudjuk, hol és mikor érünk az út végére.

A bécsi szervezők meglepődve veszik tudomásul, hogy autóbusszal érkeztem Bécsbe és nem személygépkocsival. Valaki megjegyzi, hogy a „posztszocialisták” autóval utaznak Nyugatra, gyakorta hivatalos limuzinnal. A nyugatiak előszeretettel használják a vasút nyújtotta vonatozást. Elias Canetti például hajóval jött egy másik Duna parti városból, Ruszcsukból Bécsbe, miközben Újvidéket is szemügyre vette – válaszolom – miközben a kezemben szorongatom az olcsó buszjegyet. Nevetségesen olcsó, ez nem is lehet igaz, ez vicc – mondják. Osztrák életkörülmények mellett, egy osztrák szemének persze, hogy olcsó, számomra azonban 40 euró mégiscsak valami.  Erről a témáról azonban nem kívánok előttük beszélni.  Inkább, az általam gyakran idézett, Josef Roth osztrák íróra terelem a szót. Roth ugyanis az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után megállapította, hogy számára Ausztria kicsiny és hontalannak nyilvánította magát. Vajon, hogyan, mely közlekedési eszközzel utazgatott ő? Személygépkocsival? Autóbusszal? Vonattal? Derűs hangulatban ismerkedem a bécsi írótársakkal majd természetesen a végén Thomas Bernhardnál kötünk ki. Na, ami őt illeti, ő bizonyára automobillal utazott, mert nem volt türelme azt a sok badarságot végig hallgatni, amit egy tömegközlekedés biztosit. Túlságosan jól ismerte az embereket.

Tart a jó nevű bécsi Alte Schmiede rendezvénye, a Jugoslavia revisted, amelyet városszerte nagy vörös csillagos plakátok hirdetnek. Minden délután és este telt ház, még a bécsi kritikusokat is meglepte a nagy érdeklődés. Számomra viszont kellemes meglepetésként hat a fiatal horvát, szerb, szlovén, bosnyák írók nyílt és kritikus felszólalásai. Hová tűntek a bonyolultan szép, szocialista szecessziós mondatok, melyekhez annyira vonzódtak a szocialista kékharisnyák és selyemfiúk? A német nyelvterületen szép sikert elért Ivana Sejko, – de a többi fiatal író is – a tájkun-világról, a vadkapitalista életről ír, igen érdes nyelven és főleg – érthetően. Ez a nemzedék beleszületett a vadkapitalizmusba, hátuk mögött a háborúval, és a hamis nemzeti szólamokkal. A kapzsi politikai és gazdasági elitről írnak. Ők nem az egypártrendszer traumáival foglalkoznak, hanem a mai világgal. Az apákat kérdezik, hol voltatok, mit tettetek, mit örököltünk tőletek? Ivana Savič-Bodrožić mindehhez még hozzá teszi, miért hazudnak az apák, miért ámítsák magukat még most is? Őket már nem a szocialista hazugságok, hanem a kapitalista és a nacionalista hazugságok érdeklik. És ezen a ponton találkoznak Kelet-Európa írói a nyugatiakkal.

Erich Klein, irodalmi estem moderátora a német fordításban megjelent írásaimat olvasgatva meglepetten állapítja meg, hogy milyen mély nyomokat hagyott bennem a Kákánia-toposz. Még Jugoszlávia széthullását is ezen a prizmán keresztül szemlélem. Engem viszont az ő megállapítása ér váratlanul. Ön ebben különbözik a budapestiektől és a belgrádiaktól is, szövi tovább mondandóját. Újvidéki vagyok, válaszolom, vagyis éppen ott élek, ahol a Kákánia idegrendszerét durva kézzel elvágták. Nem pedig Budapesten, ahol magától halt el ez az idegrendszer. Nem élek Belgrádban sem, ahol az akkori diadalmámorban mindezt nem is érzékelhették.

Családi kör, 2010. 11. 11.