2009. július
Mladić és az autonómia
Az újvidéki Zmaj utcában néhány fiatal vitázik a Vajdaság statútumának tervezetéről. „Vajdaság autonómiáját akkor engedélyezi a belgrádi hatalom, ha majd letartóztatják Mladicot”, mondja egyikük. Jobban ismerik a kontextusokat, mint a hivatásos politikusok.
Jó lenne…
A szlovák hatóságok betiltották a dunaszerdahelyi Harmónia nevű civilszervezetet, mert honlapjukon nyilvánosságra hozták dél-szlovákiai autonómiatervezetüket. A többpártrendszerbe belopakodott az egypártrendszerű logika. És miért ne hoznák nyilvánosságra? Miért ne lenne egy civilszervezetnek különvéleménye a fennálló állapotokról? A szerbiai hatalom ebből a szempontból méltányosabb. Legalább nem torolja meg a gondolatszabadságot, csak legyint, ha látja, hogy a gomba módra szaporodó kisebbségi pártjaink egymással versengve szövegezik meg az újabbnál újabb autonómiatervezeteket. Nem állítom, hogy ez nagy gond, csak jó lenne, ha egyszer az egyik párt is, a másik párt is versenybe állna, s a magyar választók döntenének arról, hogy melyik a legjobb.
Ide-oda
Rendezgetem a honlapomat (www.vegel.org). Három évvel ezelőtt német írók példája ösztökélt a honlap készítésre. A fiatal német írók s puritán szövegeiket olvasgatva felkaptam a fejem. Ez lenne ez új próza? Szövegeikben semmi művészkedés, a mai értelemben vett stílusbravúr. Aztán utánanéztem, ők már nem is olyan fiatalok, negyvenfelé tartanak és lap-topokkal járnak az irodalmi estekre. Az irodalomtudósok monográfiákat írtak munkásságokról. A kritikusok a kezdetben csodálkoztak, mivel feltételezték, hogy az internet eltávolítja őket a valóságtól, ám nem ez történt, a világháló fokozatosan módosította a diskurzust, puritán, durva, hétköznapi nyelven írták műveiket. Egyszerűen átvették a média világának nyelvét, vele együtt annak abszurditását is. S mi történt? A világháló virtuális ösvényein kalandozók találtak leginkább a széles olvasóközönségre. Az irodalom nem is annyira érthetetlen és unalmas, számolt be egy olvasó, aki ettől kezdve egyre több mai szerző könyvét vásárolta meg a könyvkereskedésben. Kiderült az is, hogy honlapjuknak is sok olvasója akadt. Így szántam rá magam, gondolván már az is siker, ha egy olvasómmal több lesz. Az első leckéket az éppen a Berlinben tartózkodó Dragomán Györgytől vettem a magyar irodalomban immár legendáshírű Storkwinkel utcában. Storkwinkel, Storlkwinkel, ismételgetem magamban, miközben az interneten a Google Föld segítségével végigpásztázom az utcát. Egyre gyakrabban ébred fel bennem a berlini nosztalgia, főleg akkor, amikor Újvidéken elromlik az idő és a város szomorú kisvárosi arculatot kap. A szép tavaszi, nyári, és a kora őszi estéken a város nagyvilági látszatot nyer. Ilyenkor felébred bennem a remény, hogy egy napon Újvidék újjáéled, olyan lesz, mint régen. Ez kicsalogat a dolgozószobából, órák hosszát őgyelgek a városközpontban, azzal a balga reménnyel, hogy találkozom néhány régen látott barátommal, de senki sem tűnik fel az utcán. Még egy valamire való vitapartner se akad. A borongós idő is hasznomra válik, ilyenkor nagyobb kedvvel ülök az íróasztal mellé, s megpróbálom elhitetni magammal, nem érdekel más, csak az írás. Próbára teszem magam: bizonygatom, hogy az élet mellékes, ám az íróasztal olyan, mint a gályapad. Rovom a sorokat, hogy kitörjek saját vákuumomból. De nincs hova hátrálnom, csak vissza az életbe, amelyért nem rajongok, mert megbilincseli a képzeletemet. Rémülten veszem tudomásul, hogy milyen gyáva és meddő dolog a képzeletbe menekülni, s gyakran gondolok Babitsra, aki feltette a kérdést: miért érzik ma az irodalmat mind többen és többen fölöslegesnek, korlátozottnak és zsákutcának. Azért, válaszolja, mert az eszközt tette céljává és üres művészet lett, mondanivaló nélkül. Mondanivaló, írta le azt a szót Babits, amit ma a szalonképes kritikusok ki nem merészelnek leírni. Értem ennek az okát, hiszen én sem vagyok valóságpárti, és jól tudom, a valóság bilincs, annak vagyok a rabja, bár képzeletem állandó vitában áll vele. Az a bajom, hogy sehol sincs nyugtom, ide-oda csatangolok, csetlek-botlok, botladozom, s Chaplin jut eszemben.
Twitter és közösség
Az iráni ellenzéket szétverték, de a Twitter győzött, kiderült, hogy az internet a kiváló eszköz a diktatúrákkal valói tusában. Iránban a Twitteren keresztül terjedt el a hír, olvasom, hogy készül az ellenzéki tüntetés, és az is, hogy a hatalom félkatonai szervezete a tömegbe lőtt. A nyugati lapok fontos hírforrása a Twitter volt, az iráni polgárok a kis „csiripelőbe” jegyezték fel, amit láttak. A Twitternek köszönve szervezték a tüntetéseket. A You Tube videofelvételt közölt az iráni biztonsági erők diákok elleni razziájáról. Aztán itt van még az ugyancsak kiváló közösségszervező erőnek bizonyuló Facebook. A blogerekről nem is szólnék. Az iráni titkosrendőrség Alah nevében blogerekre, twitterekre vadászik. A Twitter és a Facebook hírt ad és közösséget szervez. Barack Obama Twitterét ma közel másfél millió ember figyeli. Érdeklik őket az elnök személyes jellegű feljegyzéseit. Érdekes, hogy Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc is bekapcsolódott ebbe a rendszerbe, a nevüket a jegyzi Twitter. Még Boris Tadić is a Twitterre kölétözött, legutóbbi feljegyzésében franciaországi útjáról számol be. A vajdasági magyar fiatalok között is egyre inkább terjed az új digitális kultúra. Egyre több fiatal blogja kerül a világhálóra, s nem csodálkoznék, ha néhány év múlva kiváló kisebbségi közösségszervező erővé válna az internet. Mosolyogva gondolok arra az időre, amikor a magyarkanizsai írótáborban az egyik meghívott vendég azzal ostorozott, hogy csak a komputer egerére gondolok. Aztán, hogy kellő súlyt adjon a szavának, hozzátette: arról nem viselek gondot, hogy összeroppan a vajdasági magyar oktatási rendszer. Bizony, ha nem lett volna rest és kattint az egérrel, akkor látta volna, hogy szót emeltem érte, amikor ő még hallgatott.
Bűnügyi történetek…
Az újvidéki rendőrség cáfolja hogy a hetekben magyarverés volt Újvidéken. Ellenkezőleg, az egyik magyar fiatalember ellen szabálysértési eljárást indítványozott. Mármint azért, mert ők provokáltak egy veterniki férfit. A Magyar Szó közölte az egyik „provokátor’ fotóját, amelyen látható, hogy a felső fogsorát majdnem teljes egészében kiverték. A megrázó fotó ékesen beszél a szerbiai irányítású rendőrségről. A Magyar Szó ebből az alkalomból közli az ugyancsak véresre vert bezdáni fiúról készült fotót is. Nem tartozom azok közé, akik eltúlozzák ezt a jelenséget, inkább minden erőmmel fegyelmezem magam, de túl hosszú ideje tart ez a fizikai és pszichikai leszámolás és tortúra. És nem Vojislav Šešelj ül az elnöki székben, hanem Boris Tadić, akinek már régen illett volna szólalni erről a jelenségről. Más téren sem, de ezen sem elegendők a toleranciáról szóló szóvirágok, miközben a rendőrség vagy elmismásolja az ügyet, vagy nem találja meg a tettest, ha pedig netán megtalálja, akkor a bíróság enyhe ítéletet szab ki rá. Ez már nem nemzeti kérdés, nem is nevezném etnikai konfliktusnak, mert embertelenség az igaz neve. Bűnügyi regényekbe való történetek. Egyszer talán ír valaki egy dokumentumregényt erről vagy más hasonló esetről.
Az írói mesterségről
Mennyi félreértés Kosztolányival kapcsolatban! De még több Babitscsal kapcsolatosan. Igaz, manapság Kosztolányinak több követője akad, s tetten érhető a menekülés Babits nagy kérdési elől. Holott elébük kell mennünk, hiszen Kosztolányi sem kerülte meg őket, nem tehette ezt, mert bár eltávolodtak egymástól, félreértések is akadtak közöttük, de kiindulópontjuk közös volt: fiatalon megvetették koruk „nyavalygósnak, illatos selyempapírosok zizegésének” tűnő irodalmát. „Bíró fia voltam, véremben volt az ítélkezés”, vallotta Babits, aki az irodalomban is az ítélet jogát követelte. Kosztolányi viszont csak szemlélő és ábrázoló akart maradni. Ő volt a fölényesebb, a józanabb és bizonyos tekintetben hősiesebb is, ismerte el Babits, mert hívebb volt a mesterséghez. Én inkább – vesztemre – Babitshoz vonzódom, de elégedetten veszem tudomásul, hogy Kosztolányi sem lett hűtlen a pályatársához. Esti Kornélra gondolok, aki nem átállotta kimondani, hogy többre becsüli a könnyed, üres, de tökéletesen megcsinált hírlapi cikket, valami mély költeménynél vagy töprengő tanulmánynál. Babits is méltányolta, hogy ezzel Kosztolányi saját korának irodalmi divatjával került szembe, éppen azokban a harmincas években, mikor elharapódzott a „magyar sors és az emberi műveltség veszedelmein való céltalan és színészkedő” mellveregetés. Gondoljunk tehát Kosztolányira, hiszen újra divattá vált a „selyempapírok zizegése”, ami azokat igazolja, akik az Esti Kornélt akarják újra megírni.
Babits és a nemzetellenesség
1919-ben a Kisfaludy Társaság, majd a Petőfi Társaság ki akarta zárni a soraiból Babits Mihályt, mert, úgymond, nemzetellenes érzületet terjesztett. „De jaj, barátaim, hát az ostobákhoz álljunk, az ordítókhoz és a törtetőkhöz, ezekhez a nemzetfoglalókhoz?”, tette fel elszántan a kérdést Babits a Magyar költő kilencszáztizenkilencben c. vitaírásában, amelynek a mottójául az Ady Endrének című verse két sorát választotta.
neked egyfelé győzni kellett,
nekem, harcolni kétfelé.
Azóta is érvényesek ezek a verssorok. Egyfelől az összkomfortos párt-elefántcsonttornyok lakosztályait élvező széplelkek, másfelől az ordító és tüntető nemzetfoglalók.
Megjelent: Családi Kör, július 2.