Fehér Kálmán hetven éves

Éppen Herceg János esszéit olvasgattam, amikor érkezett a felkérés, hogy írjak a hetveneséves Fehér Kálmánról. Gyakran volt alkalmam megtapasztalni hogy az olvasmányaim és a körülöttem zajló események közötti összefüggés nem feltétlenül véletlen: ezúttal is ez történt. „Tito mellett Petőfi. Együtt élnek azon a falon. Mert igazat mondtam én, testvérek, hogy régen csak a szívek mélyén szólalhatott meg itt Petőfi. Ahhoz, hogy harsogva szólhasson róla a dal és a szó, ahhoz az kellett, hogy Tito képe is ott legyen a falon, hogy Petőfivel együtt ő is élő valósággá legyen a mi napjainkban”, írta az ötvenes években Herceg János, mintegy anticipálva azt a korszellemet, amely meghatározza az ezt követő évtizedeink fátumait, kalandjait, reményeit és csapdáit. Az a pár mondat mélyebben ragadta meg az összefüggéseket, mint azok a kaméleonok, akik versben továbbá közírásban bálványozták Titót, hogy aztán – szinte egyik napról a másikra – megtagadják, hogy gyalázzák, színlelve, mintha nem is ők írták volna a dicsőítő sorokat. Herceg János nem volt szolgalelkű, nem lett volna köpenyegforgató sem, hiszen makacsul kitartott nézetei mellett, s ezzel magyarázható az is, hogy az egész Kárpát-medencében az elsők között tárta fel a kisebbségi létforma (sokszor szellemileg nagyon is gyümölcsöző) kínjait, megelőzve, mondjuk, Kányádi Sándort, vagy Sütő Andrást, akiket ma kanonizál az egyetemes magyar irodalmi tudat, ámde sajnálatos módon megfeledkezik a bácskai úttörőről, Herceg Jánosról.

Sokféle kontextusba elhelyezhetők a fenti mondatok. Valahol a szöveg legmélyén, tudva, hogy azok a borzalmak és a tömegsírok kora – melyeknek Herceg János tanúja volt – után íródtak, a görög tragédiák szelleme rejlik. Tehát a többféle, egymást megsemmisítő igazság párviadala játszódik le. Minden esetre, mélységesen mély dráma ez, amelynek első négy felvonását Herceg János átélte, az utolsót, az ötödiket azonban nem. Fehér Kálmán nem élte át az elsőt, viszont átélte a többit, így az ötödiket is. Műveik úgy néznek szembe egymással, mint apa és a fia; kissé értetlenül és idegenül. De hát így szokott ez lenni, nálunk a Vajdaságban, az apák nem értik a fiaikat, a fiúk nem értik az apákat. Cs. Szabó László gondolatával élve, remélhetjük, hogy esetleg majd csak az unokák értik meg a nagyapákat.

Az apa tanúja volt az alapok lefektetésének, a falak felemelésének, a tető felhúzásának; a fiú pedig megtapasztalta az épület összeomlását, miután mi maradt más számára, mint a romok számbavétele. Ami elvégzéséhez szükséges a kolostori csend, a melankolikus önszemlélet, a Szent-Ágostoni töprengés és vallomás. Úgy vélem, a romokat csak akkor takarítjuk el, ha majd a maguk összetettségében és drámai nagyságában, tragikus mivoltukban megértjük azokat az időket, melyek a mi XX. századunk második felét meghatározták. Az apák és a fiúk után jönnek az unokák. De, vajon hol vannak ők? Csak akkor jelennek meg a színen, amikor nem élvezik többé a későn születettek kegyét, és a modern meg a posztmodern kesernyés megbékélés után, felismerik, hogy az újkor terhe, miképp nyomja a vállukat. Ha szembenéznek első kudarcaikkal, akkor felváltja a későn születettek kegyét, a korán érkezők büntetése.

Fehér Kálmán is, úgy tűnik, korán érkezett, mert a Száz panasszal olyan utat nyitott meg, amely nem válhatott, költészetünk fő irányvonalává. Valahol a hatvanas és a hetvenes években szívesen írtam írótársaimról, azzal a szándékkal, hogy ekként megnyitom a párbeszéd terét, azokkal az írásokkal, amelyek az írók az írókról címszó alá lett volna sorolható, ami egyébként igen gyakori a magyar illetve az európai irodalomban. Múltak az évek, a várt párbeszéd kialakulása elmaradt. Tudomásul kellett vennem, hogy csupán monologizálok. Akkor meg mi célból keressem a párbeszédet, tettem fel magamnak a kérdést. Egyébként is, nem ítélkezni csak beszélgetni akartam; annál is inkább mivel az irodalmi művek megítélése, elemzése, az értékrend/ek kialakítása a kritikusok, az irodalomtudósok és az irodalomtörténészek dolga. És mindig jönnek újak, akik új szempontokkal gazdagítva módosítják a tegnapi sorrendet. Vajon miért kontárkodnék bele? Most is úgy vélem, hogy ők tudják legjobban elvégezni a hetvenéves Fehér Kálmán életművének méltatását, helyének meghatározását. Nem kétlem, hogy el is végzik. Ugyanis időközben felnőtt néhány művelt, okos és értelmes kritikus nemzedék. Nem szólnék bele a dolgukba, csupán az időben nagyon távoli, meddőnek bizonyult monológom emlékszilánkjait idézném meg.

Az 1966-ban megjelent Száz panaszt, költészetünk nagyon fontos és jelentős könyvének tartottam és tartom – ma is. Őszintén örültem a napvilágot látott kötetnek, számomra is biztatást jelentett. „Verse az igazság szószéke – írtam 1973-ban – ahonnan prédikátori türelmetlenséggel, káromkodó-káromló jajkiáltással, plebejus faragatlansággal ostromolja a világot.” Dacos, játékos, nyugtalan, visszavonhatatlanul elkötelezett, morális indulatú költőt láttam benne. Kockázatos és meredek útra tért Fehér Kálmán, szinte ár ellen úszva, hiszen röviddel utána, már a hetvenes években kiderült, hogy költészetünk mérsékeltebb hangvételű, szövegközpontú irányt vesz, következésképp a Fehér Kálmán által képviselt hangnem háttérbe szorul. A Fürjvadászattal ő maga is ez irányba sodródott. Előzőleg, mintegy utószóként, avagy mementóként, Domonkos István megírja a Kormányeltörésben című versét, amely egyszerre utal a Száz panaszra és Tolnai Ottó Gerilla-dalaira, amivel költészetünkben mindmáig páratlan szintézist teremtve lezár egy korszakot.

A hetvenes évek, az ólomévek, mondanám, másféle versnyelvet kanonizálnak, artisztikusabb és letisztultabb hangnemben szól az ólomévek „idillje”. A világ baljós jelzésekkel teli, az irodalom pedig sértődötten önmaga felé fordult. Nem oktalanul. A különbéke, avagy a lemondás ideje ez, amit csak a fiatalok, többek között Sziveri János vagy Csorba Béla versei bolygatnak meg, s rebellisebb hangjuk a Száz panaszra utal vissza, ám az apák ekkor már nem értik a fiaikat. Ellenük fordultak.

Ezt ma sem tudom megérteni…

Az utak elváltak, mindmáig végzetes sebeket ejtve szellemi életünkben. Ami addig úttörő gondolat volt, az ólomidőkben marginális lett.  Az irodalom egy része ösvényekre szorult.

Fehér Kálmán 1981-ben közreadja a Kantáta a szabadságról című verseskötetét, amelyről úgy véltem, hogy eltávolodott a Száz panasztól, a költő búcsút intett önmagának is. Ezzel a mi utjaink is elváltak. Hogy melyikünk járt a jobbik úton, annak megítélésére nem vagyok hivatott, főleg nem ezekben a zavaros évtizedekben, a kollektív képmutatás korában, amikor semmiféle út nem rajzolódhat ki világosan.

Aztán a romok eltakarták az eget.

Háborúk és korszakváltás! Semmibe veszett az illuzórikus ártatlanság kora. Közösségünk kataklizmát élt át, senki sem maradt a régi, csak egy kérdés maradt, éspedig, hogy hogyan és mi módon változott. A kígyó, mely időnként nem vedli le a bőrét, írta Nietzsche, elpusztul. Az író, aki nem képes újra meg újra – igaz fájdalmasan, nagy belső kínokkal, mély sebekkel, sebzetten – személyes drámaként átélni korának változásait, kínjait és sebeit, az vagy elnémul, vagy csak fecsegni fog. Voltak, akik könnyedén és könnyelműen, szinte egyik napról a másikra, új arcot öltöttek. Ők a tévedhetetlenek. A tévedők fogcsikorgatva hátrálnak a Semmibe, alkotóként fényjeleket/szövegeket hagyva maguk után.  Mások a romok alatt teremtik meg saját labirintusukat, alternatív világukat. .Megint mások az idővel és a korral dacolva, páratlan művészi koncentrációval és eleganciával folytatták azt, amit régen elkezdtek, amiben van elég méltóság is és abszurditás is. Talán hősiesség is.

Sokféle lehetőség nyílt önmagunk és a világunk átértékelésére.

Fehér Kálmán újra a rögös utat választotta. Az elhallgatás és a megszólalás feszültségében önmagával vívódva keresi a régi szavakra emlékeztető újakat. Az öndestrukció útján újra meg kellett találnia önmagát, valamiképpen újraírni a „száz panaszt”, immár más hangnemben, magányba zártan. Úgy megalkotni az új „száz panaszt”, mint „száz vallomást”! Újabb verseit olvasva ezt a hangot ismerem fel a plebejus emlékezetű költő pokoljárásában. Vallomások ezek az elpazarolt bácskai és bánáti nemzedékek kálváriájáról, elvesztett illúzióiról, ezen illúziók szörnyen ellenmondásos mivoltáról.

Isten éltessen Kálmán! Jó egészséget kívánok Neked, erőt meg alkotói kedvet ahhoz, hogy megírd azt, amit csak Te írhatsz meg.