Európa elrablása?

A médiának köszönve majdnem mindent tudunk a 32 éves Anders Behring Breivikről, a 93 halálos áldozatot követelő merénylet végrehajtójáról. Különböző összeesküvés-elméletek születtek, a közvélemény felháborodott, vannak, akik apokalipszist jósolnak, vannak, akik egykedvűen tudomásul veszik a történteket, vannak, akik szeretnének nem venni róla tudomást. A hétköznapi életben vívjuk a magunk kis harcait, valahol valami történt, gondoljuk, s azzal nyugtatjuk magunkat, hogy vannak katasztrófák, amelyeket nem lehet megelőzni. Az információ-áradatban tanácstalan vagyok. Az biztos, hogy Brejvik a szélsőjobboldalinak vallja magát, aki harcot indít az iszlám és a marxizmus ellen, de ez még nem jelent kimerítő magyarázatot. A jobbközép bizonytalansága is csak félig-meddig helytálló magyarázat. Mélyebb, tektonikus változások indultak be, a szélsőjobb térnyerése csak következmény. Valami történik Európában, amire nincs kielégítő magyarázat. Zavar és tanácstalanság uralkodik. Mondják, hogy a XX. század a totalitarizmus és a diktatúrák százada volt, s ha ez így van, akkor a totalitarizmus szélsőségekre hulló korszaka vár ránk.  A totalitarizmus darabokra hullott, részei önállósulva élnek tovább. Vagy az első évtized csak bevezetőnek számit a rejtélyes jövőbe?  Ebben az új bizonytalanságban jut eszembe Márai Sándor könyve, az Európa elrablása. „A világóra leng,” olvasom újra a II. világháború után írott mondatokat „és lehet, hogy Európa felett leng el”. Aztán így folytatta: „De senkin és semmin nem érezni, hogy hisz az európai küldetésben, ahogyan hitt még benne Kolumbusz, Michelangelo, Goethe, Planck vagy Einstein. Valamit elraboltak Európából a vad erők, melyek acélseprővel sepertek végig a városok és a csataterek felett. Az emberek élnek, mert élni organikus lehetőség, Európában is. De az élet ihlet nélkül nem szerep, csak tenyészet. Európában nemcsak a nemzedékeknek, a földrésznek sincs ihlete többé”. Amikor először olvastam ezeket a sorokat Mária 1947-ben kiadott könyvre egy budai antikváriumban találtam rá 1976-ben. Akkor arra gondoltam, hogy Márai mégis tévedett. Kiléptünk abból a válságból. Európába vetettem a bizalmamat, mert Európa képviselte az utolsó reménysugarat. A távoli jövőt. Csak azt, mert a hetvenes évek végén nem gondoltam arra, hogy tíz év múlva bekövetkezik a rendszerváltás. A nyolcvanas évek közepén sem gondoltam a nagy fordulatra, inkább a kompromisszumokkal terhes lassú menetelésre számítottam. Arra, hogy lassan, tántorogva haladunk Európa felé. Akkoriban nemzedékem legjobbjainak Európa volt a tikos jelszava. Újvidéken és Belgrádban, Budapesten és Ljubljanában. Ám mindez elsősorban kulturális tervezet volt, a kultúra volt a remény humusza. Aztán a szocialista országok rövid pár hónap alatt belepottyantak a szabad piacba, a parlamentáris demokráciába, a többpártrendszerbe. A kultúra felkészült erre, de a politika nem, ám hiába készült fel a kultúra, az „új demokráciában” kiderült, hogy többé nem fontos, mert kultúrát hordozó polgárság nélkül jött létre a polgári társadalom. Minél inkább csökkent a kultúra rangja, annál inkább erősödött az Európából való kiábrándulás. Ezzel a kiábrándulással szembesültem egykori Jugoszlávia széthullása után. A háború után! Ama háború után, amelyben Európa-nosztalgiám volt az utolsó szalmaszál Vagy létrejön Európa egysége, vagy pedig elveszítjük azt is, ami megmaradt. Eközben erősödött az Európa ellenesség. Az ifjúság jelentős része nemzetállamot akar és ennek érdekében jobbra tart. Hol végződik az új hosszú menetelés? Többé nem a maradi „öregek” gúnyolódnak az „européerségen”. Ők legfeljebb kedvetlenül zsörtölődnek. Most fiatal tüntetők vonulnak fel az utcákon és szenvedélyesen utasítják el Európát. Immár nem az ortodox kommunista vezetők ítélik el az európaiságot, és a kozmopolitizmust, hanem az ifjak, akik a későn születettek kegyelmének köszönve tiszta lelkiismerettel utasítják el azt, amiről nem kis bűntudattal álmodoztam. Ezzel kapcsolatban eszembe jut új könyvem, egyik szereplője, a kalauz, aki bevallja, hogy azért lett kommunista, hogy láthassa Európát. Mert csak a párttagok lehettek a külföldi járatokon kalauzok. Úgy érzem, ez a kalauz görbe tükröt tart elém is. Azért fogadtam el, igaz fogcsikorgatva és háborgó lelkiismerettel a kapitalizmust, hogy közelebb kerüljek Európához. Annak ellenére, hogy a modern európai kultúrám nem volt kapitalista szellemű. És a Nyugaton ma is így van: a kultúra nem a demokrácia lakája. Európa keleti részében azonban másképpen alakultak a dolgok. Megbékéltem azzal, hogy a „kapitalista úton” jutunk Európába. De mi mást tehetnék? A kapitalizmus bírálata a diktatúra visszasírásának gyanúját kelti. A szellem embere arra ítéltetett, hogy elcsüggedve, tántorogjon a végletek között. Középúton kellene haladni, de nincs középút, a középen csak bozótos ösvények vannak, melyeken könnyű eltévedni.

Az újonnan megjelent naplójegyzet-kötetemet (Időírás, időközben II.) lapozgatva belátom, hogy a nyilvános gondolkodás kötéltáncra emlékeztet. A szakadék felett vékony kötélen egyensúlyozok, s talán nem is a szakadéktól félek, hanem a biztonságos partokról felém repített nyilaktól. Megértem a nyilazókat, hiszen számukra a kötélen táncoló ember groteszk mozdulatai ellenszenvesek, érthetetlenek és károsak. És akad köztük jó szándékú barát, aki jobbnak látja kilőni a nyílvesszőt, mert az méltóbb véget ígér, mint gyámoltalanul a szakadékba zuhanni.

Az interneten terjed Kasza József interjúja, amely az újvidéki Gradjanski listben jelent meg július 23-án. Tipikus insider vallomás, amely a VMSZ titkait beszéli ki. Nem vagyok járatos a pártok belső viszonyaiban, így tehát nem tudok állást foglalni. Nem is az én dolgom, hiszen ebben a szerepben olyan lennék, mint a porcelánbábú az elefántok között. Járjanak utána a párttagok. Elgondolkodtató azonban, hogy ez, vagy ehhez hasonló tartalmú interjú nem látott napvilágot a magyar nyelvű közmédiumban. Amikor Kasza hatalmon volt, nem tudtam egyetérteni azokkal a sajtómunkásokkal és politikusokkal, akik kiátkozták azokat, akik Kasza József egyik vagy másik lépését bírálni merészelték, viszont ma azokkal sem tudok egyetérteni, akik tőle vonják meg a bírálat jogát. Hol vannak azok, akik szinte naponta interjút kértek tőle? De az sem rendjén való, hogy a Gradjanski listben nem kaptak szót a Kasza által vádolt személyek már csak azért is, mert a vádak súlyosak és a személyi méltóságot érintik. Minderről azért töprengek, mert sajnálattal veszem tudomásul, hogy nálunk hatalmon levők gyakran durván elnyomják a bírálatot, s a kritikusaikról úgy beszélnek, mintha romlott, „rongy emberek” lennének. Ezért a kritika a föld alá szorul, s ezzel el is torzul, ha netán felszínre tör, akkor szintén személyi méltóságot sért. Nem hiszem, hogy erre az útra kell lépnünk, mert ez pusztaságba vezet. Magam is sokszor szembesültem olyan véleményekkel, álláspontokkal, melyek ellentmondásra késztettek. De soha sem gondoltam (nem azokra gondolok, akik törvényt sértettek), hogy a másik gonosz, ostoba, aki nem érdemel semmiféle megbecsülést. A nyilvános szereplőink között nem tudok olyan személyről, akit a puszta rosszakarat vezényel Ellenkezőleg: közéletünkben nem a jóakarat hiányzik. Sokkal inkább szembe tűnnek a jó szándékú téves döntések, álláspontok, nézetek. Tanúja voltam olyan eseteknek is, amikor egyik vagy másik felelős döntéshozó, személyes érdekeit olyan értékesnek tartotta, hogy a közérdek fölé helyezte. Rossz szándék vezérelte? Kétlem!  Inkább az őszinte meggyőződés, hogy jót és helyeset cselekszik. A példákat sorolhatnám tovább. Inkább azzal zárnám, hogy szeretném megérni az időt, amikor az egymással vitatkozó felek, megbecsüléssel szólnak egymásról, azzal a meggyőződéssel, hogy sok más kérdésben egyetértenek. Úgy kéne vitatkozni, mint Babits, aki „pajzzsal és dárdával” indult vitába Németh Lászlóval, s azzal a meggyőződéssel vitázott, hogy méltó ellenfélre talált.

Zavaragások Koszovóban. Felgyújtották a jarinjei határállomást. Pristina a szerb kormányt vonja felelősségre. Boris Tadic tiltakozik, Szerbia ártatlan, bizonygatja, s visszamutat Pristinára. Időről-időre fellángolnak a szenvedélyek, amelyek arról árulkodnak, hogy nem történt nagy előrelépés. Mi történik tíz év multával?

Fülledt nyárdélután baktatok a sugárúton Flying Duchman kávéház terasza felé, hogy találkozzam Boris Isakovictyal, az újvidéki Szerb Nemzeti Színház művészével. A télen arról álmodoztam, hogy nyári estéken az újvidéki teraszokon üldögélek, bámészkodok, és néha-néha köszöntök egy-egy ismerőst. Ezért siettem, hogy legalább fél órával előbb odaérjek, s átengedjem magam a nyugodt szemlélődésnek. Éppen helyet akartam foglalni, amikor látom, hogy Boris integet. A terasz másik sarkában egy szelet pizzát fogyaszt, neki is félórányi ideje maradt az „ebédre”. Budváról érkezett, ahol a Sirályban játszott, s pár nap múlva indul Isztriára. Megbeszéljük a What is Yugoslavia című monodrámám újvidéki felolvasását az október első felében sorra kerülő Halma fesztiválon. Majd elküldöm neki a bécsi előadás változatát. A többit Lucas Cejpekkel, a bécsi előadás rendezőjével, beszélik meg, aki október végén a bécsi Kabinetttheaterban állítja színre a monodrámát.