Európa belső határai

Drezda legszebb hídján megállok és kitartóan szemlélem az Európa keleti és nyugati felét elválasztó Elba folyót. Valahol a kettő között húzódik meg a nyolcvanas években az utópiát és a reményt jelentette Kelet-Közép-Európa. Ugyanaz a bizonytalanság-érzés szorongat, mint az újvidéki hidakon. Ezeken a hidakon minden kétértelmű, az azonosságtudat, a határok, az értékrendek. Drezda központjában óriásdaruk emelkednek a magasba, húsz év után még mindig építkeznek az egykori Kelet-Németországban, és továbbra sem sikerült eltörölni a különbséget Németország két része között. Akkor pedig hogyan szüntethető meg a különbség Európa keleti és nyugati része között? Ha Németországban az ember kilép a járdára, akkor rögtön tudni fogja, hogy a keleti vagy a nyugati részbe került-e.  Hány évnek kell még eltelnie, hogy eltűnjenek ezek a különbségek? Folynak a találgatások, de komoly jóslatokba senki sem bocsátkozik. Ha a gazdag Németország még vívódik ezzel a kérdéssel, akkor mi lesz Kelet-Közép-Európa országaival? Nagy többségük belépett az EU-ba, s mi pedig lemondtunk a kelet-közép-európaiságról. Talán azért, mert menekülünk a régi traumáktól, ahelyett, hogy szembenéznénk velük. Most már Európához tartozunk, hallom a diadalmas mondatot. A kilencvenes években reméltem, hogy ez tényleg így lesz, és Közép-Európáról a továbbiakban tárgytalan lesz beszélni. Akik előzőleg az új Közép-Európáról álmodoztak, hirtelen elhallgattak. A szabadság azonban feltárta Közép-Kelet-Európa igazi arcát, amelyet a szocializmus ravaszul leplezett. E kérdésben a szocializmus olyan volt, mint a morfium. Manapság kiderül, hogy anno nem véletlenül eresztett gyökeret a tekintélyelvű szocializmus, hiszen olyan tradíció táplálta, amely a GULAG felé terelte. Most már nem hiszem, hogy a szocializmust a tömegek buktatták meg, inkább mondanám, hogy öngyilkos lett. Mi mást tehetett volna, ha nem vállalja a GULAG-ot? Az újabb közép-európai események arról szólnak, hogy a régi tekintélyelvűséget új váltotta fel, vagyis a bársonyos forradalmak után beköszöntött a bársonyos tekintélyelvűség. Az itt élő nemzetek valóban fájó kérdésekkel küszködnek, de rendszerint rossz választ kaptak. Közép-Európa új szigorú apát keres, aki kemény kézzel fegyelmez az, úgymond, szabadság birodalmában!

Drezda után Lipcsében az Egy makró emlékirataiból olvasok fel, amely ezekben a hetekben jelent meg németül. Andreas Rötzer átadja az első kritikákat, amelyet a TAZ-ban Doris Akrap március 14-én közölt a TAZ-ban, Egbert Pietsch pedig a lipcsei Kreuzer márciusi számában. Pietsch felemlíti a Suhrkamp számára készülő Neoplantát is. A német olvasóközönség türelmes, szívesen hallgatja a hosszú felolvasásokat, még a zajos vásári légkörben is. A moderátor kérdéseket tesz fel, őt nem zavarja a vásári légkör, a hallgatók sem zavartatják magukat, csak én feszengek a székemen. Igyekszem röviden válaszolni. Zavar az óriási kiállító terem, az ide-oda sétafikáló emberek, a reflektorfény, egyszóval minden. A felolvasás után átballagok a bécsi kávéházba, mondatfoszlányokat hallok, úgy érzem, egyszerre száz író felolvasását hallgatom. Váratlanul otthon érzem magam a babiloni hangzavarban.

Vége a hazugság korának, olvasom a die Zeit első oldalán. Apokaliptikus fotók. A rangos német hetilap vagy egy tucat cikket szentel a japán atomkatasztrófának. Jogos a félelem, egyetlen reményem, hogy végre a félelem arra kényszerít bennünket, hogy holnaptól kezdve másképpen gondolkozzunk. De kétlem, hogy ez bekövetkezik, hiszen a tőke hatalma is apokaliptikus. Dürrenmatt vonatjában utazunk, robog velünk az alagútban a szerelvény, ám nem tudjuk a fékeket bekapcsolni, s a vonat egyre nagyobb sebességgel rohan velünk ismeretlen irányba.

A Holm Zündhausen történésszel és Michael Martens közép-kelet-európai szakértővel folytatott pódium-beszélgetés után Hansjörg Brey, a müncheni Dél-Kelet-Európa Intézet igazgatója őszi müncheni vendégszereplésre kér fel. Az Exterritóriumról beszélgetnének történészek és irodalomkritikusok. Vagy hat évvel ezelőtt jártam a Münchenben, Bajorországot alig ismerem. Elfogadom a meghívást.

A lipcsei könyvvásár díszvendége Szerbia. A standon nagy a megkönnyebbülés, miután Ivo Visković berlini nagykövet tájékoztatja az írókat, hogy a 2000-es októberi események után először írtak a német újságok ilyen kedvezően Szerbiáról. Az örömbe üröm is vegyül, mert közben a hazai lapok bősz bloggírói tiltakoznak, szerintők haza- vagy nemzetárulók lépnek fel az idei lipcsei vásáron. Úgy látszik, a szerbiai jobboldalt nem csak az adai Damjanich-szobor háborítja fel.

A vásár harmadik napján lemondok arról, hogy a nézelődésről, mert a standok között mozdulni sem lehet. Az emberek nézelődnek és – könyvet vásárolnak. Úgy tesznek hitet nemzetük mellett, hogy könyveket vásárolnak. A statisztikai adatok szerint az eladott könyvek 15 százalékát az e-könyvek teszik ki, tehát ezen a téren is fejlődés tapasztalható. Gyakran olvasok olyasmit, hogy  egy évtized múlva eltűnnek a könyvek a polcokról, a könyvespolcok üresek maradnak. A Guttenberg-világ felkerül az internetre. A könyvvásárok viszont arról győznek meg, hogy ez cseppet sem biztos.

A szállodai szobában a Süddeutsche Zeitungot veszem a kezembe, s olvasom, hogy Gadafi diktátor könyveket is írt. Szerette a bombasztikus bölcsességeket. A giccses szólamokat. Sokféle diktátor létezik, írja a szerző, vannak, akik egy eszmerendszer nevében uralkodnak, de vannak olyanok is, akik meggyőzték magukat, hogy a sors választotta őket erre a szerepre. Ezek a küldetéstudatú diktátorok a legveszélyesebbek, óvjon meg tőlük bennünket az isten, jegyzi meg a szerző. Azt hiszem, hogy ezek akkor is veszélyesek, ha nem lesz belőlük diktátor, hanem kis funkcionáriusként, úgymond, aktivistakén minden kétely nélkül hirdetik az igazságot. A banális szólamok, a giccs terrorját egyre nehezebb elviselni. Fáradtan ágynak dőlök, félálomban hallom a híreket, az amerikai, a francia, a német erők megsemmisítették Líbia légierejét. A NATO-légitámadás napjai jutnak eszembe. Gyorsan kikapcsolom a televíziót.  1999 márciusában hallottam, amint megszólalnak, s én egy kis válltáskával kirohantam az utcára.

Andreas Rötzer átadja az Egy makró emlékiratainak tiszteletpéldányait, én pedig új könyvem, a Mi szél hozott kéziratát adom a kezébe. Kornitzer László lefordított néhány részletet a könyvből, amelyek megnyerték a tetszését.  Megbeszéljük az őszi németországi felolvasói körutat.  München, Halle és Berlin kerül szóba. A többit majd megbeszéljük. Kicsit félek a fárasztó utazásoktól, de nem tudok ellenállni a csábításnak. Az újvidéki Čirpanova utca képe jelenik meg előttem, albérlőként ott írtam a Makrót. Azokra a barátokra gondolok, akik közül néhányan már nincsenek az élők között. Ők nincsenek velünk, mi, többiek, pedig szétszéledtünk. Az én szívem pedig ezekhez az ismert és az ismeretlen utcák felé húz, végül is ott kötök ki, ahonnan elindultam. A láthatatlan kör bezárult körülöttem.

A zürichi gépre várakozva Berlinben Berlin utcáin kószálok. Végre egyedül!  Ebbe az európai városba mindig szívesen visszatérnék. A legjobb lenne évente egy-két hónapot itt tölteni, akkor talán Újvidék is szebb lenne.

Az utolsó szalmaszál

Jobban bíztam Európában, amikor az egységes és szabad Európa abszolúte kilátástalannak mutatkozott. Ma, az esélyek nagyobbak, ám reményeim hervadoznak. De még így is féltve őrzöm őket. Nincs más kiút – Európa az utolsó szalmaszál

A megsemmisített jövő

Zaklatott időkben a tegnap nagyon réginek tűnik, vagy pedig elképzelhető, hogy meg sem történt. A jövőre pedig nincs idő gondolni. A gyorsuló idő megsemmisíti a jövőt.

Drezda legszebb hídján megállok és kitartóan szemlélem az Európa keleti és nyugati felét elválasztó Elba folyót. Valahol a kettő között húzódik meg a nyolcvanas években az utópiát és a reményt jelentette Kelet-Közép-Európa. Ugyanaz a bizonytalanság-érzés szorongat, mint az újvidéki hidakon. Ezeken a hidakon minden kétértelmű, az azonosságtudat, a határok, az értékrendek. Drezda központjában óriásdaruk emelkednek a magasba, húsz év után még mindig építkeznek az egykori Kelet-Németországban, és továbbra sem sikerült eltörölni a különbséget Németország két része között. Akkor pedig hogyan szüntethető meg a különbség Európa keleti és nyugati része között? Ha Németországban az ember kilép a járdára, akkor rögtön tudni fogja, hogy a keleti vagy a nyugati részbe került-e.  Hány évnek kell még eltelnie, hogy eltűnjenek ezek a különbségek? Folynak a találgatások, de komoly jóslatokba senki sem bocsátkozik. Ha a gazdag Németország még vívódik ezzel a kérdéssel, akkor mi lesz Kelet-Közép-Európa országaival? Nagy többségük belépett az EU-ba, s mi pedig lemondtunk a kelet-közép-európaiságról. Talán azért, mert menekülünk a régi traumáktól, ahelyett, hogy szembenéznénk velük. Most már Európához tartozunk, hallom a diadalmas mondatot. A kilencvenes években reméltem, hogy ez tényleg így lesz, és Közép-Európáról a továbbiakban tárgytalan lesz beszélni. Akik előzőleg az új Közép-Európáról álmodoztak, hirtelen elhallgattak. A szabadság azonban feltárta Közép-Kelet-Európa igazi arcát, amelyet a szocializmus ravaszul leplezett. E kérdésben a szocializmus olyan volt, mint a morfium. Manapság kiderül, hogy anno nem véletlenül eresztett gyökeret a tekintélyelvű szocializmus, hiszen olyan tradíció táplálta, amely a GULAG felé terelte. Most már nem hiszem, hogy a szocializmust a tömegek buktatták meg, inkább mondanám, hogy öngyilkos lett. Mi mást tehetett volna, ha nem vállalja a GULAG-ot? Az újabb közép-európai események arról szólnak, hogy a régi tekintélyelvűséget új váltotta fel, vagyis a bársonyos forradalmak után beköszöntött a bársonyos tekintélyelvűség. Az itt élő nemzetek valóban fájó kérdésekkel küszködnek, de rendszerint rossz választ kaptak. Közép-Európa új szigorú apát keres, aki kemény kézzel fegyelmez az, úgymond, szabadság birodalmában!

Drezda után Lipcsében az Egy makró emlékirataiból olvasok fel, amely ezekben a hetekben jelent meg németül. Andreas Rötzer átadja az első kritikákat, amelyet a TAZ-ban Doris Akrap március 14-én közölt a TAZ-ban, Egbert Pietsch pedig a lipcsei Kreuzer márciusi számában. Pietsch felemlíti a Suhrkamp számára készülő Neoplantát is. A német olvasóközönség türelmes, szívesen hallgatja a hosszú felolvasásokat, még a zajos vásári légkörben is. A moderátor kérdéseket tesz fel, őt nem zavarja a vásári légkör, a hallgatók sem zavartatják magukat, csak én feszengek a székemen. Igyekszem röviden válaszolni. Zavar az óriási kiállító terem, az ide-oda sétafikáló emberek, a reflektorfény, egyszóval minden. A felolvasás után átballagok a bécsi kávéházba, mondatfoszlányokat hallok, úgy érzem, egyszerre száz író felolvasását hallgatom. Váratlanul otthon érzem magam a babiloni hangzavarban.

Vége a hazugság korának, olvasom a die Zeit első oldalán. Apokaliptikus fotók. A rangos német hetilap vagy egy tucat cikket szentel a japán atomkatasztrófának. Jogos a félelem, egyetlen reményem, hogy végre a félelem arra kényszerít bennünket, hogy holnaptól kezdve másképpen gondolkozzunk. De kétlem, hogy ez bekövetkezik, hiszen a tőke hatalma is apokaliptikus. Dürrenmatt vonatjában utazunk, robog velünk az alagútban a szerelvény, ám nem tudjuk a fékeket bekapcsolni, s a vonat egyre nagyobb sebességgel rohan velünk ismeretlen irányba.

A Holm Zündhausen történésszel és Michael Martens közép-kelet-európai szakértővel folytatott pódium-beszélgetés után Hansjörg Brey, a müncheni Dél-Kelet-Európa Intézet igazgatója őszi müncheni vendégszereplésre kér fel. Az Exterritóriumról beszélgetnének történészek és irodalomkritikusok. Vagy hat évvel ezelőtt jártam a Münchenben, Bajorországot alig ismerem. Elfogadom a meghívást.

A lipcsei könyvvásár díszvendége Szerbia. A standon nagy a megkönnyebbülés, miután Ivo Visković berlini nagykövet tájékoztatja az írókat, hogy a 2000-es októberi események után először írtak a német újságok ilyen kedvezően Szerbiáról. Az örömbe üröm is vegyül, mert közben a hazai lapok bősz bloggírói tiltakoznak, szerintők haza- vagy nemzetárulók lépnek fel az idei lipcsei vásáron. Úgy látszik, a szerbiai jobboldalt nem csak az adai Damjanich-szobor háborítja fel.

A vásár harmadik napján lemondok arról, hogy a nézelődésről, mert a standok között mozdulni sem lehet. Az emberek nézelődnek és – könyvet vásárolnak. Úgy tesznek hitet nemzetük mellett, hogy könyveket vásárolnak. A statisztikai adatok szerint az eladott könyvek 15 százalékát az e-könyvek teszik ki, tehát ezen a téren is fejlődés tapasztalható. Gyakran olvasok olyasmit, hogy  egy évtized múlva eltűnnek a könyvek a polcokról, a könyvespolcok üresek maradnak. A Guttenberg-világ felkerül az internetre. A könyvvásárok viszont arról győznek meg, hogy ez cseppet sem biztos.

A szállodai szobában a Süddeutsche Zeitungot veszem a kezembe, s olvasom, hogy Gadafi diktátor könyveket is írt. Szerette a bombasztikus bölcsességeket. A giccses szólamokat. Sokféle diktátor létezik, írja a szerző, vannak, akik egy eszmerendszer nevében uralkodnak, de vannak olyanok is, akik meggyőzték magukat, hogy a sors választotta őket erre a szerepre. Ezek a küldetéstudatú diktátorok a legveszélyesebbek, óvjon meg tőlük bennünket az isten, jegyzi meg a szerző. Azt hiszem, hogy ezek akkor is veszélyesek, ha nem lesz belőlük diktátor, hanem kis funkcionáriusként, úgymond, aktivistakén minden kétely nélkül hirdetik az igazságot. A banális szólamok, a giccs terrorját egyre nehezebb elviselni. Fáradtan ágynak dőlök, félálomban hallom a híreket, az amerikai, a francia, a német erők megsemmisítették Líbia légierejét. A NATO-légitámadás napjai jutnak eszembe. Gyorsan kikapcsolom a televíziót.  1999 márciusában hallottam, amint megszólalnak, s én egy kis válltáskával kirohantam az utcára.

Andreas Rötzer átadja az Egy makró emlékiratainak tiszteletpéldányait, én pedig új könyvem, a Mi szél hozott kéziratát adom a kezébe. Kornitzer László lefordított néhány részletet a könyvből, amelyek megnyerték a tetszését.  Megbeszéljük az őszi németországi felolvasói körutat.  München, Halle és Berlin kerül szóba. A többit majd megbeszéljük. Kicsit félek a fárasztó utazásoktól, de nem tudok ellenállni a csábításnak. Az újvidéki Čirpanova utca képe jelenik meg előttem, albérlőként ott írtam a Makrót. Azokra a barátokra gondolok, akik közül néhányan már nincsenek az élők között. Ők nincsenek velünk, mi, többiek, pedig szétszéledtünk. Az én szívem pedig ezekhez az ismert és az ismeretlen utcák felé húz, végül is ott kötök ki, ahonnan elindultam. A láthatatlan kör bezárult körülöttem.

A zürichi gépre várakozva Berlinben Berlin utcáin kószálok. Végre egyedül!  Ebbe az európai városba mindig szívesen visszatérnék. A legjobb lenne évente egy-két hónapot itt tölteni, akkor talán Újvidék is szebb lenne.

Az utolsó szalmaszál

Jobban bíztam Európában, amikor az egységes és szabad Európa abszolúte kilátástalannak mutatkozott. Ma, az esélyek nagyobbak, ám reményeim hervadoznak. De még így is féltve őrzöm őket. Nincs más kiút – Európa az utolsó szalmaszál

A megsemmisített jövő

Zaklatott időkben a tegnap nagyon réginek tűnik, vagy pedig elképzelhető, hogy meg sem történt. A jövőre pedig nincs idő gondolni. A gyorsuló idő megsemmisíti a jövőt.

Drezda legszebb hídján megállok és kitartóan szemlélem az Európa keleti és nyugati felét elválasztó Elba folyót. Valahol a kettő között húzódik meg a nyolcvanas években az utópiát és a reményt jelentette Kelet-Közép-Európa. Ugyanaz a bizonytalanság-érzés szorongat, mint az újvidéki hidakon. Ezeken a hidakon minden kétértelmű, az azonosságtudat, a határok, az értékrendek. Drezda központjában óriásdaruk emelkednek a magasba, húsz év után még mindig építkeznek az egykori Kelet-Németországban, és továbbra sem sikerült eltörölni a különbséget Németország két része között. Akkor pedig hogyan szüntethető meg a különbség Európa keleti és nyugati része között? Ha Németországban az ember kilép a járdára, akkor rögtön tudni fogja, hogy a keleti vagy a nyugati részbe került-e.  Hány évnek kell még eltelnie, hogy eltűnjenek ezek a különbségek? Folynak a találgatások, de komoly jóslatokba senki sem bocsátkozik. Ha a gazdag Németország még vívódik ezzel a kérdéssel, akkor mi lesz Kelet-Közép-Európa országaival? Nagy többségük belépett az EU-ba, s mi pedig lemondtunk a kelet-közép-európaiságról. Talán azért, mert menekülünk a régi traumáktól, ahelyett, hogy szembenéznénk velük. Most már Európához tartozunk, hallom a diadalmas mondatot. A kilencvenes években reméltem, hogy ez tényleg így lesz, és Közép-Európáról a továbbiakban tárgytalan lesz beszélni. Akik előzőleg az új Közép-Európáról álmodoztak, hirtelen elhallgattak. A szabadság azonban feltárta Közép-Kelet-Európa igazi arcát, amelyet a szocializmus ravaszul leplezett. E kérdésben a szocializmus olyan volt, mint a morfium. Manapság kiderül, hogy anno nem véletlenül eresztett gyökeret a tekintélyelvű szocializmus, hiszen olyan tradíció táplálta, amely a GULAG felé terelte. Most már nem hiszem, hogy a szocializmust a tömegek buktatták meg, inkább mondanám, hogy öngyilkos lett. Mi mást tehetett volna, ha nem vállalja a GULAG-ot? Az újabb közép-európai események arról szólnak, hogy a régi tekintélyelvűséget új váltotta fel, vagyis a bársonyos forradalmak után beköszöntött a bársonyos tekintélyelvűség. Az itt élő nemzetek valóban fájó kérdésekkel küszködnek, de rendszerint rossz választ kaptak. Közép-Európa új szigorú apát keres, aki kemény kézzel fegyelmez az, úgymond, szabadság birodalmában!

Drezda után Lipcsében az Egy makró emlékirataiból olvasok fel, amely ezekben a hetekben jelent meg németül. Andreas Rötzer átadja az első kritikákat, amelyet a TAZ-ban Doris Akrap március 14-én közölt a TAZ-ban, Egbert Pietsch pedig a lipcsei Kreuzer márciusi számában. Pietsch felemlíti a Suhrkamp számára készülő Neoplantát is. A német olvasóközönség türelmes, szívesen hallgatja a hosszú felolvasásokat, még a zajos vásári légkörben is. A moderátor kérdéseket tesz fel, őt nem zavarja a vásári légkör, a hallgatók sem zavartatják magukat, csak én feszengek a székemen. Igyekszem röviden válaszolni. Zavar az óriási kiállító terem, az ide-oda sétafikáló emberek, a reflektorfény, egyszóval minden. A felolvasás után átballagok a bécsi kávéházba, mondatfoszlányokat hallok, úgy érzem, egyszerre száz író felolvasását hallgatom. Váratlanul otthon érzem magam a babiloni hangzavarban.

Vége a hazugság korának, olvasom a die Zeit első oldalán. Apokaliptikus fotók. A rangos német hetilap vagy egy tucat cikket szentel a japán atomkatasztrófának. Jogos a félelem, egyetlen reményem, hogy végre a félelem arra kényszerít bennünket, hogy holnaptól kezdve másképpen gondolkozzunk. De kétlem, hogy ez bekövetkezik, hiszen a tőke hatalma is apokaliptikus. Dürrenmatt vonatjában utazunk, robog velünk az alagútban a szerelvény, ám nem tudjuk a fékeket bekapcsolni, s a vonat egyre nagyobb sebességgel rohan velünk ismeretlen irányba.

A Holm Zündhausen történésszel és Michael Martens közép-kelet-európai szakértővel folytatott pódium-beszélgetés után Hansjörg Brey, a müncheni Dél-Kelet-Európa Intézet igazgatója őszi müncheni vendégszereplésre kér fel. Az Exterritóriumról beszélgetnének történészek és irodalomkritikusok. Vagy hat évvel ezelőtt jártam a Münchenben, Bajorországot alig ismerem. Elfogadom a meghívást.

A lipcsei könyvvásár díszvendége Szerbia. A standon nagy a megkönnyebbülés, miután Ivo Visković berlini nagykövet tájékoztatja az írókat, hogy a 2000-es októberi események után először írtak a német újságok ilyen kedvezően Szerbiáról. Az örömbe üröm is vegyül, mert közben a hazai lapok bősz bloggírói tiltakoznak, szerintők haza- vagy nemzetárulók lépnek fel az idei lipcsei vásáron. Úgy látszik, a szerbiai jobboldalt nem csak az adai Damjanich-szobor háborítja fel.

A vásár harmadik napján lemondok arról, hogy a nézelődésről, mert a standok között mozdulni sem lehet. Az emberek nézelődnek és – könyvet vásárolnak. Úgy tesznek hitet nemzetük mellett, hogy könyveket vásárolnak. A statisztikai adatok szerint az eladott könyvek 15 százalékát az e-könyvek teszik ki, tehát ezen a téren is fejlődés tapasztalható. Gyakran olvasok olyasmit, hogy  egy évtized múlva eltűnnek a könyvek a polcokról, a könyvespolcok üresek maradnak. A Guttenberg-világ felkerül az internetre. A könyvvásárok viszont arról győznek meg, hogy ez cseppet sem biztos.

A szállodai szobában a Süddeutsche Zeitungot veszem a kezembe, s olvasom, hogy Gadafi diktátor könyveket is írt. Szerette a bombasztikus bölcsességeket. A giccses szólamokat. Sokféle diktátor létezik, írja a szerző, vannak, akik egy eszmerendszer nevében uralkodnak, de vannak olyanok is, akik meggyőzték magukat, hogy a sors választotta őket erre a szerepre. Ezek a küldetéstudatú diktátorok a legveszélyesebbek, óvjon meg tőlük bennünket az isten, jegyzi meg a szerző. Azt hiszem, hogy ezek akkor is veszélyesek, ha nem lesz belőlük diktátor, hanem kis funkcionáriusként, úgymond, aktivistakén minden kétely nélkül hirdetik az igazságot. A banális szólamok, a giccs terrorját egyre nehezebb elviselni. Fáradtan ágynak dőlök, félálomban hallom a híreket, az amerikai, a francia, a német erők megsemmisítették Líbia légierejét. A NATO-légitámadás napjai jutnak eszembe. Gyorsan kikapcsolom a televíziót.  1999 márciusában hallottam, amint megszólalnak, s én egy kis válltáskával kirohantam az utcára.

Andreas Rötzer átadja az Egy makró emlékiratainak tiszteletpéldányait, én pedig új könyvem, a Mi szél hozott kéziratát adom a kezébe. Kornitzer László lefordított néhány részletet a könyvből, amelyek megnyerték a tetszését.  Megbeszéljük az őszi németországi felolvasói körutat.  München, Halle és Berlin kerül szóba. A többit majd megbeszéljük. Kicsit félek a fárasztó utazásoktól, de nem tudok ellenállni a csábításnak. Az újvidéki Čirpanova utca képe jelenik meg előttem, albérlőként ott írtam a Makrót. Azokra a barátokra gondolok, akik közül néhányan már nincsenek az élők között. Ők nincsenek velünk, mi, többiek, pedig szétszéledtünk. Az én szívem pedig ezekhez az ismert és az ismeretlen utcák felé húz, végül is ott kötök ki, ahonnan elindultam. A láthatatlan kör bezárult körülöttem.

A zürichi gépre várakozva Berlinben Berlin utcáin kószálok. Végre egyedül!  Ebbe az európai városba mindig szívesen visszatérnék. A legjobb lenne évente egy-két hónapot itt tölteni, akkor talán Újvidék is szebb lenne.

Az utolsó szalmaszál

Jobban bíztam Európában, amikor az egységes és szabad Európa abszolúte kilátástalannak mutatkozott. Ma, az esélyek nagyobbak, ám reményeim hervadoznak. De még így is féltve őrzöm őket. Nincs más kiút – Európa az utolsó szalmaszál

A megsemmisített jövő

Zaklatott időkben a tegnap nagyon réginek tűnik, vagy pedig elképzelhető, hogy meg sem történt. A jövőre pedig nincs idő gondolni. A gyorsuló idő megsemmisíti a jövőt.

Drezda legszebb hídján megállok és kitartóan szemlélem az Európa keleti és nyugati felét elválasztó Elba folyót. Valahol a kettő között húzódik meg a nyolcvanas években az utópiát és a reményt jelentette Kelet-Közép-Európa. Ugyanaz a bizonytalanság-érzés szorongat, mint az újvidéki hidakon. Ezeken a hidakon minden kétértelmű, az azonosságtudat, a határok, az értékrendek. Drezda központjában óriásdaruk emelkednek a magasba, húsz év után még mindig építkeznek az egykori Kelet-Németországban, és továbbra sem sikerült eltörölni a különbséget Németország két része között. Akkor pedig hogyan szüntethető meg a különbség Európa keleti és nyugati része között? Ha Németországban az ember kilép a járdára, akkor rögtön tudni fogja, hogy a keleti vagy a nyugati részbe került-e.  Hány évnek kell még eltelnie, hogy eltűnjenek ezek a különbségek? Folynak a találgatások, de komoly jóslatokba senki sem bocsátkozik. Ha a gazdag Németország még vívódik ezzel a kérdéssel, akkor mi lesz Kelet-Közép-Európa országaival? Nagy többségük belépett az EU-ba, s mi pedig lemondtunk a kelet-közép-európaiságról. Talán azért, mert menekülünk a régi traumáktól, ahelyett, hogy szembenéznénk velük. Most már Európához tartozunk, hallom a diadalmas mondatot. A kilencvenes években reméltem, hogy ez tényleg így lesz, és Közép-Európáról a továbbiakban tárgytalan lesz beszélni. Akik előzőleg az új Közép-Európáról álmodoztak, hirtelen elhallgattak. A szabadság azonban feltárta Közép-Kelet-Európa igazi arcát, amelyet a szocializmus ravaszul leplezett. E kérdésben a szocializmus olyan volt, mint a morfium. Manapság kiderül, hogy anno nem véletlenül eresztett gyökeret a tekintélyelvű szocializmus, hiszen olyan tradíció táplálta, amely a GULAG felé terelte. Most már nem hiszem, hogy a szocializmust a tömegek buktatták meg, inkább mondanám, hogy öngyilkos lett. Mi mást tehetett volna, ha nem vállalja a GULAG-ot? Az újabb közép-európai események arról szólnak, hogy a régi tekintélyelvűséget új váltotta fel, vagyis a bársonyos forradalmak után beköszöntött a bársonyos tekintélyelvűség. Az itt élő nemzetek valóban fájó kérdésekkel küszködnek, de rendszerint rossz választ kaptak. Közép-Európa új szigorú apát keres, aki kemény kézzel fegyelmez az, úgymond, szabadság birodalmában!

Drezda után Lipcsében az Egy makró emlékirataiból olvasok fel, amely ezekben a hetekben jelent meg németül. Andreas Rötzer átadja az első kritikákat, amelyet a TAZ-ban Doris Akrap március 14-én közölt a TAZ-ban, Egbert Pietsch pedig a lipcsei Kreuzer márciusi számában. Pietsch felemlíti a Suhrkamp számára készülő Neoplantát is. A német olvasóközönség türelmes, szívesen hallgatja a hosszú felolvasásokat, még a zajos vásári légkörben is. A moderátor kérdéseket tesz fel, őt nem zavarja a vásári légkör, a hallgatók sem zavartatják magukat, csak én feszengek a székemen. Igyekszem röviden válaszolni. Zavar az óriási kiállító terem, az ide-oda sétafikáló emberek, a reflektorfény, egyszóval minden. A felolvasás után átballagok a bécsi kávéházba, mondatfoszlányokat hallok, úgy érzem, egyszerre száz író felolvasását hallgatom. Váratlanul otthon érzem magam a babiloni hangzavarban.

Vége a hazugság korának, olvasom a die Zeit első oldalán. Apokaliptikus fotók. A rangos német hetilap vagy egy tucat cikket szentel a japán atomkatasztrófának. Jogos a félelem, egyetlen reményem, hogy végre a félelem arra kényszerít bennünket, hogy holnaptól kezdve másképpen gondolkozzunk. De kétlem, hogy ez bekövetkezik, hiszen a tőke hatalma is apokaliptikus. Dürrenmatt vonatjában utazunk, robog velünk az alagútban a szerelvény, ám nem tudjuk a fékeket bekapcsolni, s a vonat egyre nagyobb sebességgel rohan velünk ismeretlen irányba.

A Holm Zündhausen történésszel és Michael Martens közép-kelet-európai szakértővel folytatott pódium-beszélgetés után Hansjörg Brey, a müncheni Dél-Kelet-Európa Intézet igazgatója őszi müncheni vendégszereplésre kér fel. Az Exterritóriumról beszélgetnének történészek és irodalomkritikusok. Vagy hat évvel ezelőtt jártam a Münchenben, Bajorországot alig ismerem. Elfogadom a meghívást.

A lipcsei könyvvásár díszvendége Szerbia. A standon nagy a megkönnyebbülés, miután Ivo Visković berlini nagykövet tájékoztatja az írókat, hogy a 2000-es októberi események után először írtak a német újságok ilyen kedvezően Szerbiáról. Az örömbe üröm is vegyül, mert közben a hazai lapok bősz bloggírói tiltakoznak, szerintők haza- vagy nemzetárulók lépnek fel az idei lipcsei vásáron. Úgy látszik, a szerbiai jobboldalt nem csak az adai Damjanich-szobor háborítja fel.

A vásár harmadik napján lemondok arról, hogy a nézelődésről, mert a standok között mozdulni sem lehet. Az emberek nézelődnek és – könyvet vásárolnak. Úgy tesznek hitet nemzetük mellett, hogy könyveket vásárolnak. A statisztikai adatok szerint az eladott könyvek 15 százalékát az e-könyvek teszik ki, tehát ezen a téren is fejlődés tapasztalható. Gyakran olvasok olyasmit, hogy  egy évtized múlva eltűnnek a könyvek a polcokról, a könyvespolcok üresek maradnak. A Guttenberg-világ felkerül az internetre. A könyvvásárok viszont arról győznek meg, hogy ez cseppet sem biztos.

A szállodai szobában a Süddeutsche Zeitungot veszem a kezembe, s olvasom, hogy Gadafi diktátor könyveket is írt. Szerette a bombasztikus bölcsességeket. A giccses szólamokat. Sokféle diktátor létezik, írja a szerző, vannak, akik egy eszmerendszer nevében uralkodnak, de vannak olyanok is, akik meggyőzték magukat, hogy a sors választotta őket erre a szerepre. Ezek a küldetéstudatú diktátorok a legveszélyesebbek, óvjon meg tőlük bennünket az isten, jegyzi meg a szerző. Azt hiszem, hogy ezek akkor is veszélyesek, ha nem lesz belőlük diktátor, hanem kis funkcionáriusként, úgymond, aktivistakén minden kétely nélkül hirdetik az igazságot. A banális szólamok, a giccs terrorját egyre nehezebb elviselni. Fáradtan ágynak dőlök, félálomban hallom a híreket, az amerikai, a francia, a német erők megsemmisítették Líbia légierejét. A NATO-légitámadás napjai jutnak eszembe. Gyorsan kikapcsolom a televíziót.  1999 márciusában hallottam, amint megszólalnak, s én egy kis válltáskával kirohantam az utcára.

Andreas Rötzer átadja az Egy makró emlékiratainak tiszteletpéldányait, én pedig új könyvem, a Mi szél hozott kéziratát adom a kezébe. Kornitzer László lefordított néhány részletet a könyvből, amelyek megnyerték a tetszését.  Megbeszéljük az őszi németországi felolvasói körutat.  München, Halle és Berlin kerül szóba. A többit majd megbeszéljük. Kicsit félek a fárasztó utazásoktól, de nem tudok ellenállni a csábításnak. Az újvidéki Čirpanova utca képe jelenik meg előttem, albérlőként ott írtam a Makrót. Azokra a barátokra gondolok, akik közül néhányan már nincsenek az élők között. Ők nincsenek velünk, mi, többiek, pedig szétszéledtünk. Az én szívem pedig ezekhez az ismert és az ismeretlen utcák felé húz, végül is ott kötök ki, ahonnan elindultam. A láthatatlan kör bezárult körülöttem.

A zürichi gépre várakozva Berlinben Berlin utcáin kószálok. Végre egyedül!  Ebbe az európai városba mindig szívesen visszatérnék. A legjobb lenne évente egy-két hónapot itt tölteni, akkor talán Újvidék is szebb lenne.

Az utolsó szalmaszál

Jobban bíztam Európában, amikor az egységes és szabad Európa abszolúte kilátástalannak mutatkozott. Ma, az esélyek nagyobbak, ám reményeim hervadoznak. De még így is féltve őrzöm őket. Nincs más kiút – Európa az utolsó szalmaszál

A megsemmisített jövő

Zaklatott időkben a tegnap nagyon réginek tűnik, vagy pedig elképzelhető, hogy meg sem történt. A jövőre pedig nincs idő gondolni. A gyorsuló idő megsemmisíti a jövőt.

Drezda legszebb hídján megállok és kitartóan szemlélem az Európa keleti és nyugati felét elválasztó Elba folyót. Valahol a kettő között húzódik meg a nyolcvanas években az utópiát és a reményt jelentette Kelet-Közép-Európa. Ugyanaz a bizonytalanság-érzés szorongat, mint az újvidéki hidakon. Ezeken a hidakon minden kétértelmű, az azonosságtudat, a határok, az értékrendek. Drezda központjában óriásdaruk emelkednek a magasba, húsz év után még mindig építkeznek az egykori Kelet-Németországban, és továbbra sem sikerült eltörölni a különbséget Németország két része között. Akkor pedig hogyan szüntethető meg a különbség Európa keleti és nyugati része között? Ha Németországban az ember kilép a járdára, akkor rögtön tudni fogja, hogy a keleti vagy a nyugati részbe került-e.  Hány évnek kell még eltelnie, hogy eltűnjenek ezek a különbségek? Folynak a találgatások, de komoly jóslatokba senki sem bocsátkozik. Ha a gazdag Németország még vívódik ezzel a kérdéssel, akkor mi lesz Kelet-Közép-Európa országaival? Nagy többségük belépett az EU-ba, s mi pedig lemondtunk a kelet-közép-európaiságról. Talán azért, mert menekülünk a régi traumáktól, ahelyett, hogy szembenéznénk velük. Most már Európához tartozunk, hallom a diadalmas mondatot. A kilencvenes években reméltem, hogy ez tényleg így lesz, és Közép-Európáról a továbbiakban tárgytalan lesz beszélni. Akik előzőleg az új Közép-Európáról álmodoztak, hirtelen elhallgattak. A szabadság azonban feltárta Közép-Kelet-Európa igazi arcát, amelyet a szocializmus ravaszul leplezett. E kérdésben a szocializmus olyan volt, mint a morfium. Manapság kiderül, hogy anno nem véletlenül eresztett gyökeret a tekintélyelvű szocializmus, hiszen olyan tradíció táplálta, amely a GULAG felé terelte. Most már nem hiszem, hogy a szocializmust a tömegek buktatták meg, inkább mondanám, hogy öngyilkos lett. Mi mást tehetett volna, ha nem vállalja a GULAG-ot? Az újabb közép-európai események arról szólnak, hogy a régi tekintélyelvűséget új váltotta fel, vagyis a bársonyos forradalmak után beköszöntött a bársonyos tekintélyelvűség. Az itt élő nemzetek valóban fájó kérdésekkel küszködnek, de rendszerint rossz választ kaptak. Közép-Európa új szigorú apát keres, aki kemény kézzel fegyelmez az, úgymond, szabadság birodalmában!

Drezda után Lipcsében az Egy makró emlékirataiból olvasok fel, amely ezekben a hetekben jelent meg németül. Andreas Rötzer átadja az első kritikákat, amelyet a TAZ-ban Doris Akrap március 14-én közölt a TAZ-ban, Egbert Pietsch pedig a lipcsei Kreuzer márciusi számában. Pietsch felemlíti a Suhrkamp számára készülő Neoplantát is. A német olvasóközönség türelmes, szívesen hallgatja a hosszú felolvasásokat, még a zajos vásári légkörben is. A moderátor kérdéseket tesz fel, őt nem zavarja a vásári légkör, a hallgatók sem zavartatják magukat, csak én feszengek a székemen. Igyekszem röviden válaszolni. Zavar az óriási kiállító terem, az ide-oda sétafikáló emberek, a reflektorfény, egyszóval minden. A felolvasás után átballagok a bécsi kávéházba, mondatfoszlányokat hallok, úgy érzem, egyszerre száz író felolvasását hallgatom. Váratlanul otthon érzem magam a babiloni hangzavarban.

Vége a hazugság korának, olvasom a die Zeit első oldalán. Apokaliptikus fotók. A rangos német hetilap vagy egy tucat cikket szentel a japán atomkatasztrófának. Jogos a félelem, egyetlen reményem, hogy végre a félelem arra kényszerít bennünket, hogy holnaptól kezdve másképpen gondolkozzunk. De kétlem, hogy ez bekövetkezik, hiszen a tőke hatalma is apokaliptikus. Dürrenmatt vonatjában utazunk, robog velünk az alagútban a szerelvény, ám nem tudjuk a fékeket bekapcsolni, s a vonat egyre nagyobb sebességgel rohan velünk ismeretlen irányba.

A Holm Zündhausen történésszel és Michael Martens közép-kelet-európai szakértővel folytatott pódium-beszélgetés után Hansjörg Brey, a müncheni Dél-Kelet-Európa Intézet igazgatója őszi müncheni vendégszereplésre kér fel. Az Exterritóriumról beszélgetnének történészek és irodalomkritikusok. Vagy hat évvel ezelőtt jártam a Münchenben, Bajorországot alig ismerem. Elfogadom a meghívást.

A lipcsei könyvvásár díszvendége Szerbia. A standon nagy a megkönnyebbülés, miután Ivo Visković berlini nagykövet tájékoztatja az írókat, hogy a 2000-es októberi események után először írtak a német újságok ilyen kedvezően Szerbiáról. Az örömbe üröm is vegyül, mert közben a hazai lapok bősz bloggírói tiltakoznak, szerintők haza- vagy nemzetárulók lépnek fel az idei lipcsei vásáron. Úgy látszik, a szerbiai jobboldalt nem csak az adai Damjanich-szobor háborítja fel.

A vásár harmadik napján lemondok arról, hogy a nézelődésről, mert a standok között mozdulni sem lehet. Az emberek nézelődnek és – könyvet vásárolnak. Úgy tesznek hitet nemzetük mellett, hogy könyveket vásárolnak. A statisztikai adatok szerint az eladott könyvek 15 százalékát az e-könyvek teszik ki, tehát ezen a téren is fejlődés tapasztalható. Gyakran olvasok olyasmit, hogy  egy évtized múlva eltűnnek a könyvek a polcokról, a könyvespolcok üresek maradnak. A Guttenberg-világ felkerül az internetre. A könyvvásárok viszont arról győznek meg, hogy ez cseppet sem biztos.

A szállodai szobában a Süddeutsche Zeitungot veszem a kezembe, s olvasom, hogy Gadafi diktátor könyveket is írt. Szerette a bombasztikus bölcsességeket. A giccses szólamokat. Sokféle diktátor létezik, írja a szerző, vannak, akik egy eszmerendszer nevében uralkodnak, de vannak olyanok is, akik meggyőzték magukat, hogy a sors választotta őket erre a szerepre. Ezek a küldetéstudatú diktátorok a legveszélyesebbek, óvjon meg tőlük bennünket az isten, jegyzi meg a szerző. Azt hiszem, hogy ezek akkor is veszélyesek, ha nem lesz belőlük diktátor, hanem kis funkcionáriusként, úgymond, aktivistakén minden kétely nélkül hirdetik az igazságot. A banális szólamok, a giccs terrorját egyre nehezebb elviselni. Fáradtan ágynak dőlök, félálomban hallom a híreket, az amerikai, a francia, a német erők megsemmisítették Líbia légierejét. A NATO-légitámadás napjai jutnak eszembe. Gyorsan kikapcsolom a televíziót.  1999 márciusában hallottam, amint megszólalnak, s én egy kis válltáskával kirohantam az utcára.

Andreas Rötzer átadja az Egy makró emlékiratainak tiszteletpéldányait, én pedig új könyvem, a Mi szél hozott kéziratát adom a kezébe. Kornitzer László lefordított néhány részletet a könyvből, amelyek megnyerték a tetszését.  Megbeszéljük az őszi németországi felolvasói körutat.  München, Halle és Berlin kerül szóba. A többit majd megbeszéljük. Kicsit félek a fárasztó utazásoktól, de nem tudok ellenállni a csábításnak. Az újvidéki Čirpanova utca képe jelenik meg előttem, albérlőként ott írtam a Makrót. Azokra a barátokra gondolok, akik közül néhányan már nincsenek az élők között. Ők nincsenek velünk, mi, többiek, pedig szétszéledtünk. Az én szívem pedig ezekhez az ismert és az ismeretlen utcák felé húz, végül is ott kötök ki, ahonnan elindultam. A láthatatlan kör bezárult körülöttem.

A zürichi gépre várakozva Berlinben Berlin utcáin kószálok. Végre egyedül!  Ebbe az európai városba mindig szívesen visszatérnék. A legjobb lenne évente egy-két hónapot itt tölteni, akkor talán Újvidék is szebb lenne.

Az utolsó szalmaszál

Jobban bíztam Európában, amikor az egységes és szabad Európa abszolúte kilátástalannak mutatkozott. Ma, az esélyek nagyobbak, ám reményeim hervadoznak. De még így is féltve őrzöm őket. Nincs más kiút – Európa az utolsó szalmaszál

A megsemmisített jövő

Zaklatott időkben a tegnap nagyon réginek tűnik, vagy pedig elképzelhető, hogy meg sem történt. A jövőre pedig nincs idő gondolni. A gyorsuló idő megsemmisíti a jövőt.