1968, ethnische Minderheiten und die Freiheit in Osteuropa
István Eörsi
In seiner weit ausholenden Studie über 1968 und die osteuropäischen Folgen beglückt uns der jugoslawisch-ungarische Schriftsteller László Végel mit einer Enzyklopädie der Sackgassen der mittel-osteuropäischen Geschichte. Für die Fokussierung seines Blickwinkels fand der Autor einen phantastischen Standort: Novi Sad in der Vojvodina, die Marginalität. Das Leben in der Randprovinz, die Grenzlandexistenz, das Vegetieren der auf engem Raum zusammengepferchten Minderheiten, das Bedrohtseingefühl der hier lebenden Individuen und Volksgruppen, das, wechselseitig hochgeschaukelt, von einem zum anderen springt, die um keinen Deut beschönigende Ferne von den Zentren des geschichtsbildenden Lebens: in dieser Aura wird Végels Blick unbefangen. „Es bleibt also ein einziges glaubhaftes Leben: den Platz im Niemandsland zu suchen, im Bewußtsein, daß man auf keiner Seite der Grenze verstanden wird.” Oder: „Das Mutterland ist zu weit weg, das Leben hingegen zu nah.” Diese auf die ethnischen Minderheiten gemünzte Formulierung des Standortes ist auf all jene anwendbar, deren Weltverständnis oder Lebensweise sie zur Minderheit macht: Die großen Deals, die unsere Geschichte formen, werden in der Ferne, auf den Gipfeln des sozialen Lebens geschlossen, doch wer gezwungenermaßen oder aus freien Stücken davon ausgeschlossen bleibt, spürt die Konsequenzen auf der eigenen Haut. Der Gültigkeitsbereich einer weiteren einschlägigen Feststellung ist auf die gleiche Weise ausdehnbar. Nachdem er den Leser hat spüren lassen, was den Minderheiten-Ungarn alles von den eigenen Führern in der Vojvodina und darüber hinaus von „gezierten Schlagersängern, ergrauten Fußballern, vorbeitingelnden Schauspielern, erfolgshungrigen oder zerstreut sinnierenden Schriftstellern und alleswissenden Politikern aus dem Mutterland” versprochen wurde, merkt Végel an: „Sie wissen nicht – woher sollten sie’s auch wissen? -, daß die Minderheitensituation ein Schmerz ist, von dem sich der Mensch irgendwann so oder so befreit, er entweder wegzieht oder sich assimiliert oder aber seinen Schmerz mit Opium stillt.” In einem immer nachdrücklicher zentralisierten staatlichen Rahmen und unter dem gleichschaltenden Druck der Massenkultur kehren die Angehörigen der um ihre eigenständigen Lebensbedingungen kämpfenden, wertebewahrenden Minderheiten am Ende heim an den Busen der einen oder anderen Mehrheit, doch sind sie nicht dazu bereit, dann müssen sie sich irgendein Rauschgift aussuchen, den Opiumrausch oder – was zielführender ist – den drogenhaften Genuß ihrer eigenen peinvollen Andersheit.
Végel plaziert Utopie und Trauma von 1968 in die Symmetrieachse seiner weit verzweigenden Gedanken. 1968: eine utopistische linke Revolte gegen die Ungerechtigkeit der kapitalistischen Gesellschaft und gegen den Freiheitsmangel des real existierenden Sozialismus.
Genährt wurde die Utopie von der Hoffnung, im Westen wie im Osten, daß die Gerechtigkeit und die Freiheit miteinander vereinbar seien. Das Trauma war die Begleiterscheinung der Ernüchterung. Die Linke, die den „schönen und gefährlichen” Traum von der Gleichheit kultiviert hatte, mußte erkennen, daß die Niederlage nicht bloß Ergebnis irgendeiner fehlerhaften Politik war und auch nicht nur aus den sich aufeinander reimenden Gewalt-Argumenten des Monopolkapitalismus und des sowjetischen Panzer-Kommunismus folgte, sondern den Grundprinzipien der Revolte entsprang: „Zwischen einer plebejischen, moralisch gefärbten Links-Orientierung und der liberalen Auffassung der Freiheit empfand ich, und empfinde ich noch heute, eine große Spannung.” Die plebejische Links-Orientierung ist nämlich von messianistischer Färbung: sie will vom Elend, von der durch bürokratische Strukturen verursachten Entfremdung und vom Freiheitsmangel auf einmal erlösen. Eine derartige Vision setzt einen zentralen Plan und zentral koordinierte Aktionen voraus.
Végel betrachtet im heutigen Jugoslawien, wo die Kommunisten von Milosevic gemeinsam mit den Faschisten von Seselj regieren, jede Form des Zentralismus mit außerordentlichem Widerstreben. „Durch das Prisma von 1968 besehen hat die Nomenklatur die Legitimationsgrundlage gewechselt: So, wie ihre klassenmäßige, soziale Fundierung verlorenging, so erstarkte ihre nationalistische, selbstrechtfertigende Rhetorik, errichtete sie einen beharrlichen, eklektischen Stände-Sozialismus.” Vielleicht geht er deshalb nicht auf jene Bestrebungen der 68er Bewegung ein, die sich das antizentralistische Ideal der Selbstverwaltung auf die Fahne geheftet hatten, weil deren populistisches und egalitäres Pathos mit der Natur der industriellen Zivilisation unvereinbar ist. Ich denke zum Beispiel daran, daß die Anhänger der Selbstverwaltung die Leitungsposten – selbst der unter den entwickeltsten technologischen und kompliziertesten organisatorischen Bedingungen arbeitenden Betriebe – durch Wahlen besetzen wollten. Von Novi Sad aus betrachtet, erscheint sogar der auf den besten Absichten basierende Populismus als ein Greuel. „In dieser Region wird das Volk entweder populistisch oder es duldet, erträgt stumm die Ungerechtigkeit.” Wenn es jedoch populistisch wird, dann steigt es ohne jegliche Schwierigkeiten, dem rufenden Wort seiner Intellektuellen folgend, von der kommunistischen Welterlösung in die nationalistische Heilserwartung um.
Die Wahrheit dieser Behauptung ist in Serbien am augenfälligsten, doch auch wir Ungarn brauchen nicht in die Nachbarschaft zu schweifen, um sie zu belegen. Auch auf uns trifft zu, obwohl glücklicherweise in geringerem Maße als auf die Serben und Rumänen, daß „der sich mit nationalistischer Rhetorik aufplusternde neureiche Bürger und die vor der Armut zitternde populistische Masse einander leicht um den Hals fallen”. Und: „Wenn sie zeitweise gemeinsam das Hochzeitslager besteigen, dann lugt unter dem Bett stets der totalitäre Stiefel hervor.” Man denke nur daran, daß Sandor Leszek, der gegenwärtige Führer des Ungarischen Demokratischen Forums (MDF), der Partei des verstorbenen Ministerpräsidenten József Antall, am diesjährigen Gedenktag des Volksaufstandes von 1956 die vom ausländischen Kapital errichteten Supermärkte mit den sowjetischen Interventionstruppen verglichen hat. 1956 lag Budapest unter Granatfeuer, jetzt geht der Ungar an der westlichen Waren-Invasion zugrunde. Diese Perlen der Ungartum-Demagogie eines Leszek finden so lange ihre Käufer, solange sich ein bedeutender Teil der Bevölkerung die Waren in den Supermärkten nicht leisten kann. Deshalb sind Végels Befürchtungen berechtigt. Zum einen stellt er fest, daß „auch unser Kapitalismus für lange Zeit ekelerregend und falsch sein wird, genauso ekelerregend, wie wir ihn aus den marxistischen Lehrbüchern kennen”, zum anderen setzt er sein fragiles Vertrauen trotzdem ausschließlich in diese Formation: „Die Frage ist nur, ob es im Kapitalismus eine ausreichend starke Kraft gibt, die dem Populismus Fesseln anlegt und die Ungerechtigkeit irgendwie erträglich macht.”
Ob Végel die in seinen Worten anklingende Traurigkeit hört?
Ein vor dem Selbstbetrug fliehender Linker opfert seine maximalistische Moral auf dem Altar der Realität und tröstet sich mit einem Programm, das die Ungerechtigkeit im besten Fall bis zur Erträglichkeit dämpft. Darüber hinaus behauptet Végel – der im übrigen hofft, daß „eine in den Untergrund gezwungene, antitotalitäre, ,apokryphe` Linke vielleicht noch existiert” – nicht einfach nur, daß ein Teil unserer Bestrebungen am eigensinnigen Widerstand der Wirklichkeit scheitert, sondern krönt diese weise Einsicht noch mit der Erkenntnis, daß gerade der ethische Maximalismus – die kompromißlose Forderung nach sozialer Gleichheit und gesellschaftlicher Gerechtigkeit – uns die zentralisierte Diktatur beschert hat: „Er ermöglichte es, daß uns die Formel von der vermeintlich besten und gerechtesten Gesellschaft von oben aufgezwungen wurde. Unsere eigene Auffassung von sozialer Gerechtigkeit schlug unsere Hände in Fesseln.”
Wie können wir in einer Welt leben, in der uns unsere schönsten Ideale ins moralische Schlamassel führen? Végel bepflanzt sein eigenes Niemandsland mit der Hoffnungslosigkeit, weil das Kraft gibt. Von der Warte der Hoffnungslosigkeit aus ist am augenscheinlichsten, daß sich der gesamtgesellschaftliche Betrug auf dem Wege des massenhaften individuellen Selbstbetruges realisiert. Der Kommunist beharrt auf seinem kollektivistischen, heilversprechenden Pathos und verwandelt sich, ohne daß er selbst es merkt, in einen Nationalisten. Der nach 1968 desillusionierte Intellektuelle, den der Sieg der alten Ordnung überzeugt hatte, daß das System sowjetischen oder titoistischen Typs in seinem Leben kein weiteres Mal mehr wanken würde, beschloß, sich aus der Gesellschaft zurückzuziehen, doch „dies lieferte nur ein Beispiel dafür, daß man auf die Freiheit auf vielerlei Weise verzichten kann”. Seine Hände blieben zwar sauber, „natürlich nur deswegen, weil sie nichts taten”, weswegen die Macht ihn nicht nur tolerierte, sondern ihm sogar gewogen war und ihm zum Dank seinen Elfenbeinturm bequem ausstaffierte. Die Reformisten trippelten, während sie darüber grübelten, wo die Grenze zwischen den noch akzeptablen und den nicht mehr akzeptablen Kompromissen verläuft, so lange hin und her, bis die Grenzlinien verschwanden. So also „wurde die Welt gallertig”, findet die moralische Empfindsamkeit in ihr keinen Platz. Die ihre Vergangenheit umdichtenden Freischärler verdächtigen jene eher seltenen Mitbürger, die die erwähnte Grenze nicht überschritten, während sie für ihre eigenen Grenzverletzungen ausreichend Gründe und Rechtfertigungen finden.
„1968 schlug die erste Bresche in die Kontinuität, in den Titoismus”, schreibt Végel. In Ungarn hatte die Revolution zwölf Jahre zuvor die Mauer der Kontinuität durchbrochen. Nach den Jahren des Terrors leitete Kádár eine neue, entpolitisierte Kontinuität ein. Die Parole „Wer nicht gegen uns ist, ist mit uns” bedeutete das Versprechen, daß die Macht der Bevölkerung eine freundliche Behandlung zuteil werden ließ, solange diese ihre Herrschaft anerkannte. 1968 schlug bei uns eine Bresche in diese zweite Kontinuität. Nach dem 20. August vermochte niemand mehr guten Gewissens, ohne Zynismus und Selbstbetrug auf Kádárs Angebot einzugehen. Auch Végel kennt diese Geschichte: „Man mußte nur schweigen, nicht wahr? Nein, so war es nicht, hinter dem Schweigen stand Einverständnis.”
Dem Systemwechsel war deshalb nur ein ambivalenter Erfolg beschieden, weil die politikgestaltenden Schichten und ihre Vertreter mehrheitlich mit schlechtem Gewissen und auch sich selbst betrügend an die Erschließung der Möglichkeiten gingen, die ihnen aus einer Gnade der Weltgeschichte in den Schoß gefallen waren. Végel faßt die jugoslawischen Erfahrungen dieser Genesis folgendermaßen zusammen: „Den Kapitalismus machten schließlich die marxistischen Yuppies der freiheitsliebenden Intelligenz zum Geschenk. Die Elite des Stände-Sozialismus akkumulierte ein bedeutendes Kapital an Beziehungen und Know-how, das sich im sozialistischen Rahmen nicht mehr weiter verwerten ließ, das Kapital mußte aus der sozialistischen Verkapselung herausgeschmuggelt werden, dies unternahm die führende Schicht, die sich in Serbien später in den kommunistischen Fraktionskämpfen spaltete, der eine Teil ging auf der Seite der Macht vor Anker, der andere auf der der Opposition.” Doch die Angehörigen beider Lager wurden Aktionäre oder Unternehmer, „während sie sich selbst entweder als Sozialisten oder als Linke oder als Liberale bezeichneten”. Die serbischen Liberalen sind also in ihrer überwiegenden Mehrheit keine Kinder der bürgerlichen Evolution, sondern krochen unter dem Mantel des Marxismus hervor, was kein Problem wäre, „wenn sich in ihrem Denken nicht die überholt-kollektivistische Vision von der homogenen Gesellschaft erhalten hätte”. Diese Überlegung charakterisiert mehr oder weniger auch die ungarischen Verhältnisse.
Wenn zwischen den ökonomischen Veranlassungen und der politischen Phraseologie einer politischen Wende ein Abgrund klafft, dann sind all jene Figuren des öffentlichen Lebens, die nicht in diese Finsternis hineinleuchten, zur Lüge verurteilt. Nachdem das Kádár-System lange Jahrzehnte hindurch auf einem breiten Konsens beruht hatte, mußte die Wende auf eine Weise vollzogen werden, mit der die Kontinuität nicht allzusehr verletzt wurde. Deshalb verabschiedete das Parlament kein Stasiakten-Gesetz nach deutschem Vorbild: Nicht nur die Sozialisten, sondern auch die Parteien der Rechten würden moralisch nicht gut dastehen, wenn der neue Staat die Persönlichkeitsrechte der Spitzel nicht auf Kosten der Rechte der Opfer schützen würde. Darüber hinaus mußte die Ehre all jener verteidigt werden, die, um den von József Antall geprägten poetischen Ausdruck zu gebrauchen, „auf Tauchstation gingen”, klipp und klar gesagt: vor dem Kádárismus den Kopf senkten, ihren Ekel bezwingend.
Schließlich mußte auch noch die Ehre jener gerettet werden, die dem System ohne innere Konflikte dienten. Aus derartigen Patrioten mußte die führende Schicht der neuen Gesellschaft, die politische Vertretung des Bürgertums geschaffen werden.
Ich bin nun am peinlichsten Punkt der Geschichte angelangt. Um ihn anzupacken, verschanze ich mich erneut hinter einem Zitat von Végel: „Jeder spricht von der bürgerlichen Welt, doch auf furchtbar aggressive Weise, mit dörflerischem Akzent. Die Vertreter der neuen führenden politischen Schicht haben sich nicht nur materielles Kapital angeeignet, sondern beanspruchen auch moralisches Kapital. Sie glauben, daß die Sache der Nation jenes Fegefeuer sei, durch das sie gereinigt werden können.”
Schon Endre Ady stellte zu Beginn des Jahrhunderts fest, daß man bei uns auch das Bürgertum ernennen mußte. Er hatte recht: In Ermangelung einer organischen bürgerlichen Entwicklung vermochte sich aus deutschen und jüdischen Einwanderern und aus zu Städtern verarmten Landjunkern eine einheitliche, aufstrebende und mit Citoyen-Bewußtsein ausgestattete Klasse nicht herauszukristallisieren. Die seit dem Ende des Ersten Weltkriegs andauernden, ununterbrochenen und wechselnden Nötigungen und Erniedrigungen verdarben den Zustand dieser Klasse noch zusätzlich – keine ihrer Schichten, die sich nicht als Komplize und auch als Opfer von Greueln empfunden hätte.
Nach 1989 kamen dann die von Végel erwähnten marxistischen Yuppies mit ihren eigenen kapitalistischen Interessen und totalitären Anwandlungen, daraufhin entstand auch eine antikommunistische Yuppie-Schicht, ökonomisch noch gnadenloser und in Hinblick auf ihre politischen Neigungen noch totalitärer. Ihre Metamorphose von der Citoyen-Intelligenz zu dem, was sie wurde, verlief in frappant kurzer Zeit, vor unseren Augen. Zunächst fiel auf, daß ihre politischen Führer gehackt zu sprechen begannen, später schlüpften sie aus ihrer legeren Kleidung in Designer-Klamotten, die gehackte Rede jedoch reicherten sie mit Entschlossenheit suggerierenden, starren Gesten an. Auch ihre Gesichtszüge verhärteten sich oder wurden eben fülliger, mit Fettpolstern unter gespannter Haut, während ihr Lächeln gezwungen wurde und dann eher an ein Zähnefletschen erinnerte. Einige Mißerfolge bewogen sie dazu, einen neuen politischen Lokalaugenschein vorzunehmen. Sie stellten fest, daß links von ihnen jeder Platz besetzt war, daß sich jedoch auf der Rechten ein weiter, leerer Raum auftat. So verwandelten sich liberale Jugendliche, die an Menschenrechten interessiert und auch für soziale Themen zugänglich waren, mit einem Schlag in Champions der Rechten. Sie suchten sich nämlich nicht eine politische Position zu ihren Ansichten, sondern zu ihrer Position eine Weltanschauung. Sie nannten sich nationale Liberale, dann christlich-nationale Liberale, und von da an betonten sie nicht mehr das bezeichnete Substantiv, sondern die Bezeichnungen. Die Gnade der späten Geburt bewahrte sie davor, sich in der Zeit des Parteistaates zu kompromittieren, die Wahlniederlagen von 1990 und 1994 wiederum verhinderten, daß sie als Regierungsfaktor Enttäuschung hervorrufen konnten. So vermochten sie mit Leichtigkeit die Wähler der abgehalfterten früheren Regierungsparteien der Rechten hinter sich zu scharen. 1998 die Regierung übernehmend, gingen sie mit einer Partei in Koalition, deren Führer noch ein Jahr zuvor von der „Ausrottung des liberalen Ungeziefers” geträumt hatte, und kooperieren sie stillschweigend mit den im Parlament vertretenen faschistischen Kräften. Ihr Zentralisierungsdrang würde selbst Végels an serbischen Zuständen geschulte Aufmerksamkeit verdienen. Die Nachrichtenprogramme des Fernsehens unterwerfen sie ihrer Leitung, in den Rundfunk- und Fernseh-Kuratorien streben sie nach einer Zwei-Drittel-Mehrheit, die ihnen gegenüber kritischen Presseorgane versuchen sie mundtot zu machen, die wichtigste Kultur-Stiftung verstaatlichen sie, damit sich die Verlage, Redaktionen und so natürlich auch Autoren nicht ohne selbstbeschädigendes Pathos von der Regierung unabhängig machen können, sie entziehen dem U-Bahn-Bau in der Hauptstadt die Unterstützung, weil nicht ihr Kandidat Bürgermeister wurde, sie demütigen den Staatspräsidenten, weil er nicht ihr Mann ist. Sie stellen im Rufe von Mafiosi stehende Wirtschaftsexperten an die Spitze der Finanzbehörde und der Privatisierungsagentur, damit sie die Spuren früherer Gesetzesverletzungen vernichten lassen können, und drohen zugleich jenen, die Lust verspüren, sie zu entlarven, mit Vergeltungsmaßnahmen. In ihrer eigenen Partei hängt es von der Position eines jeden ab, wieviel er gehackt sprechen darf, während es verboten ist, gegen den zu maximalem Gehackt-Sprechen befugten Parteiführer auch nur etwas zu mosern. Diese Yuppie-Bewegung ernennt die zu Bürgern, auf die sie zählt, wer sie jedoch kritisiert, dem entzieht sie sogleich das Recht, zur Nation und zum Bürgertum zu gehören. So ist also der Bürger, auf den sie sich beruft, in Wirklichkeit ein Untertan, ein Mann der Mehrheit.
Végel ergreift für die Rechte der ethnischen Minderheiten Partei, doch im Endeffekt hat dies wiederum für alle Minderheiten Gültigkeit: „Die Betonung der individuellen Freiheitsrechte ohne Beschränkung der Rechte der Mehrheit ist identisch mit der Unterdrückung der Minderheit.” Doch unsere „bürgerliche” Regierung kümmert das nicht; für sie fallen die Stimmen einer applaudierenden Mehrheit mehr ins Gewicht als irgendein Rechtsbruch.
In Jugoslawien fand der nach 1968 begonnene Zyklus seinen Abschluß, als Serbiens offizielle Linke eine Allianz mit den Faschisten schloß und damit zu existieren aufhörte. Deshalb nennt Végel 1968 das Requiem der Linken. In Ungarn beendete die erwähnte Yuppie-Gesellschaft die mit 1968 begonnene Geschichte. In den Jahren der Wende einen radikal-bürgerlichen Geist versprühend, verkörperten diese jungen Leute das, was von 1968 nach dem Vergehen der Illusionen fortführbar erschien. In der Folge entfernten sie sich von all dem und erfanden das Ideal des sich bedingungslos der Macht anpassenden Bürgers. Jetzt wird bei uns wahr, was Végel in Serbien beobachtet hat: „Ein ungewöhnlicher, kentaurus-köpfiger liberaler Bürger wird geboren, der glaubt, daß die gesamte bürgerliche Gesellschaft ein und dieselbe Sprache spricht. … Der totalitäre Stiefel lugt also auch unter dem ,bürgerlichen` Hochzeitslager hervor.”
1968 wollte die absolute Freiheit mit der absoluten Gerechtigkeit vereinigen und scheiterte daran. Ich versuche, aus der traurigen Analyse heitere Folgen abzuleiten. Eben wegen des Scheiterns können wir ohne Selbstbetrug darüber nachsinnen, was von den einstigen Idealen noch zu retten ist. Végel schlägt meiner Meinung nach sehr klug vor, die Tradition der Aufklärung neu zu überdenken. Doch in Ungarn wäre das bereits eine neue Geschichte, da solche Vertreter der nach 1968 aufgewachsenen Generation an der Macht sind, die ohne Überzeugung, aber mit gehacktem Ton allem den Krieg erklären, was nur irgendwie mit der Aufklärung zu tun hat.
Aus dem Ungarischen von Gregor Mayer.
Kummune, Frankfurt, 1999. 3.
Eörsi István
Nagyszabású tanulmányában („Hatvannyolc”, SYMPOSION 1998 május-augusztus) Végel László a kelet-középeurópai történelem zsákutcáinak enciklopédiájával kedveskedik nekünk. Nem vállalkozom arra, hogy összegezzem írásának legfontosabb megállapításait, mert megfigyelései és gondolatai olyannyira tömények és szétágazóak, hogy ha valamennyinek nyomába erednék, akkor könyvvé kerekednének fejtegetéseim. Ezt a könyvet azonban nem nekem kell megírnom, hanem a tanulmány szerzőjének. Már hordozza magában, ki is érlelte részleteit, és ezek csak arra várnak, hogy egységes elbeszéléssé formálja őket. Ilyen szándékot sejtet, hogy munkáját krónikának nevezi.
Az összegezéshez a szerző fantasztikus nézőpontot talált magának: Újvidéket, a marginalitást. A peremvidéken élés, a határmenti lét, a szűk térségben összeszorított kisebbségek tengődése, az itt élő egyének és népcsoportok veszélyérzete, mely egymásét gerjesztve emberből emberbe szalad, a csöppet sem megszépítő távolság a történelemalakító élet centrumaitól: ebben az aurában válik Végel pillantása elfogulatlanná. „Egyetlen hiteles élet maradt tehát: a senki földjén keresni helyet, azzal a tudattal, hogy a határ egyik felén sem értenek.” Vagy: „Az anyaország túl távol van, az élet pedig túl közel.” A nézőpontnak ez az etnikai kisebbségekre koncentrált megfogalmazása alkalmazható mindazokra, akiknek világfelfogása vagy életmódja kisebbségi: a történelmünket alakító közmegegyezések a messzeségben, a társadalmi élet ormain köttetnek, de akik kényszerűségből vagy önként kimaradnak belőlük, azok bőrükön érzik a következményeket. Egy másik idevágó megállapítás érvényességi köre ugyanígy tágítható. Miután érzékeltette, mi mindent ígérgettek a kisebbségi magyarságnak saját vajdasági vezetői, továbbá „az anyaországi negédes slágerénekesek, őszülő focisták, haknizó színészek, sikeréhes vagy szórakozottan szemlélődő írók, mindentudó politikusok”, Végel megjegyzi: „Nem tudják, honnan is tudhatnák, hogy a kisebbségi helyzet fájdalom, amelytől így vagy úgy egyszer megszabadul az ember, vagy átköltözik, vagy asszimilálódik, vagy pedig ópiummal csillapítja fájdalmát.” Mind eltökéltebben centralizálódó állami keretek között, a tömegkultúra gleichsaltotó nyomása alatt az önálló létfeltételeikért küzdő, értékőrző kisebbségek tagjai, akármi kényszeríti őket ebbe a pozicióba, végül megtérnek az egyik vagy a másik többség kebelébe, de ha erre nem hajlandók, akkor valamiféle kábítószert kell választaniuk, ópium-mámort vagy – ami célravezetőbb – saját gyötrelmes másságuk drogos élvezetét.
Végel a hatvannyolcas utópiát és traumát állítja sokfelé ágazó gondolatainak tengelyébe. Hatvannyolc: utópista baloldali lázadás a kapitalista társadalom igazságtalansága és a létező szocializmus szabadsághiánya ellen. Az utópiát az a remény táplálta, nyugaton és keleten egyaránt, hogy az igazságosság és a szabadság összeegyeztethető. A trauma a kijózanodás kísérő jelensége volt. A baloldalnak, mely az egyenlőség „szép és veszélyes” álmát dajkálta, fel kellett ismernie, hogy a vereség nem pusztán valamiféle hibás politika, és nem is csak a monopolkapitalizmus továbbá a szovjet tankok egymásra rímelő erőszak-érveinek folyománya, hanem a lázadás alapelveiből fakad: „Egy plebejus jellegű, erkölcsi színezetű baloldaliság és a szabadság liberális értelmezése között nagy feszültséget érzékeltem, érzékelek ma is.” A plebejus baloldaliság ugyanis messianisztikus színezetű: egyszerre akar megváltani a nyomortól, a bürokratikus struktúrák okozta elszemélytelenedéstől és a szabadsághiánytól. Ilyen vízió centrális tervet és központilag összehangolt gyakorlati akciókat feltételez. Végel a mai Jugoszláviában, melyet Milosevics kommunistái együtt kormányoznak Seselj fasisztáival, rendkívüli viszolygással szemléli a centralizmus minden formáját. „Hatvannyolc prizmájából nézve a nómenklatúra legitimációs alapot cserélt: ahogyan elsikkadt osztályjellegű, szociális megalapozottsága, úgy erősödött fel nacionalista, önigazoló retorikája, szívós, ekletikus rendi szocializmus lett belőle.” Talán azért tekint el a hatvannyolcas mozgalmaknak azoktól a törekvéseitől, melyek az önigazgatás eszméjét tűzték lobogójukra, mert noha ez centralizáció ellenes program, populista és egalitariánus pátosza összeegyeztethetetlen ipari civilizációnk természetével. Gondolok például arra, hogy az önigazgatás hívei még a legfejlettebb technológiájú és legbonyolultabb szervezeti feltételek közt dolgozó üzemek irányító posztjait is választás útján akarták betölteni. Újvidékről nézve még a legjobb szándékú populizmus is elrémítő. „Ebben a régióban a nép vagy populista lesz, vagy pedig tűr, és némán elviseli az igazságtalanságot.” Ha pedig populista lesz, akkor minden nehézség nélkül áll át, értelmiségének hívó szavát követve, a kommunista világmegváltásról a nacionalista üdvözítésre. E megállapítás igazsága Szerbiában a legszembeszökőbb, de nekünk sem kell a szomszédba mennünk bizonyítékokért. Ránk is áll, bár szerencsére kisebb mértékben, mint a szerbekre és románokra, hogy „a nemzeti retorikával pöffeszkedő újgazdag polgár és a szegénységtől rettegő populista tömeg könnyen egymás keblére borul”, és „Ha időnként közös nászágyba vonulnak, akkor az ágy alól mindig kikandikál a totalitariánus csizma”. Gondoljunk csak a szupermarketeket az intervenciós szovjet hadsereggel összehasonlító Lezsákra. 1956-ban gránátokkal lőtték Budapestet, most a nyugati áruinváziótól pusztul a magyar. A Lezsák-félék magyarságteljesítményének ezek az igazgyöngyei vevőre találnak mindaddig, míg a szupermarketek áruit a lakosság jelentős része nem vásárolhatja meg. Ezért jogos Végel aggodalma. Egyrészt megállapítja, hogy „A mi kapitalizmusunk is még hosszú ideig undorító lesz és hamis, pontosan olyan undorító, mint amilyennek a marxista tankönyvekben olvastuk”, másrészt mégis kizárólag ebbe a formációba vetheti törékeny bizalmát: „Csak az a kérdés, hogy a kapitalizmusban lesz-e akkora erő, hogy bilincsbe verje a populizmust, s valamelyest elviselhetővé tegye az igazságtalanságot.”
Vajon hallja-e Végel a saját szavaiban rejlő szomorúságot? Egy öncsalások elől menekülő baloldali ember feláldozza maximalista morálját a realitás oltárán, és egy olyan programmal vigasztalódik, mely legjobb esetben is csak az elviselhetőségig csillapítja az igazságtalanságot. Szellemtörténetünkben nem újdonság a baloldalnak ez a részleges fegyverletétele. József Attila is olyan jövőről ábrándozott, melyben „finomul a kín”. De Végel – aki egyébként azt reméli, hogy „talán még létezik egy a föld alá kényszerített antitotalitárius ,apokrif’ baloldal” – nem egyszerűen azt állítja, hogy törekvéseink egy részét meghiusítja a valóság makacs ellenállása, hanem ezt a bölcsességet megfejeli azzal a felismeréssel, hogy éppen az etikai maximalizmus – a szociális egyenlőség és a társadalmi igazságosság kompromisszummentes követelése – hozta ránk a centralizált diktatúrát: „Ez tette lehetővé, hogy a legjobbnak és legigazságosabbnak vélt társadalom képletét felülről kényszerítsék ránk. Saját szociális igazságfelfogásunk helyezte kezünket bilincsbe.”
Hogyan éljünk egy olyan világban, ahol legszebb eszméink vezetnek erkölcsi kátyuba bennünket? Végel a maga senkiföldjére reménytelenséget telepít, mert ez erőt ad. „Most már nagyon jó, mert nem lehet rosszabb”– vallotta már Ady is. A reménytelenség vártájáról a legszembeszökőbb, hogy az össztársadalmi csalás a tömeges egyéni öncsalások útján realizálódik. Ez áll a krónika középpontjában. A kommunista ragaszkodik kollektívista, üdvöt ígérő pátoszához, és maga számára is észrevétlenül nacionalistává vedlik át. A hatvannyolc után kiábrándult értelmiségi, akit a régi rend győzelme arról győzött meg, hogy a szovjet típusú vagy titoista rendszer az ő életében többé meg nem inog, úgy döntött, hogy kivonul a társadalomból, ám „ez csak arra szolgáltat példát, hogy a szabadságról sokféleképpen lehet lemondani”. A kezük tiszta maradt ugyan, „de természetesen azért, mert nem tettek semmit”, és ezért a hatalom nem csak megtűrte, hanem meg is kedvelte őket, és hálából kényelmesen berendezte elefántcsonttornyukat. A reformista erők, miközben azon törték fejüket, hogy hol húzódik a határ a még elfogadható és már elfogadhatatlan kompromisszumok között, addig tapickoltak ide-oda, míg el nem tüntették a határvonalat. Így hát „kocsonyássá vált a világ”, az erkölcsi érzékenység nem leli benne helyét. A múltjukat újraköltő önkéntesek gyanuba keverik azokat a kivételszámba menő polgártársaikat, akik nem lépték át az említett határt, másrészt viszont még a legbomlasztóbb határsértésre is bőven találnak indokot és igazolást. (Ez szerbiai és vajdasági történet, de jól ismerjük mi is. Egy csudabogár például nagy példányszámú újságjában rendszeresen idézőjelbe teszi a „demokratikus ellenzék” megjelölést, hogy érzékeltesse, amit egyébként meg is fogalmaz: hogy ez az ellenzék igazából Kádár szekerét tolta, ellentétben a beilleszkedőkkel, akik valójában a rendszer ádáz ellenfelei voltak.)
„Hatvannyolc ütötte az első rést a folyamatosságon, a titoizmuson” – írja Végel. Magyarországon tizenkét évvel korábban a forradalom áttörte a folyamatosság falát. A terror évei után Kádár új, depolitizált folyamatosságot kezdeményezett. Az „Aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszava ígéret volt arra, hogy a hatalom barátságos bánásmódban részesíti a lakosságot, ha ez elismeri uralmát. Hatvannyolc nálunk ezen a második folyamatosságon ütött rést. Augusztus huszadika után cinizmus vagy öncsalás nélkül senki sem fogadhatta el jó lélekkel Kádár ajánlatát. Végel is ismeri ezt a mesét: „Csak hallgatniuk kellett, ugyebár. Nem így volt, a hallgatás mögött beleegyezés állt”.
A rendszerváltozás azért sikerült felemásan, mert a politikaformáló rétegeknek és ezek képviselőinek többsége rossz lelkiismerettel és magát is becsapva látott neki a világtörténelem kegyéből ölébe hulló lehetőségek kiaknázásának. Végel így foglalja össze a genézis jugoszláviai tapasztalatait: „A kapitalizmust mégis a marxista yuppiek ajándékozták a szabadságszerető értelmiségnek. A rendi szocializmus elitje jelentős kapcsolati és szellemi tőkét halmozott fel, amelyet a szocialista keretekben nem lehetett többé kiaknázni, ki kellett csempészni a tőkét a szocialista burokból, erre vállalkozott a vezető réteg, amely később Szerbiában a kommunista frakcióharcokban megoszlott, egyik része a hatalom, másik része az ellenzék oldalán kötött ki.” De mindkét rész részvényessé lett, vagy vállalkozóvá, „miközben vagy szocialistának, vagy baloldalinak vagy liberálisnak nevezte magát”. A szerbiai liberálisok túlnyomó többsége tehát nem a polgári fejlődés eredményeképpen, hanem a marxizmus palástja alól bújt elő, ami nem lenne baj, „ha nem őrződött volna meg e gondolkodásban az avitt kollektívizmus víziója az egynemű társadalomról”. Ez a fejtegetés többé-kevésbé jellemzi a mi viszonyainkat is.
Ha egy politikai fordulat gazdasági ösztönzői és politikai frazeológiája között szakadék tátong, akkor hazugságra vannak kárhoztatva mindazok a közszereplők, akik nem világítanak bele ebbe a sötétségbe. Minthogy a Kádár-rendszer hosszú évtizedeken át széles közmegegyezésre épült, a fordulatot úgy kellett végrehajtani, hogy a kontinuitás se sérüljön meg túlságosan. Ezért nem fogadhatott el német típusú ügynöktörvényt a parlament: nemcsak a szocialisták, hanem a jobboldal pártjai is belerokkantak volna erkölcsileg abba, ha az új állam nem védi meg a spiclik személyiségi jogait, áldozataik jogainak a rovására. Meg kellett ezen kívül védeni mindazok becsületét, akik Antall József költői kifejezésével élve „alámerültek” a kádárizmus idején, magyarán fejet hajtottak előtte, legyőzve undorukat. Sőt, azok becsületét is meg kellett menteni, akik belső konfliktusok nélkül szolgálták ki a rendszert. Efféle honfiakból kellett megteremteni az új társadalom vezető rétegének, a polgárságnak a politikai képviseletét.
Elérkeztem a történet legkínosabb pontjára. Hogy nekifuthassak, ismét egy Végel-idézethez hátrálok vissza: „Polgári világról beszél mindenki, de szörnyen izgága módon, falusias akcentussal. Az új vezető politikai réteg képviselői nem csak anyagi tőkét teremtenének maguknak, hanem erkölcsi tőkére is szert tennének. Úgy vélik, hogy a nemzet ügye az a tisztítótűz, amely mellett megtisztulhatnak.” A polgárságot már Ady szerint is úgy kellett nálunk kinevezni. Igaza volt: szerves polgári fejlődés híján német és zsidó származású bevándorlottakból, és városivá szegényedett vidéki úriemberekből nem kerekedhet ki egységes, feltörekvő, citoyen-öntudatú osztály. Az első világháború vége óta tartó szakadatlan és változatos nyomorgatások és megaláztatások tovább rontottak állapotán, nem maradt olyan rétege, amely ne érezte volna magát szörnyűségek cinkosának és áldozatának is. Aztán 1889 után jöttek a Végel által emlegetett marxista yuppiek a maguk tőkés érdekeivel és totalitariánus beidegzettségeivel, majd kialakult egy antikommunista yuppie-réteg is, gazdaságilag még kíméletlenebb, politikai hajlamait tekintve még totalitariánusabb. Átalakulása citoyen-értelmíségiből azzá a valamivé, amivé lett, megdöbbentően kurta idő alatt ment végbe, a szemünk előtt. Először az tűnt fel, hogy politikai vezetői pattogva kezdenek beszélni, majd laza öltözéküket levetve tokba bújtak, a pattogó beszédhez pedig határozottságot sugalló, merev taglejtéseket társítottak. Arcuk is megmerevedett, vagy éppen megtelt, zsírosan megfeszült, mosolyuk pedig kényszeredetté vált, és olykor inkább vicsorgásra emlékeztetett. Néhány kudarc arra késztette őket, hogy új politikai terepszemlét tartsanak. Megállapították, hogy balra tőlük minden hely foglalt, jobbra viszont nagy, üres térség tátong, ezért aztán emberjogi érdeklődésű, szociális érzékenységet sem megvető liberális ifjakból egykettőre jobboldali bajnokokká vedlettek át, vagyis nem nézeteikhez kerestek politikai pozíciót, hanem poziciójukhoz világnézetet. Elnevezték magukat nemzeti liberálisoknak, de e fogalom olyan változatát képviselték, mely csak a két világháború között virult, különféle egyéb neveken, Kelet-Középeurópában; később nemzeti keresztény liberálisokká váltak, és ettől kezdve már nem a jelzett szót, hanem a jelzőket hangsúlyozták. 1998-ban kormányra jutva koalícióra léptek egy olyan párttal, melynek vezére egy évvel korábban még a liberális férgek kiirtásáról ábrándozott, és hallgatólagosan együttműködnek honi fasisztáink parlamenti erőivel. Centralizáló vágyuk még Végel Szerbiához szokott figyelmét is kiérdemli. Irányításuk alá rendelik a televízió hírműsorait, kétharmados többségre törekednek a rádiót és televíziót ellenőrző kuratóriumokban, megpróbálják elhallgattatni a velük szemben kritikus sajtótermékeket, államosítják a legfontosabb kulturális alapítványt, hogy a kiadók, a szerkesztőségek és ilymódon persze a szerzők se függetleníthessék magukat önsorsrontó pátosz nélkül a kormányzattól, megalázzák a fővárost, mert nem az ő jelöltjükre szavazott, megalázzák a köztársasági elnököt, mert nem az ő emberekük, monolit hatalomra törnek a társadalmi és politikai élet minden területén. Saját pártjukban, kinek-kinek a poziciójától függ, hogy mennyire pattoghat, és a maximális pattogásra jogosult férfiú ellen tilos még motyogni is. Ez a yuppie-mozgalom polgároknak nevezi ki mindazokat, akikre számít, akik pedig ellene foglalnak állást, azoktól egyszerre vonja meg a nemzethez és a polgársághoz tartozás jogát. Szemében a polgár mindig a többség embere. Végel az etnikai kisebbségek jogaiért száll síkra, de végkövetkeztetése megint minden kisebbségre érvényes: „…az egyéni szabadságjogok hangsúlyozása a többség jogainak korlátozása nélkül azonos a kisebbség elnyomásával.” De a mi „polgári” kormányunk nem törődik ezzel; számára holmi jogtiprásnál többet nyomnak latba a helyeslő többség szavazatai. Komikusan univerzális polgárság-fogalma ily módon kimerül az alattvalói lét istenítésében.
Jugoszláviában a hatvannyolc után kezdődött ciklus akkor zárult le, amikor a szerbiai hivatalos baloldal szövetséget kötött a fasisztákkal, s ily módon megszűnt létezni. Ezért nevezi Végel hatvannyolcat baloldali rekviemnek. Magyarországon ez a yuppie-társaság fejezte be a hatvannyolccal kezdődő történetet. A rendszerváltozás éveiben radikális polgári szellemiséget árasztva azt testesítették meg, ami az illúziók elmúltával hatvannyolcból folytathatónak látszott. Aztán eltávolodtak mindettől, és kitalálták a hatalomhoz feltétel nélkül alkalmazkodó polgár eszményét. Most válik valóra nálunk, amit Végel Szerbiában figyelt meg: „Szokatlan, kentaurszerű liberális polgár születik, aki azt hiszi, hogy az egész polgári társadalom egy nyelven beszél. … A totalitariánus csizma tehát a ,polgári’ nászágy alól is kikandikál.”
Hatvannyolc egyesíteni akarta az abszolút szabadságot az abszolút igazságossággal, és belebukott. Megpróbálok a szomorú elemzésből derűs következtetést levonni. Éppen e bukás folytán tűnődhetünk el csalás nélkül azon, hogy mi menthető meg az egykori eszmények közül. Végel szerintem igen bölcsen azt javasolja, hogy gondoljuk át újra a felvilágosodás hagyományát. De ez Magyarországon már egy új történet lesz, mert a hatvannyolc után felnövekedett nemzedék olyan képviselői kerültek kormányra, akik meggyőződés nélkül, de pattogó hangon hadat üzennek mindannak, aminek köze van a felvilágosodáshoz.