Eltékozoltak

A levegő fülledt, beköszöntöttek az esős, embert próbáló napok. A fű egyre rohamosabban nő, elvárja, hogy heti rendszerességgel stuccolják. Alkonyatkor szorgalmasan nyírom a pázsitot, esténként pedig – mivel nincs a házban időrabló tévékészülék – újra olvassam a klasszikusokat. Balzac. Újra Balzac. Talán soha sem volt annyira aktuális, mint mostanság, a vadkapitalizmus korában. És hát, kertgondozás közben, előszeretettel lapozgatom a régi, de aktuális írók köteteit. A mai hallhatatlanokat későbbre hagyom.

Gyászol a mester, gyászol a prímás

Akárcsak a hajdan volt Jugoszláviában, úgy Szerbiában is, sőt, a vajdasági magyarság között is, vita robbant ki Titóról és szerepéről. Tulajdonképp ez a nézeteltárás már jó ideje, de 1990 óta nyilvánvalóan lappang közéletünkben, holott távol még a tárgyilagos megítélés lehetősége is. Az időszerű meg a krónikus belpolitikai összetűzések jelentik a legnagyobb akadályt, hiszen a múlt mégis a jelen örököse. Ennek tudatában, soha sem tudom elfelejteni azt a bácskai magyar parasztot, aki kérges kezének bütykös ujjával egyik hetilapunk vezércikkére bökve, megrovóan kérte számon, hogy miket irkálunk mi, tintanyalók, össze-vissza. Merthogy, Tito idejében vásárolta a kombájnt, a vadonatúj traktort, felépítette a házát, és kiiskoláztatta gyermekeit. Még a tengerre is eljutott. Most meg megy tönkre a kombájn, a traktorhoz alig talál alkatrészt, az unokák jövője miatt pedig komolyan aggódik. A szóban forgó vezércikk többek között arról szólt, hogy Tito megvesztegette a magyarságot a jóléti szocializmussal. Habár, nem én voltam a cikk szerzője, mégis szorult helyzetbe kerültem az egyszerű ember előtt, aki, mint kiderült, soha sem volt párttag, és mindig két keze munkájával kereste a kenyerét. Ma sem vagyok elég biztos, hogy mit kellett volna válaszolnom. Talán csak nem azt, hogy őt is megvesztegette Josip Broz Tito és a szocializmus? Hiszen még élnek az emberek, elevenek az emlékek. Az élmények persze különböznek. A nézőpontok is. Az élmények értelmezése függ a szociális helyzettől, az egyének politikai hitvallásától, jelenlegi társadalmi státusától. Érthető tehát, hogy másként reagált az a magyar paraszt és másként vélekedik egy mai kisebbségi politikus. A magyarság megvesztegetéséről másképpen gondolkodik a magyar nincstelen és megint másképpen a magyar kapitalista, vagy a kapitalisták értelmiségije. A nincsteleneknek még nincs értelmisége, őket hallgatásra ítélték.  Másként vélekedik az, akit abban az időben súlyos sérelem ért, családjának egyik vagy másik tagja a partizánok által ásott tömegsírban fejezte be az életét. Hogyan lehet mindezt egy nevező alá vonni, vagy egymás mellé helyezni? A tárgyilagos megítélést nehezíti az is, hogy Tito egykori rajongóinak egy része, ma antititóista lett, ami hitelteleníti ítéletüket. Érdemes-e felsorolni a nagy történelmi töréseket? A fiatal nemzedék olyan tankönyvekből tanul, amelyekben Draza Mihajlovic a hős, nem pedig Tito. Ha visszatekintek az elmúlt hatvan évre, akkor megdöbbenve látom, hogy majdnem minden nemzedék más-más tankönyvekből tanult; miután elég nehéz a nemzedékeknek szót érteni egymással. Mert a titiózmusnak is voltak különböző periódusai, más értékrendet hirdetett az ötvenes és megint mást a hatvanas években, például. E téren (is) teljes a káosz, amit hűen illusztrál egy minap hallott történet. 1980. majálisa. a ljubljanai klinikai központban az orvosok Tito életéért küzdenek, mind több a komplikáció, az ország népe aggódva követi az eseményeket, mindenki a híreket figyeli, sejtik, hogy többé nincs segítség. Titkon reménykednek. Munkaszüneti nap lévén a kályhásmester többedmagával betér a városka neves éttermébe. A sarokban a zenekar gubbaszt. A mester úrnak nótázni van kedve, emiatt odaszól a zenészeknek, hogy húzzon már egy kis talp alá valót. A prímás vonakodik, nem muzsikálunk, mondja, nincs jól az öreg. A mester úr bólogat, igen tudja, mondja lehangoltan, ő is követi a fejleményeket, sajnos nem biztató Tito elvtárs állapota, ezért arra kéri a prímást, hogy egészen halkan pengesse a fülébe, az Ott ahol zúg az a négy folyó című nótát. A prímás, szó nélkül veszi a hegedűjét, félreteszi a vonót és egyedül, zenekar nélkül pengeti a mester fülébe az irredenta nótát. A gyászoló vendégek hallgatják. Nagy ember volt az Öreg, állapítja meg elismerően a mester harminc év után, újra gyászban, hiszen nemrég temette el a feleségét.

Stanislaw Wyspianski az Odüsszeus hazaérése című drámájában másképpen látja Odüsszeusz szerepét, mint Homérosz műve. A görög hős a mitológia szerint is leleményes volt, ügyes és ravasz. Ennek köszönve nyeri meg a tíz évig tartó trójai háborút. A lengyel drámaírónak azonban nincs jó véleménye az ügyes és találékony emberekről, mert tisztában van a győzelem hübriszével. Odüsszeusz a háborúban bűnt követett el, amiért lakolnia kell, és ennek tudatában is van, mondja ki Wyspianski drámája. A világ bűneit legyőzte, ám közben maga is bűnössé vált. A győzelemért megküzdve, ismerte fel a „friss vér illatát” azaz a mészárlás iránti vágyat. A győztesek gőgje, a hübrisz vett erőt rajta, és olyasmivel dicsekszik, mint az, hogy az Isten segít neki az öldöklésben. „Tudom, milyen az Isten!”, kiált fel. Ízig-vérig mai szituációt ábrázol Wyspianski, hiszen a hübrisz bemasírozott hétköznapi életünkbe. Számos olyan embert ismerek, akik méltányos és igazságos ügyért szálltak síkra, majd az igazság győzelme után, miután hatalomra tettek szert, erőt vett rajtuk a gőg. Az igazságszerető emberekből kisstílű intrikusok, harácsolók, a hatalommal visszaélő személyek lettek, akik körömszakadtáig ragaszkodtak a hatalomhoz, azzal a szent meggyőződéssel, hogy az igazságot képviselik. Ezért helytálló az a vélekedés, hogy a kiváló embereknek időben el kell távolodni a hatalomtól, mint káros szerepkörtől. Odüsszeusz felismerte a hatalom szükségszerű vétkét. Felismerte a hübrisz hatalmát: eldöntötte, hogy vétkét esetleg csak az válthatja meg, ha büntetésből saját fia öli meg a saját hazájában, Ithakában. Azonban türelmetlen, képtelen ezt a szituációt kivárni, ezért a „holtak hajója” után rohanva a tengerben fut. Nem csak a hatalomról mondott le, hanem – az életről is. És megmentette a fiát egy újabb bűntől.

Ötven éves érettségi találkozóra jöttünk össze, mi, akik 1960-ban érettségiztünk. Kilenc halottunk van, bólintunk komolyan. Vannak, akiket nem találtunk meg sehol Európában. Tanáraink  sincsenek már köztünk. Ami számomra meglepő, senki sem ócsárolja közülünk a múltat, amely illúziói vezettek félre bennünket. Higgadt kiegyensúlyozottsággal beszélünk róla. Felemlegetjük tanárainkat is akiket vagy szerettünk vagy nem szerettünk. Eltékozolt nemzedék, írtam korosztályomról, amely az ötvenes évek végén lett nagykorú, aztán érettségizett.  Apáink – kétségtelenül a legjobb szándékkal – eltitkolták előttünk a múltat, és megteremtették számunkra az új illúziókat, amelyekben valószínűleg maguk sem bíztak.  Mi voltunk az elsők, akik naivan hittünk bennük és mi voltunk ez elsők, akik kiábrándultunk belőlük. Így múlt el az ifjúság, amelynek terhét mindmáig viseljük és megszenvedjük.

Az önkiszolgáló pénztáránál egy középkorú férfi táskájában gondosan elhelyezi a vásárolt árut. Közben magának dünnyög. Ha jól értem arról meditál, hogy naponta szöknek fel az árak, a közélet botrányos, a vezetők harácsolnak. Neveteket és afférokat említ, látszik, hogy jól értesült.  Miután elkészült a csomagolással, felém fordul. Igazam van, uram, kérdi nyomatékosan? Bólintok, hiszen nem mond semmi újat. Egyre gyakrabban találkozom ilyen emberekkel, akik így beszélnek, önmagukkal perlekednek, panaszkodnak, hiszen úgyis tudják, hogy nincs, aki meghallgassa őket. A demokrácia magányossá tette az embert meg tömegeket is. A társadalom a nagy patriotizmusban megfeledkezett a hétköznapi szolidaritásról, a polgárok lelkében gyűlik a harag, belül rombol, mint a méreg. Küszködve a mindennapiért rendről álmodnak. Mondván: rend a lelke mindennek. Biztonságot. Mit szül ez az állom? Szabadságot vagy pedig – diktatúrát? Mert ilyenkor az is előfordulhat, hogy a rend utáni vágyakozás teremti meg az utolsó esély illúzióját – a diktatúrát.

A mester gondosan becsomagolja az újságpapírba a megélesített metszőollót, és kertelés nélkül kitér a közügyekre. Uram, hány magyar szavazópolgár él a Vajdaságban – szögezte a mellemnek a kérdést. 240 ezer, válaszoltam. Minimum! – egészített ki. És hány magyar választópolgár állt ki az urnák elé, vizsgáztatott tovább. Hetvenezer, válaszoltam. És hány szavazatot kapott a Magyar Összefogás? Ötvenezret, vágtam ki. Elismerően bólintott, majd feltette a következő kérdést: mondja, akkor miért beszélnek földrengésszerű győzelemről. Tetszik tudni, ilyen a politika, magyaráztam. Elbiggyesztett száján már látszott, hogy elégedetlen a válaszommal. Lárifári, jelentette ki. Engem nem lehet ilyesmivel bolondítani. Úgy látszik, a mesterembereket tényleg nem lehet ügyvédi furfanggal félrevezetni. Aki egy ollót megélesít, az pontosan tudja, hogy éles-e az olló vagy sem. Aki egy falat bemázolt, az látja, hogy foltos maradt-e a fal utána vagy sem.  A bútorról gyorsan kiderül, hogy kocamester készítette-e vagy igazi. Már többször is volt alkalmam meggyőződni arról, hogy ezek a vajdasági magyar mesteremberek milyen jól tájékozottak. Ne zárjanak engem gettóba, folytatta. Mire az illető politikus így válaszolt neki. Látom, hogy az ellenségem vagy. A radikálisok (Seseljre gondolt), meg a liberálisok a mi ádáz ellenségeink. Miféle liberális? Micsoda megbélyegzés?! – pörölt felháborodva. Én magyar vagyok, mondta és a kezembe nyomta az éles ollót. Liberális, mint Babits Mihály, gondoltam, de ezt már nem mondtam ki, mert nem akartam elbonyolítani az egyébként is bonyolult kérdést. Had legyen meggyőződve róla, hogy egy félig-meddig véletlenül odavetődött, félig-meddig tájékozott kuncsaft vagyok.