Elmagányosodó közösség?

Elmagányosodó közösség?

2010. február

Tavaszváró

Egyre többször történik meg velem, hogy meglesem a lakótömbök között sunyin feltűnő hajnalt.  Az utóbbi időben, amint a tömblakás teraszán ücsörgök, miközben a télutó hajnalhasadására várakozom, valamiféle csömör vesz erőt rajtam; tekintetem a messzeségbe kóborol, mintha a távolban önmagamat keresném, holott biztos vagyok benne, hogy soha sem bukkanok rá. Semmiség, vigasztalom magam, csak az örökkévalóság penészszagú fuvallata érintett meg. Ekként várom a tavaszt.

Túl a politikán

A szemerkélő esőben kiballagok a Telepre, és – ki tudja hányadszor – megállapítom, hogy az újvidéki Telep sem a régi. Valóságos városépítési zűrzavar uralkodott itt el. Csak a Telep feletti szürke égboltozat maradt ismerős. Vajon hol lehetnek a régi Telep megrendíthetetlen ifjai? Számba veszem, hány barátom és ismerősöm távozott e városrészből. Az utcákon magyar szót már csak elvétve lehet hallani. A Nyelvművelő Egyesület rendezvényére igyekszem. A Petőfi Sándor kultúregyesület épületébe belépve, tekintetem a folyosó falán levő fényképekre téved. Magyar bálak, magyar táncosnők és táncosok, idillt sugárzó színes fotóit szemlélem. Szimulákrumokra emlékeztető világot idéztek meg a felvételek, amelyeknek azonban van némi hitele, mert a közösség utáni vágyat jelképezik. A hallgatósággal való beszélgetésből is ezt a vágyat éreztem ki. Manapság az embereknek kevés alkalmuk van kibeszélgetni magukat, nincs kit hallgassanak, nincs kinek elmondják gondjaikat. Az elmagányosodó emberek közösséget keresnek! Gyakran hallok megható történetekről, amikor régi, húsz-harminc évvel ezelőtti osztálytársak egymásra találnak és – ismét valamiről álmodoznak. A közösséget a közpolitika formálja. Kisebbségi közösségünkben pártokból és politikából akad elegendő, de úgy látszik, az embereknek a pártpolitikánál többre van szükségük.  Erősödik a pártok iránti bizalmatlanság, növekszik a vákuum-érzés. A kisebbségi polgárok magukra maradnak. A kedd esti beszélgetésen, éppen ezért helyezem a hangsúlyt, a magyar kisebbségnek az elmúlt tíz-húsz évben történt területi fragmentalizációjára. Lassan-lassan a pártok is e szabály szerint építkeznek. Megszűnt az egységes közpolitikai tér, hiányzik a mindent átfogó közös központi erővonal. A közpolitika. Ugyanez játszódik le a kultúrában is, nem is csoda tehát, hogy együtt menetelnek a tehetségesek és a dilettánsok. A média tere is szakadozik, amiről nem csak a példányszámok tanúskodnak, hanem az a szigetszerűség is, amelyet a vajdasági magyar médiapolitika teremtett meg. Újvidék valamikor egy felülről létrehozott központ volt, a Vajdaság minden tájáról érkeztek a „káderek” és az értelmiségiek. A behozatali pártkáderek leggyakrabban Szabadkáról meg Zentáról toborzódtak. Néha amikor fanyalogni merészeltünk, a felsőbb pártvezetőség leintett bennünket, mondván, hogy az elvtársnak van „bázisa”, utalva arra, hogy azokból a városokból érkeztek, ahol nagy számban élnek magyarok. Az értelmiségiek is így érkeztek, mint a vándormadarak. Az egyik hozta Óbecsét, a másik Szenttamást, a harmadik Topolyát vagy, mondjuk, Baranyát. Így született meg a közös kulturális tér, vele együtt az imaginárius vajdasági magyar szellemi térkép. Újvidéket közben leépítették – éppen a magyarok, akik nem úgy gondolkodtak, mint a felvidéki magyar politikusok, akik semmi áron sem hagynák cserben Pozsonyt. Nem annyira a rombolás a gond, hanem az új közös tér kiépítésének elmaradása. Ezért atomizálódik a közösség. És nem csak azért. A jelentős számú fiatal távozása megbontotta a nemzedéki-történelmi folyamatosságot. Az apák egyik napról a másikra megtagadták a múltjukat, tehát a közelmúlt is elveszett, vele együtt pedig elveszett a folyamatosság tudata. A közelmúlt nélkül pedig minden hagyomány támaszték nélkül marad. Vigaszként maradt a távoli aranykor. Ezt súlyosbítja, hogy a rendszerváltás során a magyarság a vadkapitalizmus peremére szorult, esetleg akad néhány kisebb magyar nábob, akiknek jutott valami a szerb politika asztaláról lehullott morzsákból, aztán sorolhatnánk még néhány ügyesedőt, végül pedig elvétve egy-egy szorgalmas, saját erejével felvergődött magyar vállalkozó nevét; azonban a nyilvánosan vállalt szerepek arról szólnak, hogy kevesen vannak és nem helyettesíthetik a kisebbségi magyar középosztályt. E polgári középréteg nélkül pedig aligha lesz közösségi kötőszövegünk. Vagy mégis lenne ilyesmi, csak rejtezik? A kérdés azért merült fel bennem, mert Újvidéken időről-időre találkozom rangos szakemberekkel. Azokkal, akiket a sorsuk és a város roppant fejlődése idevet. Néha találkozom nemzetközileg elismert matematikussal, bankárral, orvosprofesszorral. Vagy mérnökkel, aki éppen egy fontos városi projektumról gondolkodik. Magyarok. Nincs azonban egy olyan közös magyar kulturális erőtér, amely összehozná őket. Találkozzunk legközelebb Újvidéken vagy – Budapesten, mondják. A magyar politikai káderek luxusautói feltűnnek a Báni palota előtt, aztán mindenki távozik a maga odújába. Maradtak az elárvult magyar szakemberek, akik legfeljebb Budapesten találnak közösségre, a megszeppent írók, művészek, értelmiségiek, az egyetem különböző tanszékein dolgozó egyetemi tanárok, akik itteni elszigetelődésre ítélve, szintén csak Budapesten tudnak kilépni az elszigeteltségből.

Rétes és burek

Szeged a Dél-alföld legnagyobb városa, Csongrád megye székhelye.  Mélabús, aluszékony város képét mutatja. Persze lehet, hogy csak nekem tűnik ilyennek, aki jobban megszoktam a pezsgő, déli ritmust? Késő délután A-val végigsétálunk a Kárász utcán, meg körbejárjuk a környékét. A Klauzál téren – melyet, még az útikönyvek is mediterrán hangulatú területnek titulálnak – alig néhány sietős járókelő. A hajdan oly hírös Virág cukrászda zárva. Szemben, a rétestésztás üzlet nyitva. Elvitelre összeválogatok egy jókora csomagra való rétest. Rendelés közben megakad a szemem a burek választékon. Lám, lám már a burek készítés fortélya is átjutott a schengeni határon. Lehet, hogy éppen olyan közép-európai burek, mint a bécsi. Az Új-Zsótér ház földszintjén bezárva áll, a hajdan kedvelt találkozóhelynek számító Virág cukrászda elhanyagoltan, árván. Óriási ablakait belülről behúzott nehéz függönyök takarják. A tér közepén az egész alakos Kossuth szobor. Ezúttal (is) a téren beszéltük meg a találkozót az Óbecséről áttelepült Orcsik Rolanddal, aki a szegedi kilátóhelyén egyazon intenzitással figyeli Újvidéket és Szegedet, Budapestet és Belgrádot. Alakja úgy tűnik fel, vagyis inkább lopakodik a szegedi alkonyatban, mint a Határok Kalandora. Ő már birtokolja az új nemzedékek tapasztalatit: játszik, játszadozik az országhatárokkal. Láthatatlan hálót sző a határok övezte terület fölé, és mint a szellem trapézművésze táncol rajta. Együtt sietünk a Móra Ferenc kollégiumba, ahol Szajbély Mihály irodalomtörténész, szegedi egyetemi tanár moderálja szerzői estemet. Úgy érzem, hogy immár több mint húsz éve folytatjuk a párbeszédet, amely időnként megszakad. Az időköz – sajnos – néha évekig eltart. Valahányszor újra leülünk, azzal az érzéssel folytatom diskurzusunk, mintha tegnap hagytuk volna abba.

Orbán-Nikolic: pro és contra

Sok közszereplőt váratlanul ért Orbán Viktor a Fidesz elnökének Tomislav Nikolićnak a Szerb Haladó Párt elnökének minapi budapesti találkozója. Az eseményt regisztrálja a Fidesz hivatalos honlapja is, tehát szó sincs félreértésről vagy újságírói kacsáról. Ugyanezen a napon Orbán fogadta Szerbia miniszterelnökét, Cvetkovićot, valamint Pásztor Istvánt, akinek – újra csak a Fidesz-honlapon olvasom – Orbán gratulált a választási névjegyzékhez gyűjtött immár több mint 130 ezer aláíráshoz. Cvetković, szerb miniszterelnök felvetette egy szerb-magyar közös kormányülés későbbi megrendezésének gondolatát, amellyel kapcsolatban Orbán Viktor – mint ahogy a Fidesz-honlap írja – „nyitottságának adott hangot”. Nikolić az újvidéki Dnevnik napilapban elégedetten számolt be a találkozóról, végül örömmel nyugtázta, hogy a kisebbségi kérdésekben is megértették egymást. Mi sem természetesebb, hogy Magyarország minden magyar védelmezője, mint ahogy az is magától értetődő, hogy Szerbia is minden szerb védelmezője, mondta. Ilyet szerb politikus még nem ejtett ki a száján, noha majd a jövő megmutatja, mennyire őszinték ezek a szavak. A kétértelmű információk azt sugallták, hogy Nikolić és Pásztor együtt találkozott Orbánnal, amit a VMSz részéről azonnal cáfoltak. Az Orbán-Nikolić találkozó tehát újabb belső bácskai perpatvarra adott okot, ami részben érthető, hiszen a vajdasági magyarok még jól emlékeznek azokra az időkre, amikor Tomislav Nikolić Šešelj pártjának alelnöke volt. Ugyanakkor persze, az a korszak is eleven, amikor Milošević Szocialista Pártja gyakorolta a hatalmat, ami a magyarság mindennapi kínjait sokkal jobban befolyásolta, mint a radikálisok brutális retorikája, hiszen kormánypártról volt szó. Ennek dacára a kilencvenes években megszületett a VMSZ-Milošević „technikai koalíció”. Manapság pedig sokan a miatt tiltakoznak, mert a VMSZ nem idomult kellőképpen a Tadić-Dačić koalícióhoz. Ebben a zűrzavarban, a Fidesz értékrendjéhez következetesen ragaszkodó VMDP próbálja a vajdasági magyarok előtt értelmezni az Orbán-Nikolić találkozót.  „Várható, hogy a két párt jó kapcsolata hozzájárul a vajdasági magyarság helyzetének javulásához, s a tényleges magyar autonómia megvalósulásához.”, olvasható a Vajdaság Ma honlapján megjelenő pártközleményben. A Fidesz pedig közölte, hogy képviselője megjelenik a Haladók közeljövőben megtartandó közgyűlésén. A pártok tehát figyelik egymást, tapogatóznak. Hogy milyen megállapodásra jutnak, azt a közeljövőben tudni fogjuk.

Post-festum

Interjú a Peščaniknak. Késő este lapozgatom az újságokat. Még a belgrádi Politika is elismeri, hogy a kisebbségi választási névjegyzékre való feliratkozás módja zavart okozott a kisebbségi közösségekben.

Családi Kör, 2010. március 4.2010. február

Egyre többször történik meg velem, hogy meglesem a lakótömbök között sunyin feltűnő hajnalt.  Az utóbbi időben, amint a tömblakás teraszán ücsörgök, miközben a télutó hajnalhasadására várakozom, valamiféle csömör vesz erőt rajtam; tekintetem a messzeségbe kóborol, mintha a távolban önmagamat keresném, holott biztos vagyok benne, hogy soha sem bukkanok rá. Semmiség, vigasztalom magam, csak az örökkévalóság penészszagú fuvallata érintett meg. Ekként várom a tavaszt.

A szemerkélő esőben kiballagok a Telepre, és – ki tudja hányadszor – megállapítom, hogy az újvidéki Telep sem a régi. Valóságos városépítési zűrzavar uralkodott itt el. Csak a Telep feletti szürke égboltozat maradt ismerős. Vajon hol lehetnek a régi Telep megrendíthetetlen ifjai? Számba veszem, hány barátom és ismerősöm távozott e városrészből. Az utcákon magyar szót már csak elvétve lehet hallani. A Nyelvművelő Egyesület rendezvényére igyekszem. A Petőfi Sándor kultúregyesület épületébe belépve, tekintetem a folyosó falán levő fényképekre téved. Magyar bálak, magyar táncosnők és táncosok, idillt sugárzó színes fotóit szemlélem. Szimulákrumokra emlékeztető világot idéztek meg a felvételek, amelyeknek azonban van némi hitele, mert a közösség utáni vágyat jelképezik. A hallgatósággal való beszélgetésből is ezt a vágyat éreztem ki. Manapság az embereknek kevés alkalmuk van kibeszélgetni magukat, nincs kit hallgassanak, nincs kinek elmondják gondjaikat. Az elmagányosodó emberek közösséget keresnek! Gyakran hallok megható történetekről, amikor régi, húsz-harminc évvel ezelőtti osztálytársak egymásra találnak és – ismét valamiről álmodoznak. A közösséget a közpolitika formálja. Kisebbségi közösségünkben pártokból és politikából akad elegendő, de úgy látszik, az embereknek a pártpolitikánál többre van szükségük.  Erősödik a pártok iránti bizalmatlanság, növekszik a vákuum-érzés. A kisebbségi polgárok magukra maradnak. A kedd esti beszélgetésen, éppen ezért helyezem a hangsúlyt, a magyar kisebbségnek az elmúlt tíz-húsz évben történt területi fragmentalizációjára. Lassan-lassan a pártok is e szabály szerint építkeznek. Megszűnt az egységes közpolitikai tér, hiányzik a mindent átfogó közös központi erővonal. A közpolitika. Ugyanez játszódik le a kultúrában is, nem is csoda tehát, hogy együtt menetelnek a tehetségesek és a dilettánsok. A média tere is szakadozik, amiről nem csak a példányszámok tanúskodnak, hanem az a szigetszerűség is, amelyet a vajdasági magyar médiapolitika teremtett meg. Újvidék valamikor egy felülről létrehozott központ volt, a Vajdaság minden tájáról érkeztek a „káderek” és az értelmiségiek. A behozatali pártkáderek leggyakrabban Szabadkáról meg Zentáról toborzódtak. Néha amikor fanyalogni merészeltünk, a felsőbb pártvezetőség leintett bennünket, mondván, hogy az elvtársnak van „bázisa”, utalva arra, hogy azokból a városokból érkeztek, ahol nagy számban élnek magyarok. Az értelmiségiek is így érkeztek, mint a vándormadarak. Az egyik hozta Óbecsét, a másik Szenttamást, a harmadik Topolyát vagy, mondjuk, Baranyát. Így született meg a közös kulturális tér, vele együtt az imaginárius vajdasági magyar szellemi térkép. Újvidéket közben leépítették – éppen a magyarok, akik nem úgy gondolkodtak, mint a felvidéki magyar politikusok, akik semmi áron sem hagynák cserben Pozsonyt. Nem annyira a rombolás a gond, hanem az új közös tér kiépítésének elmaradása. Ezért atomizálódik a közösség. És nem csak azért. A jelentős számú fiatal távozása megbontotta a nemzedéki-történelmi folyamatosságot. Az apák egyik napról a másikra megtagadták a múltjukat, tehát a közelmúlt is elveszett, vele együtt pedig elveszett a folyamatosság tudata. A közelmúlt nélkül pedig minden hagyomány támaszték nélkül marad. Vigaszként maradt a távoli aranykor. Ezt súlyosbítja, hogy a rendszerváltás során a magyarság a vadkapitalizmus peremére szorult, esetleg akad néhány kisebb magyar nábob, akiknek jutott valami a szerb politika asztaláról lehullott morzsákból, aztán sorolhatnánk még néhány ügyesedőt, végül pedig elvétve egy-egy szorgalmas, saját erejével felvergődött magyar vállalkozó nevét; azonban a nyilvánosan vállalt szerepek arról szólnak, hogy kevesen vannak és nem helyettesíthetik a kisebbségi magyar középosztályt. E polgári középréteg nélkül pedig aligha lesz közösségi kötőszövegünk. Vagy mégis lenne ilyesmi, csak rejtezik? A kérdés azért merült fel bennem, mert Újvidéken időről-időre találkozom rangos szakemberekkel. Azokkal, akiket a sorsuk és a város roppant fejlődése idevet. Néha találkozom nemzetközileg elismert matematikussal, bankárral, orvosprofesszorral. Vagy mérnökkel, aki éppen egy fontos városi projektumról gondolkodik. Magyarok. Nincs azonban egy olyan közös magyar kulturális erőtér, amely összehozná őket. Találkozzunk legközelebb Újvidéken vagy – Budapesten, mondják. A magyar politikai káderek luxusautói feltűnnek a Báni palota előtt, aztán mindenki távozik a maga odújába. Maradtak az elárvult magyar szakemberek, akik legfeljebb Budapesten találnak közösségre, a megszeppent írók, művészek, értelmiségiek, az egyetem különböző tanszékein dolgozó egyetemi tanárok, akik itteni elszigetelődésre ítélve, szintén csak Budapesten tudnak kilépni az elszigeteltségből.

Szeged a Dél-alföld legnagyobb városa, Csongrád megye székhelye.  Mélabús, aluszékony város képét mutatja. Persze lehet, hogy csak nekem tűnik ilyennek, aki jobban megszoktam a pezsgő, déli ritmust? Késő délután A-val végigsétálunk a Kárász utcán, meg körbejárjuk a környékét. A Klauzál téren – melyet, még az útikönyvek is mediterrán hangulatú területnek titulálnak – alig néhány sietős járókelő. A hajdan oly hírös Virág cukrászda zárva. Szemben, a rétestésztás üzlet nyitva. Elvitelre összeválogatok egy jókora csomagra való rétest. Rendelés közben megakad a szemem a burek választékon. Lám, lám már a burek készítés fortélya is átjutott a schengeni határon. Lehet, hogy éppen olyan közép-európai burek, mint a bécsi. Az Új-Zsótér ház földszintjén bezárva áll, a hajdan kedvelt találkozóhelynek számító Virág cukrászda elhanyagoltan, árván. Óriási ablakait belülről behúzott nehéz függönyök takarják. A tér közepén az egész alakos Kossuth szobor. Ezúttal (is) a téren beszéltük meg a találkozót az Óbecséről áttelepült Orcsik Rolanddal, aki a szegedi kilátóhelyén egyazon intenzitással figyeli Újvidéket és Szegedet, Budapestet és Belgrádot. Alakja úgy tűnik fel, vagyis inkább lopakodik a szegedi alkonyatban, mint a Határok Kalandora. Ő már birtokolja az új nemzedékek tapasztalatit: játszik, játszadozik az országhatárokkal. Láthatatlan hálót sző a határok övezte terület fölé, és mint a szellem trapézművésze táncol rajta. Együtt sietünk a Móra Ferenc kollégiumba, ahol Szajbély Mihály irodalomtörténész, szegedi egyetemi tanár moderálja szerzői estemet. Úgy érzem, hogy immár több mint húsz éve folytatjuk a párbeszédet, amely időnként megszakad. Az időköz – sajnos – néha évekig eltart. Valahányszor újra leülünk, azzal az érzéssel folytatom diskurzusunk, mintha tegnap hagytuk volna abba.

Sok közszereplőt váratlanul ért Orbán Viktor a Fidesz elnökének Tomislav Nikolićnak a Szerb Haladó Párt elnökének minapi budapesti találkozója. Az eseményt regisztrálja a Fidesz hivatalos honlapja is, tehát szó sincs félreértésről vagy újságírói kacsáról. Ugyanezen a napon Orbán fogadta Szerbia miniszterelnökét, Cvetkovićot, valamint Pásztor Istvánt, akinek – újra csak a Fidesz-honlapon olvasom – Orbán gratulált a választási névjegyzékhez gyűjtött immár több mint 130 ezer aláíráshoz. Cvetković, szerb miniszterelnök felvetette egy szerb-magyar közös kormányülés későbbi megrendezésének gondolatát, amellyel kapcsolatban Orbán Viktor – mint ahogy a Fidesz-honlap írja – „nyitottságának adott hangot”. Nikolić az újvidéki Dnevnik napilapban elégedetten számolt be a találkozóról, végül örömmel nyugtázta, hogy a kisebbségi kérdésekben is megértették egymást. Mi sem természetesebb, hogy Magyarország minden magyar védelmezője, mint ahogy az is magától értetődő, hogy Szerbia is minden szerb védelmezője, mondta. Ilyet szerb politikus még nem ejtett ki a száján, noha majd a jövő megmutatja, mennyire őszinték ezek a szavak. A kétértelmű információk azt sugallták, hogy Nikolić és Pásztor együtt találkozott Orbánnal, amit a VMSz részéről azonnal cáfoltak. Az Orbán-Nikolić találkozó tehát újabb belső bácskai perpatvarra adott okot, ami részben érthető, hiszen a vajdasági magyarok még jól emlékeznek azokra az időkre, amikor Tomislav Nikolić Šešelj pártjának alelnöke volt. Ugyanakkor persze, az a korszak is eleven, amikor Milošević Szocialista Pártja gyakorolta a hatalmat, ami a magyarság mindennapi kínjait sokkal jobban befolyásolta, mint a radikálisok brutális retorikája, hiszen kormánypártról volt szó. Ennek dacára a kilencvenes években megszületett a VMSZ-Milošević „technikai koalíció”. Manapság pedig sokan a miatt tiltakoznak, mert a VMSZ nem idomult kellőképpen a Tadić-Dačić koalícióhoz. Ebben a zűrzavarban, a Fidesz értékrendjéhez következetesen ragaszkodó VMDP próbálja a vajdasági magyarok előtt értelmezni az Orbán-Nikolić találkozót.  „Várható, hogy a két párt jó kapcsolata hozzájárul a vajdasági magyarság helyzetének javulásához, s a tényleges magyar autonómia megvalósulásához.”, olvasható a Vajdaság Ma honlapján megjelenő pártközleményben. A Fidesz pedig közölte, hogy képviselője megjelenik a Haladók közeljövőben megtartandó közgyűlésén. A pártok tehát figyelik egymást, tapogatóznak. Hogy milyen megállapodásra jutnak, azt a közeljövőben tudni fogjuk.

Interjú a Peščaniknak. Késő este lapozgatom az újságokat. Még a belgrádi Politika is elismeri, hogy a kisebbségi választási névjegyzékre való feliratkozás módja zavart okozott a kisebbségi közösségekben.