Elégia az emberi méltóságról

Mennyi „forradalmat” éltem át, de az igazi nem következett be, írtam a napokban és azóta sem hagy nyugton a kérdés. Faluvégről jövő, könnyen elcsábítható elsőnemzedékesként beleszülettem az apák és a nagyapák forradalmába. Ma már nem tudni, hogyan élték át, csak utólag tagadták meg a múltjukat, amelyet ők építettek. Az irodalomban nem is maradt nyoma ennek a drámának, ám az általuk ábrázolt látszatok szépek voltak, időnként meggyőzőek is, hiszen életfeltételeik javultak, s ifjúkori eszmélkedésem idején nemigen hallottam a nyers és durva represszióról. A magyarországi rokonok, ismerősök és barátok irigyeltek bennünket. A vajdasági magyarság is titkosított traumákkal terhelten kiheverte múltját, életszínvonala javult, Szegeden mulatott, és lakodalmaskodott. A parasztok földet és traktort vásároltak, a nép fürdőszobát épített, élvezte a szocialista fogyasztói társadalmat. Ezért kelljen kárhoztatni? Az emberek biztonságban érezték magukat, és nemigen háborogtak a szabadság rugalmas, de azért mégis sokszor sunyi korlátai ellen. Balszerencsémre, akkor tudatosodott bennem, hogy hazugságban élünk, amikor az általános közérzet javult. Az egész jugoszláviai 68-as nemzedék drámája az volt, túl korán álmodta meg a szabadságot. Túl korán, írom keserűen, de később már nem lehetett álmodni, mert az autoritárius rendszert mégsem a szabadság eszménye, hanem a nacionalizmus szenvedélye döntötte meg. Kegyes volt hozzám a sors, legalább álmodoztam. Számos hatvannyolcas azonban úgy állt bosszút elvesztett ifjúkori utópiáján, hogy csatlakozott a nacionalistákhoz. A hatvannyolcasok számára nem adatott meg az intézményeken keresztüli hosszú menetelés vigasza, hiszen ez az út a nacionalizmus labirintusába vezetett. Ezért hoztak sokan szégyent a hatvannyolcra, akik viszont nem alkudtak meg, peremre szorultak. Beszorultak a marginalitás világába, Mindig hozzájuk vonzódtam. Ám negyven év után, harag és szükségtelen indulat nélkül gondolok azokra az emberekre, akik nem lázadtak, de nem is kötöttek látványos alkut, élték az életüket, Szegeden mulattak, lubickoltak az Adrián, építették a fürdőszobát. Boldogok akartak lenni a szemfényvesztő korban. Szkeptikusak maradtak, de azért némi nosztalgiával gondolnak Titóra meg a szocializmusra, amit még gyerekeiknek sem mernek bevallani, csak időnként egészen halkan mormolják a foguk között, hogy a titóizmusban az volt a legrosszabb, ami utána következett. Szkeptikusak most is, tudják, hogy a rossz és a kevésbé rossz között választhatnak, hiszen ugyanúgy, mint régen, most is mindenütt pártkarrieristák nyüzsögnek. Kialudt a közép-kelet-európai rendszerváltási lelkesedésem, szemem előtt falják fel a „bársonyos forradalmat” a saját gyermekei. Kelet-Közép-Európa most kezdi feltárni igazi nyomorát, még azt is, hogy a totalitarizmus miért eresztett olyan mély gyökereket. Ez a gyökérzet létezett még a szocializmus előtt is. Szerbiában meg éppenséggel nem volt sok ok derűlátásra, a széthulló, háborús országban a szabadcsapatok és a háborús nyerészkedők vitték a szót, de mégis, a kilencvenes években újra hittem, hogy csoda is történhet. Jó párszor megízleltem az utópiák keserű utóízét. Megosztottam balgaságait. Vergődtem tévhiteinek csapdájában. De a felvilágosodás örököseként nem hagy nyugton a remény, hogy Bibónak igaza van. „Csupán az az egy forradalom elkerülhetetlen, írta, amelynek során az emberi méltóság egyszer s mindenkorra fellázad és megelégedve embernek ember feletti unalmát, emberrel szembeni kiszolgáltatottságát, a közösséget birtokba veszi”.

A Magyar Szóból telefonálnak.  Ivica Dačić belügyminiszter és Egeresi Sándort a tartományi képviselőház elnöke elégedetten állapították meg, hogy a Vajdaságban 25 százalékkal csökkent „nemzeti incidensek” száma. Kérdezik, hogy mi a véleményem. Igazán nem tudok mit válaszolni, mivel nem vezetek statisztikát, ám azt tudom, hogy a statisztikával mindig lehet manipulálni. Azt sem értem pontosan, hogy az illető politikusok mit tartanak „nemzeti incidensnek”. A magyarveréseket? A romaveréseket. A szélsőjobb antiszemita kirohanásait? Ami a magyarveréseket illeti, ezt a jelenséget a nevén kell nevezni, a hiteles megnevezéssel kezdődik a bajok orvoslása. Amíg nem nevezzük meg, addig nem is orvosoljuk. Ezt a jelenséget sokkal súlyosabbnak tartom, mint a feltűnéskor. Nem gondolkodom százalékokban, azt tartom szem előtt, hogy mindez hullámokban visszatér s idestova tíz éve tart. Mondhatom, hogy spontánul megszervezett mozgalom lett belőle, amellyel az állam elnézően bánt. Ebben a viszonylatban nem a százalékok a fontosak, hanem az, hogy léteznek. Az a fiatalember, akit minden ok nélkül összevernek, egészen biztos, hogy az emberi méltóság elleni barbár támadás sebének nyomát egész életében hordozza. Emlékezzünk csak Kosztolányi Dezső Aranysárkány című regényére, ahol az a középiskolai tanár, akit a suhancok bikacsökkel ütlegelnek, olyan mély emberi válságba kerül, hogy öngyilkos lesz. Ám az egyéni traumák mellett ez folyamatos jelenség mély hatást gyakorol a kollektív kisebbségi pszichére. Beköltözik az emberekbe, s erőteljesen befolyásolja a közéleti viselkedést, akkor is, ha harcol ellene. Már nyolc éve várom, hogy a Magyar Nemzeti Tanács komoly és hasznos felmérést végezzen, és erélyes lépéseket tegyen. A régi tanács nem készített „fehér könyvet” valamiféle „leltárt” a hétéves munkásságáról, nem tett le az asztalra adatokkal, tényekkel alátámasztott jelentést a magyar kisebbség állapotáról, számomra teljesen irracionális okok miatt a magyarverésekről sem. Ez a mulasztás a régi és a régi „új” tanácstagok lelkén szárad, s remélem, emiatt éjszakánként talán fel-felriadnak. Érdemes lenne elővenni a Magyar Nemzeti Tanács választására induló listák programját, és hathavonta ellenőrizni, hogy mi valósult meg belőle. Az ígéretek parttalan birodalmából egyszer vissza kell térni a valóságos világba. Ez pedig szabad és független média nélkül elképzelhetetlen. De hogy maradjon fenn a szabad és független média, ha minden a Magyar Nemzeti Tanács kezében összpontosul? Ha nincsenek fékek és ellensúlyok? Akiben van némi józan belátás, az elismeri, hogy ez lehetetlen, még akkor is, ha a pártvezetők egy részét a jó szándék vezérli, mert azt is tudni kell, hogy a legjobb szándékkal is lehet kárt okozni. Akadhatnak jó szándékú közéleti munkások, de a sérült demokratikus rendszerben ők is csapdába esnek. A karrieristákról, a vagyongyűjtőkről nem is beszélek.

Saša Janković köztársasági ombudsman rendellenességet tapasztalt a nemzeti kisebbségek tanácsainak megválasztásában és a választói névjegyzék összeállításában. A Vajdaság Ma ankétjának elsöprő többsége is azt állítja, sokan a személyes tapasztalata alapján, hogy történtek visszaélések.  A Magyar Szó blogerei is a visszaélésekről vitáznak. Mi történt valójában? Mi van jelenleg a választói névjegyzékkel? Ki őrzi? Kinek a birtokában van? Mivel igen érzékeny adatokról van szó, szerintem a névjegyzéket a választások után felmerülő jogi dilemmák megoldása után meg kell semmisíteni. De ha pártaktivisták gyűjtötték az adatokat, ami szerintem tilos, (olvasom, hogy másféle adatokat is kértek), akko
r ki hatalmazta fel őket? Ki fogja megsemmisíteni az adatbázist? Kik férhetnek hozzá? Néhányan arról is írnak, hogy az adatgyűjtők tiszteletdíjat kaptak a munkájukét. Milyen költségvetésből?  Mekkora összegről van szó? A keresetre milyen adót és milyen járulékot kellett fizetni? Az egyik kérdést követi a másik, bizonyára szőnyeg alá söprik őket, mert senkinek sem érdeke feszegetni az ügyet. A kormányzatnak legkevésbé. Rodoljub Šabić, Szerbia adatvédelmi biztosa szintén bírálja a választói névjegyzék felállításának módját, mert büntetendő törvényszegésre nyújtott lehetőséget. Čiplić emberjogi és kisebbségi miniszter panaszkodik, a kisebbségi politikusok hatalmi harcában látja a bajok forrását. A magyar kisebbségi közösségben a megboldogult Páll Sándor idejében figyelmeztetett ezekre a veszélyekre, de senki sem hallgatott tá.

Szerényke, kis lépésnek tartja Kövér László, magyar országgyűlés elnöke a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács jelképezte autonómiakoncepciót. Hozzáteszi azonban azt is, hogy ha figyelembe vesszük, honnan indult a szerbiai politika, akkor a szerb kormány lépése bátorító. Azt azonban határozottan kidomborítja, hogy a kérdés nem oldódott meg a „csenevész, kis, garanciák nélküli” nemzeti tanács létrejöttével. Ez a minősítés nincs összhangban a helyi pozícionált politikusok diadalmámorával, mely szerint ez történelmi lépésnek köszönve megszületett az autonómia. Tévedés ne essék, nem tartom Kövér állítását szentnek és sérthetetlennek. Mi több, a demokratikus jogok sérülnének, ha bárki is akadályt gördítene a vele való vita elé. Azoknak is élvezni kell a szólás szabadságát, akik nem osztják a Kövér véleményét. Ez esetben azonban nem erről van szó, hanem egészen furcsa esetről. Azok, akik szinte naponta dicsőítették a törvényt és magukat, most egyszerűen nem akarnak kiállni a gátra, nem kívánnak vitába szállni Kövérrel, holott hetekkel ezelőtt egységbontóknak minősítették azokat, akik Kövérnél sokkal, de sokkal enyhébb hangnemben fejezték ki kételyeiket. Vagy Kövér László lenne a legnagyobb kárpát-medencei egységbontó? Hogy lehet az, hogy egyszer fenyegetnek, másszor meghúzódnak?  Hogy lehet az, hogy a szokásos napi interjúban vádolták a másként gondolkodókat, s most viszont hallgatnak, amikor Kövér ugyanazt mondja, de sokkal keményebben De azért tesznek is valamit. Kövér kijelentése nem kapott nyilvánosságot, egyedül a VMDP Közlönyében olvasható.

Német újságírók és értelmiségiek Újvidéken. Die Zeit, Arte, Tagesspiegel, Kulturaustausch. Kulturradio… Előzőleg kézhez kapták a Neoplanta című esszém német fordítását, s a beszélgetésből azt veszem észre, hogy megdöbbenek Újvidék történetének elsüllyedésén.