Egy retorika átváltozásai!
Jugoszlávia mindennapjaiban a legellentétesebb formákban keveredik a félelem, a tanácstalanság a demokratikus megoldásokat kereső reményekkel.
Az egyik oldal az ország szétesésének apokalipszisét hirdeti, a másik egészen új szerkezetű megújhodást irányoz elő. Eközben a konföderalisták optimistábbak; mint a föderalisták. Vannak, akik a legrosszabbra gondolnak… Kétlem azonban, hogy bárki is egyértelmű választ adhat. Hisz nem egyszerű rendszerváltás történik, hanem a közösség alapja rendeződik át, amelyet nem egy ésszerű, evolucionista koncepció indított el, hanem egy társadalomszerkezet kaotikus összeroppanása.
A váltás veszélye a széthullott totalitás eltorzult újjászületésében rejlik. Kollektívan kiátkozzuk azt, amit nemrég kollektívan az egekig magasztaltunk. Akkor is, ma is csak atomizált egyének, marginalizált értelmiségiek kételkedtek. A leghangosabbaknak még arra sincs Idejük, hogy lecsatolják mellükről a fényes tudományos, irodalmi, politikai kitüntetéseket, de máris rituálisan kiátkozzák a kezet, amely kitüntette őket. Akiket a pártállam emelt fel, most a pártállam tetemén törnek még magasabbra.
A pártállam nem tudott szabadulni a dogmatizmustól, miközben hatalmának megőrzése céljából új legitim alapot keresve felvállalta magának a nemzetállam apológiáját, a nemzeti érdekek programját, a nacionalista érzelmek felkorbácsolását A kommunista líderek nemzeti líderek lettek. Először szokatlanul mulatságosan hatottak, de idővel félelmetesekké váltak. A dogmatikus oligarchia felgerjesztette a romantikus nacionalizmust, aztán pedig csodálkozott, hogy a zsákmányon más, hagyományos erőkkel kell osztoznia. Valójában a mi pluralizmusunkat ez a hatalmi redisztribúció határozta meg. A pluralizmusnak létre kellett jönnie, mert nem lehetett eldönteni, ki uralkodik a nemzet/ek lelkén.
Radikális változást csakis a kollektivizmus posztmodern dekomponálása Idézhetne elő, az a felismerés, hogy a kollektivista ideológiák eleget romboltak, becsüljük végre a szerényebb individualizmust is. Az osztálymítosz nem teremtett boldogabb jövőt, nem teszi ezt a nemzeti mítosz sem. A magányos polgár, aki szabadságra vágyott, nem menekülhet az egyéni felelősség elől. Sokszor bízta másokra hitét, ideje, hogy ne higgyen szolgalelkűen senkinek. Ez a kritikai gondolat azonban még hosszú Időn át csak az ellenzékiség liberális-demokratikus hagyománya lesz, amely aligha kap Jelentós szerepet a többpártrendszerű pluralizmusban. Hosszú ideig főleg a parlamenten kívüli ellenzék szerepét tölti be.
Vagyis: beléptünk a ciklikusan visszatérő közép-kelet-európai nacionalista korba. Szinte észrevétlenül, nem egy-két éve, hanem még a hetvenes évek első felében. Egyaránt építette a hivatalos hatalom és az ellenzék egy része. A kollektivizmus ideológiája módosult, de továbbra is totalitárius szándékkal jelentkezik. Nem az a kérdés, tehát, hogy Jugoszláviában nacionalizmusok lesznek-e vagy sem, hanem, hogy hogyan viselkednek majd. Az egyik út a posztbolsevik nacionalista totalitarizmus, amely a többpártrendszerbe való átmenetet torz formában valósítja meg, vagyis a régi kereteket átértelmezi, kvázi pluralizálja, új ideológiai hangsúlyokkal látja el, de semmiképpen sem dönti le okát, hanem – bizonyos idő elteltével – a régihez hasonló tabukat teremt, „ellenségeket”, „árulókat” tehát tehát átveszi a kommunista rendszer ikonográfiáját A másik esélyt az európai szövegkörnyezetet figyelembe vevő modell, a demokratizmus és a nacionalizmus hibridje képezi, amelyben az egyik erő némileg ellenőrzi a másikat. Ez is a nemzetállam fétikus funkciójára esküszik, de a nacionalizmusból nem teremt az egész életet betöltő ideológiát és erkölcsöt, hanem megelégszik a puszta politikai technológiával. Ez a változás is totalitarizmust irányoz elő – rendszeres megtorlás nélkül. A lelkesedésre, az önkéntességre, a „nemzeti utópiákra” számít. Nem üldözi a vele szembenálló kritikai gondolkodást, de a hagyományos mítoszokra, a nemzetállam abszolutizálására támaszkodva eredményesen marginalizálja. Az önszabályozást saját kétértelmű helyzete kényszeríti rá. A tőkeerős nyugati országok ugyanis tisztában vannak azzal, hogy a közép-kelet-európai országok nacionalizmusa hatalmas energiát szabadított fel az anakronisztikus, az agonizáló egypártrendszerű totalitarizmustól való megszabadulásban, amelyet modernizálni kellett, ám eközben a nacionalista energia könnyen egy másik anakronizmust képvisel majd a magasabb szintű európai integráció előtt. Ezzel tisztában vannak a jelenkori nacionalizmusok is. Miközben képviselői a nemzetállam szuverenitását abszolutizálják – egyelőre főleg gazdasági téren szemrebbenés nélkül elfogadják annak részleges, rejtett megcsonkítását. Az önszabályozó nacionalizmus tehát Janus-arcú: egyik felével demokrata, a másikkal totalitarista. Ha ebben a retorikai játékban legalább átmeneti egyensúlyt talál magának, akkor tűrhetőbbé teszi az életet, kerüli a katasztrofizmust, radikálisan elvégzi a hatalmi redisztribúciót az országon belül, cenzúráját megtorló erejét civilizálja. Részint új alapokra helyezi, részint pedig folytatja azt a gyakorlatot, amit a kommunisták elkezdtek, de nem fejeztek be, mert túl korán léptek be a történelembe, és túl későn értették meg korai belépésük ellentmondásait.
(Večernje novosti)
1990. június 13.
Jugoszlávia mindennapjaiban a legellentétesebb formákban keveredik a félelem, a tanácstalanság a demokratikus megoldásokat kereső reményekkel.
Az egyik oldal az ország szétesésének apokalipszisét hirdeti, a másik egészen új szerkezetű megújhodást irányoz elő. Eközben a konföderalisták optimistábbak; mint a föderalisták. Vannak, akik a legrosszabbra gondolnak… Kétlem azonban, hogy bárki is egyértelmű választ adhat. Hisz nem egyszerű rendszerváltás történik, hanem a közösség alapja rendeződik át, amelyet nem egy ésszerű, evolucionista koncepció indított el, hanem egy társadalomszerkezet kaotikus összeroppanása.
A váltás veszélye a széthullott totalitás eltorzult újjászületésében rejlik. Kollektívan kiátkozzuk azt, amit nemrég kollektívan az egekig magasztaltunk. Akkor is, ma is csak atomizált egyének, marginalizált értelmiségiek kételkedtek. A leghangosabbaknak még arra sincs Idejük, hogy lecsatolják mellükről a fényes tudományos, irodalmi, politikai kitüntetéseket, de máris rituálisan kiátkozzák a kezet, amely kitüntette őket. Akiket a pártállam emelt fel, most a pártállam tetemén törnek még magasabbra.
A pártállam nem tudott szabadulni a dogmatizmustól, miközben hatalmának megőrzése céljából új legitim alapot keresve felvállalta magának a nemzetállam apológiáját, a nemzeti érdekek programját, a nacionalista érzelmek felkorbácsolását A kommunista líderek nemzeti líderek lettek. Először szokatlanul mulatságosan hatottak, de idővel félelmetesekké váltak. A dogmatikus oligarchia felgerjesztette a romantikus nacionalizmust, aztán pedig csodálkozott, hogy a zsákmányon más, hagyományos erőkkel kell osztoznia. Valójában a mi pluralizmusunkat ez a hatalmi redisztribúció határozta meg. A pluralizmusnak létre kellett jönnie, mert nem lehetett eldönteni, ki uralkodik a nemzet/ek lelkén.
Radikális változást csakis a kollektivizmus posztmodern dekomponálása Idézhetne elő, az a felismerés, hogy a kollektivista ideológiák eleget romboltak, becsüljük végre a szerényebb individualizmust is. Az osztálymítosz nem teremtett boldogabb jövőt, nem teszi ezt a nemzeti mítosz sem. A magányos polgár, aki szabadságra vágyott, nem menekülhet az egyéni felelősség elől. Sokszor bízta másokra hitét, ideje, hogy ne higgyen szolgalelkűen senkinek. Ez a kritikai gondolat azonban még hosszú Időn át csak az ellenzékiség liberális-demokratikus hagyománya lesz, amely aligha kap Jelentós szerepet a többpártrendszerű pluralizmusban. Hosszú ideig főleg a parlamenten kívüli ellenzék szerepét tölti be.
Vagyis: beléptünk a ciklikusan visszatérő közép-kelet-európai nacionalista korba. Szinte észrevétlenül, nem egy-két éve, hanem még a hetvenes évek első felében. Egyaránt építette a hivatalos hatalom és az ellenzék egy része. A kollektivizmus ideológiája módosult, de továbbra is totalitárius szándékkal jelentkezik. Nem az a kérdés, tehát, hogy Jugoszláviában nacionalizmusok lesznek-e vagy sem, hanem, hogy hogyan viselkednek majd. Az egyik út a posztbolsevik nacionalista totalitarizmus, amely a többpártrendszerbe való átmenetet torz formában valósítja meg, vagyis a régi kereteket átértelmezi, kvázi pluralizálja, új ideológiai hangsúlyokkal látja el, de semmiképpen sem dönti le okát, hanem – bizonyos idő elteltével – a régihez hasonló tabukat teremt, „ellenségeket”, „árulókat” tehát tehát átveszi a kommunista rendszer ikonográfiáját A másik esélyt az európai szövegkörnyezetet figyelembe vevő modell, a demokratizmus és a nacionalizmus hibridje képezi, amelyben az egyik erő némileg ellenőrzi a másikat. Ez is a nemzetállam fétikus funkciójára esküszik, de a nacionalizmusból nem teremt az egész életet betöltő ideológiát és erkölcsöt, hanem megelégszik a puszta politikai technológiával. Ez a változás is totalitarizmust irányoz elő – rendszeres megtorlás nélkül. A lelkesedésre, az önkéntességre, a „nemzeti utópiákra” számít. Nem üldözi a vele szembenálló kritikai gondolkodást, de a hagyományos mítoszokra, a nemzetállam abszolutizálására támaszkodva eredményesen marginalizálja. Az önszabályozást saját kétértelmű helyzete kényszeríti rá. A tőkeerős nyugati országok ugyanis tisztában vannak azzal, hogy a közép-kelet-európai országok nacionalizmusa hatalmas energiát szabadított fel az anakronisztikus, az agonizáló egypártrendszerű totalitarizmustól való megszabadulásban, amelyet modernizálni kellett, ám eközben a nacionalista energia könnyen egy másik anakronizmust képvisel majd a magasabb szintű európai integráció előtt. Ezzel tisztában vannak a jelenkori nacionalizmusok is. Miközben képviselői a nemzetállam szuverenitását abszolutizálják – egyelőre főleg gazdasági téren szemrebbenés nélkül elfogadják annak részleges, rejtett megcsonkítását. Az önszabályozó nacionalizmus tehát Janus-arcú: egyik felével demokrata, a másikkal totalitarista. Ha ebben a retorikai játékban legalább átmeneti egyensúlyt talál magának, akkor tűrhetőbbé teszi az életet, kerüli a katasztrofizmust, radikálisan elvégzi a hatalmi redisztribúciót az országon belül, cenzúráját megtorló erejét civilizálja. Részint új alapokra helyezi, részint pedig folytatja azt a gyakorlatot, amit a kommunisták elkezdtek, de nem fejeztek be, mert túl korán léptek be a történelembe, és túl későn értették meg korai belépésük ellentmondásait.
A cikk eredetileg a belgrádi Vecernje novosti 1990. június 13. Magyarul az első magyar független hetilapban, a Naplóban látott napvilágot http://naplo.org/index.php?p=hir&modul=tegnaplo&hir=79