Egy hentesboltban

Kisebb ünnepségre utaztam Újvidékről Budapestre. Egyik barátomnak köszönve személyautóval tettem meg az utat. Végre! Útközben ott pihenünk meg, ahol kedvünk tartja! A javaslat azért is tűnt vonzónak, mert a két város között ingázva rájöttem arra, hogy háromféle vajdasági, illetve délvidéki író van. Az első hivatalos személygépkocsival utazik Budapestre, a második a saját autójával, a harmadik autóbusszal vagy vonattal. Az utóbbi csoportba tartozom, tehát kihívást jelentett a második csoport látószögét megtapasztalni. Időnként megálltunk, nézelődtünk. Aztán letértünk az autóútról is.  Bámultam a magyar tájat, amely immár semmiben sem különbözik a vajdaságitól, de én mégis kitartóan kerestem a különbségeket. Eltűntek, állapítottam meg, lassan eltűnnek, mint ahogy csökkennek a két állam közötti különbségek is. Most már Bácskában is gondosan művelik a földet, nem úgy, mint a kilencvenes években. A politikusok is hasonlóan öltözködnek. A két ország Coca-colájának íze is megegyezik. Csak a szélsőségesek vitatkoznak már. Az egyik oldal azt állatja, hogy a magyar Coca-cola a jobb, a másik pedig, hogy a szerb. A Nike tornacipők is egyformák. Akik hordják, azok sem különböznek. Globalizálódunk és uniformalizálódunk. Így van ez minden téren, a két ország a kilencvenes években nagyon különbözött egymástól, mostanság azonban egyre inkább hasonlít. Csak az utak jobbak Magyarországon. Ezt fedeztem fel a budapesti utcákon is. Bárhol fordultam meg, rosszkedvet, türelmetlenséget és valamiféle agressziót tapasztaltam. A pesti villamosokon, autóbuszokban, metróban is ugyanúgy tolakszanak, mint az újvidéki buszokban. Az Alibi kávézóban a fiatalok egy csoportja hangosan vitatkozott. Valaminek történni kell, ismételgették egymást túlkiabálva. Kicsit meglepődöm, hiszen alig egy év választ el a parlamenti választástól, amelyet fölényesen megnyert a Fidesz.  Akkor azt gondoltam, hogy majd csillapodnak a kedélyek, kiderült azonban, hogy erről szó sincs. Sokan a szocialistákon verik el a port, sokan pedig a Fideszen. Közben feltűnt a harmadik csoport is, a Fideszből kiábrándultak csoportja, amely gyanakodva tekinget a szocialistákból kiábrándultak csoportja felé. Nem ezt vártuk, hallom az utca sutyorgását. Egyedüli újdonságnak számít az Amerika- és az Európa-ellenes hangulat erősödése. Ez meglepett, hiszen öt-tíz évvel ezelőtt még az Örs vezér téri panelprolik is Nyugat pártiak voltak. Mostanság a Nyugatot szapulják. Mint szerte Kelet-Közép-Európában és a Balkánon. Úgy hasonlítunk egymásra, mint az egyik tojás a másikra. Betértem a Moszkva téri húsboltba, ahol egy erdélyi házaspár éppen sült kolbászt és oldalast vásárolt. A férfi nagy tarkakockás zakóban a felesége rikító cuccokban. Méregették, hogy melyik szelet sült oldalast válasszák. Az árus kirakott egy szeletet a tálcára, mire a férfi közölte, hogy nem azt kéri, hanem a másikat. Elegem van az amerikai liberálisokból, füstölgött az árus. Finnyáskodnak, és állandóan Magyarországot ócsárolják. Erre az erdélyi férfi dühösen felhorkant. Nem vagyunk mi amerikaiak, hanem erdélyi magyarok. Az árus hitetlenkedve csóválta a fejét. Nem tudtam, uram, dörmögte, de ha erdélyi, akkor mit finnyáskodik, hiszen maga is a Trianon áldozata. Szétszaggattak bennünket a nyugati nagyhatalmak, mi meg gazsulálunk az Európai Uniónak. Azt mondom uram, hogy meg kell mutatni nekik, hogy elboldogulunk nélkülük is. Az erdélyi helyeslően bólogatott, az árus becsomagolta a sült kolbászt és az oldalast. A férfi és a felesége távozása után én kerültem sorra. Jó emberismerő vagyok, magyarázkodott az árus, de azt az urat összetévesztettem az amerikaiakkal. Ők járnak ilyen zakókban. Olyan, mint egy kiköpött amerikai, ki gondolta volna, hogy erdélyi? Hajaj, a szocialisták megrontották az egykor keménykötésű erdélyieket is, ők sem igazi magyarok. És a délvidékiek, kíváncsiskodtam. Ah, azok remek fiúk, idejében váltottak, mondta a hentes elégedetten. Csak a felvidékiek bizonytalankodnak, tette hozzá elkomorult tekintettel. Némán szemléltem az árus mögötti falra ragasztott Mindszenthy fotót. Nem kívántam vitába keveredni vele, nem bizonygattam neki, hogy az erdélyi úr nem amerikásan öltözködik, hanem úgy, mint a rendszerváltás utáni közép-kelet-európai kispolgárok, akik a diktatúra idején a hollywoodi limonádé-filmekben megcsodálták az amerikai divatot. Az ő öltözékük pontosan tanúsítja, hol tartunk, és milyenek vagyunk.  Se itt, se ott. Se ilyenek, se olyanok.

„Szórványmagyarok, ne adjuk fel!” kiáltott fel elkeseredetten Márton Attila a Vajdaság Ma honlapon. Azért írom, hogy elkeseredetten, mert a szórványnak nincsen eszköze a saját belátása szerinti megtartó stratégiára.  Az erősen centralizált csúcs nem vezetett gondot a szórványról, s ennek első vészjósló bizonyítéka a szórvány iskolahálózatának erodálása. Ezen a centralista úton nincs megállás! A kultúráról nem is beszélek. Éppen ezért vigasztaló, hogy az egyetlen valóságos tömbben, Zentán hangzott el a kijelentés, hogy a tömb felel a szórványért. Úgy érzem, hogy ez is pusztába kiáltott szó, akárcsak Márton Attiláé. A két oldalról elhangzott, egybehangzó mondat viszont arról árulkodik, hogy aligha beszélhetünk a tömb és a szórvány közötti feszültségről, inkább egyféle hatalmi koncentrációról, személyes ambíciókról és érdekekről. Az a baj, hogy jelenleg a Tisza menti tömbnek – hangsúlyozom: az egyetlen tömbnek! – sincsenek eszközei, hogy vállalja a felelősséget. Pedig szellemi erőforrásai vannak, de a föld alá kényszerülnek. Zenta abban a helyzetben van, hogy felülmúlja azt a hatalmi harcot, amely Szabadka és Újvidék között zajlott, amely azonban nem a két város polgárságának az ügye, hanem a politikusok harca a koncért. Tavaly kétszer is jártam Zentán, találkoztam írókkal, értelmiségiekkel. Olvasgattam új könyveiket, s ugyanazt mondhatom, amit évekkel ezelőtt leírtam. Zenta az utolsó reménységünk. Hogy a remény valóra váljék, a Tisza mente gazdaságnak kellene felvirágoznia. Ez a közös érdeke a tömbnek és a szórványnak. Ha a Tisza menti gazdaság nem fejlődik, akkor a Tisza mente egyre gyorsabban szórványosodik, és segíteni sem tud a többinek. De létezik-e ilyen gazdasági program a kisebbségben?

Kora reggel cseng a telefon. Arra kérnek, hogy írjak alá egy petíciót az újvidéki Város Könyvtár igazgatójának érdekében, az igazgatót ugyanis megfosztották tisztségétől, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ez a tisztség egy másik párt tagjának jár. Már vagy százan aláírták, győzögetnek. A figyelmesség meghat, s ez bizonyos értelemben el is gondolkodtat. Eszembe jut az időszak, amikor eltávolítottak a munkahelyemről, s az egyik napról a másikra az utcán találtam magamat. Igaz nem voltam igazgató, csak egyszerű dramaturg az újvidéki televízió szerkesztőségében. Akkor senki, semmiféle petíciót nem írt alá. Lehet, hogy így van rendjén, egy igazgatói stallum sokkal többet ér, mint egy ember egzisztenciája. Bizonyára így gondolkodnak az aláírók közül egynéhányan, akik abban az időben rangos politikai funkciókat töltöttek be. Vagy pedig megváltoztak? Egyszeriben humanisták lettek? Nem is értem, miről van szó. Minden esetre perverz helyzettel kerültem szemben. Együtt szerepeljek egy igazgatói tisztségért azokkal, akik a Milosevic rendszer idején a tisztogatások hívei voltak? Nem ismerem eléggé a városi könyvtár munkáját, soha sem szerepeltem irodalmi rendezvényein, nem kétlem, hogy azok az írók, értelmiségiek, akik vendégei voltak, ismerik szellemiségét. Szívük joga aláírni a petíciót. Szívesebben írnék alá másféle petíciót. Azt, hogy a pártok tartsák magukat távol a kulturális intézmények vezetőinek kinevezésétől. Ne a funkcionáriusok nevezzék ki a könyvtárak, a színházak, a közszolgálati média igazgatóit, hanem pártfüggetlen szakemberek. Torkig vagyok már pártisztségeket betöltő művészek, írók, értelmiségiek kiváltságaival. Ők ülnek az igazgató bizottságokban, ők irányítják az intézményeket, őket részesítik előnyben a pártellenőrzés alatt álló médiumok. Hovatovább a legfőbb kritérium a párfunkció lett. Így volt az egypártrendszerben, így van a többpártrendszerben is. Azzal a különbséggel, hogy most a pártok felosztották az egykor tagolatlan vadászterületet, mind megköveteli a sajt „porcióját”. Ezt immár senki sem vonja kétségbe, de mindenki azt állítja, hogy a „másik párt” a felelős. Az övé nem. Közben ebben nagy az egyetértés. Legyenek kormányon vagy ellenzékben, kisebbségben vagy többségben. Ha valaki az egyik pártnak köszönheti a kinevezését, akkor elismeri, hogy a másik párt leválthatja. Ki párttal nyer, párttal veszít. Nem az egyik vagy a másik eset zavar, hanem ez a rendszer, aminek a neve pártokrácia. Ez ellen kéni petíciót írni. A többi a pártharcok és a pártlobbyk ügye.

Hansjörg Brey a Südost Gesellschaft igazgatója tájékoztat, hogy őszre Münchenben az Exterritóriumról irodalomkritikusok és történészek együtt tartanak pódiumbeszélgetést. A leveléhez mellékelte az intézet repertóriumát. Örömmel vettem észre, hogy jegyzik számos felvidéki és erdélyi értelmiségi, író és tudós esszéit, tanulmányait is. Fontos dolog, hiszen ebből tájékozódik az európai szellemi elit, annál is inkább, mert ezt tartják a Kelet-Közép-Európa- és a Balkán-kutatás egyik legrangosabb intézetének. A németek komolyan veszik ezt a régiót, ők közvetítenek Európa felé. De a „délvidéki tudomány”, sajnos, nem szerepel benne, vagy legalább is, nem szerepelnek azok, akiket a délvidéki tudós társaságok tudósnak tartanak. Pedig az anyaországi adófizető polgárok sok pénzt áldoztak a különböző tudományos tanácskozásokra, „projektekre”, intézményekre. Erről jut eszembe, hogy politikai elitünk „sikertörténetei” főleg az anyaországi támogatásnak köszönhetők. De sehol sem olvastam, hogy a kisebbségi nagymenők köszönetet mondanának a gazdasági nehézségekkel küszködő anyaországi polgároknak. Inkább a saját érdemeiket ecsetelik. Pedig az ösztöndíjak, az anyagiak biztosítása az adófizető polgárok érdeme, s nem a „könyvelőké”. Köszönet nekik!

Kisebb ünnepségre utaztam Újvidékről Budapestre. Egyik barátomnak köszönve személyautóval tettem meg az utat. Végre! Útközben ott pihenünk meg, ahol kedvünk tartja! A javaslat azért is tűnt vonzónak, mert a két város között ingázva rájöttem arra, hogy háromféle vajdasági, illetve délvidéki író van. Az első hivatalos személygépkocsival utazik Budapestre, a második a saját autójával, a harmadik autóbusszal vagy vonattal. Az utóbbi csoportba tartozom, tehát kihívást jelentett a második csoport látószögét megtapasztalni. Időnként megálltunk, nézelődtünk. Aztán letértünk az autóútról is.  Bámultam a magyar tájat, amely immár semmiben sem különbözik a vajdaságitól, de én mégis kitartóan kerestem a különbségeket. Eltűntek, állapítottam meg, lassan eltűnnek, mint ahogy csökkennek a két állam közötti különbségek is. Most már Bácskában is gondosan művelik a földet, nem úgy, mint a kilencvenes években. A politikusok is hasonlóan öltözködnek. A két ország Coca-colájának íze is megegyezik. Csak a szélsőségesek vitatkoznak már. Az egyik oldal azt állatja, hogy a magyar Coca-cola a jobb, a másik pedig, hogy a szerb. A Nike tornacipők is egyformák. Akik hordják, azok sem különböznek. Globalizálódunk és uniformalizálódunk. Így van ez minden téren, a két ország a kilencvenes években nagyon különbözött egymástól, mostanság azonban egyre inkább hasonlít. Csak az utak jobbak Magyarországon. Ezt fedeztem fel a budapesti utcákon is. Bárhol fordultam meg, rosszkedvet, türelmetlenséget és valamiféle agressziót tapasztaltam. A pesti villamosokon, autóbuszokban, metróban is ugyanúgy tolakszanak, mint az újvidéki buszokban. Az Alibi kávézóban a fiatalok egy csoportja hangosan vitatkozott. Valaminek történni kell, ismételgették egymást túlkiabálva. Kicsit meglepődöm, hiszen alig egy év választ el a parlamenti választástól, amelyet fölényesen megnyert a Fidesz.  Akkor azt gondoltam, hogy majd csillapodnak a kedélyek, kiderült azonban, hogy erről szó sincs. Sokan a szocialistákon verik el a port, sokan pedig a Fideszen. Közben feltűnt a harmadik csoport is, a Fideszből kiábrándultak csoportja, amely gyanakodva tekinget a szocialistákból kiábrándultak csoportja felé. Nem ezt vártuk, hallom az utca sutyorgását. Egyedüli újdonságnak számít az Amerika- és az Európa-ellenes hangulat erősödése. Ez meglepett, hiszen öt-tíz évvel ezelőtt még az Örs vezér téri panelprolik is Nyugat pártiak voltak. Mostanság a Nyugatot szapulják. Mint szerte Kelet-Közép-Európában és a Balkánon. Úgy hasonlítunk egymásra, mint az egyik tojás a másikra. Betértem a Moszkva téri húsboltba, ahol egy erdélyi házaspár éppen sült kolbászt és oldalast vásárolt. A férfi nagy tarkakockás zakóban a felesége rikító cuccokban. Méregették, hogy melyik szelet sült oldalast válasszák. Az árus kirakott egy szeletet a tálcára, mire a férfi közölte, hogy nem azt kéri, hanem a másikat. Elegem van az amerikai liberálisokból, füstölgött az árus. Finnyáskodnak, és állandóan Magyarországot ócsárolják. Erre az erdélyi férfi dühösen felhorkant. Nem vagyunk mi amerikaiak, hanem erdélyi magyarok. Az árus hitetlenkedve csóválta a fejét. Nem tudtam, uram, dörmögte, de ha erdélyi, akkor mit finnyáskodik, hiszen maga is a Trianon áldozata. Szétszaggattak bennünket a nyugati nagyhatalmak, mi meg gazsulálunk az Európai Uniónak. Azt mondom uram, hogy meg kell mutatni nekik, hogy elboldogulunk nélkülük is. Az erdélyi helyeslően bólogatott, az árus becsomagolta a sült kolbászt és az oldalast. A férfi és a felesége távozása után én kerültem sorra. Jó emberismerő vagyok, magyarázkodott az árus, de azt az urat összetévesztettem az amerikaiakkal. Ők járnak ilyen zakókban. Olyan, mint egy kiköpött amerikai, ki gondolta volna, hogy erdélyi? Hajaj, a szocialisták megrontották az egykor keménykötésű erdélyieket is, ők sem igazi magyarok. És a délvidékiek, kíváncsiskodtam. Ah, azok remek fiúk, idejében váltottak, mondta a hentes elégedetten. Csak a felvidékiek bizonytalankodnak, tette hozzá elkomorult tekintettel. Némán szemléltem az árus mögötti falra ragasztott Mindszenthy fotót. Nem kívántam vitába keveredni vele, nem bizonygattam neki, hogy az erdélyi úr nem amerikásan öltözködik, hanem úgy, mint a rendszerváltás utáni közép-kelet-európai kispolgárok, akik a diktatúra idején a hollywoodi limonádé-filmekben megcsodálták az amerikai divatot. Az ő öltözékük pontosan tanúsítja, hol tartunk, és milyenek vagyunk.  Se itt, se ott. Se ilyenek, se olyanok.

„Szórványmagyarok, ne adjuk fel!” kiáltott fel elkeseredetten Márton Attila a Vajdaság Ma honlapon. Azért írom, hogy elkeseredetten, mert a szórványnak nincsen eszköze a saját belátása szerinti megtartó stratégiára.  Az erősen centralizált csúcs nem vezetett gondot a szórványról, s ennek első vészjósló bizonyítéka a szórvány iskolahálózatának erodálása. Ezen a centralista úton nincs megállás! A kultúráról nem is beszélek. Éppen ezért vigasztaló, hogy az egyetlen valóságos tömbben, Zentán hangzott el a kijelentés, hogy a tömb felel a szórványért. Úgy érzem, hogy ez is pusztába kiáltott szó, akárcsak Márton Attiláé. A két oldalról elhangzott, egybehangzó mondat viszont arról árulkodik, hogy aligha beszélhetünk a tömb és a szórvány közötti feszültségről, inkább egyféle hatalmi koncentrációról, személyes ambíciókról és érdekekről. Az a baj, hogy jelenleg a Tisza menti tömbnek – hangsúlyozom: az egyetlen tömbnek! – sincsenek eszközei, hogy vállalja a felelősséget. Pedig szellemi erőforrásai vannak, de a föld alá kényszerülnek. Zenta abban a helyzetben van, hogy felülmúlja azt a hatalmi harcot, amely Szabadka és Újvidék között zajlott, amely azonban nem a két város polgárságának az ügye, hanem a politikusok harca a koncért. Tavaly kétszer is jártam Zentán, találkoztam írókkal, értelmiségiekkel. Olvasgattam új könyveiket, s ugyanazt mondhatom, amit évekkel ezelőtt leírtam. Zenta az utolsó reménységünk. Hogy a remény valóra váljék, a Tisza mente gazdaságnak kellene felvirágoznia. Ez a közös érdeke a tömbnek és a szórványnak. Ha a Tisza menti gazdaság nem fejlődik, akkor a Tisza mente egyre gyorsabban szórványosodik, és segíteni sem tud a többinek. De létezik-e ilyen gazdasági program a kisebbségben?

Kora reggel cseng a telefon. Arra kérnek, hogy írjak alá egy petíciót az újvidéki Város Könyvtár igazgatójának érdekében, az igazgatót ugyanis megfosztották tisztségétől, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ez a tisztség egy másik párt tagjának jár. Már vagy százan aláírták, győzögetnek. A figyelmesség meghat, s ez bizonyos értelemben el is gondolkodtat. Eszembe jut az időszak, amikor eltávolítottak a munkahelyemről, s az egyik napról a másikra az utcán találtam magamat. Igaz nem voltam igazgató, csak egyszerű dramaturg az újvidéki televízió szerkesztőségében. Akkor senki, semmiféle petíciót nem írt alá. Lehet, hogy így van rendjén, egy igazgatói stallum sokkal többet ér, mint egy ember egzisztenciája. Bizonyára így gondolkodnak az aláírók közül egynéhányan, akik abban az időben rangos politikai funkciókat töltöttek be. Vagy pedig megváltoztak? Egyszeriben humanisták lettek? Nem is értem, miről van szó. Minden esetre perverz helyzettel kerültem szemben. Együtt szerepeljek egy igazgatói tisztségért azokkal, akik a Milosevic rendszer idején a tisztogatások hívei voltak? Nem ismerem eléggé a városi könyvtár munkáját, soha sem szerepeltem irodalmi rendezvényein, nem kétlem, hogy azok az írók, értelmiségiek, akik vendégei voltak, ismerik szellemiségét. Szívük joga aláírni a petíciót. Szívesebben írnék alá másféle petíciót. Azt, hogy a pártok tartsák magukat távol a kulturális intézmények vezetőinek kinevezésétől. Ne a funkcionáriusok nevezzék ki a könyvtárak, a színházak, a közszolgálati média igazgatóit, hanem pártfüggetlen szakemberek. Torkig vagyok már pártisztségeket betöltő művészek, írók, értelmiségiek kiváltságaival. Ők ülnek az igazgató bizottságokban, ők irányítják az intézményeket, őket részesítik előnyben a pártellenőrzés alatt álló médiumok. Hovatovább a legfőbb kritérium a párfunkció lett. Így volt az egypártrendszerben, így van a többpártrendszerben is. Azzal a különbséggel, hogy most a pártok felosztották az egykor tagolatlan vadászterületet, mind megköveteli a sajt „porcióját”. Ezt immár senki sem vonja kétségbe, de mindenki azt állítja, hogy a „másik párt” a felelős. Az övé nem. Közben ebben nagy az egyetértés. Legyenek kormányon vagy ellenzékben, kisebbségben vagy többségben. Ha valaki az egyik pártnak köszönheti a kinevezését, akkor elismeri, hogy a másik párt leválthatja. Ki párttal nyer, párttal veszít. Nem az egyik vagy a másik eset zavar, hanem ez a rendszer, aminek a neve pártokrácia. Ez ellen kéni petíciót írni. A többi a pártharcok és a pártlobbyk ügye.

Hansjörg Brey a Südost Gesellschaft igazgatója tájékoztat, hogy őszre Münchenben az Exterritóriumról irodalomkritikusok és történészek együtt tartanak pódiumbeszélgetést. A leveléhez mellékelte az intézet repertóriumát. Örömmel vettem észre, hogy jegyzik számos felvidéki és erdélyi értelmiségi, író és tudós esszéit, tanulmányait is. Fontos dolog, hiszen ebből tájékozódik az európai szellemi elit, annál is inkább, mert ezt tartják a Kelet-Közép-Európa- és a Balkán-kutatás egyik legrangosabb intézetének. A németek komolyan veszik ezt a régiót, ők közvetítenek Európa felé. De a „délvidéki tudomány”, sajnos, nem szerepel benne, vagy legalább is, nem szerepelnek azok, akiket a délvidéki tudós társaságok tudósnak tartanak. Pedig az anyaországi adófizető polgárok sok pénzt áldoztak a különböző tudományos tanácskozásokra, „projektekre”, intézményekre. Erről jut eszembe, hogy politikai elitünk „sikertörténetei” főleg az anyaországi támogatásnak köszönhetők. De sehol sem olvastam, hogy a kisebbségi nagymenők köszönetet mondanának a gazdasági nehézségekkel küszködő anyaországi polgároknak. Inkább a saját érdemeiket ecsetelik. Pedig az ösztöndíjak, az anyagiak biztosítása az adófizető polgárok érdeme, s nem a „könyvelőké”. Köszönet nekik!

Kisebb ünnepségre utaztam Újvidékről Budapestre. Egyik barátomnak köszönve személyautóval tettem meg az utat. Végre! Útközben ott pihenünk meg, ahol kedvünk tartja! A javaslat azért is tűnt vonzónak, mert a két város között ingázva rájöttem arra, hogy háromféle vajdasági, illetve délvidéki író van. Az első hivatalos személygépkocsival utazik Budapestre, a második a saját autójával, a harmadik autóbusszal vagy vonattal. Az utóbbi csoportba tartozom, tehát kihívást jelentett a második csoport látószögét megtapasztalni. Időnként megálltunk, nézelődtünk. Aztán letértünk az autóútról is.  Bámultam a magyar tájat, amely immár semmiben sem különbözik a vajdaságitól, de én mégis kitartóan kerestem a különbségeket. Eltűntek, állapítottam meg, lassan eltűnnek, mint ahogy csökkennek a két állam közötti különbségek is. Most már Bácskában is gondosan művelik a földet, nem úgy, mint a kilencvenes években. A politikusok is hasonlóan öltözködnek. A két ország Coca-colájának íze is megegyezik. Csak a szélsőségesek vitatkoznak már. Az egyik oldal azt állatja, hogy a magyar Coca-cola a jobb, a másik pedig, hogy a szerb. A Nike tornacipők is egyformák. Akik hordják, azok sem különböznek. Globalizálódunk és uniformalizálódunk. Így van ez minden téren, a két ország a kilencvenes években nagyon különbözött egymástól, mostanság azonban egyre inkább hasonlít. Csak az utak jobbak Magyarországon. Ezt fedeztem fel a budapesti utcákon is. Bárhol fordultam meg, rosszkedvet, türelmetlenséget és valamiféle agressziót tapasztaltam. A pesti villamosokon, autóbuszokban, metróban is ugyanúgy tolakszanak, mint az újvidéki buszokban. Az Alibi kávézóban a fiatalok egy csoportja hangosan vitatkozott. Valaminek történni kell, ismételgették egymást túlkiabálva. Kicsit meglepődöm, hiszen alig egy év választ el a parlamenti választástól, amelyet fölényesen megnyert a Fidesz.  Akkor azt gondoltam, hogy majd csillapodnak a kedélyek, kiderült azonban, hogy erről szó sincs. Sokan a szocialistákon verik el a port, sokan pedig a Fideszen. Közben feltűnt a harmadik csoport is, a Fideszből kiábrándultak csoportja, amely gyanakodva tekinget a szocialistákból kiábrándultak csoportja felé. Nem ezt vártuk, hallom az utca sutyorgását. Egyedüli újdonságnak számít az Amerika- és az Európa-ellenes hangulat erősödése. Ez meglepett, hiszen öt-tíz évvel ezelőtt még az Örs vezér téri panelprolik is Nyugat pártiak voltak. Mostanság a Nyugatot szapulják. Mint szerte Kelet-Közép-Európában és a Balkánon. Úgy hasonlítunk egymásra, mint az egyik tojás a másikra. Betértem a Moszkva téri húsboltba, ahol egy erdélyi házaspár éppen sült kolbászt és oldalast vásárolt. A férfi nagy tarkakockás zakóban a felesége rikító cuccokban. Méregették, hogy melyik szelet sült oldalast válasszák. Az árus kirakott egy szeletet a tálcára, mire a férfi közölte, hogy nem azt kéri, hanem a másikat. Elegem van az amerikai liberálisokból, füstölgött az árus. Finnyáskodnak, és állandóan Magyarországot ócsárolják. Erre az erdélyi férfi dühösen felhorkant. Nem vagyunk mi amerikaiak, hanem erdélyi magyarok. Az árus hitetlenkedve csóválta a fejét. Nem tudtam, uram, dörmögte, de ha erdélyi, akkor mit finnyáskodik, hiszen maga is a Trianon áldozata. Szétszaggattak bennünket a nyugati nagyhatalmak, mi meg gazsulálunk az Európai Uniónak. Azt mondom uram, hogy meg kell mutatni nekik, hogy elboldogulunk nélkülük is. Az erdélyi helyeslően bólogatott, az árus becsomagolta a sült kolbászt és az oldalast. A férfi és a felesége távozása után én kerültem sorra. Jó emberismerő vagyok, magyarázkodott az árus, de azt az urat összetévesztettem az amerikaiakkal. Ők járnak ilyen zakókban. Olyan, mint egy kiköpött amerikai, ki gondolta volna, hogy erdélyi? Hajaj, a szocialisták megrontották az egykor keménykötésű erdélyieket is, ők sem igazi magyarok. És a délvidékiek, kíváncsiskodtam. Ah, azok remek fiúk, idejében váltottak, mondta a hentes elégedetten. Csak a felvidékiek bizonytalankodnak, tette hozzá elkomorult tekintettel. Némán szemléltem az árus mögötti falra ragasztott Mindszenthy fotót. Nem kívántam vitába keveredni vele, nem bizonygattam neki, hogy az erdélyi úr nem amerikásan öltözködik, hanem úgy, mint a rendszerváltás utáni közép-kelet-európai kispolgárok, akik a diktatúra idején a hollywoodi limonádé-filmekben megcsodálták az amerikai divatot. Az ő öltözékük pontosan tanúsítja, hol tartunk, és milyenek vagyunk.  Se itt, se ott. Se ilyenek, se olyanok.

„Szórványmagyarok, ne adjuk fel!” kiáltott fel elkeseredetten Márton Attila a Vajdaság Ma honlapon. Azért írom, hogy elkeseredetten, mert a szórványnak nincsen eszköze a saját belátása szerinti megtartó stratégiára.  Az erősen centralizált csúcs nem vezetett gondot a szórványról, s ennek első vészjósló bizonyítéka a szórvány iskolahálózatának erodálása. Ezen a centralista úton nincs megállás! A kultúráról nem is beszélek. Éppen ezért vigasztaló, hogy az egyetlen valóságos tömbben, Zentán hangzott el a kijelentés, hogy a tömb felel a szórványért. Úgy érzem, hogy ez is pusztába kiáltott szó, akárcsak Márton Attiláé. A két oldalról elhangzott, egybehangzó mondat viszont arról árulkodik, hogy aligha beszélhetünk a tömb és a szórvány közötti feszültségről, inkább egyféle hatalmi koncentrációról, személyes ambíciókról és érdekekről. Az a baj, hogy jelenleg a Tisza menti tömbnek – hangsúlyozom: az egyetlen tömbnek! – sincsenek eszközei, hogy vállalja a felelősséget. Pedig szellemi erőforrásai vannak, de a föld alá kényszerülnek. Zenta abban a helyzetben van, hogy felülmúlja azt a hatalmi harcot, amely Szabadka és Újvidék között zajlott, amely azonban nem a két város polgárságának az ügye, hanem a politikusok harca a koncért. Tavaly kétszer is jártam Zentán, találkoztam írókkal, értelmiségiekkel. Olvasgattam új könyveiket, s ugyanazt mondhatom, amit évekkel ezelőtt leírtam. Zenta az utolsó reménységünk. Hogy a remény valóra váljék, a Tisza mente gazdaságnak kellene felvirágoznia. Ez a közös érdeke a tömbnek és a szórványnak. Ha a Tisza menti gazdaság nem fejlődik, akkor a Tisza mente egyre gyorsabban szórványosodik, és segíteni sem tud a többinek. De létezik-e ilyen gazdasági program a kisebbségben?

Kora reggel cseng a telefon. Arra kérnek, hogy írjak alá egy petíciót az újvidéki Város Könyvtár igazgatójának érdekében, az igazgatót ugyanis megfosztották tisztségétől, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ez a tisztség egy másik párt tagjának jár. Már vagy százan aláírták, győzögetnek. A figyelmesség meghat, s ez bizonyos értelemben el is gondolkodtat. Eszembe jut az időszak, amikor eltávolítottak a munkahelyemről, s az egyik napról a másikra az utcán találtam magamat. Igaz nem voltam igazgató, csak egyszerű dramaturg az újvidéki televízió szerkesztőségében. Akkor senki, semmiféle petíciót nem írt alá. Lehet, hogy így van rendjén, egy igazgatói stallum sokkal többet ér, mint egy ember egzisztenciája. Bizonyára így gondolkodnak az aláírók közül egynéhányan, akik abban az időben rangos politikai funkciókat töltöttek be. Vagy pedig megváltoztak? Egyszeriben humanisták lettek? Nem is értem, miről van szó. Minden esetre perverz helyzettel kerültem szemben. Együtt szerepeljek egy igazgatói tisztségért azokkal, akik a Milosevic rendszer idején a tisztogatások hívei voltak? Nem ismerem eléggé a városi könyvtár munkáját, soha sem szerepeltem irodalmi rendezvényein, nem kétlem, hogy azok az írók, értelmiségiek, akik vendégei voltak, ismerik szellemiségét. Szívük joga aláírni a petíciót. Szívesebben írnék alá másféle petíciót. Azt, hogy a pártok tartsák magukat távol a kulturális intézmények vezetőinek kinevezésétől. Ne a funkcionáriusok nevezzék ki a könyvtárak, a színházak, a közszolgálati média igazgatóit, hanem pártfüggetlen szakemberek. Torkig vagyok már pártisztségeket betöltő művészek, írók, értelmiségiek kiváltságaival. Ők ülnek az igazgató bizottságokban, ők irányítják az intézményeket, őket részesítik előnyben a pártellenőrzés alatt álló médiumok. Hovatovább a legfőbb kritérium a párfunkció lett. Így volt az egypártrendszerben, így van a többpártrendszerben is. Azzal a különbséggel, hogy most a pártok felosztották az egykor tagolatlan vadászterületet, mind megköveteli a sajt „porcióját”. Ezt immár senki sem vonja kétségbe, de mindenki azt állítja, hogy a „másik párt” a felelős. Az övé nem. Közben ebben nagy az egyetértés. Legyenek kormányon vagy ellenzékben, kisebbségben vagy többségben. Ha valaki az egyik pártnak köszönheti a kinevezését, akkor elismeri, hogy a másik párt leválthatja. Ki párttal nyer, párttal veszít. Nem az egyik vagy a másik eset zavar, hanem ez a rendszer, aminek a neve pártokrácia. Ez ellen kéni petíciót írni. A többi a pártharcok és a pártlobbyk ügye.

Hansjörg Brey a Südost Gesellschaft igazgatója tájékoztat, hogy őszre Münchenben az Exterritóriumról irodalomkritikusok és történészek együtt tartanak pódiumbeszélgetést. A leveléhez mellékelte az intézet repertóriumát. Örömmel vettem észre, hogy jegyzik számos felvidéki és erdélyi értelmiségi, író és tudós esszéit, tanulmányait is. Fontos dolog, hiszen ebből tájékozódik az európai szellemi elit, annál is inkább, mert ezt tartják a Kelet-Közép-Európa- és a Balkán-kutatás egyik legrangosabb intézetének. A németek komolyan veszik ezt a régiót, ők közvetítenek Európa felé. De a „délvidéki tudomány”, sajnos, nem szerepel benne, vagy legalább is, nem szerepelnek azok, akiket a délvidéki tudós társaságok tudósnak tartanak. Pedig az anyaországi adófizető polgárok sok pénzt áldoztak a különböző tudományos tanácskozásokra, „projektekre”, intézményekre. Erről jut eszembe, hogy politikai elitünk „sikertörténetei” főleg az anyaországi támogatásnak köszönhetők. De sehol sem olvastam, hogy a kisebbségi nagymenők köszönetet mondanának a gazdasági nehézségekkel küszködő anyaországi polgároknak. Inkább a saját érdemeiket ecsetelik. Pedig az ösztöndíjak, az anyagiak biztosítása az adófizető polgárok érdeme, s nem a „könyvelőké”. Köszönet nekik!

Kisebb ünnepségre utaztam Újvidékről Budapestre. Egyik barátomnak köszönve személyautóval tettem meg az utat. Végre! Útközben ott pihenünk meg, ahol kedvünk tartja! A javaslat azért is tűnt vonzónak, mert a két város között ingázva rájöttem arra, hogy háromféle vajdasági, illetve délvidéki író van. Az első hivatalos személygépkocsival utazik Budapestre, a második a saját autójával, a harmadik autóbusszal vagy vonattal. Az utóbbi csoportba tartozom, tehát kihívást jelentett a második csoport látószögét megtapasztalni. Időnként megálltunk, nézelődtünk. Aztán letértünk az autóútról is.  Bámultam a magyar tájat, amely immár semmiben sem különbözik a vajdaságitól, de én mégis kitartóan kerestem a különbségeket. Eltűntek, állapítottam meg, lassan eltűnnek, mint ahogy csökkennek a két állam közötti különbségek is. Most már Bácskában is gondosan művelik a földet, nem úgy, mint a kilencvenes években. A politikusok is hasonlóan öltözködnek. A két ország Coca-colájának íze is megegyezik. Csak a szélsőségesek vitatkoznak már. Az egyik oldal azt állatja, hogy a magyar Coca-cola a jobb, a másik pedig, hogy a szerb. A Nike tornacipők is egyformák. Akik hordják, azok sem különböznek. Globalizálódunk és uniformalizálódunk. Így van ez minden téren, a két ország a kilencvenes években nagyon különbözött egymástól, mostanság azonban egyre inkább hasonlít. Csak az utak jobbak Magyarországon. Ezt fedeztem fel a budapesti utcákon is. Bárhol fordultam meg, rosszkedvet, türelmetlenséget és valamiféle agressziót tapasztaltam. A pesti villamosokon, autóbuszokban, metróban is ugyanúgy tolakszanak, mint az újvidéki buszokban. Az Alibi kávézóban a fiatalok egy csoportja hangosan vitatkozott. Valaminek történni kell, ismételgették egymást túlkiabálva. Kicsit meglepődöm, hiszen alig egy év választ el a parlamenti választástól, amelyet fölényesen megnyert a Fidesz.  Akkor azt gondoltam, hogy majd csillapodnak a kedélyek, kiderült azonban, hogy erről szó sincs. Sokan a szocialistákon verik el a port, sokan pedig a Fideszen. Közben feltűnt a harmadik csoport is, a Fideszből kiábrándultak csoportja, amely gyanakodva tekinget a szocialistákból kiábrándultak csoportja felé. Nem ezt vártuk, hallom az utca sutyorgását. Egyedüli újdonságnak számít az Amerika- és az Európa-ellenes hangulat erősödése. Ez meglepett, hiszen öt-tíz évvel ezelőtt még az Örs vezér téri panelprolik is Nyugat pártiak voltak. Mostanság a Nyugatot szapulják. Mint szerte Kelet-Közép-Európában és a Balkánon. Úgy hasonlítunk egymásra, mint az egyik tojás a másikra. Betértem a Moszkva téri húsboltba, ahol egy erdélyi házaspár éppen sült kolbászt és oldalast vásárolt. A férfi nagy tarkakockás zakóban a felesége rikító cuccokban. Méregették, hogy melyik szelet sült oldalast válasszák. Az árus kirakott egy szeletet a tálcára, mire a férfi közölte, hogy nem azt kéri, hanem a másikat. Elegem van az amerikai liberálisokból, füstölgött az árus. Finnyáskodnak, és állandóan Magyarországot ócsárolják. Erre az erdélyi férfi dühösen felhorkant. Nem vagyunk mi amerikaiak, hanem erdélyi magyarok. Az árus hitetlenkedve csóválta a fejét. Nem tudtam, uram, dörmögte, de ha erdélyi, akkor mit finnyáskodik, hiszen maga is a Trianon áldozata. Szétszaggattak bennünket a nyugati nagyhatalmak, mi meg gazsulálunk az Európai Uniónak. Azt mondom uram, hogy meg kell mutatni nekik, hogy elboldogulunk nélkülük is. Az erdélyi helyeslően bólogatott, az árus becsomagolta a sült kolbászt és az oldalast. A férfi és a felesége távozása után én kerültem sorra. Jó emberismerő vagyok, magyarázkodott az árus, de azt az urat összetévesztettem az amerikaiakkal. Ők járnak ilyen zakókban. Olyan, mint egy kiköpött amerikai, ki gondolta volna, hogy erdélyi? Hajaj, a szocialisták megrontották az egykor keménykötésű erdélyieket is, ők sem igazi magyarok. És a délvidékiek, kíváncsiskodtam. Ah, azok remek fiúk, idejében váltottak, mondta a hentes elégedetten. Csak a felvidékiek bizonytalankodnak, tette hozzá elkomorult tekintettel. Némán szemléltem az árus mögötti falra ragasztott Mindszenthy fotót. Nem kívántam vitába keveredni vele, nem bizonygattam neki, hogy az erdélyi úr nem amerikásan öltözködik, hanem úgy, mint a rendszerváltás utáni közép-kelet-európai kispolgárok, akik a diktatúra idején a hollywoodi limonádé-filmekben megcsodálták az amerikai divatot. Az ő öltözékük pontosan tanúsítja, hol tartunk, és milyenek vagyunk.  Se itt, se ott. Se ilyenek, se olyanok.

„Szórványmagyarok, ne adjuk fel!” kiáltott fel elkeseredetten Márton Attila a Vajdaság Ma honlapon. Azért írom, hogy elkeseredetten, mert a szórványnak nincsen eszköze a saját belátása szerinti megtartó stratégiára.  Az erősen centralizált csúcs nem vezetett gondot a szórványról, s ennek első vészjósló bizonyítéka a szórvány iskolahálózatának erodálása. Ezen a centralista úton nincs megállás! A kultúráról nem is beszélek. Éppen ezért vigasztaló, hogy az egyetlen valóságos tömbben, Zentán hangzott el a kijelentés, hogy a tömb felel a szórványért. Úgy érzem, hogy ez is pusztába kiáltott szó, akárcsak Márton Attiláé. A két oldalról elhangzott, egybehangzó mondat viszont arról árulkodik, hogy aligha beszélhetünk a tömb és a szórvány közötti feszültségről, inkább egyféle hatalmi koncentrációról, személyes ambíciókról és érdekekről. Az a baj, hogy jelenleg a Tisza menti tömbnek – hangsúlyozom: az egyetlen tömbnek! – sincsenek eszközei, hogy vállalja a felelősséget. Pedig szellemi erőforrásai vannak, de a föld alá kényszerülnek. Zenta abban a helyzetben van, hogy felülmúlja azt a hatalmi harcot, amely Szabadka és Újvidék között zajlott, amely azonban nem a két város polgárságának az ügye, hanem a politikusok harca a koncért. Tavaly kétszer is jártam Zentán, találkoztam írókkal, értelmiségiekkel. Olvasgattam új könyveiket, s ugyanazt mondhatom, amit évekkel ezelőtt leírtam. Zenta az utolsó reménységünk. Hogy a remény valóra váljék, a Tisza mente gazdaságnak kellene felvirágoznia. Ez a közös érdeke a tömbnek és a szórványnak. Ha a Tisza menti gazdaság nem fejlődik, akkor a Tisza mente egyre gyorsabban szórványosodik, és segíteni sem tud a többinek. De létezik-e ilyen gazdasági program a kisebbségben?

Kora reggel cseng a telefon. Arra kérnek, hogy írjak alá egy petíciót az újvidéki Város Könyvtár igazgatójának érdekében, az igazgatót ugyanis megfosztották tisztségétől, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ez a tisztség egy másik párt tagjának jár. Már vagy százan aláírták, győzögetnek. A figyelmesség meghat, s ez bizonyos értelemben el is gondolkodtat. Eszembe jut az időszak, amikor eltávolítottak a munkahelyemről, s az egyik napról a másikra az utcán találtam magamat. Igaz nem voltam igazgató, csak egyszerű dramaturg az újvidéki televízió szerkesztőségében. Akkor senki, semmiféle petíciót nem írt alá. Lehet, hogy így van rendjén, egy igazgatói stallum sokkal többet ér, mint egy ember egzisztenciája. Bizonyára így gondolkodnak az aláírók közül egynéhányan, akik abban az időben rangos politikai funkciókat töltöttek be. Vagy pedig megváltoztak? Egyszeriben humanisták lettek? Nem is értem, miről van szó. Minden esetre perverz helyzettel kerültem szemben. Együtt szerepeljek egy igazgatói tisztségért azokkal, akik a Milosevic rendszer idején a tisztogatások hívei voltak? Nem ismerem eléggé a városi könyvtár munkáját, soha sem szerepeltem irodalmi rendezvényein, nem kétlem, hogy azok az írók, értelmiségiek, akik vendégei voltak, ismerik szellemiségét. Szívük joga aláírni a petíciót. Szívesebben írnék alá másféle petíciót. Azt, hogy a pártok tartsák magukat távol a kulturális intézmények vezetőinek kinevezésétől. Ne a funkcionáriusok nevezzék ki a könyvtárak, a színházak, a közszolgálati média igazgatóit, hanem pártfüggetlen szakemberek. Torkig vagyok már pártisztségeket betöltő művészek, írók, értelmiségiek kiváltságaival. Ők ülnek az igazgató bizottságokban, ők irányítják az intézményeket, őket részesítik előnyben a pártellenőrzés alatt álló médiumok. Hovatovább a legfőbb kritérium a párfunkció lett. Így volt az egypártrendszerben, így van a többpártrendszerben is. Azzal a különbséggel, hogy most a pártok felosztották az egykor tagolatlan vadászterületet, mind megköveteli a sajt „porcióját”. Ezt immár senki sem vonja kétségbe, de mindenki azt állítja, hogy a „másik párt” a felelős. Az övé nem. Közben ebben nagy az egyetértés. Legyenek kormányon vagy ellenzékben, kisebbségben vagy többségben. Ha valaki az egyik pártnak köszönheti a kinevezését, akkor elismeri, hogy a másik párt leválthatja. Ki párttal nyer, párttal veszít. Nem az egyik vagy a másik eset zavar, hanem ez a rendszer, aminek a neve pártokrácia. Ez ellen kéni petíciót írni. A többi a pártharcok és a pártlobbyk ügye.

Hansjörg Brey a Südost Gesellschaft igazgatója tájékoztat, hogy őszre Münchenben az Exterritóriumról irodalomkritikusok és történészek együtt tartanak pódiumbeszélgetést. A leveléhez mellékelte az intézet repertóriumát. Örömmel vettem észre, hogy jegyzik számos felvidéki és erdélyi értelmiségi, író és tudós esszéit, tanulmányait is. Fontos dolog, hiszen ebből tájékozódik az európai szellemi elit, annál is inkább, mert ezt tartják a Kelet-Közép-Európa- és a Balkán-kutatás egyik legrangosabb intézetének. A németek komolyan veszik ezt a régiót, ők közvetítenek Európa felé. De a „délvidéki tudomány”, sajnos, nem szerepel benne, vagy legalább is, nem szerepelnek azok, akiket a délvidéki tudós társaságok tudósnak tartanak. Pedig az anyaországi adófizető polgárok sok pénzt áldoztak a különböző tudományos tanácskozásokra, „projektekre”, intézményekre. Erről jut eszembe, hogy politikai elitünk „sikertörténetei” főleg az anyaországi támogatásnak köszönhetők. De sehol sem olvastam, hogy a kisebbségi nagymenők köszönetet mondanának a gazdasági nehézségekkel küszködő anyaországi polgároknak. Inkább a saját érdemeiket ecsetelik. Pedig az ösztöndíjak, az anyagiak biztosítása az adófizető polgárok érdeme, s nem a „könyvelőké”. Köszönet nekik!

Kisebb ünnepségre utaztam Újvidékről Budapestre. Egyik barátomnak köszönve személyautóval tettem meg az utat. Végre! Útközben ott pihenünk meg, ahol kedvünk tartja! A javaslat azért is tűnt vonzónak, mert a két város között ingázva rájöttem arra, hogy háromféle vajdasági, illetve délvidéki író van. Az első hivatalos személygépkocsival utazik Budapestre, a második a saját autójával, a harmadik autóbusszal vagy vonattal. Az utóbbi csoportba tartozom, tehát kihívást jelentett a második csoport látószögét megtapasztalni. Időnként megálltunk, nézelődtünk. Aztán letértünk az autóútról is.  Bámultam a magyar tájat, amely immár semmiben sem különbözik a vajdaságitól, de én mégis kitartóan kerestem a különbségeket. Eltűntek, állapítottam meg, lassan eltűnnek, mint ahogy csökkennek a két állam közötti különbségek is. Most már Bácskában is gondosan művelik a földet, nem úgy, mint a kilencvenes években. A politikusok is hasonlóan öltözködnek. A két ország Coca-colájának íze is megegyezik. Csak a szélsőségesek vitatkoznak már. Az egyik oldal azt állatja, hogy a magyar Coca-cola a jobb, a másik pedig, hogy a szerb. A Nike tornacipők is egyformák. Akik hordják, azok sem különböznek. Globalizálódunk és uniformalizálódunk. Így van ez minden téren, a két ország a kilencvenes években nagyon különbözött egymástól, mostanság azonban egyre inkább hasonlít. Csak az utak jobbak Magyarországon. Ezt fedeztem fel a budapesti utcákon is. Bárhol fordultam meg, rosszkedvet, türelmetlenséget és valamiféle agressziót tapasztaltam. A pesti villamosokon, autóbuszokban, metróban is ugyanúgy tolakszanak, mint az újvidéki buszokban. Az Alibi kávézóban a fiatalok egy csoportja hangosan vitatkozott. Valaminek történni kell, ismételgették egymást túlkiabálva. Kicsit meglepődöm, hiszen alig egy év választ el a parlamenti választástól, amelyet fölényesen megnyert a Fidesz.  Akkor azt gondoltam, hogy majd csillapodnak a kedélyek, kiderült azonban, hogy erről szó sincs. Sokan a szocialistákon verik el a port, sokan pedig a Fideszen. Közben feltűnt a harmadik csoport is, a Fideszből kiábrándultak csoportja, amely gyanakodva tekinget a szocialistákból kiábrándultak csoportja felé. Nem ezt vártuk, hallom az utca sutyorgását. Egyedüli újdonságnak számít az Amerika- és az Európa-ellenes hangulat erősödése. Ez meglepett, hiszen öt-tíz évvel ezelőtt még az Örs vezér téri panelprolik is Nyugat pártiak voltak. Mostanság a Nyugatot szapulják. Mint szerte Kelet-Közép-Európában és a Balkánon. Úgy hasonlítunk egymásra, mint az egyik tojás a másikra. Betértem a Moszkva téri húsboltba, ahol egy erdélyi házaspár éppen sült kolbászt és oldalast vásárolt. A férfi nagy tarkakockás zakóban a felesége rikító cuccokban. Méregették, hogy melyik szelet sült oldalast válasszák. Az árus kirakott egy szeletet a tálcára, mire a férfi közölte, hogy nem azt kéri, hanem a másikat. Elegem van az amerikai liberálisokból, füstölgött az árus. Finnyáskodnak, és állandóan Magyarországot ócsárolják. Erre az erdélyi férfi dühösen felhorkant. Nem vagyunk mi amerikaiak, hanem erdélyi magyarok. Az árus hitetlenkedve csóválta a fejét. Nem tudtam, uram, dörmögte, de ha erdélyi, akkor mit finnyáskodik, hiszen maga is a Trianon áldozata. Szétszaggattak bennünket a nyugati nagyhatalmak, mi meg gazsulálunk az Európai Uniónak. Azt mondom uram, hogy meg kell mutatni nekik, hogy elboldogulunk nélkülük is. Az erdélyi helyeslően bólogatott, az árus becsomagolta a sült kolbászt és az oldalast. A férfi és a felesége távozása után én kerültem sorra. Jó emberismerő vagyok, magyarázkodott az árus, de azt az urat összetévesztettem az amerikaiakkal. Ők járnak ilyen zakókban. Olyan, mint egy kiköpött amerikai, ki gondolta volna, hogy erdélyi? Hajaj, a szocialisták megrontották az egykor keménykötésű erdélyieket is, ők sem igazi magyarok. És a délvidékiek, kíváncsiskodtam. Ah, azok remek fiúk, idejében váltottak, mondta a hentes elégedetten. Csak a felvidékiek bizonytalankodnak, tette hozzá elkomorult tekintettel. Némán szemléltem az árus mögötti falra ragasztott Mindszenthy fotót. Nem kívántam vitába keveredni vele, nem bizonygattam neki, hogy az erdélyi úr nem amerikásan öltözködik, hanem úgy, mint a rendszerváltás utáni közép-kelet-európai kispolgárok, akik a diktatúra idején a hollywoodi limonádé-filmekben megcsodálták az amerikai divatot. Az ő öltözékük pontosan tanúsítja, hol tartunk, és milyenek vagyunk.  Se itt, se ott. Se ilyenek, se olyanok.

„Szórványmagyarok, ne adjuk fel!” kiáltott fel elkeseredetten Márton Attila a Vajdaság Ma honlapon. Azért írom, hogy elkeseredetten, mert a szórványnak nincsen eszköze a saját belátása szerinti megtartó stratégiára.  Az erősen centralizált csúcs nem vezetett gondot a szórványról, s ennek első vészjósló bizonyítéka a szórvány iskolahálózatának erodálása. Ezen a centralista úton nincs megállás! A kultúráról nem is beszélek. Éppen ezért vigasztaló, hogy az egyetlen valóságos tömbben, Zentán hangzott el a kijelentés, hogy a tömb felel a szórványért. Úgy érzem, hogy ez is pusztába kiáltott szó, akárcsak Márton Attiláé. A két oldalról elhangzott, egybehangzó mondat viszont arról árulkodik, hogy aligha beszélhetünk a tömb és a szórvány közötti feszültségről, inkább egyféle hatalmi koncentrációról, személyes ambíciókról és érdekekről. Az a baj, hogy jelenleg a Tisza menti tömbnek – hangsúlyozom: az egyetlen tömbnek! – sincsenek eszközei, hogy vállalja a felelősséget. Pedig szellemi erőforrásai vannak, de a föld alá kényszerülnek. Zenta abban a helyzetben van, hogy felülmúlja azt a hatalmi harcot, amely Szabadka és Újvidék között zajlott, amely azonban nem a két város polgárságának az ügye, hanem a politikusok harca a koncért. Tavaly kétszer is jártam Zentán, találkoztam írókkal, értelmiségiekkel. Olvasgattam új könyveiket, s ugyanazt mondhatom, amit évekkel ezelőtt leírtam. Zenta az utolsó reménységünk. Hogy a remény valóra váljék, a Tisza mente gazdaságnak kellene felvirágoznia. Ez a közös érdeke a tömbnek és a szórványnak. Ha a Tisza menti gazdaság nem fejlődik, akkor a Tisza mente egyre gyorsabban szórványosodik, és segíteni sem tud a többinek. De létezik-e ilyen gazdasági program a kisebbségben?

Kora reggel cseng a telefon. Arra kérnek, hogy írjak alá egy petíciót az újvidéki Város Könyvtár igazgatójának érdekében, az igazgatót ugyanis megfosztották tisztségétől, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ez a tisztség egy másik párt tagjának jár. Már vagy százan aláírták, győzögetnek. A figyelmesség meghat, s ez bizonyos értelemben el is gondolkodtat. Eszembe jut az időszak, amikor eltávolítottak a munkahelyemről, s az egyik napról a másikra az utcán találtam magamat. Igaz nem voltam igazgató, csak egyszerű dramaturg az újvidéki televízió szerkesztőségében. Akkor senki, semmiféle petíciót nem írt alá. Lehet, hogy így van rendjén, egy igazgatói stallum sokkal többet ér, mint egy ember egzisztenciája. Bizonyára így gondolkodnak az aláírók közül egynéhányan, akik abban az időben rangos politikai funkciókat töltöttek be. Vagy pedig megváltoztak? Egyszeriben humanisták lettek? Nem is értem, miről van szó. Minden esetre perverz helyzettel kerültem szemben. Együtt szerepeljek egy igazgatói tisztségért azokkal, akik a Milosevic rendszer idején a tisztogatások hívei voltak? Nem ismerem eléggé a városi könyvtár munkáját, soha sem szerepeltem irodalmi rendezvényein, nem kétlem, hogy azok az írók, értelmiségiek, akik vendégei voltak, ismerik szellemiségét. Szívük joga aláírni a petíciót. Szívesebben írnék alá másféle petíciót. Azt, hogy a pártok tartsák magukat távol a kulturális intézmények vezetőinek kinevezésétől. Ne a funkcionáriusok nevezzék ki a könyvtárak, a színházak, a közszolgálati média igazgatóit, hanem pártfüggetlen szakemberek. Torkig vagyok már pártisztségeket betöltő művészek, írók, értelmiségiek kiváltságaival. Ők ülnek az igazgató bizottságokban, ők irányítják az intézményeket, őket részesítik előnyben a pártellenőrzés alatt álló médiumok. Hovatovább a legfőbb kritérium a párfunkció lett. Így volt az egypártrendszerben, így van a többpártrendszerben is. Azzal a különbséggel, hogy most a pártok felosztották az egykor tagolatlan vadászterületet, mind megköveteli a sajt „porcióját”. Ezt immár senki sem vonja kétségbe, de mindenki azt állítja, hogy a „másik párt” a felelős. Az övé nem. Közben ebben nagy az egyetértés. Legyenek kormányon vagy ellenzékben, kisebbségben vagy többségben. Ha valaki az egyik pártnak köszönheti a kinevezését, akkor elismeri, hogy a másik párt leválthatja. Ki párttal nyer, párttal veszít. Nem az egyik vagy a másik eset zavar, hanem ez a rendszer, aminek a neve pártokrácia. Ez ellen kéni petíciót írni. A többi a pártharcok és a pártlobbyk ügye.

Hansjörg Brey a Südost Gesellschaft igazgatója tájékoztat, hogy őszre Münchenben az Exterritóriumról irodalomkritikusok és történészek együtt tartanak pódiumbeszélgetést. A leveléhez mellékelte az intézet repertóriumát. Örömmel vettem észre, hogy jegyzik számos felvidéki és erdélyi értelmiségi, író és tudós esszéit, tanulmányait is. Fontos dolog, hiszen ebből tájékozódik az európai szellemi elit, annál is inkább, mert ezt tartják a Kelet-Közép-Európa- és a Balkán-kutatás egyik legrangosabb intézetének. A németek komolyan veszik ezt a régiót, ők közvetítenek Európa felé. De a „délvidéki tudomány”, sajnos, nem szerepel benne, vagy legalább is, nem szerepelnek azok, akiket a délvidéki tudós társaságok tudósnak tartanak. Pedig az anyaországi adófizető polgárok sok pénzt áldoztak a különböző tudományos tanácskozásokra, „projektekre”, intézményekre. Erről jut eszembe, hogy politikai elitünk „sikertörténetei” főleg az anyaországi támogatásnak köszönhetők. De sehol sem olvastam, hogy a kisebbségi nagymenők köszönetet mondanának a gazdasági nehézségekkel küszködő anyaországi polgároknak. Inkább a saját érdemeiket ecsetelik. Pedig az ösztöndíjak, az anyagiak biztosítása az adófizető polgárok érdeme, s nem a „könyvelőké”. Köszönet nekik!