Djindjić-legenda

A párizsi East pályaudvaron a Zürichbe tartó szerelvényen külön kocsikban utaznak a Strassbourgba tartó utasok. Tüzetesen ellenőrzik a külön kijelölt strassbourgi kocsikat. A pályaudvar tele állig felfegyverzett rendőrrel. Vasárnap délután bizonyára munkahelyükre utaznak az Európa-bürokraták, de sok EP-képviselő is. A strassbourgi pályaudvaron a fülkém ablakából szemlélem őket, s arra gondolok, hogy a vezető beosztási európai funkcionáriusok éreznek-e némi lelkiismeret furdalást. Európa neve a kilencvenes években varázsszóként hatott, ma már sokszor szitokszóként szerepel. Főleg Kelet-Közép-Európában. De Nyugat-Európában is rosszabbodott a helyzet, ott is erősödik az euroszkepticizmus és a nemzetállami eufória, de még nem öltött veszélyes méreteket. Az intézmények stabilak, a politikai pártok váltogatják egymást, hol a jobboldal kerekedik felül, hol a baloldal.  A nyugtalanságra azonban van ok, hiszen időközben erősödik a szélsőjobb. A legújabb franciaországi felmérés szerint megtörténhet, hogy Sarkozy utódja a szélsőjobbot képviselő Jean-Marie Le Pen lesz. Igaz ő felhagyott az antiszemitizmussal, ebben különbözik az apjától, de felkorbácsolja a szenvedélyeket, terjeszti az idegengyűlöletet és a francia nacionalizmust. Meg akarja szüntetni az eurót. Biztató, hogy erre legélesebben a francia jöbbközép reagált, ami azt jelenti, hogy a francia jobboldaliak pontosan tudják, hogy nem a baloldal a legnagyobb ellenfelük, hanem a szélsőjobb. Bízom benne, hogy nem ismétlik meg azt a hibát, amit a német jobbközép Hitler hatalomra jutása előtt elkövetett, amikor a baloldaltól való félelmében Hitler oldalára billent. Persze, erre Jean-Marie Le Pennek is megvan a maga válasza, azt mondja, hogy nem jobboldali, vagy baloldali, hanem francia. És pontosan ez az, amire az átlagemberek érzékenyen reagálnak. Ők ugyanis kiábrándultak a mai uniós politikai nyelvezetből, amely teljesen elszürkült és hermetikus lett. Az idők gyorsan változnak, a gondok és kérdések ebben a válsághelyzetben felgyülemlenek, ám nincsenek hiteles politikusok, akik hiteles választ adnának. Ez az állapot pedig megnyitja az utat a demagógok előtt, akik szenvedélyes, de hamis és vonzó válaszokkal rendelkeznek. A brüsszeli és a strassbourgi atyák pedig óvatosan taktikáznak, s nem akarják észrevenni, hogy Európa egén baljós felhők gyülemlenek.

Séta Konstanzban. Djindjić meggyilkolásának nyolcadik évfordulója. Az idealisták arról álmodoznak, hogy ha nem ölik meg, akkor mennyivel jobb lenne. A szkeptikusok szerint pedig, ha élve marad, akkor ma ő lenne a bűnös. Konstanzban az jár az eszemben, hogy Djindjić ebben a városban doktorált, és milyen sokszor emlegette a belgrádi Književne novine szerkesztőségében, ahol a nyolcvanas évek végén gyakran találkoztunk. Azóta is úgy vélem, hogy benne állandóan küzdött egymással az idealista és a pragmatikus. A neoliberalizmus „diszkét bája” ellen hírt, ám amikor hatalomra került, munkatársai kíméletlen neoliberálisok lettek. Hasonló ellentmondások jellemzik az életét és halálát. Népszerűtlen politikus volt, halála után azonban legenda lett. A legendáját azok is terjesztik, akik életében nem szívlelték. Legendája sokszor csak arra való, hogy saját be nem váltott ígéreteinket feledtessük. Jó lenne azonban ezen az évfordulón eltöprengni azon, hogy miért várat olyan sokat magára a Djindjić-gyilkosság politikai hátterének felderítése. A legenda legalább ennyit megérdemelne!

A Konstanz-Zürich között közlekedő vonatban Anikóval Újvidékről magyarul beszélgettünk, mire megcsillant a velünk szembeni ülésen helyet foglaló idősebb férfi szeme. Kiderül, hogy ő is magyar, mégpedig újvidéki. Éppen hazafelé tart. Estére beül a buszba és másnapra Újvidéken lesz. Andor, a fia biztatta, hogy üljön repülőgépre, de ő semmi pénzért nem vállalta. Örök életében autóbusszal utazott, fiatal korában is, amikor idénymunkásként járta az egykori Jugoszláviát. De legtöbbet mégis Újvidéken dolgozott. Kérges tenyerét mutatva mondogatta, hogy két kezével építette fel azt a várost. Aztán szomorúan hozzátette, hogy, sajnos, fiai tanácsára örökre elköltözik onnan.

Be sem várva kérdésemet folytatta. Az idősebbik fia több mint négy éve a konstanzi városi körház orvosa. Jól megfizetik s ezért anyagilag segítette az öccsét, aki szintén Újvidéken fejezte be az orvosit. Most mindketten magyar állampolgárságért folyamodnak, mert ennek köszönve Andor munkahelyén nem kell annyit pepecselni a papírokkal, s a fiatalabb gyerek is előbb kap Németországban munkát.

Mindez nem lenne gond, azelőtt is mentek a gyerekek és visszajöttek. Mostanság azonban nem jönnek vissza, magyarázta. Őt is rábeszélték, hogy tartson velük. Az idősebb fiú egyre unszolja, adja be ő is a papírokat, adja el a családi házat, használja ki a kedvező alkalmat, kérelmezze az állampolgárságot, míg ez a kormány van hatalmon, akkor nem kell tartózkodási engedélyért könyörögnie a németeknél. Az idősebbik gyerek sürgeti, siessen, mert olvasta az interneten, hogy nagy a sorállás, így is csak őszre kerülnek sorra. Mindenki siet!  A fiatalok elköltöznek, s maradnak az idősek, akikről a távolból nehéz gondoskodni. Az egész Bácska temetőre hasonlít majd. Ne várakozzon, az anyjuk halála után mi lesz vele? Ők nem utazhatnak hetente Konstanzból Bácskába. A két gyerek arra számít, hogy előbb magyar állampolgárok lesznek, idővel pedig felveszik a németet. Ő már talált menyasszonyt, egy csinos német orvosnőt, az öcskösnek is kiszemelnek egy német nőt, s a gyerekek már igazi németek lesznek.

– Hát így – fejezte be mondókáját az öreg. Aztán engem faggatott, először is arról, hogy mivel foglalkozom. A torkomon akadt a szó. – Turistairodában dolgozom – válaszoltam – a gazdag bácskai uraknak foglaltam szállodát, hogy a hosszú hétvégén még egyszer síeljenek ezen a télen.

Mi mást mondhattam volna? Mondjam azt, hogy író? Semmiképpen. Bácskai temetőcsősz? Inkább erről van szó, de semmi jogom nem volt, hogy megbántsam a kérges kezű kőművest, aki városomat építette.

Óbecse-Temerin-Szenttamás háromszög

Kopogtatnak a kertes házikó, ideiglenes lakhelyem ajtaján, ajtót nyitok. Nagy Abonyi Melinda érkezett, hogy felkészüljünk az irodalmi estre. Együtt szerepelünk, ő a Galambok felrepülnek című regényéből olvas fel részleteket, én pedig az Egy makró emlékirataiból, amely pár nappal ezelőtt jelent meg a berlini Matthes§Seitz kiadónál németül. Anikó vacsorával kínálja bácskai módon elkészített halpaprikással. Az asztalhoz ülünk, s pár perc múlva máris Óbecséről, Temerinről és Szenttamásról beszélgetünk. Kiderült, hogy Anikó ismeri Melinda családját, a közös ismerősökről beszélgetnek, természetesen magyarul. Ismerős neveket emlegetnek. A közös temerini gyökerekről beszélgetnek s arról, hogy ki hol él, kit, hová vetett a sorsa. Hans-Ulrcih Probst a jegyzetei között lapozgat, s figyelmeztet bennünket, hogy indulnunk kell. Megjelenik a szervező, Andreas Neeser, ő is sürget bennünket. A nagyteremben nincs elég hely, mondja, a két szélső teremben is székeket helyeznek el, ahonnan nem látják a fellépőket, de fontos, hogy legalább jól hallják a felolvasást és a beszélgetést, ezért mikrofonpróbát kell tartanunk.

Az irodalmi est után következik a szokásos fogadás, a dedikálás. A vendégeknek és a közönségnek kijár egy-egy pohárka bor és mellé a szendvics, amit beszámítanak a jegy árába. Ez nem csekély: 15 svájci frankot tesz ki. A legaktívabbak a délvidéki magyarok voltak, sokan jöttek, ki Lenzburgból, ki Badenből, vagy még messzebbről. Többször volt már alkalmam Svájcban vagy Németországban találkozni a vajdasági magyarokkal, s ilyenkor mindig csodáltam példamutató összetartásukat. A szülőföld bizonyos távolságból szebbnek tűnik, mint közelről. A kilencvenes években a kölni délvidékiek pénzt gyűjtöttek a vajdasági magyarok megsegítésére, Zürichben ugyanezt tették. Frankfurtban vendégül látták a vajdasági magyar politikusokat, hogy a Frankfurter Allgemeine Zeitungban és a Frankfurter Rundschauban szóvá tegyék a vajdasági magyarok sanyarú helyzetét. Mert ők tudják legjobban, hogy a színvonalas független sajtó milyen nagy hatással van a német politikusokra. Éppen fordított a helyzet, mint nálunk. Nálunk a politikusok befolyásolják a sajtót, Németországban és Svájcban viszont a sajtó befolyásolja a politikusokat. A vajdasági magyarok számon tartják egymást, és figyelnek bennünket. Közöttük szép számban akadnak magas szakképzettségű értelmiségiek, tudástőkéjükre, tapasztalatukra nagy szükség lenne nálunk – éppen napjainkban. Nekem azonban úgy tűnik, hogy megfeledkeztünk róluk. Ezen az esten is ők voltak a legszenvedélyesebb hallgatók, s az utána következő fogadáson is ők voltak a legbeszédesebbek, nem győzték ismételgetni, hogy végre egy „vajdasági esten” is részt vehettek.

A párizsi East pályaudvaron a Zürichbe tartó szerelvényen külön kocsikban utaznak a Strassbourgba tartó utasok. Tüzetesen ellenőrzik a külön kijelölt strassbourgi kocsikat. A pályaudvar tele állig felfegyverzett rendőrrel. Vasárnap délután bizonyára munkahelyükre utaznak az Európa-bürokraták, de sok EP-képviselő is. A strassbourgi pályaudvaron a fülkém ablakából szemlélem őket, s arra gondolok, hogy a vezető beosztási európai funkcionáriusok éreznek-e némi lelkiismeret furdalást. Európa neve a kilencvenes években varázsszóként hatott, ma már sokszor szitokszóként szerepel. Főleg Kelet-Közép-Európában. De Nyugat-Európában is rosszabbodott a helyzet, ott is erősödik az euroszkepticizmus és a nemzetállami eufória, de még nem öltött veszélyes méreteket. Az intézmények stabilak, a politikai pártok váltogatják egymást, hol a jobboldal kerekedik felül, hol a baloldal.  A nyugtalanságra azonban van ok, hiszen időközben erősödik a szélsőjobb. A legújabb franciaországi felmérés szerint megtörténhet, hogy Sarkozy utódja a szélsőjobbot képviselő Jean-Marie Le Pen lesz. Igaz ő felhagyott az antiszemitizmussal, ebben különbözik az apjától, de felkorbácsolja a szenvedélyeket, terjeszti az idegengyűlöletet és a francia nacionalizmust. Meg akarja szüntetni az eurót. Biztató, hogy erre legélesebben a francia jöbbközép reagált, ami azt jelenti, hogy a francia jobboldaliak pontosan tudják, hogy nem a baloldal a legnagyobb ellenfelük, hanem a szélsőjobb. Bízom benne, hogy nem ismétlik meg azt a hibát, amit a német jobbközép Hitler hatalomra jutása előtt elkövetett, amikor a baloldaltól való félelmében Hitler oldalára billent. Persze, erre Jean-Marie Le Pennek is megvan a maga válasza, azt mondja, hogy nem jobboldali, vagy baloldali, hanem francia. És pontosan ez az, amire az átlagemberek érzékenyen reagálnak. Ők ugyanis kiábrándultak a mai uniós politikai nyelvezetből, amely teljesen elszürkült és hermetikus lett. Az idők gyorsan változnak, a gondok és kérdések ebben a válsághelyzetben felgyülemlenek, ám nincsenek hiteles politikusok, akik hiteles választ adnának. Ez az állapot pedig megnyitja az utat a demagógok előtt, akik szenvedélyes, de hamis és vonzó válaszokkal rendelkeznek. A brüsszeli és a strassbourgi atyák pedig óvatosan taktikáznak, s nem akarják észrevenni, hogy Európa egén baljós felhők gyülemlenek.

Séta Konstanzban. Djindjić meggyilkolásának nyolcadik évfordulója. Az idealisták arról álmodoznak, hogy ha nem ölik meg, akkor mennyivel jobb lenne. A szkeptikusok szerint pedig, ha élve marad, akkor ma ő lenne a bűnös. Konstanzban az jár az eszemben, hogy Djindjić ebben a városban doktorált, és milyen sokszor emlegette a belgrádi Književne novine szerkesztőségében, ahol a nyolcvanas évek végén gyakran találkoztunk. Azóta is úgy vélem, hogy benne állandóan küzdött egymással az idealista és a pragmatikus. A neoliberalizmus „diszkét bája” ellen hírt, ám amikor hatalomra került, munkatársai kíméletlen neoliberálisok lettek. Hasonló ellentmondások jellemzik az életét és halálát. Népszerűtlen politikus volt, halála után azonban legenda lett. A legendáját azok is terjesztik, akik életében nem szívlelték. Legendája sokszor csak arra való, hogy saját be nem váltott ígéreteinket feledtessük. Jó lenne azonban ezen az évfordulón eltöprengni azon, hogy miért várat olyan sokat magára a Djindjić-gyilkosság politikai hátterének felderítése. A legenda legalább ennyit megérdemelne!

A Konstanz-Zürich között közlekedő vonatban Anikóval Újvidékről magyarul beszélgettünk, mire megcsillant a velünk szembeni ülésen helyet foglaló idősebb férfi szeme. Kiderül, hogy ő is magyar, mégpedig újvidéki. Éppen hazafelé tart. Estére beül a buszba és másnapra Újvidéken lesz. Andor, a fia biztatta, hogy üljön repülőgépre, de ő semmi pénzért nem vállalta. Örök életében autóbusszal utazott, fiatal korában is, amikor idénymunkásként járta az egykori Jugoszláviát. De legtöbbet mégis Újvidéken dolgozott. Kérges tenyerét mutatva mondogatta, hogy két kezével építette fel azt a várost. Aztán szomorúan hozzátette, hogy, sajnos, fiai tanácsára örökre elköltözik onnan.

Be sem várva kérdésemet folytatta. Az idősebbik fia több mint négy éve a konstanzi városi körház orvosa. Jól megfizetik s ezért anyagilag segítette az öccsét, aki szintén Újvidéken fejezte be az orvosit. Most mindketten magyar állampolgárságért folyamodnak, mert ennek köszönve Andor munkahelyén nem kell annyit pepecselni a papírokkal, s a fiatalabb gyerek is előbb kap Németországban munkát.

Mindez nem lenne gond, azelőtt is mentek a gyerekek és visszajöttek. Mostanság azonban nem jönnek vissza, magyarázta. Őt is rábeszélték, hogy tartson velük. Az idősebb fiú egyre unszolja, adja be ő is a papírokat, adja el a családi házat, használja ki a kedvező alkalmat, kérelmezze az állampolgárságot, míg ez a kormány van hatalmon, akkor nem kell tartózkodási engedélyért könyörögnie a németeknél. Az idősebbik gyerek sürgeti, siessen, mert olvasta az interneten, hogy nagy a sorállás, így is csak őszre kerülnek sorra. Mindenki siet!  A fiatalok elköltöznek, s maradnak az idősek, akikről a távolból nehéz gondoskodni. Az egész Bácska temetőre hasonlít majd. Ne várakozzon, az anyjuk halála után mi lesz vele? Ők nem utazhatnak hetente Konstanzból Bácskába. A két gyerek arra számít, hogy előbb magyar állampolgárok lesznek, idővel pedig felveszik a németet. Ő már talált menyasszonyt, egy csinos német orvosnőt, az öcskösnek is kiszemelnek egy német nőt, s a gyerekek már igazi németek lesznek.

– Hát így – fejezte be mondókáját az öreg. Aztán engem faggatott, először is arról, hogy mivel foglalkozom. A torkomon akadt a szó. – Turistairodában dolgozom – válaszoltam – a gazdag bácskai uraknak foglaltam szállodát, hogy a hosszú hétvégén még egyszer síeljenek ezen a télen.

Mi mást mondhattam volna? Mondjam azt, hogy író? Semmiképpen. Bácskai temetőcsősz? Inkább erről van szó, de semmi jogom nem volt, hogy megbántsam a kérges kezű kőművest, aki városomat építette.

Óbecse-Temerin-Szenttamás háromszög

Kopogtatnak a kertes házikó, ideiglenes lakhelyem ajtaján, ajtót nyitok. Nagy Abonyi Melinda érkezett, hogy felkészüljünk az irodalmi estre. Együtt szerepelünk, ő a Galambok felrepülnek című regényéből olvas fel részleteket, én pedig az Egy makró emlékirataiból, amely pár nappal ezelőtt jelent meg a berlini Matthes§Seitz kiadónál németül. Anikó vacsorával kínálja bácskai módon elkészített halpaprikással. Az asztalhoz ülünk, s pár perc múlva máris Óbecséről, Temerinről és Szenttamásról beszélgetünk. Kiderült, hogy Anikó ismeri Melinda családját, a közös ismerősökről beszélgetnek, természetesen magyarul. Ismerős neveket emlegetnek. A közös temerini gyökerekről beszélgetnek s arról, hogy ki hol él, kit, hová vetett a sorsa. Hans-Ulrcih Probst a jegyzetei között lapozgat, s figyelmeztet bennünket, hogy indulnunk kell. Megjelenik a szervező, Andreas Neeser, ő is sürget bennünket. A nagyteremben nincs elég hely, mondja, a két szélső teremben is székeket helyeznek el, ahonnan nem látják a fellépőket, de fontos, hogy legalább jól hallják a felolvasást és a beszélgetést, ezért mikrofonpróbát kell tartanunk.

Az irodalmi est után következik a szokásos fogadás, a dedikálás. A vendégeknek és a közönségnek kijár egy-egy pohárka bor és mellé a szendvics, amit beszámítanak a jegy árába. Ez nem csekély: 15 svájci frankot tesz ki. A legaktívabbak a délvidéki magyarok voltak, sokan jöttek, ki Lenzburgból, ki Badenből, vagy még messzebbről. Többször volt már alkalmam Svájcban vagy Németországban találkozni a vajdasági magyarokkal, s ilyenkor mindig csodáltam példamutató összetartásukat. A szülőföld bizonyos távolságból szebbnek tűnik, mint közelről. A kilencvenes években a kölni délvidékiek pénzt gyűjtöttek a vajdasági magyarok megsegítésére, Zürichben ugyanezt tették. Frankfurtban vendégül látták a vajdasági magyar politikusokat, hogy a Frankfurter Allgemeine Zeitungban és a Frankfurter Rundschauban szóvá tegyék a vajdasági magyarok sanyarú helyzetét. Mert ők tudják legjobban, hogy a színvonalas független sajtó milyen nagy hatással van a német politikusokra. Éppen fordított a helyzet, mint nálunk. Nálunk a politikusok befolyásolják a sajtót, Németországban és Svájcban viszont a sajtó befolyásolja a politikusokat. A vajdasági magyarok számon tartják egymást, és figyelnek bennünket. Közöttük szép számban akadnak magas szakképzettségű értelmiségiek, tudástőkéjükre, tapasztalatukra nagy szükség lenne nálunk – éppen napjainkban. Nekem azonban úgy tűnik, hogy megfeledkeztünk róluk. Ezen az esten is ők voltak a legszenvedélyesebb hallgatók, s az utána következő fogadáson is ők voltak a legbeszédesebbek, nem győzték ismételgetni, hogy végre egy „vajdasági esten” is részt vehettek.

A párizsi East pályaudvaron a Zürichbe tartó szerelvényen külön kocsikban utaznak a Strassbourgba tartó utasok. Tüzetesen ellenőrzik a külön kijelölt strassbourgi kocsikat. A pályaudvar tele állig felfegyverzett rendőrrel. Vasárnap délután bizonyára munkahelyükre utaznak az Európa-bürokraták, de sok EP-képviselő is. A strassbourgi pályaudvaron a fülkém ablakából szemlélem őket, s arra gondolok, hogy a vezető beosztási európai funkcionáriusok éreznek-e némi lelkiismeret furdalást. Európa neve a kilencvenes években varázsszóként hatott, ma már sokszor szitokszóként szerepel. Főleg Kelet-Közép-Európában. De Nyugat-Európában is rosszabbodott a helyzet, ott is erősödik az euroszkepticizmus és a nemzetállami eufória, de még nem öltött veszélyes méreteket. Az intézmények stabilak, a politikai pártok váltogatják egymást, hol a jobboldal kerekedik felül, hol a baloldal.  A nyugtalanságra azonban van ok, hiszen időközben erősödik a szélsőjobb. A legújabb franciaországi felmérés szerint megtörténhet, hogy Sarkozy utódja a szélsőjobbot képviselő Jean-Marie Le Pen lesz. Igaz ő felhagyott az antiszemitizmussal, ebben különbözik az apjától, de felkorbácsolja a szenvedélyeket, terjeszti az idegengyűlöletet és a francia nacionalizmust. Meg akarja szüntetni az eurót. Biztató, hogy erre legélesebben a francia jöbbközép reagált, ami azt jelenti, hogy a francia jobboldaliak pontosan tudják, hogy nem a baloldal a legnagyobb ellenfelük, hanem a szélsőjobb. Bízom benne, hogy nem ismétlik meg azt a hibát, amit a német jobbközép Hitler hatalomra jutása előtt elkövetett, amikor a baloldaltól való félelmében Hitler oldalára billent. Persze, erre Jean-Marie Le Pennek is megvan a maga válasza, azt mondja, hogy nem jobboldali, vagy baloldali, hanem francia. És pontosan ez az, amire az átlagemberek érzékenyen reagálnak. Ők ugyanis kiábrándultak a mai uniós politikai nyelvezetből, amely teljesen elszürkült és hermetikus lett. Az idők gyorsan változnak, a gondok és kérdések ebben a válsághelyzetben felgyülemlenek, ám nincsenek hiteles politikusok, akik hiteles választ adnának. Ez az állapot pedig megnyitja az utat a demagógok előtt, akik szenvedélyes, de hamis és vonzó válaszokkal rendelkeznek. A brüsszeli és a strassbourgi atyák pedig óvatosan taktikáznak, s nem akarják észrevenni, hogy Európa egén baljós felhők gyülemlenek.

Séta Konstanzban. Djindjić meggyilkolásának nyolcadik évfordulója. Az idealisták arról álmodoznak, hogy ha nem ölik meg, akkor mennyivel jobb lenne. A szkeptikusok szerint pedig, ha élve marad, akkor ma ő lenne a bűnös. Konstanzban az jár az eszemben, hogy Djindjić ebben a városban doktorált, és milyen sokszor emlegette a belgrádi Književne novine szerkesztőségében, ahol a nyolcvanas évek végén gyakran találkoztunk. Azóta is úgy vélem, hogy benne állandóan küzdött egymással az idealista és a pragmatikus. A neoliberalizmus „diszkét bája” ellen hírt, ám amikor hatalomra került, munkatársai kíméletlen neoliberálisok lettek. Hasonló ellentmondások jellemzik az életét és halálát. Népszerűtlen politikus volt, halála után azonban legenda lett. A legendáját azok is terjesztik, akik életében nem szívlelték. Legendája sokszor csak arra való, hogy saját be nem váltott ígéreteinket feledtessük. Jó lenne azonban ezen az évfordulón eltöprengni azon, hogy miért várat olyan sokat magára a Djindjić-gyilkosság politikai hátterének felderítése. A legenda legalább ennyit megérdemelne!

A Konstanz-Zürich között közlekedő vonatban Anikóval Újvidékről magyarul beszélgettünk, mire megcsillant a velünk szembeni ülésen helyet foglaló idősebb férfi szeme. Kiderül, hogy ő is magyar, mégpedig újvidéki. Éppen hazafelé tart. Estére beül a buszba és másnapra Újvidéken lesz. Andor, a fia biztatta, hogy üljön repülőgépre, de ő semmi pénzért nem vállalta. Örök életében autóbusszal utazott, fiatal korában is, amikor idénymunkásként járta az egykori Jugoszláviát. De legtöbbet mégis Újvidéken dolgozott. Kérges tenyerét mutatva mondogatta, hogy két kezével építette fel azt a várost. Aztán szomorúan hozzátette, hogy, sajnos, fiai tanácsára örökre elköltözik onnan.

Be sem várva kérdésemet folytatta. Az idősebbik fia több mint négy éve a konstanzi városi körház orvosa. Jól megfizetik s ezért anyagilag segítette az öccsét, aki szintén Újvidéken fejezte be az orvosit. Most mindketten magyar állampolgárságért folyamodnak, mert ennek köszönve Andor munkahelyén nem kell annyit pepecselni a papírokkal, s a fiatalabb gyerek is előbb kap Németországban munkát.

Mindez nem lenne gond, azelőtt is mentek a gyerekek és visszajöttek. Mostanság azonban nem jönnek vissza, magyarázta. Őt is rábeszélték, hogy tartson velük. Az idősebb fiú egyre unszolja, adja be ő is a papírokat, adja el a családi házat, használja ki a kedvező alkalmat, kérelmezze az állampolgárságot, míg ez a kormány van hatalmon, akkor nem kell tartózkodási engedélyért könyörögnie a németeknél. Az idősebbik gyerek sürgeti, siessen, mert olvasta az interneten, hogy nagy a sorállás, így is csak őszre kerülnek sorra. Mindenki siet!  A fiatalok elköltöznek, s maradnak az idősek, akikről a távolból nehéz gondoskodni. Az egész Bácska temetőre hasonlít majd. Ne várakozzon, az anyjuk halála után mi lesz vele? Ők nem utazhatnak hetente Konstanzból Bácskába. A két gyerek arra számít, hogy előbb magyar állampolgárok lesznek, idővel pedig felveszik a németet. Ő már talált menyasszonyt, egy csinos német orvosnőt, az öcskösnek is kiszemelnek egy német nőt, s a gyerekek már igazi németek lesznek.

– Hát így – fejezte be mondókáját az öreg. Aztán engem faggatott, először is arról, hogy mivel foglalkozom. A torkomon akadt a szó. – Turistairodában dolgozom – válaszoltam – a gazdag bácskai uraknak foglaltam szállodát, hogy a hosszú hétvégén még egyszer síeljenek ezen a télen.

Mi mást mondhattam volna? Mondjam azt, hogy író? Semmiképpen. Bácskai temetőcsősz? Inkább erről van szó, de semmi jogom nem volt, hogy megbántsam a kérges kezű kőművest, aki városomat építette.

Óbecse-Temerin-Szenttamás háromszög

Kopogtatnak a kertes házikó, ideiglenes lakhelyem ajtaján, ajtót nyitok. Nagy Abonyi Melinda érkezett, hogy felkészüljünk az irodalmi estre. Együtt szerepelünk, ő a Galambok felrepülnek című regényéből olvas fel részleteket, én pedig az Egy makró emlékirataiból, amely pár nappal ezelőtt jelent meg a berlini Matthes§Seitz kiadónál németül. Anikó vacsorával kínálja bácskai módon elkészített halpaprikással. Az asztalhoz ülünk, s pár perc múlva máris Óbecséről, Temerinről és Szenttamásról beszélgetünk. Kiderült, hogy Anikó ismeri Melinda családját, a közös ismerősökről beszélgetnek, természetesen magyarul. Ismerős neveket emlegetnek. A közös temerini gyökerekről beszélgetnek s arról, hogy ki hol él, kit, hová vetett a sorsa. Hans-Ulrcih Probst a jegyzetei között lapozgat, s figyelmeztet bennünket, hogy indulnunk kell. Megjelenik a szervező, Andreas Neeser, ő is sürget bennünket. A nagyteremben nincs elég hely, mondja, a két szélső teremben is székeket helyeznek el, ahonnan nem látják a fellépőket, de fontos, hogy legalább jól hallják a felolvasást és a beszélgetést, ezért mikrofonpróbát kell tartanunk.

Az irodalmi est után következik a szokásos fogadás, a dedikálás. A vendégeknek és a közönségnek kijár egy-egy pohárka bor és mellé a szendvics, amit beszámítanak a jegy árába. Ez nem csekély: 15 svájci frankot tesz ki. A legaktívabbak a délvidéki magyarok voltak, sokan jöttek, ki Lenzburgból, ki Badenből, vagy még messzebbről. Többször volt már alkalmam Svájcban vagy Németországban találkozni a vajdasági magyarokkal, s ilyenkor mindig csodáltam példamutató összetartásukat. A szülőföld bizonyos távolságból szebbnek tűnik, mint közelről. A kilencvenes években a kölni délvidékiek pénzt gyűjtöttek a vajdasági magyarok megsegítésére, Zürichben ugyanezt tették. Frankfurtban vendégül látták a vajdasági magyar politikusokat, hogy a Frankfurter Allgemeine Zeitungban és a Frankfurter Rundschauban szóvá tegyék a vajdasági magyarok sanyarú helyzetét. Mert ők tudják legjobban, hogy a színvonalas független sajtó milyen nagy hatással van a német politikusokra. Éppen fordított a helyzet, mint nálunk. Nálunk a politikusok befolyásolják a sajtót, Németországban és Svájcban viszont a sajtó befolyásolja a politikusokat. A vajdasági magyarok számon tartják egymást, és figyelnek bennünket. Közöttük szép számban akadnak magas szakképzettségű értelmiségiek, tudástőkéjükre, tapasztalatukra nagy szükség lenne nálunk – éppen napjainkban. Nekem azonban úgy tűnik, hogy megfeledkeztünk róluk. Ezen az esten is ők voltak a legszenvedélyesebb hallgatók, s az utána következő fogadáson is ők voltak a legbeszédesebbek, nem győzték ismételgetni, hogy végre egy „vajdasági esten” is részt vehettek.

A párizsi East pályaudvaron a Zürichbe tartó szerelvényen külön kocsikban utaznak a Strassbourgba tartó utasok. Tüzetesen ellenőrzik a külön kijelölt strassbourgi kocsikat. A pályaudvar tele állig felfegyverzett rendőrrel. Vasárnap délután bizonyára munkahelyükre utaznak az Európa-bürokraták, de sok EP-képviselő is. A strassbourgi pályaudvaron a fülkém ablakából szemlélem őket, s arra gondolok, hogy a vezető beosztási európai funkcionáriusok éreznek-e némi lelkiismeret furdalást. Európa neve a kilencvenes években varázsszóként hatott, ma már sokszor szitokszóként szerepel. Főleg Kelet-Közép-Európában. De Nyugat-Európában is rosszabbodott a helyzet, ott is erősödik az euroszkepticizmus és a nemzetállami eufória, de még nem öltött veszélyes méreteket. Az intézmények stabilak, a politikai pártok váltogatják egymást, hol a jobboldal kerekedik felül, hol a baloldal.  A nyugtalanságra azonban van ok, hiszen időközben erősödik a szélsőjobb. A legújabb franciaországi felmérés szerint megtörténhet, hogy Sarkozy utódja a szélsőjobbot képviselő Jean-Marie Le Pen lesz. Igaz ő felhagyott az antiszemitizmussal, ebben különbözik az apjától, de felkorbácsolja a szenvedélyeket, terjeszti az idegengyűlöletet és a francia nacionalizmust. Meg akarja szüntetni az eurót. Biztató, hogy erre legélesebben a francia jöbbközép reagált, ami azt jelenti, hogy a francia jobboldaliak pontosan tudják, hogy nem a baloldal a legnagyobb ellenfelük, hanem a szélsőjobb. Bízom benne, hogy nem ismétlik meg azt a hibát, amit a német jobbközép Hitler hatalomra jutása előtt elkövetett, amikor a baloldaltól való félelmében Hitler oldalára billent. Persze, erre Jean-Marie Le Pennek is megvan a maga válasza, azt mondja, hogy nem jobboldali, vagy baloldali, hanem francia. És pontosan ez az, amire az átlagemberek érzékenyen reagálnak. Ők ugyanis kiábrándultak a mai uniós politikai nyelvezetből, amely teljesen elszürkült és hermetikus lett. Az idők gyorsan változnak, a gondok és kérdések ebben a válsághelyzetben felgyülemlenek, ám nincsenek hiteles politikusok, akik hiteles választ adnának. Ez az állapot pedig megnyitja az utat a demagógok előtt, akik szenvedélyes, de hamis és vonzó válaszokkal rendelkeznek. A brüsszeli és a strassbourgi atyák pedig óvatosan taktikáznak, s nem akarják észrevenni, hogy Európa egén baljós felhők gyülemlenek.

Séta Konstanzban. Djindjić meggyilkolásának nyolcadik évfordulója. Az idealisták arról álmodoznak, hogy ha nem ölik meg, akkor mennyivel jobb lenne. A szkeptikusok szerint pedig, ha élve marad, akkor ma ő lenne a bűnös. Konstanzban az jár az eszemben, hogy Djindjić ebben a városban doktorált, és milyen sokszor emlegette a belgrádi Književne novine szerkesztőségében, ahol a nyolcvanas évek végén gyakran találkoztunk. Azóta is úgy vélem, hogy benne állandóan küzdött egymással az idealista és a pragmatikus. A neoliberalizmus „diszkét bája” ellen hírt, ám amikor hatalomra került, munkatársai kíméletlen neoliberálisok lettek. Hasonló ellentmondások jellemzik az életét és halálát. Népszerűtlen politikus volt, halála után azonban legenda lett. A legendáját azok is terjesztik, akik életében nem szívlelték. Legendája sokszor csak arra való, hogy saját be nem váltott ígéreteinket feledtessük. Jó lenne azonban ezen az évfordulón eltöprengni azon, hogy miért várat olyan sokat magára a Djindjić-gyilkosság politikai hátterének felderítése. A legenda legalább ennyit megérdemelne!

A Konstanz-Zürich között közlekedő vonatban Anikóval Újvidékről magyarul beszélgettünk, mire megcsillant a velünk szembeni ülésen helyet foglaló idősebb férfi szeme. Kiderül, hogy ő is magyar, mégpedig újvidéki. Éppen hazafelé tart. Estére beül a buszba és másnapra Újvidéken lesz. Andor, a fia biztatta, hogy üljön repülőgépre, de ő semmi pénzért nem vállalta. Örök életében autóbusszal utazott, fiatal korában is, amikor idénymunkásként járta az egykori Jugoszláviát. De legtöbbet mégis Újvidéken dolgozott. Kérges tenyerét mutatva mondogatta, hogy két kezével építette fel azt a várost. Aztán szomorúan hozzátette, hogy, sajnos, fiai tanácsára örökre elköltözik onnan.

Be sem várva kérdésemet folytatta. Az idősebbik fia több mint négy éve a konstanzi városi körház orvosa. Jól megfizetik s ezért anyagilag segítette az öccsét, aki szintén Újvidéken fejezte be az orvosit. Most mindketten magyar állampolgárságért folyamodnak, mert ennek köszönve Andor munkahelyén nem kell annyit pepecselni a papírokkal, s a fiatalabb gyerek is előbb kap Németországban munkát.

Mindez nem lenne gond, azelőtt is mentek a gyerekek és visszajöttek. Mostanság azonban nem jönnek vissza, magyarázta. Őt is rábeszélték, hogy tartson velük. Az idősebb fiú egyre unszolja, adja be ő is a papírokat, adja el a családi házat, használja ki a kedvező alkalmat, kérelmezze az állampolgárságot, míg ez a kormány van hatalmon, akkor nem kell tartózkodási engedélyért könyörögnie a németeknél. Az idősebbik gyerek sürgeti, siessen, mert olvasta az interneten, hogy nagy a sorállás, így is csak őszre kerülnek sorra. Mindenki siet!  A fiatalok elköltöznek, s maradnak az idősek, akikről a távolból nehéz gondoskodni. Az egész Bácska temetőre hasonlít majd. Ne várakozzon, az anyjuk halála után mi lesz vele? Ők nem utazhatnak hetente Konstanzból Bácskába. A két gyerek arra számít, hogy előbb magyar állampolgárok lesznek, idővel pedig felveszik a németet. Ő már talált menyasszonyt, egy csinos német orvosnőt, az öcskösnek is kiszemelnek egy német nőt, s a gyerekek már igazi németek lesznek.

– Hát így – fejezte be mondókáját az öreg. Aztán engem faggatott, először is arról, hogy mivel foglalkozom. A torkomon akadt a szó. – Turistairodában dolgozom – válaszoltam – a gazdag bácskai uraknak foglaltam szállodát, hogy a hosszú hétvégén még egyszer síeljenek ezen a télen.

Mi mást mondhattam volna? Mondjam azt, hogy író? Semmiképpen. Bácskai temetőcsősz? Inkább erről van szó, de semmi jogom nem volt, hogy megbántsam a kérges kezű kőművest, aki városomat építette.

Óbecse-Temerin-Szenttamás háromszög

Kopogtatnak a kertes házikó, ideiglenes lakhelyem ajtaján, ajtót nyitok. Nagy Abonyi Melinda érkezett, hogy felkészüljünk az irodalmi estre. Együtt szerepelünk, ő a Galambok felrepülnek című regényéből olvas fel részleteket, én pedig az Egy makró emlékirataiból, amely pár nappal ezelőtt jelent meg a berlini Matthes§Seitz kiadónál németül. Anikó vacsorával kínálja bácskai módon elkészített halpaprikással. Az asztalhoz ülünk, s pár perc múlva máris Óbecséről, Temerinről és Szenttamásról beszélgetünk. Kiderült, hogy Anikó ismeri Melinda családját, a közös ismerősökről beszélgetnek, természetesen magyarul. Ismerős neveket emlegetnek. A közös temerini gyökerekről beszélgetnek s arról, hogy ki hol él, kit, hová vetett a sorsa. Hans-Ulrcih Probst a jegyzetei között lapozgat, s figyelmeztet bennünket, hogy indulnunk kell. Megjelenik a szervező, Andreas Neeser, ő is sürget bennünket. A nagyteremben nincs elég hely, mondja, a két szélső teremben is székeket helyeznek el, ahonnan nem látják a fellépőket, de fontos, hogy legalább jól hallják a felolvasást és a beszélgetést, ezért mikrofonpróbát kell tartanunk.

Az irodalmi est után következik a szokásos fogadás, a dedikálás. A vendégeknek és a közönségnek kijár egy-egy pohárka bor és mellé a szendvics, amit beszámítanak a jegy árába. Ez nem csekély: 15 svájci frankot tesz ki. A legaktívabbak a délvidéki magyarok voltak, sokan jöttek, ki Lenzburgból, ki Badenből, vagy még messzebbről. Többször volt már alkalmam Svájcban vagy Németországban találkozni a vajdasági magyarokkal, s ilyenkor mindig csodáltam példamutató összetartásukat. A szülőföld bizonyos távolságból szebbnek tűnik, mint közelről. A kilencvenes években a kölni délvidékiek pénzt gyűjtöttek a vajdasági magyarok megsegítésére, Zürichben ugyanezt tették. Frankfurtban vendégül látták a vajdasági magyar politikusokat, hogy a Frankfurter Allgemeine Zeitungban és a Frankfurter Rundschauban szóvá tegyék a vajdasági magyarok sanyarú helyzetét. Mert ők tudják legjobban, hogy a színvonalas független sajtó milyen nagy hatással van a német politikusokra. Éppen fordított a helyzet, mint nálunk. Nálunk a politikusok befolyásolják a sajtót, Németországban és Svájcban viszont a sajtó befolyásolja a politikusokat. A vajdasági magyarok számon tartják egymást, és figyelnek bennünket. Közöttük szép számban akadnak magas szakképzettségű értelmiségiek, tudástőkéjükre, tapasztalatukra nagy szükség lenne nálunk – éppen napjainkban. Nekem azonban úgy tűnik, hogy megfeledkeztünk róluk. Ezen az esten is ők voltak a legszenvedélyesebb hallgatók, s az utána következő fogadáson is ők voltak a legbeszédesebbek, nem győzték ismételgetni, hogy végre egy „vajdasági esten” is részt vehettek.

A párizsi East pályaudvaron a Zürichbe tartó szerelvényen külön kocsikban utaznak a Strassbourgba tartó utasok. Tüzetesen ellenőrzik a külön kijelölt strassbourgi kocsikat. A pályaudvar tele állig felfegyverzett rendőrrel. Vasárnap délután bizonyára munkahelyükre utaznak az Európa-bürokraták, de sok EP-képviselő is. A strassbourgi pályaudvaron a fülkém ablakából szemlélem őket, s arra gondolok, hogy a vezető beosztási európai funkcionáriusok éreznek-e némi lelkiismeret furdalást. Európa neve a kilencvenes években varázsszóként hatott, ma már sokszor szitokszóként szerepel. Főleg Kelet-Közép-Európában. De Nyugat-Európában is rosszabbodott a helyzet, ott is erősödik az euroszkepticizmus és a nemzetállami eufória, de még nem öltött veszélyes méreteket. Az intézmények stabilak, a politikai pártok váltogatják egymást, hol a jobboldal kerekedik felül, hol a baloldal.  A nyugtalanságra azonban van ok, hiszen időközben erősödik a szélsőjobb. A legújabb franciaországi felmérés szerint megtörténhet, hogy Sarkozy utódja a szélsőjobbot képviselő Jean-Marie Le Pen lesz. Igaz ő felhagyott az antiszemitizmussal, ebben különbözik az apjától, de felkorbácsolja a szenvedélyeket, terjeszti az idegengyűlöletet és a francia nacionalizmust. Meg akarja szüntetni az eurót. Biztató, hogy erre legélesebben a francia jöbbközép reagált, ami azt jelenti, hogy a francia jobboldaliak pontosan tudják, hogy nem a baloldal a legnagyobb ellenfelük, hanem a szélsőjobb. Bízom benne, hogy nem ismétlik meg azt a hibát, amit a német jobbközép Hitler hatalomra jutása előtt elkövetett, amikor a baloldaltól való félelmében Hitler oldalára billent. Persze, erre Jean-Marie Le Pennek is megvan a maga válasza, azt mondja, hogy nem jobboldali, vagy baloldali, hanem francia. És pontosan ez az, amire az átlagemberek érzékenyen reagálnak. Ők ugyanis kiábrándultak a mai uniós politikai nyelvezetből, amely teljesen elszürkült és hermetikus lett. Az idők gyorsan változnak, a gondok és kérdések ebben a válsághelyzetben felgyülemlenek, ám nincsenek hiteles politikusok, akik hiteles választ adnának. Ez az állapot pedig megnyitja az utat a demagógok előtt, akik szenvedélyes, de hamis és vonzó válaszokkal rendelkeznek. A brüsszeli és a strassbourgi atyák pedig óvatosan taktikáznak, s nem akarják észrevenni, hogy Európa egén baljós felhők gyülemlenek.

Séta Konstanzban. Djindjić meggyilkolásának nyolcadik évfordulója. Az idealisták arról álmodoznak, hogy ha nem ölik meg, akkor mennyivel jobb lenne. A szkeptikusok szerint pedig, ha élve marad, akkor ma ő lenne a bűnös. Konstanzban az jár az eszemben, hogy Djindjić ebben a városban doktorált, és milyen sokszor emlegette a belgrádi Književne novine szerkesztőségében, ahol a nyolcvanas évek végén gyakran találkoztunk. Azóta is úgy vélem, hogy benne állandóan küzdött egymással az idealista és a pragmatikus. A neoliberalizmus „diszkét bája” ellen hírt, ám amikor hatalomra került, munkatársai kíméletlen neoliberálisok lettek. Hasonló ellentmondások jellemzik az életét és halálát. Népszerűtlen politikus volt, halála után azonban legenda lett. A legendáját azok is terjesztik, akik életében nem szívlelték. Legendája sokszor csak arra való, hogy saját be nem váltott ígéreteinket feledtessük. Jó lenne azonban ezen az évfordulón eltöprengni azon, hogy miért várat olyan sokat magára a Djindjić-gyilkosság politikai hátterének felderítése. A legenda legalább ennyit megérdemelne!

A Konstanz-Zürich között közlekedő vonatban Anikóval Újvidékről magyarul beszélgettünk, mire megcsillant a velünk szembeni ülésen helyet foglaló idősebb férfi szeme. Kiderül, hogy ő is magyar, mégpedig újvidéki. Éppen hazafelé tart. Estére beül a buszba és másnapra Újvidéken lesz. Andor, a fia biztatta, hogy üljön repülőgépre, de ő semmi pénzért nem vállalta. Örök életében autóbusszal utazott, fiatal korában is, amikor idénymunkásként járta az egykori Jugoszláviát. De legtöbbet mégis Újvidéken dolgozott. Kérges tenyerét mutatva mondogatta, hogy két kezével építette fel azt a várost. Aztán szomorúan hozzátette, hogy, sajnos, fiai tanácsára örökre elköltözik onnan.

Be sem várva kérdésemet folytatta. Az idősebbik fia több mint négy éve a konstanzi városi körház orvosa. Jól megfizetik s ezért anyagilag segítette az öccsét, aki szintén Újvidéken fejezte be az orvosit. Most mindketten magyar állampolgárságért folyamodnak, mert ennek köszönve Andor munkahelyén nem kell annyit pepecselni a papírokkal, s a fiatalabb gyerek is előbb kap Németországban munkát.

Mindez nem lenne gond, azelőtt is mentek a gyerekek és visszajöttek. Mostanság azonban nem jönnek vissza, magyarázta. Őt is rábeszélték, hogy tartson velük. Az idősebb fiú egyre unszolja, adja be ő is a papírokat, adja el a családi házat, használja ki a kedvező alkalmat, kérelmezze az állampolgárságot, míg ez a kormány van hatalmon, akkor nem kell tartózkodási engedélyért könyörögnie a németeknél. Az idősebbik gyerek sürgeti, siessen, mert olvasta az interneten, hogy nagy a sorállás, így is csak őszre kerülnek sorra. Mindenki siet!  A fiatalok elköltöznek, s maradnak az idősek, akikről a távolból nehéz gondoskodni. Az egész Bácska temetőre hasonlít majd. Ne várakozzon, az anyjuk halála után mi lesz vele? Ők nem utazhatnak hetente Konstanzból Bácskába. A két gyerek arra számít, hogy előbb magyar állampolgárok lesznek, idővel pedig felveszik a németet. Ő már talált menyasszonyt, egy csinos német orvosnőt, az öcskösnek is kiszemelnek egy német nőt, s a gyerekek már igazi németek lesznek.

– Hát így – fejezte be mondókáját az öreg. Aztán engem faggatott, először is arról, hogy mivel foglalkozom. A torkomon akadt a szó. – Turistairodában dolgozom – válaszoltam – a gazdag bácskai uraknak foglaltam szállodát, hogy a hosszú hétvégén még egyszer síeljenek ezen a télen.

Mi mást mondhattam volna? Mondjam azt, hogy író? Semmiképpen. Bácskai temetőcsősz? Inkább erről van szó, de semmi jogom nem volt, hogy megbántsam a kérges kezű kőművest, aki városomat építette.

Óbecse-Temerin-Szenttamás háromszög

Kopogtatnak a kertes házikó, ideiglenes lakhelyem ajtaján, ajtót nyitok. Nagy Abonyi Melinda érkezett, hogy felkészüljünk az irodalmi estre. Együtt szerepelünk, ő a Galambok felrepülnek című regényéből olvas fel részleteket, én pedig az Egy makró emlékirataiból, amely pár nappal ezelőtt jelent meg a berlini Matthes§Seitz kiadónál németül. Anikó vacsorával kínálja bácskai módon elkészített halpaprikással. Az asztalhoz ülünk, s pár perc múlva máris Óbecséről, Temerinről és Szenttamásról beszélgetünk. Kiderült, hogy Anikó ismeri Melinda családját, a közös ismerősökről beszélgetnek, természetesen magyarul. Ismerős neveket emlegetnek. A közös temerini gyökerekről beszélgetnek s arról, hogy ki hol él, kit, hová vetett a sorsa. Hans-Ulrcih Probst a jegyzetei között lapozgat, s figyelmeztet bennünket, hogy indulnunk kell. Megjelenik a szervező, Andreas Neeser, ő is sürget bennünket. A nagyteremben nincs elég hely, mondja, a két szélső teremben is székeket helyeznek el, ahonnan nem látják a fellépőket, de fontos, hogy legalább jól hallják a felolvasást és a beszélgetést, ezért mikrofonpróbát kell tartanunk.

Az irodalmi est után következik a szokásos fogadás, a dedikálás. A vendégeknek és a közönségnek kijár egy-egy pohárka bor és mellé a szendvics, amit beszámítanak a jegy árába. Ez nem csekély: 15 svájci frankot tesz ki. A legaktívabbak a délvidéki magyarok voltak, sokan jöttek, ki Lenzburgból, ki Badenből, vagy még messzebbről. Többször volt már alkalmam Svájcban vagy Németországban találkozni a vajdasági magyarokkal, s ilyenkor mindig csodáltam példamutató összetartásukat. A szülőföld bizonyos távolságból szebbnek tűnik, mint közelről. A kilencvenes években a kölni délvidékiek pénzt gyűjtöttek a vajdasági magyarok megsegítésére, Zürichben ugyanezt tették. Frankfurtban vendégül látták a vajdasági magyar politikusokat, hogy a Frankfurter Allgemeine Zeitungban és a Frankfurter Rundschauban szóvá tegyék a vajdasági magyarok sanyarú helyzetét. Mert ők tudják legjobban, hogy a színvonalas független sajtó milyen nagy hatással van a német politikusokra. Éppen fordított a helyzet, mint nálunk. Nálunk a politikusok befolyásolják a sajtót, Németországban és Svájcban viszont a sajtó befolyásolja a politikusokat. A vajdasági magyarok számon tartják egymást, és figyelnek bennünket. Közöttük szép számban akadnak magas szakképzettségű értelmiségiek, tudástőkéjükre, tapasztalatukra nagy szükség lenne nálunk – éppen napjainkban. Nekem azonban úgy tűnik, hogy megfeledkeztünk róluk. Ezen az esten is ők voltak a legszenvedélyesebb hallgatók, s az utána következő fogadáson is ők voltak a legbeszédesebbek, nem győzték ismételgetni, hogy végre egy „vajdasági esten” is részt vehettek.