/ Published in Családi kör

Családi Kör: Ugyanazt, ugyanők, ugyanúgy?

Ugyanazt, ugyanők, ugyanúgy?

2009. szeptember

Az új nemzedékről

Egy a médiában fontos funkciót betöltő fiatal íróval, közíróval beszélgetek. Fontos lenne, hogy hangjuk jobban hallatsszék a vajdasági magyar közéletben és médiában, mondom. Szavuk nélkül még az égbolt is bepókhálósodik. Előveszi a noteszét. Sorolja a neveket, akikre számít és örömmel tapasztaltam, hogy többen vannak, mint gondoltam.  Az új nemzedék színre lépett, mondja a magáét, ám a „koravén fiatalok” nem akarják ezt tudomásul venni.

Hogy kezdődött?

Fogalmazunk pontosan. A melegek Büszkeség napi felvonulását ellehetetlenítették a szélsőjobboldali szervezetek, a kormány és a rendőrség kapitulált. Nem hiszem hogy ez tegnap vagy tegnapelőtt kezdődött, hanem sokkal előbb, s hűen tükrözi a mai szerbiai állapotokat. Négy-öt évvel ezelőtt Zürichben láttam látni a melegek felvonulását, az utcák zsúfoltak voltak, egyesek megbámulták őket, másik pedig rájuk se pillantottak, mentek a dolgukra. A hangulat barátságos volt, egyetlen incidens sem történt. A felvonulás inkább játékra emlékeztetett, mint tüntetésre. A zürichi polgárok szemmel láthatóan elismerték a homoszexuálisok jogát, hogy felvonuljanak. Nem hiszem, hogy kevésbé keresztények, mint a belgrádiak vagy a budapestiek. Csak arról van szó, hogy a szexuális identitásbeli jog beépült az emberjogi kultúrába, amit hosszú, cikk-cakkos út előzött meg. A régi görögök kultúrájában cseppet sem volt zavaró jelenség. A rómaiak kezdetben üldözték, később megbékéltek vele. A kereszténység egy korszakában a homoszexuálisokat máglyán égették el, később azonban az egyház elítélte, de nem üldözte őket. A muzulmánok is üldözték őket, sok országban üldözik ma is. Az iszlám tradíció ma is rendkívül szívós. A 20. századi Európában a nácik, akárcsak a zsidókat vagy a romákat, őket is deportálta, megkülönböztetésül nem sárga csillagot, hanem rózsaszínű háromszög-jelvényt kellett viselniük. A 21. századi európai normák megkövetelik, jogaik tiszteletben tartását. Berlin polgármestere, például, homoszexuális, nem is titkolja, interjúkban számol be „házaséletéről”, a berliniek körében mégis népszerű, már másodszor választották meg polgármesternek. Mint kiderült, az osztrák szélsőjobb vezére, Heiden szintén homoszexuális volt, halála előtt éppen a barátjával szórakozott, az újfasiszták azonban nem botránkoztak meg ezen. Az iszlámgyűlölő holland szélsőjobb vezére szintén homoszexuális. Érdekes azonban, hogy a 20. századi kelet- és a közép-európai szélsőjobb és újnáci mozgalmak tagjai inkább a náci hagyományokat követve üldözik a homoszexuálisokat. Ezekben a társadalmakban a Nyugattal ellentétben mind nagyobb befolyásra tesznek szert a szélsőjobb erők, e társadalmak mindinkább jobbra tolódnak, a jobbközép erők egyre nagyobb engedményre kényszerülnek. Ennek függvényében nem tudható, hogy a szerbiai hatalom mikor kapitulált. Vajon akkor, amikor nem tudta megtorolni a magyarveréseket? Vagy amikor tehetetlenül állt szembe a romaellenességgel? Minden esetre 2000 után kezdődött a magyarverésekkel, a romagyűlölettel, majd az angolok, a franciák, az ausztrálok kerültek sorra, lehet, hogy egy napon a zsidók sorra majd a „nemzetidegen” szerbek lesznek a céltáblák. Általában így szokott ez lenni.

Mi a siker és mi a kudarc?

L. A. levele. Jól tettük, írja, hogy Zentán nyílt színen mondtunk véleményt, nem tőlünk függ, hogy érveinket figyelembe veszik-e. Látom, hogy legtöbben – jó politikai érzékkel – a bizalom visszanyerését, a megújhodást követelik. Zentán is erről beszéltek, utána is ezt ismételgetik. Jól hangzik, de a magyar választópolgárok felvetik a fejüket, s kérdezni fogják, kik felelnek a bizalom elvesztéséért. Mi történt az utóbbi hét évben?  Aki nem nevezi meg a felelősöket, vagy a felelős intézményeket, az csak szóvirágokat ismételget. Ha senki sem felel a bizalomvesztésért, akkor a bizalomról szóló szólamok hatástalanok. Mit értünk megújhodáson? Vajon azt, hogy mindig ugyanazok, ugyanazt ismételgetik, s immár „történelmi érdemekkel” kérkednek, vagy pedig új, friss, a magyarság kétharmadát mozgósító szellemet? A választók bizonyára ettől teszik majd függővé, hogy feliratkoznak-e a választási listára vagy nem. Zentán az a szándék vezérelt, hogy rábeszéljem a legbefolyásosabb, a hatalommal rendlelkező magyar politikusokat, hogy üljenek le újra a közös asztal mellé. A kisebbségi törvény nem kifogástalan, csapdákat rejteget, próbáljanak közös nevezőre jutni, akár kompromisszum árán is. A közösség érdekeit szolgáló kompromisszum – jó kompromisszum, mondogattam. Nem szabad üres szólamokkal elidegeníteni a választópolgárokat. Hét évvel ezelőtt néhány ügyes funkci szintén azzal dicsekedett, hogy történelmi jelentőségű eredményt ért el az elektoriális kisebbségi törvénnyel. Mi következett ezután? A magyar pártokra leadott szavazatok száma csökkent. Ezt nevezik történelmi sikernek?  Nevén kell nevezni a gyermeket: ez kudarc volt. Hogy ezért ki a felelős, arról Zentán alig esett szó, az öndicséretek elfojtották a kritikus hangokat.  Most újra a történelmi jelentőségű sikerekről olvasok. Mire való a túlzott öndicséret?  Majd a választók megmondják, hogy siker volt-e, vagy nem. Én örülnék legjobban a sikernek, ennek a mércéje, hogy a magyar választók kétharmada feliratkozik a választási listára. Úgy kell viselkedni, hogy ez megtörténjék.

A király meztelen!

Mind nagyobb élvezettel olvasom az orosz írók műveit. Az ezredvégről és az új évezred kezdetéről ők tudnak még hamisítatlan szenvedéllyel írni. Az éjjel a könyvtáramban kotorásztam, amikor a kezembe került Vlagyimir Vojnovics elbeszélése a „meztelen királyról”.  A király meztelenül járt, amit nem volt szabad kimondani. Egyszer egy gyermek elkiáltotta magát, hogy a „király meztelen”, mire a királyi rendőrség rögtön elhurcolta. Úgy kell neki, minek járatja a lepénylesőjét, rebesgették a polgárok, akik addig morfondíroztak, hogy megtalálták a módját, hogy maguk között terjesszék az igazságot. Nem azt híresztelték, hogy a király meztelen, hanem azt, hogy a királynak milyen gyönyörű, ékes ruhája van. Az egész királyságban elterjedt ez a fordított értelmezés. Az emberek egymást túllicitálva versengtek, ki magasztalja nagyobbra a király díszes öltözetét és a hasukat fogták a nevetéstől. A királyságban megszületett a fordított értelmezés művészete. Ha valaki azt hallotta, hogy kinn az utcán nagy a hőség, menten felvette a bundáját. Csakhogy időközben felgyülemlettek a gondok. A király öregedett, megromlott az egészségi állapota, mind többet gyengélkedett, influenzát kapott majd tüdőgyulladást, mire a miniszterek mérlegelni kezdték, hogy esetleg a királynak mégiscsak ruhát kellene varratni, hogy ne járjon meztelen. Egyes miniszterek aggályoskodtak, mondván, hogy ha felöltöztetik a királyt, akkor a nép azt fogja hinni, hogy a régi új ruhája nem is volt öltözet. Reformokat terveztek, és véget akartak vetni a kettős beszédnek. Ne mondjuk többé a feketére azt, hogy fehér. Persze nem kell elsietni, először mondjuk, hogy kék, aztán szürke, s csak a végén legyen a feketéből fekete. Így is történt. De ezzel felbolydult az országban a rend. Az emberek ki akarták mondani az igazságot, szólásra nyitották szájukat, azonban egy hang sem jött ki a torkukon. Nem voltak képesek kimondani az igazságot. Akadtak viszont – a partvonalon kívül, ahogy nálunk szokás mondani -, akik azzal a gondolattal merészkedtek előjönni, hogy a mi királyságunkban az elmúlt években valami nem volt rendben. Nézeteltérések születtek. Egyesek felháborodtak, és megbotránkozva mondják mire jó ez a sok bírálat, a királyunknak mindig gyönyörű ruhája volt. Megeshetett ugyan, hogy valami nem volt mindig rendben, de ezek apró, a kezdeti lépésekkel járó hiányosságok Ismerős mondat, a mi királyaink is gyakorta ebbe kapaszkodnak. Ellenben az emberek szabadon beszélhettek; elmondhatták egymásnak az utcán, hogy a királlyal valami nincs rendben, mégsem vitte el őket a rendőrség. Egyszer azonban a király megelégelte az egészet, és elkiáltotta magát: „A király meztelen”. Azóta mindenki mondhat, amit akar. A felvonulásokon a király meztelen képét hordozzák és nagyszabású koncerteket szerveznek ahol illetlen dalokat énekelnek a meztelen királyról. Az élet unalmas lett. Több ember fejében viszont megfogalmazódott a gondolat, hogy milyen nagyszerű idők voltak, amikor kettős beszéddel lehetett gúnyt űzni a királyból. Persze mi még nem tartunk itt. Egyelőre csak arról folyik a vita, hogy a feketét szürkének nevezzük-e vagy kéknek. Nehogy elkapkodjuk a dolgot! Csak ráérősen! A kis bácskai királyságban minden rendben, mondják, legfeljebb csak néha-néha bukkannak fel kezdeti lépésekkel járó, apró hiányosságok.

Családi kör, 2009. október 1.

2009. szeptember
Az új nemzedékről
Egy a médiában fontos funkciót betöltő fiatal íróval, közíróval beszélgetek. Fontos lenne, hogy hangjuk jobban hallatsszék a vajdasági magyar közéletben és médiában, mondom. Szavuk nélkül még az égbolt is bepókhálósodik. Előveszi a noteszét. Sorolja a neveket, akikre számít és örömmel tapasztaltam, hogy többen vannak, mint gondoltam.  Az új nemzedék színre lépett, mondja a magáét, ám a „koravén fiatalok” nem akarják ezt tudomásul venni.
Hogy kezdődött?
Fogalmazunk pontosan. A melegek Büszkeség napi felvonulását ellehetetlenítették a szélsőjobboldali szervezetek, a kormány és a rendőrség kapitulált. Nem hiszem hogy ez tegnap vagy tegnapelőtt kezdődött, hanem sokkal előbb, s hűen tükrözi a mai szerbiai állapotokat. Négy-öt évvel ezelőtt Zürichben láttam látni a melegek felvonulását, az utcák zsúfoltak voltak, egyesek megbámulták őket, másik pedig rájuk se pillantottak, mentek a dolgukra. A hangulat barátságos volt, egyetlen incidens sem történt. A felvonulás inkább játékra emlékeztetett, mint tüntetésre. A zürichi polgárok szemmel láthatóan elismerték a homoszexuálisok jogát, hogy felvonuljanak. Nem hiszem, hogy kevésbé keresztények, mint a belgrádiak vagy a budapestiek. Csak arról van szó, hogy a szexuális identitásbeli jog beépült az emberjogi kultúrába, amit hosszú, cikk-cakkos út előzött meg. A régi görögök kultúrájában cseppet sem volt zavaró jelenség. A rómaiak kezdetben üldözték, később megbékéltek vele. A kereszténység egy korszakában a homoszexuálisokat máglyán égették el, később azonban az egyház elítélte, de nem üldözte őket. A muzulmánok is üldözték őket, sok országban üldözik ma is. Az iszlám tradíció ma is rendkívül szívós. A 20. századi Európában a nácik, akárcsak a zsidókat vagy a romákat, őket is deportálta, megkülönböztetésül nem sárga csillagot, hanem rózsaszínű háromszöget-jelvényt kellett viselniük. A 21. századi európai normák megkövetelik, jogaik tiszteletben tartását. Berlin polgármestere, például, homoszexuális, nem is titkolja, interjúkban számol be „házaséletéről”, a berliniek körében mégis népszerű, már másodszor választották meg polgármesternek. Mint kiderült, az osztrák szélsőjobb vezére, Heiden szintén homoszexuális volt, halála előtt éppen a barátjával szórakozott, az újfasiszták azonban nem botránkoztak meg ezen. Az iszlámgyűlölő holland szélsőjobb vezére szintén homoszexuális. Érdekes azonban, hogy a 20. századi kelet- és a közép-európai szélsőjobb és újnáci mozgalmak tagjai inkább a náci hagyományokat követve üldözik a homoszexuálisokat. Ezekben a társadalmakban a Nyugattal ellentétben mind nagyobb befolyásra tesznek szert a szélsőjobb erők, e társadalmak mindinkább jobbra tolódnak, a jobbközép erők egyre nagyobb engedményre kényszerülnek. Ennek függvényében nem tudható, hogy a szerbiai hatalom mikor kapitulált. Vajon akkor, amikor nem tudta megtorolni a magyarveréseket? Vagy amikor tehetetlenül állt szembe a romaellenességgel? Minden esetre 2000 után kezdődött a magyarverésekkel, a romagyűlölettel, majd az angolok, a franciák, az ausztrálok kerültek sorra, lehet, hogy egy napon a zsidók sorra majd a „nemzetidegen” szerbek lesznek a céltáblák. Általában így szokott ez lenni.
Mi a siker és mi a kudarc?
L. A. levele. Jól tettük, írja, hogy Zentán nyílt színen mondtunk véleményt, nem tőlünk függ, hogy érveinket figyelembe veszik-e. Látom, hogy legtöbben – jó politikai érzékkel – a bizalom visszanyerését, a megújhodást követelik. Zentán is erről beszéltek, utána is ezt ismételgetik. Jól hangzik, de a magyar választópolgárok felvetik a fejüket, s kérdezni fogják, kik felelnek a bizalom elvesztéséért. Mi történt az utóbbi hét évben?  Aki nem nevezi meg a felelősöket, vagy a felelős intézményeket, az csak szóvirágokat ismételget. Ha senki sem felel a bizalomvesztésért, akkor a bizalomról szóló szólamok hatástalanok. Mit értünk megújhodáson? Vajon azt, hogy mindig ugyanazok, ugyanazt ismételgetik, s immár „történelmi érdemekkel” kérkednek, vagy pedig új, friss, a magyarság kétharmadát mozgósító szellemet? A választók bizonyára ettől teszik majd függővé, hogy feliratkoznak-e a választási listára vagy nem. Zentán az a szándék vezérelt, hogy rábeszéljem a legbefolyásosabb, a hatalommal rendlelkező magyar politikusokat, hogy üljenek le újra a közös asztal mellé. A kisebbségi törvény nem kifogástalan, csapdákat rejteget, próbáljanak közös nevezőre jutni, akár kompromisszum árán is. A közösség érdekeit szolgáló kompromisszum – jó kompromisszum, mondogattam. Nem szabad üres szólamokkal elidegeníteni a választópolgárokat. Hét évvel ezelőtt néhány ügyes funkci szintén azzal dicsekedett, hogy történelmi jelentőségű eredményt ért el az elektoriális kisebbségi törvénnyel. Mi következett ezután? A magyar pártokra leadott szavazatok száma csökkent. Ezt nevezik történelmi sikernek?  Nevén kell nevezni a gyermeket: ez kudarc volt. Hogy ezért ki a felelős, arról Zentán alig esett szó, az öndicséretek elfojtották a kritikus hangokat.  Most újra a történelmi jelentőségű sikerekről olvasok. Mire való a túlzott öndicséret?  Majd a választók megmondják, hogy siker volt-e, vagy nem. Én örülnék legjobban a sikernek, ennek a mércéje, hogy a magyar választók kétharmada feliratkozik a választási listára. Úgy kell viselkedni, hogy ez megtörténjék.
A király meztelen!
Mind nagyobb élvezettel olvasom az orosz írók műveit. Az ezredvégről és az új évezred kezdetéről ők tudnak még hamisítatlan szenvedéllyel írni. Az éjjel a könyvtáramban kotorásztam, amikor a kezembe került Vlagyimir Vojnovics elbeszélése a „meztelen királyról”.  A király meztelenül járt, amit nem volt szabad kimondani. Egyszer egy gyermek elkiáltotta magát, hogy a „király meztelen”, mire a királyi rendőrség rögtön elhurcolta. Úgy kell neki, minek járatja a lepénylesőjét, rebesgették a polgárok, akik addig morfondíroztak, hogy megtalálták a módját, hogy maguk között terjesszék az igazságot. Nem azt híresztelték, hogy a király meztelen, hanem azt, hogy a királynak milyen gyönyörű, ékes ruhája van. Az egész királyságban elterjedt ez a fordított értelmezés. Az emberek egymást túllicitálva versengtek, ki magasztalja nagyobbra a király díszes öltözetét és a hasukat fogták a nevetéstől. A királyságban megszületett a fordított értelmezés művészete. Ha valaki azt hallotta, hogy kinn az utcán nagy a hőség, menten felvette a bundáját. Csakhogy időközben felgyülemlettek a gondok. A király öregedett, megromlott az egészségi állapota, mind többet gyengélkedett, influenzát kapott majd tüdőgyulladást, mire a miniszterek mérlegelni kezdték, hogy esetleg a királynak mégiscsak ruhát kellene varratni, hogy ne járjon meztelen. Egyes miniszterek aggályoskodtak, mondván, hogy ha felöltöztetik a királyt, akkor a nép azt fogja hinni, hogy a régi új ruhája nem is volt öltözet. Reformokat terveztek, és véget akartak vetni a kettős beszédnek. Ne mondjuk többé a feketére azt, hogy fehér. Persze nem kell elsietni, először mondjuk, hogy kék, aztán szürke, s csak a végén legyen a feketéből fekete. Így is történt. De ezzel felbolydult az országban a rend. Az emberek ki akarták mondani az igazságot, szólásra nyitották szájukat, azonban egy hang sem jött ki a torkukon. Nem voltak képesek kimondani az igazságot. Akadtak viszont – a partvonalon kívül, ahogy nálunk szokás mondani -, akik azzal a gondolattal merészkedtek előjönni, hogy a mi királyságunkban az elmúlt években valami nem volt rendben. Nézeteltérések születtek. Egyesek felháborodtak, és megbotránkozva mondják mire jó ez a sok bírálat, a királyunknak mindig gyönyörű ruhája volt. Megeshetett ugyan, hogy valami nem volt mindig rendben, de ezek apró, a kezdeti lépésekkel járó hiányosságok Ismerős mondat, a mi királyaink is gyakorta ebbe kapaszkodnak. Ellenben az emberek szabadon beszélhettek; elmondhatták egymásnak az utcán, hogy a királlyal valami nincs rendben, mégsem vitte el őket a rendőrség. Egyszer azonban a király megelégelte az egészet, és elkiáltotta magát: „A király meztelen”. Azóta mindenki mondhat, amit akar. A felvonulásokon a király meztelen képét hordozzák és nagyszabású koncerteket szerveznek ahol illetlen dalokat énekelnek a meztelen királyról. Az élet unalmas lett. Több ember fejében viszont megfogalmazódott a gondolat, hogy milyen nagyszerű idők voltak, amikor kettős beszéddel lehetett gúnyt űzni a királyból. Persze mi még nem tartunk itt. Egyelőre csak arról folyik a vita, hogy a feketét szürkének nevezzük-e vagy kéknek. Nehogy elkapkodjuk a dolgot! Csak ráérősen! A kis bácskai királyságban minden rendben, mondják, legfeljebb csak néha-néha bukkannak fel kezdeti lépésekkel járó, apró hiányosságok.
Családi kör, 2009. október 1Ugyanazt, ugyanők, ugyanúgy?
2009. szeptember
Az új nemzedékről
Egy a médiában fontos funkciót betöltő fiatal íróval, közíróval beszélgetek. Fontos lenne, hogy hangjuk jobban hallatsszék a vajdasági magyar közéletben és médiában, mondom. Szavuk nélkül még az égbolt is bepókhálósodik. Előveszi a noteszét. Sorolja a neveket, akikre számít és örömmel tapasztaltam, hogy többen vannak, mint gondoltam.  Az új nemzedék színre lépett, mondja a magáét, ám a „koravén fiatalok” nem akarják ezt tudomásul venni.
Hogy kezdődött?
Fogalmazunk pontosan. A melegek Büszkeség napi felvonulását ellehetetlenítették a szélsőjobboldali szervezetek, a kormány és a rendőrség kapitulált. Nem hiszem hogy ez tegnap vagy tegnapelőtt kezdődött, hanem sokkal előbb, s hűen tükrözi a mai szerbiai állapotokat. Négy-öt évvel ezelőtt Zürichben láttam látni a melegek felvonulását, az utcák zsúfoltak voltak, egyesek megbámulták őket, másik pedig rájuk se pillantottak, mentek a dolgukra. A hangulat barátságos volt, egyetlen incidens sem történt. A felvonulás inkább játékra emlékeztetett, mint tüntetésre. A zürichi polgárok szemmel láthatóan elismerték a homoszexuálisok jogát, hogy felvonuljanak. Nem hiszem, hogy kevésbé keresztények, mint a belgrádiak vagy a budapestiek. Csak arról van szó, hogy a szexuális identitásbeli jog beépült az emberjogi kultúrába, amit hosszú, cikk-cakkos út előzött meg. A régi görögök kultúrájában cseppet sem volt zavaró jelenség. A rómaiak kezdetben üldözték, később megbékéltek vele. A kereszténység egy korszakában a homoszexuálisokat máglyán égették el, később azonban az egyház elítélte, de nem üldözte őket. A muzulmánok is üldözték őket, sok országban üldözik ma is. Az iszlám tradíció ma is rendkívül szívós. A 20. századi Európában a nácik, akárcsak a zsidókat vagy a romákat, őket is deportálta, megkülönböztetésül nem sárga csillagot, hanem rózsaszínű háromszöget-jelvényt kellett viselniük. A 21. századi európai normák megkövetelik, jogaik tiszteletben tartását. Berlin polgármestere, például, homoszexuális, nem is titkolja, interjúkban számol be „házaséletéről”, a berliniek körében mégis népszerű, már másodszor választották meg polgármesternek. Mint kiderült, az osztrák szélsőjobb vezére, Heiden szintén homoszexuális volt, halála előtt éppen a barátjával szórakozott, az újfasiszták azonban nem botránkoztak meg ezen. Az iszlámgyűlölő holland szélsőjobb vezére szintén homoszexuális. Érdekes azonban, hogy a 20. századi kelet- és a közép-európai szélsőjobb és újnáci mozgalmak tagjai inkább a náci hagyományokat követve üldözik a homoszexuálisokat. Ezekben a társadalmakban a Nyugattal ellentétben mind nagyobb befolyásra tesznek szert a szélsőjobb erők, e társadalmak mindinkább jobbra tolódnak, a jobbközép erők egyre nagyobb engedményre kényszerülnek. Ennek függvényében nem tudható, hogy a szerbiai hatalom mikor kapitulált. Vajon akkor, amikor nem tudta megtorolni a magyarveréseket? Vagy amikor tehetetlenül állt szembe a romaellenességgel? Minden esetre 2000 után kezdődött a magyarverésekkel, a romagyűlölettel, majd az angolok, a franciák, az ausztrálok kerültek sorra, lehet, hogy egy napon a zsidók sorra majd a „nemzetidegen” szerbek lesznek a céltáblák. Általában így szokott ez lenni.
Mi a siker és mi a kudarc?
L. A. levele. Jól tettük, írja, hogy Zentán nyílt színen mondtunk véleményt, nem tőlünk függ, hogy érveinket figyelembe veszik-e. Látom, hogy legtöbben – jó politikai érzékkel – a bizalom visszanyerését, a megújhodást követelik. Zentán is erről beszéltek, utána is ezt ismételgetik. Jól hangzik, de a magyar választópolgárok felvetik a fejüket, s kérdezni fogják, kik felelnek a bizalom elvesztéséért. Mi történt az utóbbi hét évben?  Aki nem nevezi meg a felelősöket, vagy a felelős intézményeket, az csak szóvirágokat ismételget. Ha senki sem felel a bizalomvesztésért, akkor a bizalomról szóló szólamok hatástalanok. Mit értünk megújhodáson? Vajon azt, hogy mindig ugyanazok, ugyanazt ismételgetik, s immár „történelmi érdemekkel” kérkednek, vagy pedig új, friss, a magyarság kétharmadát mozgósító szellemet? A választók bizonyára ettől teszik majd függővé, hogy feliratkoznak-e a választási listára vagy nem. Zentán az a szándék vezérelt, hogy rábeszéljem a legbefolyásosabb, a hatalommal rendlelkező magyar politikusokat, hogy üljenek le újra a közös asztal mellé. A kisebbségi törvény nem kifogástalan, csapdákat rejteget, próbáljanak közös nevezőre jutni, akár kompromisszum árán is. A közösség érdekeit szolgáló kompromisszum – jó kompromisszum, mondogattam. Nem szabad üres szólamokkal elidegeníteni a választópolgárokat. Hét évvel ezelőtt néhány ügyes funkci szintén azzal dicsekedett, hogy történelmi jelentőségű eredményt ért el az elektoriális kisebbségi törvénnyel. Mi következett ezután? A magyar pártokra leadott szavazatok száma csökkent. Ezt nevezik történelmi sikernek?  Nevén kell nevezni a gyermeket: ez kudarc volt. Hogy ezért ki a felelős, arról Zentán alig esett szó, az öndicséretek elfojtották a kritikus hangokat.  Most újra a történelmi jelentőségű sikerekről olvasok. Mire való a túlzott öndicséret?  Majd a választók megmondják, hogy siker volt-e, vagy nem. Én örülnék legjobban a sikernek, ennek a mércéje, hogy a magyar választók kétharmada feliratkozik a választási listára. Úgy kell viselkedni, hogy ez megtörténjék.
A király meztelen!
Mind nagyobb élvezettel olvasom az orosz írók műveit. Az ezredvégről és az új évezred kezdetéről ők tudnak még hamisítatlan szenvedéllyel írni. Az éjjel a könyvtáramban kotorásztam, amikor a kezembe került Vlagyimir Vojnovics elbeszélése a „meztelen királyról”.  A király meztelenül járt, amit nem volt szabad kimondani. Egyszer egy gyermek elkiáltotta magát, hogy a „király meztelen”, mire a királyi rendőrség rögtön elhurcolta. Úgy kell neki, minek járatja a lepénylesőjét, rebesgették a polgárok, akik addig morfondíroztak, hogy megtalálták a módját, hogy maguk között terjesszék az igazságot. Nem azt híresztelték, hogy a király meztelen, hanem azt, hogy a királynak milyen gyönyörű, ékes ruhája van. Az egész királyságban elterjedt ez a fordított értelmezés. Az emberek egymást túllicitálva versengtek, ki magasztalja nagyobbra a király díszes öltözetét és a hasukat fogták a nevetéstől. A királyságban megszületett a fordított értelmezés művészete. Ha valaki azt hallotta, hogy kinn az utcán nagy a hőség, menten felvette a bundáját. Csakhogy időközben felgyülemlettek a gondok. A király öregedett, megromlott az egészségi állapota, mind többet gyengélkedett, influenzát kapott majd tüdőgyulladást, mire a miniszterek mérlegelni kezdték, hogy esetleg a királynak mégiscsak ruhát kellene varratni, hogy ne járjon meztelen. Egyes miniszterek aggályoskodtak, mondván, hogy ha felöltöztetik a királyt, akkor a nép azt fogja hinni, hogy a régi új ruhája nem is volt öltözet. Reformokat terveztek, és véget akartak vetni a kettős beszédnek. Ne mondjuk többé a feketére azt, hogy fehér. Persze nem kell elsietni, először mondjuk, hogy kék, aztán szürke, s csak a végén legyen a feketéből fekete. Így is történt. De ezzel felbolydult az országban a rend. Az emberek ki akarták mondani az igazságot, szólásra nyitották szájukat, azonban egy hang sem jött ki a torkukon. Nem voltak képesek kimondani az igazságot. Akadtak viszont – a partvonalon kívül, ahogy nálunk szokás mondani -, akik azzal a gondolattal merészkedtek előjönni, hogy a mi királyságunkban az elmúlt években valami nem volt rendben. Nézeteltérések születtek. Egyesek felháborodtak, és megbotránkozva mondják mire jó ez a sok bírálat, a királyunknak mindig gyönyörű ruhája volt. Megeshetett ugyan, hogy valami nem volt mindig rendben, de ezek apró, a kezdeti lépésekkel járó hiányosságok Ismerős mondat, a mi királyaink is gyakorta ebbe kapaszkodnak. Ellenben az emberek szabadon beszélhettek; elmondhatták egymásnak az utcán, hogy a királlyal valami nincs rendben, mégsem vitte el őket a rendőrség. Egyszer azonban a király megelégelte az egészet, és elkiáltotta magát: „A király meztelen”. Azóta mindenki mondhat, amit akar. A felvonulásokon a király meztelen képét hordozzák és nagyszabású koncerteket szerveznek ahol illetlen dalokat énekelnek a meztelen királyról. Az élet unalmas lett. Több ember fejében viszont megfogalmazódott a gondolat, hogy milyen nagyszerű idők voltak, amikor kettős beszéddel lehetett gúnyt űzni a királyból. Persze mi még nem tartunk itt. Egyelőre csak arról folyik a vita, hogy a feketét szürkének nevezzük-e vagy kéknek. Nehogy elkapkodjuk a dolgot! Csak ráérősen! A kis bácskai királyságban minden rendben, mondják, legfeljebb csak néha-néha bukkannak fel kezdeti lépésekkel járó, apró hiányosságok.
Családi kör, 2009. október 1.

Ugyanazt, ugyanők, ugyanúgy?
2009. szeptember
Az új nemzedékről
Egy a médiában fontos funkciót betöltő fiatal íróval, közíróval beszélgetek. Fontos lenne, hogy hangjuk jobban hallatsszék a vajdasági magyar közéletben és médiában, mondom. Szavuk nélkül még az égbolt is bepókhálósodik. Előveszi a noteszét. Sorolja a neveket, akikre számít és örömmel tapasztaltam, hogy többen vannak, mint gondoltam.  Az új nemzedék színre lépett, mondja a magáét, ám a „koravén fiatalok” nem akarják ezt tudomásul venni.
Hogy kezdődött?
Fogalmazunk pontosan. A melegek Büszkeség napi felvonulását ellehetetlenítették a szélsőjobboldali szervezetek, a kormány és a rendőrség kapitulált. Nem hiszem hogy ez tegnap vagy tegnapelőtt kezdődött, hanem sokkal előbb, s hűen tükrözi a mai szerbiai állapotokat. Négy-öt évvel ezelőtt Zürichben láttam látni a melegek felvonulását, az utcák zsúfoltak voltak, egyesek megbámulták őket, másik pedig rájuk se pillantottak, mentek a dolgukra. A hangulat barátságos volt, egyetlen incidens sem történt. A felvonulás inkább játékra emlékeztetett, mint tüntetésre. A zürichi polgárok szemmel láthatóan elismerték a homoszexuálisok jogát, hogy felvonuljanak. Nem hiszem, hogy kevésbé keresztények, mint a belgrádiak vagy a budapestiek. Csak arról van szó, hogy a szexuális identitásbeli jog beépült az emberjogi kultúrába, amit hosszú, cikk-cakkos út előzött meg. A régi görögök kultúrájában cseppet sem volt zavaró jelenség. A rómaiak kezdetben üldözték, később megbékéltek vele. A kereszténység egy korszakában a homoszexuálisokat máglyán égették el, később azonban az egyház elítélte, de nem üldözte őket. A muzulmánok is üldözték őket, sok országban üldözik ma is. Az iszlám tradíció ma is rendkívül szívós. A 20. századi Európában a nácik, akárcsak a zsidókat vagy a romákat, őket is deportálta, megkülönböztetésül nem sárga csillagot, hanem rózsaszínű háromszöget-jelvényt kellett viselniük. A 21. századi európai normák megkövetelik, jogaik tiszteletben tartását. Berlin polgármestere, például, homoszexuális, nem is titkolja, interjúkban számol be „házaséletéről”, a berliniek körében mégis népszerű, már másodszor választották meg polgármesternek. Mint kiderült, az osztrák szélsőjobb vezére, Heiden szintén homoszexuális volt, halála előtt éppen a barátjával szórakozott, az újfasiszták azonban nem botránkoztak meg ezen. Az iszlámgyűlölő holland szélsőjobb vezére szintén homoszexuális. Érdekes azonban, hogy a 20. századi kelet- és a közép-európai szélsőjobb és újnáci mozgalmak tagjai inkább a náci hagyományokat követve üldözik a homoszexuálisokat. Ezekben a társadalmakban a Nyugattal ellentétben mind nagyobb befolyásra tesznek szert a szélsőjobb erők, e társadalmak mindinkább jobbra tolódnak, a jobbközép erők egyre nagyobb engedményre kényszerülnek. Ennek függvényében nem tudható, hogy a szerbiai hatalom mikor kapitulált. Vajon akkor, amikor nem tudta megtorolni a magyarveréseket? Vagy amikor tehetetlenül állt szembe a romaellenességgel? Minden esetre 2000 után kezdődött a magyarverésekkel, a romagyűlölettel, majd az angolok, a franciák, az ausztrálok kerültek sorra, lehet, hogy egy napon a zsidók sorra majd a „nemzetidegen” szerbek lesznek a céltáblák. Általában így szokott ez lenni.
Mi a siker és mi a kudarc?
L. A. levele. Jól tettük, írja, hogy Zentán nyílt színen mondtunk véleményt, nem tőlünk függ, hogy érveinket figyelembe veszik-e. Látom, hogy legtöbben – jó politikai érzékkel – a bizalom visszanyerését, a megújhodást követelik. Zentán is erről beszéltek, utána is ezt ismételgetik. Jól hangzik, de a magyar választópolgárok felvetik a fejüket, s kérdezni fogják, kik felelnek a bizalom elvesztéséért. Mi történt az utóbbi hét évben?  Aki nem nevezi meg a felelősöket, vagy a felelős intézményeket, az csak szóvirágokat ismételget. Ha senki sem felel a bizalomvesztésért, akkor a bizalomról szóló szólamok hatástalanok. Mit értünk megújhodáson? Vajon azt, hogy mindig ugyanazok, ugyanazt ismételgetik, s immár „történelmi érdemekkel” kérkednek, vagy pedig új, friss, a magyarság kétharmadát mozgósító szellemet? A választók bizonyára ettől teszik majd függővé, hogy feliratkoznak-e a választási listára vagy nem. Zentán az a szándék vezérelt, hogy rábeszéljem a legbefolyásosabb, a hatalommal rendlelkező magyar politikusokat, hogy üljenek le újra a közös asztal mellé. A kisebbségi törvény nem kifogástalan, csapdákat rejteget, próbáljanak közös nevezőre jutni, akár kompromisszum árán is. A közösség érdekeit szolgáló kompromisszum – jó kompromisszum, mondogattam. Nem szabad üres szólamokkal elidegeníteni a választópolgárokat. Hét évvel ezelőtt néhány ügyes funkci szintén azzal dicsekedett, hogy történelmi jelentőségű eredményt ért el az elektoriális kisebbségi törvénnyel. Mi következett ezután? A magyar pártokra leadott szavazatok száma csökkent. Ezt nevezik történelmi sikernek?  Nevén kell nevezni a gyermeket: ez kudarc volt. Hogy ezért ki a felelős, arról Zentán alig esett szó, az öndicséretek elfojtották a kritikus hangokat.  Most újra a történelmi jelentőségű sikerekről olvasok. Mire való a túlzott öndicséret?  Majd a választók megmondják, hogy siker volt-e, vagy nem. Én örülnék legjobban a sikernek, ennek a mércéje, hogy a magyar választók kétharmada feliratkozik a választási listára. Úgy kell viselkedni, hogy ez megtörténjék.
A király meztelen!
Mind nagyobb élvezettel olvasom az orosz írók műveit. Az ezredvégről és az új évezred kezdetéről ők tudnak még hamisítatlan szenvedéllyel írni. Az éjjel a könyvtáramban kotorásztam, amikor a kezembe került Vlagyimir Vojnovics elbeszélése a „meztelen királyról”.  A király meztelenül járt, amit nem volt szabad kimondani. Egyszer egy gyermek elkiáltotta magát, hogy a „király meztelen”, mire a királyi rendőrség rögtön elhurcolta. Úgy kell neki, minek járatja a lepénylesőjét, rebesgették a polgárok, akik addig morfondíroztak, hogy megtalálták a módját, hogy maguk között terjesszék az igazságot. Nem azt híresztelték, hogy a király meztelen, hanem azt, hogy a királynak milyen gyönyörű, ékes ruhája van. Az egész királyságban elterjedt ez a fordított értelmezés. Az emberek egymást túllicitálva versengtek, ki magasztalja nagyobbra a király díszes öltözetét és a hasukat fogták a nevetéstől. A királyságban megszületett a fordított értelmezés művészete. Ha valaki azt hallotta, hogy kinn az utcán nagy a hőség, menten felvette a bundáját. Csakhogy időközben felgyülemlettek a gondok. A király öregedett, megromlott az egészségi állapota, mind többet gyengélkedett, influenzát kapott majd tüdőgyulladást, mire a miniszterek mérlegelni kezdték, hogy esetleg a királynak mégiscsak ruhát kellene varratni, hogy ne járjon meztelen. Egyes miniszterek aggályoskodtak, mondván, hogy ha felöltöztetik a királyt, akkor a nép azt fogja hinni, hogy a régi új ruhája nem is volt öltözet. Reformokat terveztek, és véget akartak vetni a kettős beszédnek. Ne mondjuk többé a feketére azt, hogy fehér. Persze nem kell elsietni, először mondjuk, hogy kék, aztán szürke, s csak a végén legyen a feketéből fekete. Így is történt. De ezzel felbolydult az országban a rend. Az emberek ki akarták mondani az igazságot, szólásra nyitották szájukat, azonban egy hang sem jött ki a torkukon. Nem voltak képesek kimondani az igazságot. Akadtak viszont – a partvonalon kívül, ahogy nálunk szokás mondani -, akik azzal a gondolattal merészkedtek előjönni, hogy a mi királyságunkban az elmúlt években valami nem volt rendben. Nézeteltérések születtek. Egyesek felháborodtak, és megbotránkozva mondják mire jó ez a sok bírálat, a királyunknak mindig gyönyörű ruhája volt. Megeshetett ugyan, hogy valami nem volt mindig rendben, de ezek apró, a kezdeti lépésekkel járó hiányosságok Ismerős mondat, a mi királyaink is gyakorta ebbe kapaszkodnak. Ellenben az emberek szabadon beszélhettek; elmondhatták egymásnak az utcán, hogy a királlyal valami nincs rendben, mégsem vitte el őket a rendőrség. Egyszer azonban a király megelégelte az egészet, és elkiáltotta magát: „A király meztelen”. Azóta mindenki mondhat, amit akar. A felvonulásokon a király meztelen képét hordozzák és nagyszabású koncerteket szerveznek ahol illetlen dalokat énekelnek a meztelen királyról. Az élet unalmas lett. Több ember fejében viszont megfogalmazódott a gondolat, hogy milyen nagyszerű idők voltak, amikor kettős beszéddel lehetett gúnyt űzni a királyból. Persze mi még nem tartunk itt. Egyelőre csak arról folyik a vita, hogy a feketét szürkének nevezzük-e vagy kéknek. Nehogy elkapkodjuk a dolgot! Csak ráérősen! A kis bácskai királyságban minden rendben, mondják, legfeljebb csak néha-néha bukkannak fel kezdeti lépésekkel járó, apró hiányosságok.
Családi kör, 2009. október 1Ugyanazt, ugyanők, ugyanúgy?
2009. szeptember
Az új nemzedékről
Egy a médiában fontos funkciót betöltő fiatal íróval, közíróval beszélgetek. Fontos lenne, hogy hangjuk jobban hallatsszék a vajdasági magyar közéletben és médiában, mondom. Szavuk nélkül még az égbolt is bepókhálósodik. Előveszi a noteszét. Sorolja a neveket, akikre számít és örömmel tapasztaltam, hogy többen vannak, mint gondoltam.  Az új nemzedék színre lépett, mondja a magáét, ám a „koravén fiatalok” nem akarják ezt tudomásul venni.
Hogy kezdődött?
Fogalmazunk pontosan. A melegek Büszkeség napi felvonulását ellehetetlenítették a szélsőjobboldali szervezetek, a kormány és a rendőrség kapitulált. Nem hiszem hogy ez tegnap vagy tegnapelőtt kezdődött, hanem sokkal előbb, s hűen tükrözi a mai szerbiai állapotokat. Négy-öt évvel ezelőtt Zürichben láttam látni a melegek felvonulását, az utcák zsúfoltak voltak, egyesek megbámulták őket, másik pedig rájuk se pillantottak, mentek a dolgukra. A hangulat barátságos volt, egyetlen incidens sem történt. A felvonulás inkább játékra emlékeztetett, mint tüntetésre. A zürichi polgárok szemmel láthatóan elismerték a homoszexuálisok jogát, hogy felvonuljanak. Nem hiszem, hogy kevésbé keresztények, mint a belgrádiak vagy a budapestiek. Csak arról van szó, hogy a szexuális identitásbeli jog beépült az emberjogi kultúrába, amit hosszú, cikk-cakkos út előzött meg. A régi görögök kultúrájában cseppet sem volt zavaró jelenség. A rómaiak kezdetben üldözték, később megbékéltek vele. A kereszténység egy korszakában a homoszexuálisokat máglyán égették el, később azonban az egyház elítélte, de nem üldözte őket. A muzulmánok is üldözték őket, sok országban üldözik ma is. Az iszlám tradíció ma is rendkívül szívós. A 20. századi Európában a nácik, akárcsak a zsidókat vagy a romákat, őket is deportálta, megkülönböztetésül nem sárga csillagot, hanem rózsaszínű háromszöget-jelvényt kellett viselniük. A 21. századi európai normák megkövetelik, jogaik tiszteletben tartását. Berlin polgármestere, például, homoszexuális, nem is titkolja, interjúkban számol be „házaséletéről”, a berliniek körében mégis népszerű, már másodszor választották meg polgármesternek. Mint kiderült, az osztrák szélsőjobb vezére, Heiden szintén homoszexuális volt, halála előtt éppen a barátjával szórakozott, az újfasiszták azonban nem botránkoztak meg ezen. Az iszlámgyűlölő holland szélsőjobb vezére szintén homoszexuális. Érdekes azonban, hogy a 20. századi kelet- és a közép-európai szélsőjobb és újnáci mozgalmak tagjai inkább a náci hagyományokat követve üldözik a homoszexuálisokat. Ezekben a társadalmakban a Nyugattal ellentétben mind nagyobb befolyásra tesznek szert a szélsőjobb erők, e társadalmak mindinkább jobbra tolódnak, a jobbközép erők egyre nagyobb engedményre kényszerülnek. Ennek függvényében nem tudható, hogy a szerbiai hatalom mikor kapitulált. Vajon akkor, amikor nem tudta megtorolni a magyarveréseket? Vagy amikor tehetetlenül állt szembe a romaellenességgel? Minden esetre 2000 után kezdődött a magyarverésekkel, a romagyűlölettel, majd az angolok, a franciák, az ausztrálok kerültek sorra, lehet, hogy egy napon a zsidók sorra majd a „nemzetidegen” szerbek lesznek a céltáblák. Általában így szokott ez lenni.
Mi a siker és mi a kudarc?
L. A. levele. Jól tettük, írja, hogy Zentán nyílt színen mondtunk véleményt, nem tőlünk függ, hogy érveinket figyelembe veszik-e. Látom, hogy legtöbben – jó politikai érzékkel – a bizalom visszanyerését, a megújhodást követelik. Zentán is erről beszéltek, utána is ezt ismételgetik. Jól hangzik, de a magyar választópolgárok felvetik a fejüket, s kérdezni fogják, kik felelnek a bizalom elvesztéséért. Mi történt az utóbbi hét évben?  Aki nem nevezi meg a felelősöket, vagy a felelős intézményeket, az csak szóvirágokat ismételget. Ha senki sem felel a bizalomvesztésért, akkor a bizalomról szóló szólamok hatástalanok. Mit értünk megújhodáson? Vajon azt, hogy mindig ugyanazok, ugyanazt ismételgetik, s immár „történelmi érdemekkel” kérkednek, vagy pedig új, friss, a magyarság kétharmadát mozgósító szellemet? A választók bizonyára ettől teszik majd függővé, hogy feliratkoznak-e a választási listára vagy nem. Zentán az a szándék vezérelt, hogy rábeszéljem a legbefolyásosabb, a hatalommal rendlelkező magyar politikusokat, hogy üljenek le újra a közös asztal mellé. A kisebbségi törvény nem kifogástalan, csapdákat rejteget, próbáljanak közös nevezőre jutni, akár kompromisszum árán is. A közösség érdekeit szolgáló kompromisszum – jó kompromisszum, mondogattam. Nem szabad üres szólamokkal elidegeníteni a választópolgárokat. Hét évvel ezelőtt néhány ügyes funkci szintén azzal dicsekedett, hogy történelmi jelentőségű eredményt ért el az elektoriális kisebbségi törvénnyel. Mi következett ezután? A magyar pártokra leadott szavazatok száma csökkent. Ezt nevezik történelmi sikernek?  Nevén kell nevezni a gyermeket: ez kudarc volt. Hogy ezért ki a felelős, arról Zentán alig esett szó, az öndicséretek elfojtották a kritikus hangokat.  Most újra a történelmi jelentőségű sikerekről olvasok. Mire való a túlzott öndicséret?  Majd a választók megmondják, hogy siker volt-e, vagy nem. Én örülnék legjobban a sikernek, ennek a mércéje, hogy a magyar választók kétharmada feliratkozik a választási listára. Úgy kell viselkedni, hogy ez megtörténjék.
A király meztelen!
Mind nagyobb élvezettel olvasom az orosz írók műveit. Az ezredvégről és az új évezred kezdetéről ők tudnak még hamisítatlan szenvedéllyel írni. Az éjjel a könyvtáramban kotorásztam, amikor a kezembe került Vlagyimir Vojnovics elbeszélése a „meztelen királyról”.  A király meztelenül járt, amit nem volt szabad kimondani. Egyszer egy gyermek elkiáltotta magát, hogy a „király meztelen”, mire a királyi rendőrség rögtön elhurcolta. Úgy kell neki, minek járatja a lepénylesőjét, rebesgették a polgárok, akik addig morfondíroztak, hogy megtalálták a módját, hogy maguk között terjesszék az igazságot. Nem azt híresztelték, hogy a király meztelen, hanem azt, hogy a királynak milyen gyönyörű, ékes ruhája van. Az egész királyságban elterjedt ez a fordított értelmezés. Az emberek egymást túllicitálva versengtek, ki magasztalja nagyobbra a király díszes öltözetét és a hasukat fogták a nevetéstől. A királyságban megszületett a fordított értelmezés művészete. Ha valaki azt hallotta, hogy kinn az utcán nagy a hőség, menten felvette a bundáját. Csakhogy időközben felgyülemlettek a gondok. A király öregedett, megromlott az egészségi állapota, mind többet gyengélkedett, influenzát kapott majd tüdőgyulladást, mire a miniszterek mérlegelni kezdték, hogy esetleg a királynak mégiscsak ruhát kellene varratni, hogy ne járjon meztelen. Egyes miniszterek aggályoskodtak, mondván, hogy ha felöltöztetik a királyt, akkor a nép azt fogja hinni, hogy a régi új ruhája nem is volt öltözet. Reformokat terveztek, és véget akartak vetni a kettős beszédnek. Ne mondjuk többé a feketére azt, hogy fehér. Persze nem kell elsietni, először mondjuk, hogy kék, aztán szürke, s csak a végén legyen a feketéből fekete. Így is történt. De ezzel felbolydult az országban a rend. Az emberek ki akarták mondani az igazságot, szólásra nyitották szájukat, azonban egy hang sem jött ki a torkukon. Nem voltak képesek kimondani az igazságot. Akadtak viszont – a partvonalon kívül, ahogy nálunk szokás mondani -, akik azzal a gondolattal merészkedtek előjönni, hogy a mi királyságunkban az elmúlt években valami nem volt rendben. Nézeteltérések születtek. Egyesek felháborodtak, és megbotránkozva mondják mire jó ez a sok bírálat, a királyunknak mindig gyönyörű ruhája volt. Megeshetett ugyan, hogy valami nem volt mindig rendben, de ezek apró, a kezdeti lépésekkel járó hiányosságok Ismerős mondat, a mi királyaink is gyakorta ebbe kapaszkodnak. Ellenben az emberek szabadon beszélhettek; elmondhatták egymásnak az utcán, hogy a királlyal valami nincs rendben, mégsem vitte el őket a rendőrség. Egyszer azonban a király megelégelte az egészet, és elkiáltotta magát: „A király meztelen”. Azóta mindenki mondhat, amit akar. A felvonulásokon a király meztelen képét hordozzák és nagyszabású koncerteket szerveznek ahol illetlen dalokat énekelnek a meztelen királyról. Az élet unalmas lett. Több ember fejében viszont megfogalmazódott a gondolat, hogy milyen nagyszerű idők voltak, amikor kettős beszéddel lehetett gúnyt űzni a királyból. Persze mi még nem tartunk itt. Egyelőre csak arról folyik a vita, hogy a feketét szürkének nevezzük-e vagy kéknek. Nehogy elkapkodjuk a dolgot! Csak ráérősen! A kis bácskai királyságban minden rendben, mondják, legfeljebb csak néha-néha bukkannak fel kezdeti lépésekkel járó, apró hiányosságok.
Családi kör, 2009. október 1.