2009. december
Csontváz és gyökérzet
Késő éjszaka fut be a berlini autóbusz a behavazott újvidéki állomásra. Agresszív és hihetetlenül magas árakat követelő, munkaengedély nélkül dolgozó taxisok, a „cápák” rohamozzák meg az utasokat. Rámenősek. Kirántják a csomagot az ember kezéből, és viszik a közelben parkoló gépkocsijuk felé. Olyannyira hogy már-már nincs merszem, elővenni a mobiltelefonomat hogy reguláris taxit hívjak. Egyébként a buszból kilépve azonnal érzékelem a társadalom minden pórusába beivódott önkényt. Ami végképp ledöbbent, hogy az addig előzékeny utasok is hirtelen megváltoznak. Útközben, a pihenőkön talán túlontúl is udvariasak voltak; kicsit mesterkélten hatott, mert lerítt a természetellenes viselkedésmód. Ebben az esetben azonban persze csak megmosolyogni való, – mondhatnám – bájos tünet. Kényszer szülte hamisítvány, amelyben a nem beleszületett, a közeg többségének modorát próbálja imitálni. Csak akkor ejt gondba, amikor értelmiségi magatartás lesz belőle, ami korjelenséggé vált és mély gyökeret eresztett az értékek újbóli elbizonytalanodásának korszakában. És nem csak azért, mert kell egy biztos pont és hitelesített mérce, hanem azért is, mert az utánzat majdnem tökéletesebb, mint az eredeti. Ergo, tökéletlenségében rejlik az eredetiség titka. Így van ez a mindennapi életben, az irodalomban is, mindenütt. A „sznobok és a parasztok” vívnak egymással. Német László csak azt nem tudhatta még, hogy egy-egy ember egyszerre lehet sznob is, paraszt is. A berlini útitársak egyik percről a másikra megváltoztak; fennhangon kommunikáltak, hogy ne mondjam, ordítozni kezdtek, megérkezéskor pedig már fűszerezték mondanivalójukat, káromkodtak mint a bicskás, lökdösődve keresgélték bőröndjeiket, taszigálva szedték össze holmijukat. Nekiveselkedem, utat török magamnak majd a hóbuckák között csetlek-botlok, végül szuszogva leállok. Szemrevételezem a környéket, ahol annyira ismerős minden háztömb. Hazaértem, mondanák azok, akik mély gyökeret eresztettek a tájhazában és azokat kárhoztatják, kiknek gyökereik sebzettek. Az én gyökereim sokszorosan ilyenek. Csaknem minden sorom Újvidékhez és a Vajdasághoz kötődik, ellenben nem kevésszer éreztem, hogy gyökereim – egy keresztény filozófus, Simone Weil szavaival szólva – az égbe nyúlnak. Erről az életérzésről töprengtem a Wittgnestein szövőszéke című, 1991-1993-ban írt naplómban. Ezt a korszakot, soha sem tudom kitörölni az életemből. Azóta, immár közel húsz esztendeje, a kisebbségiek hiteles gyökereit sem tudom elképzelni. Voltak, akik meg tudták tenni, főleg az idősebb nemzedék képviselői, akik megénekelték a „vajdasági rónát”, miközben sejtelmük sem volt róla, hogy a termékeny, zsíros bácskai föld mélyén, tömegsírok rejtekeznek. Nincs szándékomban bárkit is kárhoztatni, mert az ártatlan tudatlanságnak akadnak szép és bódító virágai. Csakhogy a napjainkban vadul burjánzó szólásszabadságban, melyben furcsa mód elmosódnak az igazság és a hazugság közötti különbségek, mindez lehetetlen, mert a tudás átka ellentmondásossá teszi szövegeinket, életünket, gyökereinket. Azonban az égbe nyúló gyökereket mégsem tekintem politikai ügynek, hanem a kultúra és a valóság, a nyelv és az élet ellentmondásának, ami esetleg még inkább kidomborodna, ha a politika eszményi lenne. Abban az esetben pedig különös, szubtilis világ szület(het)ne, amelynek most még csak a nyomdokai lelhetők fel. Talán, ragaszkodásom a képzeletbeli Újvidékhez is egy tanújel. Mert nem tudom elképzelni magam a város nélkül, ugyanakkor elfogadhatatlan számomra, hogy ne vitatkozzak vele. Se vele se nélküle állapot. Nem könnyű.
Nem ártatlan mulasztás, hanem zsákutca
Hazajövet döbbenten tapasztalom, hogy tort ülnek az egykori elektoriális rendszer bajnokai. Most már – persze utólag – beismerik, hogy az elektoriális rendszer – amint fogalmaznak – „nem volt a legjobb”, azt ránk oktrojálták. Azt is elismerik, hogy a jelenlegi névjegyzékbe vételt, azaz a feliratkozási módot, is ránk oktrojálták, de hát mit tehetünk, bele kell nyugodnunk. Van ebben a sopánkodásban némi igazság, éspedig a tény, miszerint a túlerőt nem lehet legyőzni, viszont a beletörődés még nem jelent cinkoskodást. A vajdasági magyar választópolgárok jelentős hányadának eltökélt szándéka – szerintem – a feliratkozással nem más, mint cinkoskodás nélkül legyőzni a túlerőt. Csakhogy a tort ülők esetében másról van szó. Arról, hogy volt egy csapat, amely egypárti Magyar Nemzeti Tanácsot hozott létre; volt egy csapat, amely buzgón gyűjtögette a funkciókat, még akkor is, amikor már lejárt a mandátuma. Mert, a pontosítás végett, nem kéne elfeledni, hogy a régi törvény sem tiltotta a többpárti nemzeti tanács létrejöttét. Vagy ezt is az EBESZ-re kenjük? Esetleg a szerbiai hatalmon kérjük számon, hogy egypártivá vedlettek a közmédia igazgatóbizottságai? Okoljuk a szerbeket, mert egypárti lett a sajtónk és a sajtószabadság az internetre költözött fel? Szinte kínos nézni hogyan „színezi át” magát néhány „örökös funkcionárius”. Egy konzervdobozt sem lehet kinyitni, hogy ne pillantsuk meg benne őket. Az egész régióban működik a politikai váltógazdaság, jönnek, mennek a tisztségviselők, merthogy így van ez rendjén a demokráciában. Senki sem helyettesíthetetlen, miből következik, hogy senki sem lehet örökös vezető. Vinston Churchill megnyerte a II. világháborút, a nemzet hőse lett, ám 1945-ben elvesztette az általános választásokat és ellenzékbe vonult. Angliában demokrácia volt! A választópolgár csak így tudja felmérni, hogy ki képviseli az érdekeit, és csak akkor dönthet szabadon, ha van alternatívája. Igen, ismeri el az egypárti sereg, voltak apró hiányosságok, de ezek olyan aprók voltak, mint a gombostű feje! Persze, minden kezdet nehéz, akadnak melléfogások, amelyeket orvosolni kell. Ellenben az egypárti testület, mint olyan, nem a hiányosságok és a tévedések közé sorolandó, hanem egyszersmind zsákutcát jelentett. Ez nem magyarázható a tapasztalatok hiányával, sokkal inkább a múlt kísértete. A rossz tapasztalatok felülkerekedése. Mi másnak lehetne ezt minősíteni húsz évvel a berlini fal ledöntése után? Az úgynevezett „egypárti pluralizmus”, amit a Magyar Nemzeti Tanács testesített meg, nem más, mint a Milošević találmányának, a „pártnélküli pluralizmusnak” a módosított változata. Russell Jacoby, amerikai filozófus remekül elemezte a szocializmus puha korszakának jelenségét, a „totalitárius demokráciát’. Az „egypárti pluralizmus” akárcsak a „pártnélküli pluralizmus” ennek a kornak a találmánya. Ma pedig Putin, terelné ez irányba az orosz társadalmat. Erről kellett volna az illetékeseknek néhány őszinte szót mondani, hogy többé ne tévedjünk be az egypártiság zsákutcájába, ami nem csak a közösséget idegenítette el a közélettől (erről szól a magyar pártokra leadott szavazatok száma), hanem rossz közérzetet is szült. Hogyan lehetséges, hogy a választási listára hihetetlen gyorsasággal iratkozott fel 120 000 magyar választópolgár, a magyar pártokra leadott szavazatok száma pedig csökkenő irányzatot mutat? Miért csak az elnökválasztási kampány, és a Magyar Koalíció létrejötte és Pásztor István jelölése ígért némi változást? Milyen volt a MNT kapcsolata a Magyar Koalícióval? Hogyan hasznosította a MNT a sikeres Magyar Koalíció sikerét? Miért nem növelte a MNT megléte a magyar voksok számát? Komoly politikusok erre keresnek választ. Máskülönben a nemzeti tanácsokkal nincs nagy szerencsénk. Még Milošević uralma idején létezett a kisebbségek tanácsa, amelynek a mandátuma lejárt (?), viszont annak elnöke, máig nem számolt be, illetve nem számolt el tevékenységéről. Lehet, hogy ezzel is ugyanúgy vagyunk, mint a nemzeti tanáccsal, létezik annak ellenére, hogy mandátuma lejárt, ám amelynek érvényességét funkcionáriusai bibliai időszámítással mérik. A bibliai példabeszéd azonban másról szól: „Senki sem hasít ki új ruhából foltot ócska ruhára. Hisz akkor az újat is tönkre tenné, s az ócskára se illenék az új folt. Senki sem tölt újbort régi tömlőkbe. Vagy ha mégis, az új bor szétveri a tömlőket, a bor kiömlik, a tömlők meg tönkremennek.” Az a baj tehát, hogy mind jobban hemzseg a sokadalom, sokan, nagyon sokan szeretnék a régi tömlőkkel tölteni az új bort.
A nyugtalanságról
A karácsony sok mindenre felhasználható. Visszaélések egész sorára ad okot. A kereskedők arra buzdítanak, hogy vásároljunk, a politikusok pedig arra, hogy fogadjunk szót. Legyünk kezes bárányok! Bizonyára Jézusnak nem lenne kedvére való a napokban felhalmozott sok giccs. Maradjon a karácsony bensőséges élmény, amelyben az ember számot vet önmagával. A hívő is, a nem hívő is. Az egyik az Isten szavát hallja, a másik a csillagos egét. Ellenben a számadás nem olyan egyszerű. Lukács evangéliumát lapozgatva olvasom a krisztusi szavakat: „Azt hiszitek, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Nem azt, hanem – mondom nektek – széthúzást. Ezentúl, ha öten lesznek egy házban megoszlanak egymás közt, három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembeszáll az apa a fiával és a fiú az apjával, az anya a lányával és a lány az anyjával, az anyós a menyével és a meny az anyósával.” Ez ige nem háborúkról szól, nem is arról a civakodásról, amelyeknek részese voltunk és vagyunk, hanem a legbecsesebb emberi erényeink közé tartozó belső nyugtalanságról. Romano Guardini találó kommentárt fűz az iménti bibliai mondatokhoz: „Mihelyt valaki szívébe engedi Krisztus nyugtalanságát, mások számára érthetetlen lesz és ürügy a megbotránkozásra”. Egyszersmind arról a szellemi és lelki nyugtalanságról van szó, amely nélkül a béke nagyon hasonlít a háborúhoz, csakhogy nem hallatszik a jajszó, mert még a kínszenvedést is elnémították.
Családi Kör, 2009. december 31.