Nacionalizmus és szolidaritás
A Teleki Intézet dokumentációjának tanúsága szerint csekély néhány év híján húsz esztendeje, hogy Konrád Györggyel együtt felvetettük a kettős állampolgárság lehetőségét. Miután a regionális PEN tagság elfogadta a javaslatot, a kormányok figyelmébe ajánlotta. Az anyaországi pártok nem igen vették komolyan a tervezetet, csupáncsak naiv ötletnek tartották. Több éves néma csend után, a közelmúltban a kettős állampolgárság kérdésköre a pártharcok középpontjába került, vagyis fontos belpolitikai kérdés lett belőle. A december 5-i népszavazási kudarc, azonban egy időre elhintette az anyaországi magyar állampolgárok és a határon túli, kisebbségben élő magyarok közötti feszültséget. Azóta számtalanszor felvetődött a kérdés, hogy vajon létezik-e őszinte magyar nemzeti szolidaritás. Van-e a magyarságban egy természetes belső kohéziós erő, vagy nincs? Ennek hiányában pedig a nemzeti érzés nacionalizmussá silányodik. A nacionalizmus és a nemzeti szolidaritás között lényeges a különbség. Az előbbi inkább a politikai harc része, az utóbbi pedig a mindennapi élet velejárója. A nemzeti szolidaritás a magyar mondat szeretetével kezdődik és hétköznapi gesztusokkal folytatódik. Sajnos, épp elégszer voltam szemtanúja, amint a magyar durván becsapja és kihasználja a magyart, azután meg a piros betűs ünnepnapokon, a nemes nemzeti érzésről szónokol. Nos, ezek az emberek nyilvánvalóan nem becsülik a magyar mondatot. Képtelen vagyok eldönteni, hogy mikor és melyik jellem kerekedik felül. Abban azonban biztos vagyok, hogy a nemzeti szolidaritás gyengülésekor triumfálnak a szélsőséges nacionalista mozgalmak. A hordószónokok. Találkoztam nacionalistákkal, akiket nem érdekeltek a magyar emberek, egyedül a hangzatos, nagy szavak izgatták őket. Szólamokban gondolkodtak és nem emberekben. Találkoztam olyannal is, aki idegenkedett minden nacionalizmustól, a magyartól is természetesen, viszont ott volt, ahol segíteni kellett, és tisztelte a magyar mondatot. Újabban, mindegyik anyaországi párt támogatja a kettős állampolgárságot, minek után úgy tűnik, a kérdés rövidesen lekerül a napirendről. Lekerül? Vagy csak a szőnyeg alá seperjük? A népszámláláskor akadt vajdasági kisebbségi magyar vezető, aki a kettős állampolgárság ellen ágált az anyaországi sajtóban. Ez idő szerint azonban már mindegyik kisebbségi vezető mellette áll ki. Ők is belejöttek a köpenyegforgatásba. Csak azon töröm a fejem, hogy miért kellett tizenhét évig várni, hogy eljussunk eddig a pontig.
Belgrádban
Pódiumbeszélgetésen veszek részt a belgrádi könyvvásáron. A Stubovi kulture kiadó gondozásában megjelent a Judit című drámakötetem második kiadása. Gojko Božović moderátor legtöbbet a Nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma Bevonul a Pikareszk Regénybe című beszélyemről faggat. Úgy látszik, most jött el ennek a regénynek az ideje, amidőn elmúlt a rendszerváltási eufória, és letűnt a posztmodern eufória is. Ez a kisregény ugyanis mindkét jelenséget némi iróniával szemlélteti. Az irónia nekem fájt a legjobban, mármint az önirónia, mert különben nem is lenne értelme; hiszen az irónia önirónia nélkül csak divatos hangvétel. Amikor írtam a regényt, saját magamat vettem bonckés alá, hiszen időről-időre engem is magával ragadott a rendszerváltási eufória és a remény, hogy „posztmodern helyzetbe” kerültünk.
A könyvtáramról
A minap az orvosok azt javasolták, hogy ne cipeljek többé nehezet. Szemre vételezem a könyvtáramat, nézem a több ezer könyvet, melynek java részét két kezemmel hordtam haza Budapestről Újvidékre. Legutóbb már csak négy-öt kötetet hoztam magammal Pestről, és bizony az is nehéz tehernek bizonyult.
A vidék dicsérete
Virág Gáborral üldögélek egy újvidéki kávézóban. Fél szemével Budapestre, a másik fél szemével pedig Belgrádra meg Újvidékre figyel. Miközben Kishegyesen izgalmas kulturális légkört teremtett. Nem egyedül, figyelmeztet, ugyanis csapatmunka folyik. Kishegyes, Magyarkanizsa, Temerin, Zombor, csak azokat a vidéki kisvárosokat sorolom, amelyek hirtelenjében eszembe jutnak. A Koncz Istvánnal folytatott, hajnalig tartó beszélgetéseken töröm a fejem. Ő volt az első, aki nem nosztalgiázott a vidékről, hanem tudatosan vállalta fel a vidéket: Hegelt olvasott, és a Tisza parti városkában minden embert ismert. Globálisan gondolkodott és lokálisan cselekedett.
A félelemről
A félelemtől sokkal szégyenteljesebb a félelemtől való félelem. Tanuljunk meg félni, hogy harcedzettek legyünk. A félelemtől való félelem ezzel szemben csak szájhősöket teremt.
Bori Imre és „tanítványai”
Nem tartoztam Bori Imre nagy hívei közé, de nem akarom magam ócsárlói között sem látni. Ne feledjük el, hogy ő volt az első, aki a Vajdaságban magyar egyetemet követelt. Halála után azonban arra sem méltatják, hogy egy elemi iskolát nevezzenek el róla. Ellentmondásaival együtt – melyeket elsősorban túl nagy tekintélye szült, és az, hogy életében nem akadt egyenrangú vitapartnere – kultúránk nagy emancipátorai közé tartozik. Egyik vagy másik politikai botlásáról lehet ugyan vitatkozni, de leghangosabb bírálói sem tudnak a Bori féle irodalmi értékrenddel szemben új kánonokat s vele együtt új értékrendet megfogalmazni. Politikailag itt-ott átszínezik a tegnapi kánonokat, de igazi alternatívát nem fogalmaznak meg. Ebben Bori ellenfelei még a halála után is Bori-tanítványok maradtak.
A hiteles kortársak
Tévedéseink, képtelen reményeink, kudarcaink tesznek bennünket hiteles kortársakká. A többi, a jövőre tartozik.
Kisemberi dekadencia
Ismét Berlinbe készülődöm. Gondterhelt vagyok, mert újra növekszik a magyar kisebbségen belüli széthúzás. Félek az újabb kudarcoktól. Sajnos, elmaradt a párbeszéd, amelyet nagyon pártfogoltam volna, aminek Zentán hangot is adtam. Túl könnyű lenne ujjal mutogatni a pártokra, bűnbak felfedés közepette, az egyikre vagy a másikra hárítani a felelősséget. Az elmúlt másfél évtized bebizonyította, hogy ez nem célravezető. Az a baj, hogy mifelénk hiányzik az a hatalom nélküli szellemi elit, amelyik „mindig tisztában van azzal az elemi társadalmi ténnyel, hogy a társadalom alapvető értékeit vagy az elit őrzi jól, vagy senki sem”. Amelyik nem a népet akarja vezetni, mert olyanból – ezt is jól látta Bibó –„úgyis akad elég vállalkozó”, hanem szembe mer szállni az uralkodó, a politikusok által vezérelt közvélekedéssel. Ez az elit nem azt hirdeti, hogy a közösség, a társadalom értékei az egyszerű népben élnek. Ez a dekadencia jele, állapította meg Bibó, és amint elnézem, mi addig ostoroztuk az elitet, hogy sikeresen kikötöttünk, a „kisemberi dekadenciában”.
Sajnos
Márai Sándor: „A világot csak azok válthatják meg, akiknek nincs hatalmuk”. Mekkora igazság, mekkora tévedés! Sajnos így igaz.
Multikulti-busz
Legutóbbi, balszerencsés repülőutunkat követően, amikor négy és fél órát voltunk a tornádó fogságában, majd alig-alig tudtunk landolni, míg végül kényszerleszállást hajtottak végre, A. nem hajlandó többé repülőgépre ülni, emiatt autóbusszal indulunk Berlin felé. Még sosem utaztam ilyen vendégmunkás járattal, ezért egy kicsit idegenkedem. A rendszeresen ide-oda ingázó utasok között akadnak szerbek, albánok, romák, macedónok, bosnyákok, hercegovacok, stb. és mindenki a saját nyelvén beszél, vagy pedig saját mentalitását dicsére. Ha jobban meg akarnak magyarázni valamit, akkor rossz németséggel fejezik ki magukat. Csodák-csodájára: ilyenkor egészen jól megértik egymást. Nagy kár, hogy az egykori Jugoszláviában nem volt egy olyan nyelv sem, amely erre a rossz németségre hasonlított volna.
Családi Kör, 2009. november 5
Nacionalizmus és szolidaritás
A Teleki Intézet dokumentációjának tanúsága szerint csekély néhány év híján húsz esztendeje, hogy Konrád Györggyel együtt felvetettük a kettős állampolgárság lehetőségét. Miután a regionális PEN tagság elfogadta a javaslatot, a kormányok figyelmébe ajánlotta. Az anyaországi pártok nem igen vették komolyan a tervezetet, csupáncsak naiv ötletnek tartották. Több éves néma csend után, a közelmúltban a kettős állampolgárság kérdésköre a pártharcok középpontjába került, vagyis fontos belpolitikai kérdés lett belőle. A december 5-i népszavazási kudarc, azonban egy időre elhintette az anyaországi magyar állampolgárok és a határon túli, kisebbségben élő magyarok közötti feszültséget. Azóta számtalanszor felvetődött a kérdés, hogy vajon létezik-e őszinte magyar nemzeti szolidaritás. Van-e a magyarságban egy természetes belső kohéziós erő, vagy nincs? Ennek hiányában pedig a nemzeti érzés nacionalizmussá silányodik. A nacionalizmus és a nemzeti szolidaritás között lényeges a különbség. Az előbbi inkább a politikai harc része, az utóbbi pedig a mindennapi élet velejárója. A nemzeti szolidaritás a magyar mondat szeretetével kezdődik és hétköznapi gesztusokkal folytatódik. Sajnos, épp elégszer voltam szemtanúja, amint a magyar durván becsapja és kihasználja a magyart, azután meg a piros betűs ünnepnapokon, a nemes nemzeti érzésről szónokol. Nos, ezek az emberek nyilvánvalóan nem becsülik a magyar mondatot. Képtelen vagyok eldönteni, hogy mikor és melyik jellem kerekedik felül. Abban azonban biztos vagyok, hogy a nemzeti szolidaritás gyengülésekor triumfálnak a szélsőséges nacionalista mozgalmak. A hordószónokok. Találkoztam nacionalistákkal, akiket nem érdekeltek a magyar emberek, egyedül a hangzatos, nagy szavak izgatták őket. Szólamokban gondolkodtak és nem emberekben. Találkoztam olyannal is, aki idegenkedett minden nacionalizmustól, a magyartól is természetesen, viszont ott volt, ahol segíteni kellett, és tisztelte a magyar mondatot. Újabban, mindegyik anyaországi párt támogatja a kettős állampolgárságot, minek után úgy tűnik, a kérdés rövidesen lekerül a napirendről. Lekerül? Vagy csak a szőnyeg alá seperjük? A népszámláláskor akadt vajdasági kisebbségi magyar vezető, aki a kettős állampolgárság ellen ágált az anyaországi sajtóban. Ez idő szerint azonban már mindegyik kisebbségi vezető mellette áll ki. Ők is belejöttek a köpenyegforgatásba. Csak azon töröm a fejem, hogy miért kellett tizenhét évig várni, hogy eljussunk eddig a pontig.
Belgrádban
Pódiumbeszélgetésen veszek részt a belgrádi könyvvásáron. A Stubovi kulture kiadó gondozásában megjelent a Judit című drámakötetem második kiadása. Gojko Božović moderátor legtöbbet a Nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma Bevonul a Pikareszk Regénybe című beszélyemről faggat. Úgy látszik, most jött el ennek a regénynek az ideje, amidőn elmúlt a rendszerváltási eufória, és letűnt a posztmodern eufória is. Ez a kisregény ugyanis mindkét jelenséget némi iróniával szemlélteti. Az irónia nekem fájt a legjobban, mármint az önirónia, mert különben nem is lenne értelme; hiszen az irónia önirónia nélkül csak divatos hangvétel. Amikor írtam a regényt, saját magamat vettem bonckés alá, hiszen időről-időre engem is magával ragadott a rendszerváltási eufória és a remény, hogy „posztmodern helyzetbe” kerültünk.
A könyvtáramról
A minap az orvosok azt javasolták, hogy ne cipeljek többé nehezet. Szemre vételezem a könyvtáramat, nézem a több ezer könyvet, melynek java részét két kezemmel hordtam haza Budapestről Újvidékre. Legutóbb már csak négy-öt kötetet hoztam magammal Pestről, és bizony az is nehéz tehernek bizonyult.
A vidék dicsérete
Virág Gáborral üldögélek egy újvidéki kávézóban. Fél szemével Budapestre, a másik fél szemével pedig Belgrádra meg Újvidékre figyel. Miközben Kishegyesen izgalmas kulturális légkört teremtett. Nem egyedül, figyelmeztet, ugyanis csapatmunka folyik. Kishegyes, Magyarkanizsa, Temerin, Zombor, csak azokat a vidéki kisvárosokat sorolom, amelyek hirtelenjében eszembe jutnak. A Koncz Istvánnal folytatott, hajnalig tartó beszélgetéseken töröm a fejem. Ő volt az első,
aki nem nosztalgiázott a vidékről, hanem tudatosan vállalta fel a vidéket: Hegelt olvasott, és a Tisza parti városkában minden embert ismert. Globálisan gondolkodott és lokálisan cselekedett.
A félelemről
A félelemtől sokkal szégyenteljesebb a félelemtől való félelem. Tanuljunk meg félni, hogy harcedzettek legyünk. A félelemtől való félelem ezzel szemben csak szájhősöket teremt.
Bori Imre és „tanítványai”
Nem tartoztam Bori Imre nagy hívei közé, de nem akarom magam ócsárlói között sem látni. Ne feledjük el, hogy ő volt az első, aki a Vajdaságban magyar egyetemet követelt. Halála után azonban arra sem méltatják, hogy egy elemi iskolát nevezzenek el róla. Ellentmondásaival együtt – melyeket elsősorban túl nagy tekintélye szült, és az, hogy életében nem akadt egyenrangú vitapartnere – kultúránk nagy emancipátorai közé tartozik. Egyik vagy másik politikai botlásáról lehet ugyan vitatkozni, de leghangosabb bírálói sem tudnak a Bori féle irodalmi értékrenddel szemben új kánonokat s vele együtt új értékrendet megfogalmazni. Politikailag itt-ott átszínezik a tegnapi kánonokat, de igazi alternatívát nem fogalmaznak meg. Ebben Bori ellenfelei még a halála után is Bori-tanítványok maradtak.
A hiteles kortársak
Tévedéseink, képtelen reményeink, kudarcaink tesznek bennünket hiteles kortársakká. A többi, a jövőre tartozik.
Kisemberi dekadencia
Ismét Berlinbe készülődöm. Gondterhelt vagyok, mert újra növekszik a magyar kisebbségen belüli széthúzás. Félek az újabb kudarcoktól. Sajnos, elmaradt a párbeszéd, amelyet nagyon pártfogoltam volna, aminek Zentán hangot is adtam. Túl könnyű lenne ujjal mutogatni a pártokra, bűnbak felfedés közepette, az egyikre vagy a másikra hárítani a felelősséget. Az elmúlt másfél évtized bebizonyította, hogy ez nem célravezető. Az a baj, hogy mifelénk hiányzik az a hatalom nélküli szellemi elit, amelyik „mindig tisztában van azzal az elemi társadalmi ténnyel, hogy a társadalom alapvető értékeit vagy az elit őrzi jól, vagy senki sem”. Amelyik nem a népet akarja vezetni, mert olyanból – ezt is jól látta Bibó –„úgyis akad elég vállalkozó”, hanem szembe mer szállni az uralkodó, a politikusok által vezérelt közvélekedéssel. Ez az elit nem azt hirdeti, hogy a közösség, a társadalom értékei az egyszerű népben élnek. Ez a dekadencia jele, állapította meg Bibó, és amint elnézem, mi addig ostoroztuk az elitet, hogy sikeresen kikötöttünk, a „kisemberi dekadenciában”.
Sajnos
Márai Sándor: „A világot csak azok válthatják meg, akiknek nincs hatalmuk”. Mekkora igazság, mekkora tévedés! Sajnos így igaz.
Multikulti-busz
Legutóbbi, balszerencsés repülőutunkat követően, amikor négy és fél órát voltunk a tornádó fogságában, majd alig-alig tudtunk landolni, míg végül kényszerleszállást hajtottak végre, A. nem hajlandó többé repülőgépre ülni, emiatt autóbusszal indulunk Berlin felé. Még sosem utaztam ilyen vendégmunkás járattal, ezért egy kicsit idegenkedem. A rendszeresen ide-oda ingázó utasok között akadnak szerbek, albánok, romák, macedónok, bosnyákok, hercegovacok, stb. és mindenki a saját nyelvén beszél, vagy pedig saját mentalitását dicsére. Ha jobban meg akarnak magyarázni valamit, akkor rossz németséggel fejezik ki magukat. Csodák-csodájára: ilyenkor egészen jól megértik egymást. Nagy kár, hogy az egykori Jugoszláviában nem volt egy olyan nyelv sem, amely erre a rossz németségre hasonlított volna.
Családi Kör, 2009. november 5