Az óra ketyeg, minden perc fontos
2009. szeptember
Jókai, mint nemzetáruló
Kevesen tudják azt, amit Mikszáth Kálmán jegyzett fel Jókai Mórról az utókornak. Miután néhány funkci feldühösödött az író bírálatán (többek között azon állításán, hogy valamennyien még a magyar forradalmat is a megtollasodásra használták) és megtorlásul azt terjesztették róla, hogy nemzetáruló. Ezzel magyarázható, hogy 1849 március 15-én Pest utcáin Jókai Mór háta mögött összesúgtak az emberek. „Itt megy az áruló; főbe kellene lövetni, mégis rettenetes, hogy így szabadon hagyják ezek a puhányok” – mondták. Ha jobban meggondolom, akkor ez a történet nem is Jókairól, hanem a mindenkori gyarapodó, hájasodó funkcikról szól, akik szenteknek, és önzetleneknek állítják be magukat. Az utókor igazságot tett, Jókainak adott ugyanis igazat. Igen, voltak, akik még a magyar nemzet nagy szabadságharcát is az egyéni meggazdagodásra használták fel. A tanulság, persze, ma is érvényes, a legnemesebb eszmékkel is lehet üzletelni. Ezeket harsogva jól meg lehet tollasodni, miközben a nép páriasorsra jut.
A gyáva mondat rossz mondat
Mikszáth nem volt kíméletes saját korának honatyáival szemben sem. Országgyűlési karcolataiból tanulhatnának hírlapíróink. Akár önszorgalomból is gyakorolhatnák: hogyan kell bátran és érdekesen írni. Mert az újságírásban a gyáva mondat rossz mondat. Nem csak unalmas, hanem idétlen is. „Könnyebb a papoktól elvenni a javaikat, mint az ügyvédek szájából a kalácsot”, olvasom Mikszáth szikrázó mondatát, ami saját helyzetünket juttatja eszembe. Ezért (is) hallhatatlan Mikszáth, jól rá tudott érezni, hogy egyes ügyvédek mennyire és miért is szeretik annyira a kalácsot. Na, meg a bőrfotel kínálta kényelmet, persze.
Az bátor nők és a regények dicsérete
Gyulai Pál volt Jókai Mór egyik legkíméletlenebb bírálója. Ízekre szedte regényeinek mulasztásait, lélektani botlásait, természetrajzi megbízhatatlanságát, léhán felépített meséit, jellemfestési fogyatékosságait. Mindennek ellenére zseninek tartotta. Mikszáth is megjegyzést tesz Jókai nyelvezetére, miszerint az, tele van germanizmussal és lényegbevágó hibákat vét, ám végezetül a következőképp summáz: „De végre is, hibátlan ló, hibátlan asszony, és hibátlan regény nincs.” A lovakhoz nem értek, a nőkről, az asszonyokról nem merek ítéletet mondani, nem csak udvariasságból, hanem azért sem, mert még egyedül bennük reménykedem. Titkon azt gondolom ugyanis, hogy a jobb sorsra érdemes magyar nemzeti tanácsunk is bátrabb kiállású, legfőképp pedig eredményesebb lenne, ha elnök asszony vezetné, és több nő kapna helyet benne, mert egyetlen egy hölgy sem dicsérné olyan szenvedélyesen magát, mint a jelenlegi elnök. Tapasztalatom, hogy asszonyaink érdemeiket illetően még mindig puritánabbak, mint férfi társaik, holott egyértelmű eredményességük és erényeik egyike, hogy távol áll tőlük az öntömjénezés. Mert ők szépek e nélkül is. A regények ügyében pedig nem kívánok a kritikusok véleményével szembekerülni, hiszen szerintük annyi tökéletes regény van, mint égen a csillag. Bevallom azonban, hogy szívesebben veszem a kezembe azokat a regényeket, amelyekben a kritikusok hiányosságokat észlelnek, és megnyugvással tapasztalom, hogy a legjobb kritikusok ezeket a regényeket becsülik a legtöbbre.
Mikszáth Kálmán kabátja és karcolatai
Mikszáth tulajdonképpen egészen véletlenül lett országgyűlési tudósító. A kollegája megbetegedett, és a főszerkesztő őt küldte el, hogy tudósítson. Nem volt nagy kedve hozzá, ám megírta az első karcolatát. Nem ment volna többet, de ellopták a kabátját. A főszerkesztő buzdította, ha már úgyis az országházba visz az útja (a kabátját kereste), akkor írjon még egy karcolatot. A kabát nem került elő, a karcolat azonban megszületett. Másnap újra ment a kabátért és újra írt egy karcolatot. Később a kabátról megfeledkezett, de szarkasztikus karcolatait rendszeresen megírta. Kommentálta a honatyák szónoklatait, megfigyelte viselkedésüket, és ironikus történeteket adott elő róluk, amelyek nem igen voltak a honatyák ínyére. Kipellengérezte a kormánypártiakat is, de az ellenzékieket is. Elkészült az országgyűlési freskó a protekciózó és gazsuláló honatyákkal. „Túlélték a karcolatok a beszédeket”, nyugtázta Mikszáth. Könnyű volt azonban Mikszáthnak, szeretném azonban látni, hogyan írna Mikszáth, mondjuk a mi nemzeti tanácsunk tagjairól. Igaz, körünkben nincs Mikszáth, de – jegyezzük meg! – Tisza István se, Irányi se, Wekerle se, Andrássy Gyula se, hogy ne soroljam tovább a nagy neveket. Biztos vagyok benne, hogy felugrana az egyik vagy másik önérzetes állami tisztviselő és kikérné magának, esetleg azt harsogná, hogy merészeli sértegetni a nagy tekintélyeket. Fel is ugrott, de csak egy tekintélyt tudott felsorolni a vajdasági magyar kultúrában. Egyetlen egyet! Ilyen sértést a vajdasági magyar kultúrára nézve nem hallottam még a szerb nacionalisták részéről sem, arról nem is szólva, hogy a magyar kultúrában azt, hogy ki teremt értéket, nem a vidéki állami tisztviselők határozzák meg, hanem a magyar kultúra, amely értékrendjét dokumentálja, a magyar tudomány és kultúra történetében, szakmai értékelésekkel, elemző tanulmányokkal, díjakkal, elismerésekkel, majd mindezt a közvélemény elé tárja.
Tanácstalanul széttárt karok
Kételyekkel indultam Zentára, nem szívesen jelenek meg valamely párt által szervezett tanácskozáson vagy értekezleten. Mégis úgy döntöttem, hogy utazom, és szólok a bizalom visszanyerésének érdekében, hiszen nélküle a Magyar Nemzeti Tanács tikos, közvetlen és demokratikus megválasztása vagy kudarcba fullad vagy felemás módon sikerül, és a magyar közösség újabb, immár végzetes megosztásához vezet. Mert mi mást jelentene, ha nem megosztást, ha csak 120 ezer ember írja alá az űrlapot, amelyen vállalja magyar identitását. Ezért gondolom, hogy a siker kezdete az lenne, ha legalább a magyar választópolgárok kétharmada vállalná a névjegyzékbe kerülést. Reményem nem alaptalan, hiszen a Magyar Koalíció létrejötte a párttagok egy részét is a párbeszéd felé irányította, és a magyar választópolgárokat is mozgósította. Az elnökválasztások során a Pásztor Istvánra leadott szavazatok arról szóltak, hogy járható úton vagyunk. Ezért az igyekezetért dicséret illeti Pásztor István mellett a többi pártvezetőt is, Ágostont, Páll Sándort… És Zentán a többi pártvezető is a párbeszéd felé hajlott. Azt tapasztaltam, hogy a legtöbb felszólaló reményekkel beszélt a jövőt illetően, ha… Nos, igaz, hogy a pártok közötti nézeteltérések igen élesek, azonban ezek a villongások a pártélet velejárói, amelyek megoldhatók párbeszéddel és okos kompromisszumokkal. Jelen esetben azonban nem csak a pártok közötti villongásokról van szó, hanem arról is, hogy a Magyar Nemzeti Tanács befolyásos tagjai vajon megnyitják-e a párbeszéd ajtait, hiszen közülük kerültek ki a szakértői bizottság tagjai, akik a feszültség forrásai voltak. Mint kiderült, a törvény megszövegezése idején a szakértői bizottság tagjai nem egyeztettek a koalíciós partnerekkel. Ez nem bűn, sokkal rosszabb annál: nagy hiba volt, mert a bizalom visszaszerzésének egyetlen járható útja a koalíciós út. Ez a plurális demokrácia ismertető jegye, a különbségek feltárása, a vita, a párbeszéd, és a közakarat közös megfogalmazása. A bizalom visszanyerésének másik fontos szakasza lett volna, hogy az egypártrendszerű Magyar Nemzeti Tanács őszintén szembenézzen eddigi tevékenységével. Önkritikusan saját hibáira mutasson rá, sikereit pedig majd nyugtázzák a választópolgárok. Sajnos, éppen ez maradt el, a MNT vezetői a párbeszéd legkisebb lehetőségét sem biztosították. Jól észrevette a Magyar Rádió tudósítója, amikor jelentésében azt írta, hogy a MNT konfliktusba került a civil szervezetekkel és az értelmiségiekkel. A zentai tanácskozáson kiderült az is, hogy a MNT a pártokkal is konfliktusban van, olyannyira, hogy vezetői még Pásztor István jóindulatú bírálatát is a legdurvább módon elutasították. Farkasvagság, fenyegetőztek az utolsó szó jogán a szószékről. Azok bírálják a MNT-ot, mondták, akik megsértődtek, mert nem tagjai annak, csattant fel a gúnyolódó, cinikus hang, azok részéről, akikről csak a jó isten tudja, hány tisztséget töltenek be. Szerencsére, a MNT tagjai közül csak néhányan beszéltek így. A többiek széttárt karokkal szemlélték az eseményeket, amikor ezeket a széttárt karokat láttam, csalódottan távoztam. Most már csak abban bízom, hogy a közvélemény, a választópolgárok jobb belátásra bírják azt a néhány MNT-vezetőt, akiknek kezében van a párbeszéd kulcsa. Az óra ketyeg, minden perc fontos. Hazafelé jövet azon töprengtem, hogy mi minden vár még erre a sokat szenvedett kisebbségi közösségre.
Mikszáthtal vigasztalódom
Mikszáth bölcs gondolata az érdemekről és a tekintélyről: „Sok embert tartanak nagyra a Házban, aki semmit sem ér. Sok embert tartanak kicsinynek a Házon kívül, aki sokat ér.”
Családi Kör, 2009. szeptember 24
2009. szeptember
Kevesen tudják azt, amit Mikszáth Kálmán jegyzett fel Jókai Mórról az utókornak. Miután néhány funkci feldühösödött az író bírálatán (többek között azon állításán, hogy valamennyien még a magyar forradalmat is a megtollasodásra használták) és megtorlásul azt terjesztették róla, hogy nemzetáruló. Ezzel magyarázható, hogy 1849 március 15-én Pest utcáin Jókai Mór háta mögött összesúgtak az emberek. „Itt megy az áruló; főbe kellene lövetni, mégis rettenetes, hogy így szabadon hagyják ezek a puhányok” – mondták. Ha jobban meggondolom, akkor ez a történet nem is Jókairól, hanem a mindenkori gyarapodó, hájasodó funkcikról szól, akik szenteknek, és önzetleneknek állítják be magukat. Az utókor igazságot tett, Jókainak adott ugyanis igazat. Igen, voltak, akik még a magyar nemzet nagy szabadságharcát is az egyéni meggazdagodásra használták fel. A tanulság, persze, ma is érvényes, a legnemesebb eszmékkel is lehet üzletelni. Ezeket harsogva jól meg lehet tollasodni, miközben a nép páriasorsra jut.