Jobb később, mint soha
2OO9 augusztus
Demokrácia és nemzet
Elhunyt Leszek Kolakowszki az emigrációba kényszerült lengyel filozófus. Európa kegyelettel vett tőle búcsút és tisztelgett „a gondolkodók megálmodta virtuális Közép-Európa királya előtt” (Pályi András). Filozófusi pályáját mindenható dogmatikus marxistaként, egyetemi korifeusként kezdte, majd az ötvenes évek második felében már eretnek marxistának számított, míg 1968-ban kizárták a pártból. A hetvenes években írt – mindmáig megkerülhetetlen művében – A marxizmus fő irányaiban „szakított” a marxizmussal. Szakított? Inkább maga mögött tudta, avagy „felülmúlta”. Tulajdonképpen egyik kifejezés sem pontos, mert bonyolult mi több kínszenvedéses utat tett meg, míg eljutott a keresztény világképig, amikor is az evangélium és a racionalizmus közös nevezőjének megfogalmazásával vívódott. Pályájának fejlődéstörténete a 20. század második felében lezajlott közép-európai változástörténet kifejezése. Nála a változás nem egyik napról a másikra, hanem hosszú küszködés és szívós keresés következett be. Kutatott, tépelődött, azokra a kérdésekre keresett választ, melyeket a filozófusok is ritkán tesznek fel. Ebben is különbözött azoktól a posztkommunista értelmiségiektől, akik képesek voltak egy pillanat alatt köpenyeget cserélni. A leghűségesebb párttagok kaméleonmód percek alatt vedlettek antikommunistákká, a doktriner baloldaliakból pediglen doktriner jobboldaliak lettek, a harcedzett ateisták pedig az oltár elé vetették magukat. A turbókapitalizmus komikus tülekedésben a túlontúl rövid damaszkuszi úton született meg. Így történt ez nálunk, de bizonyára egyebütt sem volt másként. A vezérek gyorsan megtalálták az Új Dogmát. Bizonyára ez tette szkeptikussá Kolakowszkit. Legutóbb 2001-ben olvasgattam az esszéit, amikor is naplójegyzeteimben feljegyeztem magamnak figyelmeztető sorait: „a demokrácia fenyegeti a nemzetet, a nemzet pedig a demokráciát”. Éberségre intett: maradjanak a nemzeti szenvedélyek a „demokratikus intézmények vasmarkában”, mert egyébként olyan eszközökkel kell őket visszatartanunk, amelyeknek demokratikus legitimációja kétséges. Élete végén megtapasztalhatta, hogy jóslata bevált, a nemzet és a demokrácia fenyegeti egymást. A volt szocialista országokban egyre hevesebbek a nemzeti szenvedélyek, a demokrácia pedig egyre tehetetlenebb. Vajon mi következhet még ezután? Szeretném hinni, hogy a jóslat második része, miszerint Közép-Európa megragadja az esélyeit és a demokrácia végül felülkerekedik, beteljesül. Máskülönben a nemzeti kisebbségek lesznek a vesztesek akkor is, ha a nemzeti szenvedélyek kerekednek felül, de akkor is, ha nem legitim eszközökkel kell azokat lecsillapítani. Rövidesen ünnepelni fogjuk a berlini fal leomlásának tizedik esztendejét. Nem csak a várost kettészelő falat döntötték le, hanem megsemmisült a jaltai fal is, ami nagy reményekkel kecsegtetett. Tíz év után azonban be kell ismernünk, hogy erőt vesz rajtunk a szorongás. A traumák mélyebbek.
Nyelv és hatalom
Megragadni a kor rejtezkedő lelkét! Az irodalomban ez a legnehezebb. Nem elég szorgalom meg a tehetség, hanem isteni áldás is szükségeltetik hozzá. Főleg mostanság, amikor az vezet bennünket félre elsősorban, amit valóságnak nevezünk. Vele együtt a nyelv is, a szavak is. Roland Barth a nyelvet is azzal vádolta, hogy összefonódik benne a szervilitás és a hatalom. „Mihelyt szavakká formálunk valamit, – még ha a szubjektum intimitásá¬nak a legmélyén is – a nyelv a hatalom szolgálatába lép”, írta, leleplezve az intim irodalmi világok természetét. Nincs menekvés!
Aggasztó jelek
Nem mondhatok mást a szlovák államnyelvtörvényről, mint azt, hogy gyalázatos. Magyarország az EBESZ-hez fordult. Knut Vollebaek, az EBESZ kisebbségi főmegbízottjának levele után a szlovákok ünnepeltek, úgy vélték, hogy az EBESZ őket igazolta. Viszont az integrális szöveg közzététele után kiderült, hogy Vollebaeknek komoly fenntartásai vannak, módosításokat javasol, és szeretné elérni, hogy a magyarok meg a szlovákok, tárgyalásos úton rendezzék a két ország között fennálló viszályt. Ennyit tett a főmegbízott, mivelhogy többet nem is tehetett. Azonban ez is valami, mert – sajnos – az európai fórumok nagyon lazán kezelik a kisebbségi kollektív jogokat. Jobban védik a ritka madárfajtákat az EU-ban, mint a kisebbségeket. Azonban előbb vagy utóbb szembe kell nézni ezzel a kellemetlen jelenséggel, mert a volt szocialista országokban mind gyakrabban baljós jelek tűnnek fel. A régióban fortyognak az indulatok. A szlovákok ujjal mutogatnak Magyarországra, a Jobbik előretörésére, a Nagy-Magyarország zászlójával randalírozó magyar szélsőségesekre, amivel azt tanúsítják, hogy Magyarországon mind jobban erősödik az irredentizmus. A románok szintén a magyar szélsőségesekre panaszkodnak, és erélyes intézkedéseket jelentettek be, mivel a szélsőséges magyar fiatalok, árpádsávos zászlókkal érkeznek, és „Erdély a magyaroké” feliratot lobogtatják. A napokban a román sajtó elmarasztalóan cikkezett arról az eseményről, amikor is Erdélyben román pénzen látták vendégül Vona Gábort, a Jobbik vezetőjét. Ám, a románok sem maradtak adósak. A Steaua Bucurest-Újpest meccsen a román drukkerek egy transzparenst feszítettek ki, amelyen ezt írta: „Mennyi ideig tartja egy magyar nő a szart magában? Kilenc hónapig.” Felháborító, megvetendő megjegyzés, felettébb tűrhetetlen viselkedésmód. Lépjen közbe a rendőrség, szabjon ki méltó büntetést a bíróság. Azonban mindez mégsem vonható párhuzamba a szlovák államnyelvtörvénnyel, mert ez esetben nem csoportokról, hanem az államról van szó, amely kollektív diszkriminációt végez.
Kellemes meglepetés
A belgrádi Stubovi kulture könyvkiadó vezetője telefonál és közli velem, hogy elfogyott a szerb nyelvű drámakötetem. Ez jó hír! Azon nyomban ünnepélyesen bejelenti, hogy szeptemberre megjelenteti a második kiadást. Ez pedig már meglepetés! Szerb nyelven eddig a Lemondás és megmaradás, továbbá az Egy makró emlékiratai kötetek érték meg a második kiadást. Most, íme a Judit is új kiadásban jelenik meg. Erre igazán nem számítottam.
Tolerancia és hatalom
Hatalom nélkül elképzelhetetlen az élet, és ezért felesleges panaszkodni puszta létezésére, írta Kolakowszki, ám a politikai hatalom szerveit nem csak lehet, hanem kötelességünk gyanakodva szemlélni. Nyíltan senki sem száll szembe ezzel az állítással, ám a gyakorlatban másként fest a dolog. A hatalom birtokosai, vagy azok kisstílű fullajtárjai a legenyhébb bírálatra is türelmetlenül, intoleránsan válaszolnak. Még akkor is, ha mellesleg teli szájjal a toleranciát hirdetik. Valójában, a nevezetes toleranciatáborba mindenek előtt a politikusokat küldeném, meg mindazokat, akiknek a kezében valamiféle hatalom van.
A tegnap ígéretei
A Magyar Szó hírhedt átszervezésekor nagyvonalú ígéretek hangzottak el. Növekedni fog a példányszám, rendeződik a gazdasági helyzet stb. Emlékeim szerint, anno igen sokan jelezték, hogy rossz irányban haladnak a dolgot. Véleményem szerint a minap bejelentett sztrájkot valójában az átszervezéskor kellett volna megtartani. Ám jobb később, mint soha.
2009 augusztus
Demokrácia és nemzet
Elhunyt Leszek Kolakowszki az emigrációba kényszerült lengyel filozófus. Európa kegyelettel vett tőle búcsút és tisztelgett „a gondolkodók megálmodta virtuális Közép-Európa királya előtt” (Pályi András). Filozófusi pályáját mindenható dogmatikus marxistaként, egyetemi korifeusként kezdte, majd az ötvenes évek második felében már eretnek marxistának számított, míg 1968-ban kizárták a pártból. A hetvenes években írt – mindmáig megkerülhetetlen művében – A marxizmus fő irányaiban „szakított” a marxizmussal. Szakított? Inkább maga mögött tudta, avagy „felülmúlta”. Tulajdonképpen egyik kifejezés sem pontos, mert bonyolult mi több kínszenvedéses utat tett meg, míg eljutott a keresztény világképig, amikor is az evangélium és a racionalizmus közös nevezőjének megfogalmazásával vívódott. Pályájának fejlődéstörténete a 20. század második felében lezajlott közép-európai változástörténet kifejezése. Nála a változás nem egyik napról a másikra, hanem hosszú küszködés és szívós keresés következett be. Kutatott, tépelődött, azokra a kérdésekre keresett választ, melyeket a filozófusok is ritkán tesznek fel. Ebben is különbözött azoktól a posztkommunista értelmiségiektől, akik képesek voltak egy pillanat alatt köpenyeget cserélni. A leghűségesebb párttagok kaméleonmód percek alatt vedlettek antikommunistákká, a doktriner baloldaliakból pediglen doktriner jobboldaliak lettek, a harcedzett ateisták pedig az oltár elé vetették magukat. A turbókapitalizmus komikus tülekedésben a túlontúl rövid damaszkuszi úton született meg. Így történt ez nálunk, de bizonyára egyebütt sem volt másként. A vezérek gyorsan megtalálták az Új Dogmát. Bizonyára ez tette szkeptikussá Kolakowszkit. Legutóbb 2001-ben olvasgattam az esszéit, amikor is naplójegyzeteimben feljegyeztem magamnak figyelmeztető sorait: „a demokrácia fenyegeti a nemzetet, a nemzet pedig a demokráciát”. Éberségre intett: maradjanak a nemzeti szenvedélyek a „demokratikus intézmények vasmarkában”, mert egyébként olyan eszközökkel kell őket visszatartanunk, amelyeknek demokratikus legitimációja kétséges. Élete végén megtapasztalhatta, hogy jóslata bevált, a nemzet és a demokrácia fenyegeti egymást. A volt szocialista országokban egyre hevesebbek a nemzeti szenvedélyek, a demokrácia pedig egyre tehetetlenebb. Vajon mi következhet még ezután? Szeretném hinni, hogy a jóslat második része, miszerint Közép-Európa megragadja az esélyeit és a demokrácia végül felülkerekedik, beteljesül. Máskülönben a nemzeti kisebbségek lesznek a vesztesek akkor is, ha a nemzeti szenvedélyek kerekednek felül, de akkor is, ha nem legitim eszközökkel kell azokat lecsillapítani. Rövidesen ünnepelni fogjuk a berlini fal leomlásának tizedik esztendejét. Nem csak a várost kettészelő falat döntötték le, hanem megsemmisült a jaltai fal is, ami nagy reményekkel kecsegtetett. Tíz év után azonban be kell ismernünk, hogy erőt vesz rajtunk a szorongás. A traumák mélyebbek.
Nyelv és hatalom
Megragadni a kor rejtezkedő lelkét! Az irodalomban ez a legnehezebb. Nem elég szorgalom meg a tehetség, hanem isteni áldás is szükségeltetik hozzá. Főleg mostanság, amikor az vezet bennünket félre elsősorban, amit valóságnak nevezünk. Vele együtt a nyelv is, a szavak is. Roland Barth a nyelvet is azzal vádolta, hogy összefonódik benne a szervilitás és a hatalom. „Mihelyt szavakká formálunk valamit, – még ha a szubjektum intimitásá¬nak a legmélyén is – a nyelv a hatalom szolgálatába lép”, írta, leleplezve az intim irodalmi világok természetét. Nincs menekvés!
Aggasztó jelek
Nem mondhatok mást a szlovák államnyelvtörvényről, mint azt, hogy gyalázatos. Magyarország az EBESZ-hez fordult. Knut Vollebaek, az EBESZ kisebbségi főmegbízottjának levele után a szlovákok ünnepeltek, úgy vélték, hogy az EBESZ őket igazolta. Viszont az integrális szöveg közzététele után kiderült, hogy Vollebaeknek komoly fenntartásai vannak, módosításokat javasol, és szeretné elérni, hogy a magyarok meg a szlovákok, tárgyalásos úton rendezzék a két ország között fennálló viszályt. Ennyit tett a főmegbízott, mivelhogy többet nem is tehetett. Azonban ez is valami, mert – sajnos – az európai fórumok nagyon lazán kezelik a kisebbségi kollektív jogokat. Jobban védik a ritka madárfajtákat az EU-ban, mint a kisebbségeket. Azonban előbb vagy utóbb szembe kell nézni ezzel a kellemetlen jelenséggel, mert a volt szocialista országokban mind gyakrabban baljós jelek tűnnek fel. A régióban fortyognak az indulatok. A szlovákok ujjal mutogatnak Magyarországra, a Jobbik előretörésére, a Nagy-Magyarország zászlójával randalírozó magyar szélsőségesekre, amivel azt tanúsítják, hogy Magyarországon mind jobban erősödik az irredentizmus. A románok szintén a magyar szélsőségesekre panaszkodnak, és erélyes intézkedéseket jelentettek be, mivel a szélsőséges magyar fiatalok, árpádsávos zászlókkal érkeznek, és „Erdély a magyaroké” feliratot lobogtatják. A napokban a román sajtó elmarasztalóan cikkezett arról az eseményről, amikor is Erdélyben román pénzen látták vendégül Vona Gábort, a Jobbik vezetőjét. Ám, a románok sem maradtak adósak. A Steaua Bucurest-Újpest meccsen a román drukkerek egy transzparenst feszítettek ki, amelyen ezt írta: „Mennyi ideig tartja egy magyar nő a szart magában? Kilenc hónapig.” Felháborító, megvetendő megjegyzés, felettébb tűrhetetlen viselkedésmód. Lépjen közbe a rendőrség, szabjon ki méltó büntetést a bíróság. Azonban mindez mégsem vonható párhuzamba a szlovák államnyelvtörvénnyel, mert ez esetben nem csoportokról, hanem az államról van szó, amely kollektív diszkriminációt végez.
Kellemes meglepetés
A belgrádi Stubovi kulture könyvkiadó vezetője telefonál és közli velem, hogy elfogyott a szerb nyelvű drámakötetem. Ez jó hír! Azon nyomban ünnepélyesen bejelenti, hogy szeptemberre megjelenteti a második kiadást. Ez pedig már meglepetés! Szerb nyelven eddig a Lemondás és megmaradás, továbbá az Egy makró emlékiratai kötetek érték meg a második kiadást. Most, íme a Judit is új kiadásban jelenik meg. Erre igazán nem számítottam.
Tolerancia és hatalom
Hatalom nélkül elképzelhetetlen az élet, és ezért felesleges panaszkodni puszta létezésére, írta Kolakowszki, ám a politikai hatalom szerveit nem csak lehet, hanem kötelességünk gyanakodva szemlélni. Nyíltan senki sem száll szembe ezzel az állítással, ám a gyakorlatban másként fest a dolog. A hatalom birtokosai, vagy azok kisstílű fullajtárjai a legenyhébb bírálatra is türelmetlenül, intoleránsan válaszolnak. Még akkor is, ha mellesleg teli szájjal a toleranciát hirdetik. Valójában, a nevezetes toleranciatáborba mindenek előtt a politikusokat küldeném, meg mindazokat, akiknek a kezében valamiféle hatalom van.
A tegnap ígéretei
A Magyar Szó hírhedt átszervezésekor nagyvonalú ígéretek hangzottak el. Növekedni fog a példányszám, rendeződik a gazdasági helyzet stb. Emlékeim szerint, anno igen sokan jelezték, hogy rossz irányban haladnak a dolgot. Véleményem szerint a minap bejelentett sztrájkot valójában az átszervezéskor kellett volna megtartani. Ám jobb később, mint soha.