2009. november
Milosz szkepszise
Czeszlav Milosz írta 1985-ben, hogy semmiféle remény nincs arra, hogy az európai kontinens „jelenlegi politikai felosztása belátható időn belül megváltozhat”. Négy évre rá, 1989. november 9-én leomlott a berlini fal. Az események hihetetlen gyorsasággal peregtek. Most, a berlini fal leomlásának huszadik évfordulóján, jobban értem Milosz kelet-közép-európai szkepszisét, mint két évtizeddel ezelőtt. A berlini fal ledőlt ugyan, de a mi belső, kelet-közép-európai meg balkáni falaink, noha omladozva, de még mindig tartják magukat. Ha így marad – és miért ne maradna így – akkor cipelni fogjuk őket magunkkal még az EU-ba is. Berlinben azonban több derűre lenne okom. A Tagespiegelben olvasom, hogy a német rendőrség keményen leszámolt a neonácikkal, akik „koncertezni” akartak. A német sajtó, legyen az jobboldali vagy baloldali, nem taktizál, a neonácikat neonáciknak nevezi. A rendőrség meg nem tart a pártokról, végzi a dolgát.
Szomorú és elszánt
Tegnap írta Miroslav Ilić barátom, hogy Újvidéken havazik. Ma délelőtt Berlinben kezdődik a csendes hóhullás. Óvatosan lépkedek a fehér avaron, nagy nyugalom borul a november 4-re emlékező városra. Húsz évvel ezelőtt ezen a napon félmilliós tömeg gyűlt össze az Alexandar Platzon, hogy szabadságot követeljen az NDK-hatalomtól. A szónokok közt volt Christa Wolf, írónő és Stefan Heym költő is. Szerbia és Magyarország között, illetve Budapest és Újvidék között ingázva gyakran gondoltam arra, hogy az 1989-ben és az azt követő néhány évben történetek nem is voltak valóságosak, inkább az írók és a művészek álmának neveznék, amit egy álombeli tömeg magáénak vallott. Azért gondoltam ezt, mert egy évtizeddel később semmi sem hasonlított erre az álomra. A méltányosság helyett beköszöntött a vadkapitalizmus, az idealistákat félretették a korrupt politikusok, és a sértődött nemzetek ellenségesen szemlélték egymást, miközben arra hivatkoztak, hogy az EU-ba akarnak belépni. Az egykori rebellis eszmék lényege veszett el. Berlinben azonban valamelyest megvigasztalódom, mert itt, amiként komolyan vették a náci-múlttal való leszámolást, olyan komolyan veszik a berlini fal ledöntését is. A Tagesspiegelben egy nagy fotót veszek szemügyre, Simone von Zglinicki, kelet-német színésznő áll karba tett kézzel a tiltakozó tömeg előtt. Az arca egyszerre szomorúságot és elszántságot sugároz. Talán mosolyog is, de ebben már nem vagyok biztos. Talán fél is, de ez sem látszik a fotón, csak én tenném hozzá. És a tömeg mereven áll, mintha sorsdöntő színielőadást nézne, amelynek a végét még senki sem sejti. Még a színésznő sem, aki a főszerepet játssza. A csendes hóhullásban az Alexander Platz felé baktatva úgy tűnik, hogy ez a fotó a mai Németországról is szól.
A fordító műhelyében
A Bbleibtreu Szállodában, ahol el vagyunk szállásolva, találkozom Kornitzer Lászlóval, az Egy makró emlékiratainak fordítójával. Még egy jó hónap van hátra, ez már az utolsó kéz munkája lenne. Egy-egy szó értelmezéséről diskurálunk. Mit is jelent ma ez a szó, hogy pártkáder. Szószerinti fordításban semmit, viszont létezik vagy 10 más megoldás, amely ugyanazt jelenti, mint amit nekem jelentett – akkor. A szavak bizonyítják, hogy a világ mégis keveset és nagyon lassan változik.
Berlini remény
Késő este hosszabb sétát teszek a Brandenburi Kapu környékén. Aztán eljutok a Potsdamer Platzra, ahol az emberek bámulják a sztiroporból épített „falat”, A fal ironikusan utal az egykori félelmetes falra, amelyet 1961 augusztusában emeltek fel a kelet-németek és az oroszok. A nyolcvanas évek közepén jártam először Berlinben és a legnagyobb hatással éppen a berlini fal volt rám. Napokig csatangoltam a fal tövében, s rémület kapott el, mert ilyennek láttam az én XX., a Jaltához vezető századomat. Húsz évvel ezelőtt azonban olyan csoda történt, amit előtte elképzelni sem mertem, a berlini polgárok ledöntötték a falat. Szimbolikus esemény volt, s azóta, ha elkerülök Berlinbe, mindig körüljárom a fal környékét. Főleg az utóbbi években, amikor keserűen veszem tudomásul, hogy egyre érdesebbek lesznek a kelet-közép-európai bársonyos forradalmak. Mégis van remény, gondolom az egykori fal helyén. Így vált Berlin számomra a remény városába. Ezzel a tudattal szemlélem a sztiropor-fal körül összegyűlt embereket. Nevetgélnek, tréfálkoznak. Játszanak a fallal szabadság ünnepén. Mintha Berlin arra akarnak példát mutatni, hogy a történelmünk romjaival úgy kell játszadozni, mint a sztiropor-lapokkal. Lehetséges-e ez? Mozdulatlanul állok egy sztiropor lap előtt, nem emelem fel e kezem, nem merek a laphoz nyúlni, úgy érzem, hogy ez – legalább is a részemről – nagy felelőtlenség lenne.
Egy szív, két szellem
Egy szív és két szellem, írja Richard Schröder a berlini Tagesspiegelben a német egységről. Tehát a keleti és a nyugati német habitus között továbbra is fennáll némi különbség és ez nem 1945-ben kezdődött. Még azt is megkockáztatja a neves német filozófus és teológus, hogy ez gazdagítja a német kultúrát, tehát nem hátrányról, hanem előnyről van szó. Az eszét olvasva azon töprengek, hogy az „egy szív, két szellem” paradigmája mennyire érvényes az anyaországi magyarok és a kisebbségi magyarok viszonylatában. Sólyom László a közelmúltban tett hasonló megjegyzést, nem véletlenül, hiszen a köztársasági elnök Németországban tanárkodott. Természetesen ez is visszhangtalan maradt, mint miként Sólyom minden nem napi politikai reflexiója. Pedig ezeket a magyar kultúrát gazdagító különbségeket érdemes lenne feltárni, elemezni és elismerni. Persze, nem csak magyar viszonylatban merül fel a kérdés, hanem, például, a szerbben is. Vajon a vajdasági szerbek szembetalálják-e magukat az „egy szív, két szellem” jelenségével? A németek ebben nem találnak semmi különöset, talán ezért tudják egyszerre megőrizni a különbségeket és áthidalni őket. Ezért nem meglepő, hogy a kelet-német Angela Merkel immár második mandátumban Németország kancellárja. Érdemes emlékeztetni, hogy a gazdaságilag elmaradott Dél-Olaszország soha sem adott miniszterelnököt. Vagy mikor adott a gazdaságilag fellett Vajdaság szerbiai miniszterelnököt vagy köztársasági elnököt? Lehetséges ez? A mai konstellációkban nem.
Kertész-jubileum
A német újságok ünneplik a 80 éves Kertész Imrét. A Tagesspiegelben nagy fotó és Gregor Dotzauer esszéje, amelyben kiemeli Kertésznek azt a gondolatát, hogy számára a zsidóság csak embe
ri tapasztalatot jelent, azon túl semmit. De Dotzauer kitér a mai magyarországi politikai és szellemi helyzetre, a Jobbikra, a Magyar Gárdára, az antiszemitizmusra. Sajnos, az elmúlt évek magyarországi eseményei bevésődtek a német emlékezetbe.
Marx után
Az egyesült Németország visszatekint a két Németország múltjára. Kelet-Németországban a figyelmezett ifjúság ünnepli a pártvezetőket. Nyugat-Németországban az ifjúság lázad, elégedetlenkedik. Jelenetek 1968-ról. A német fiatalok Marxot idézik és Lenint. S erről a tényről nem megvetéssel írnak a német értelmiségiek, s nem gúnyolják őket a német médiumok, hanem elismerik a mozgalom emancipációs jellegét, hogy ennek köszönve számolt le véglegesen Németország a náci múltjával, hogy ez a mozgalom készítette elő az emberi jogok forradalmát és ezzel megalapozta a modern jogállam szellemi alapjait. A polgári társadalom nélkülük elképzelhetetlen. Nagy szerencse tehát, hogy a hatvannyolcas ifjak nem a pártvezetők előtt jajbókoltak.
Berlin és Európa
Tegnap este tartották meg a berlini fal ledöntésének központi ünnepségét. Esett az eső, hideg szél fújt, én pedig valahol a Brandenburgi kapu és a Potsdamer Platz között esernyő alatt toporogtam. Arra gondoltam, hogy milyen lenne Európa arculata ma, ha az elszánt berlini polgárok 1989. november 9-én este nem döntik le a falat.
Családi Kör, 2009. november 12.