Bölcs Deák Ferenc-i politikáért
2009. november
Új orosz peresztrojka?
Meglepetésként hatott és nem kis visszhangot keltett Dmitrij Anatoljevics Medvegyev minapi bejelentése, miszerint modernizálni kell Oroszországot. Hans-Dietrich Genscher volt német külügyminiszter fontosnak tartja, hogy az orosz államelnök szemléletváltást helyezett kilátásba, illetőleg tervbe vette a gondolkodásmód modernizálását. Nagy kár, gondolom én, hogy Medvegyev elnök, legutóbbi szerbiai látogatása alkalmával, éppen ezen szándékáról nem ejtett egy szót sem.
Nem ideológiai, hanem nemzeti leszámolás
Szíven talált Andróczky Csabának, a szenttamási Emberi Jogi Központ munkatársának a nyilatkozata, miszerint Szenttamáson 1945-ben, mintegy 750 embert gyilkoltak meg és megközelítőleg 450 embert üldöztek el a bevonuló partizánok. Szülőfalum nevének hallatán, meg a szörnyű számadatok említésére arra gondolok, hogy mely osztálytársam édesapját pusztították el, miután ők némaságba burkolódzva, mély traumákkal terhelten voltak kénytelenek élni az életet. Édesanyám jut eszembe, akiből élete végén 1999-ben, feltörtek azok a nyomasztó emlékek. Említett néhány ismerős nevet, azonban többre már nem futotta az idejéből. Lelki szemeim előtt, ismerős arcok jelennek meg: volt osztálytársaim, iskolatársaim, ismerőseim, az utcabeliek arca. Évek óta foglalkoztat személyes sorsuk alakulása, hiszen életük négy-öt-hat évtizede, az eltitkolt dráma jegyében telt el. A lelkiismeretes helytörténészeknek hála, az utóbbi években, egyre több adat került nyilvánosságra, és nem tartom kizártnak, hogy idővel még több feltáratlan tömegsírra derül fény. Imaginárius Délvidék-térképem a sokszor megénekelt, úgymond, szelíd vagy – ahogyan, a lírikusok mondták –a „vajdasági róna” tömegsírokkal, jeltelen zsombékokkal, mély sebhellyel van tele. Időről időre értesülök azokról az ígérgetésekről, mely szerint, a szerb állam méltóképpen fog megemlékezni az összes ártatlan áldozatról, így a magyar nemzetiségűekről is. Közben azon elmélkedem, hogy vajon akad-e egy szerb Willy Brandt, aki méltóképpen hajt majd fejet az áldozatok előtt. Ha van igazságosság, akkor ideje lenne megejteni a főhajtást, mert a „bácskai vérbosszú” után, ez a közösség soha, de soha nem próbált alkotmányellenes módszerekkel érvényt szerezni jogainak. A vajdasági magyarság Szerbia legdrámaibb éveiben – ezúttal, a kilencvenes évekre gondolok – sem támogatta azokat az erőket, amelyek Szerbiát az egyik vereségből a másikba vezették. Ennek a közösségnek az értelmisége nyitott volt, és nem megfutamodott, mindig a „jobbik Szerbia” képviselőinek az oldalára állt, módfelett ez a közösség sokszor saját közvetlen érdekeit is mellőzve, az európai Szerbia képviselőire adta le voksát. A főhajtás közben azonban nem kéne megfeledkezni arról a tényről sem, hogy ez esetben nem csak ideológiai bosszúról volt szó, tehát nem lehet a „kommunista démonológia” krónikájába helyezni, mint a csetnikekkel való leszámolást. A történet kemény etnikai tisztogatásról szólt. Az egyik esetben a csetnikek voltak az áldozatok, a másik esetben pedig a magyarok.
Nemzeti ügy vagy hatalmi harc?
Szinte naponta olvasom, hogy megszületett Vajdaság autonómiája. Nem ez az első visszaélés az autonómia fogalmával. Nemrégen még sokan azt bizonygatták, hogy megszületett a magyar kisebbségi autonómia is, miközben nagy történelmi lépésről áradoztak. Vajdaság új statútuma jobb, mint az előző volt (amelyet sokan akkor is mértéktelenül magasztaltak) ám, az alapvető kérdésekben hű maradt a miloševići doktrínához. Kisebbségi autonómiáról pedig még nem beszélhetünk. A magyar nyelv értelmező szótára pontosan meghatározza az autonómia fogalmát, akinek ez ellen van kifogása, forduljon a Magyar Tudományos Akadémiához. Addig tartsuk magunkat az adott definícióhoz. Az új kisebbségi törvény semmiképpen sem biztosítja az autonómiát, de mindenképp egy lépést jelent előre. Szerbia e téren mutatott példát a régióban, viszont arról se szabad megfeledkezni, hogy a belgrádi kormányzat pontosan annyit engedélyezett, és semmivel sem többet, amennyi neki megfelel. Nevetséges tehát egyes magyar politikusok kérkedése, saját ”vívmányaikról”. Viszont az, hogy mennyit és hogyan élünk vele, az biz tőlünk (is) függ. Ma már senki sem vitatja el, hogy a szakértői bizottság magyar tagjai, könnyen beadták a derekukat. Az is bizonyos, hogy nem konzultáltak a koalíciós partnerekkel, ami újabb, feltehetőleg sajnálatos következményekkel jár. Ezek után ugyanis a magyarság máris megoszlott, csak még azt nem tudni, milyen mértékben. Elgondolkodtató, hogy a törvény, amely arra hivatott, hogy egyesítsen, megosztja a magyarságot. A Magyar Nemzeti Tanácsnak volt esélye, hogy összefogja a közösséget, hogy megindítsa a párbeszédet, hogy érvényesítse a pluralizmust, valamint hogy életre keltse a közmegegyezéses politikát. Sajnos – lévén egypártrendszerű – erre nem vállalkozott. Az egység alapja mindig a konszenzus, a közös nevező, amelynek érdekében mindenki enged valamennyit. Ez a bölcs Deák Ferenc-i politika hiányzik ma nálunk. Mert mindez nélkül, még a majdani autonómiához sem közeledünk. Sajnos, a szembenézés nem történt meg, miközben elkezdődött a névjegyzékre való feliratkozás. A folyamat megállíthatatlan. Most a közösség választópolgáraié a szó, az ő kezükben a döntés. Tőlük függ, hogy nagy – legalább kétharmados! – többségben vállalják-e a „muszáj-Herkules” szerepét, feliratkoznak-e a névjegyzékre, a választásokon úgy forgatják-e majd a plajbászt, hogy pontot tegyenek az egypártrendszerűségre. Nem kell szüntelenül másokra kenni a hibákat, az egypártrendszerű uralmat számos magyar kisebbségi politikus is akarta, és csak a Magyar Koalíciónak sikerült új tervet megfogalmaznia, ami sikeresen mozgósította a magyarságot. Bizonyítja ezt az elnökválasztási kampány. Jelenleg ez bizalom megingott, ahhoz, hogy a közösség visszanyerje önbizalmát, szükséges lenne a magyar választópolgárok kétharmados feliratkozása. Ez lehetne az új egység kiindulópontja. Az önbizalom pedig akkor szilárdul meg, ha választásokon minden jelölt egyenlő esélye indul. Ez ugyanis nem hatalmi harc, amelyben minden eszköz megengedett, hanem kis magyar referendum, szolidáris nemzeti ügy. Sajnos máris felbukkantak azok, akik hatalmi csatározásként fogják fel. Kiderül ez abból is, hogy egynéhány „örökös funkcionárius”, főleg azok, akiknek a kezében van a sajtótámogatási hatalom, máris annyit népszerűsítik magukat a sajtóban, hogy az ember azt hinné, szépségversenyre készülnek. Ha így haladunk, akkor az időjárás-jelentés mellett is, az ő fotójuk fog díszelegni. Ez bizony rossz üzenet azok számára, akik, muszáj-Herkulesként mégiscsak feliratkoznának a választási névjegyzékre.
Józanság és gyűlölet
Aki életében soha sem kísérelte meg a lehetetlent, az egy szép napon nagy unalmában gyűlölni kezdi az egész világot, és mindenkiben ellenséget lát.
Mai líra
Vannak idők, amikor a túltengő líraiság cinizmust rejteget. Sajnos, ilyen században éltem le életem java részét. Túl sok volt benne a hamis líra. Líraivá finomult a divatos semmit mondás is, meg a hatásvadász demagógia is.
A választások után
Németországban győzött a jobbközép konzervatív párt, a szociáldemokratákat megbüntették a választók, de ugyanakkor a baloldal, vagyis a Bal nevű párt látványosan előretört. A napokban megtartott kongresszusukon a német szociáldemokraták radikális megújulást jelentettek be. A szélsőjobb is – elsősorban Angela Merkel kiegyensúlyozott jobbközép politikájának köszönve – súlyos vereséget szenvedett. Jól jönne ilyen formátumú politikus Kelet-Közép-Európának is. Természetesen a politikai paletta változásainak, a pártok, pártpolitikusok átalakulásának nincs komolyabb hatása a kulturális életre Németországban. Ekként az újságok profilja sem változik, a színházak irányelvei is maradnak a régiek, és az íróknak sem kell egyre-másra az új gazdáknál tapogatózni. Ezeknél, a németeknél elképzelhetetlen nemzetárulónak nevezni egymást. Ha értesülnek róla, hogy itt-ott előfordul, vagy ilyen minősítést hallanak, akkor nyomban felkapják a fejüket, és felteszik a kérdést, lehetséges ez, és mi a neve annak a barbár világnak.
Svábok, bajorok, oroszok, magyarok
Az emberek még mindig nagy számban üldögélnek a teraszokon. Plédbe burkolóznak, és derülve dacolnak a téllel. Berlin keleti részében sokkal inkább, mint a nyugatiban. Én is helyet foglalok az egyik teraszon, rendelek egy kávét, és beszédbe elegyedek a szomszéd asztalnál ülő Rajna menti magam korú úrral. Kölnből utazott Berlinbe, hogy – mint mondja – körülnézzen a fővárosban, amellyel elégedetlen, mert túlköltekezik, és mindezt nekik, mármint, a kölnieknek kell megfizetniük. Amikor közlöm vele, hogy magyar vagyok, felragyog. A magyarokról csak jót mondhatok, közli. Puskás és a csodacsapat, 56-os forradalom és az 1989-es határmegnyitás, amikor a keletnémetek tömegesen menekülhettek Ausztrián át Nyugatra. Nem lehet elégszer megköszönni, soha sem felejtjük el, mondja a kölni férfiú. Általában ennyit tud a német átlagpolgár a magyarokról. Esetleg a Balatont emlegetik még, meg Budapestet. Noha viszonylag keveset tudnak rólunk, rokonszenveznek velünk. Részben ezzel magyarázható, hogy a magyar írók, szívesen tartózkodnak Berlinben. Az utóbbi években vigyázó szemüket nem Párizsra, hanem Berlinre vetik. Rajna menti beszélgetőtársam gyorsan a szívébe zárt és bizalmasan elmondta, hogy elég elmarasztaló véleménye alakult ki az oroszokról, akik mind tömegesebben fektetnek ingatlanokba a fővárosban, telepítik ide hozzátartozóikat. Na, de semmivel sem, jobb a megítélése a bajorokról sem. A svábokról sem. De ez már a „német családtörténet” fogalomtárába tartozik.
Családi Kör, 2119. november 26.