/ Published in Családi kör

Családi Kör: Baljós jelek

Baljós jelek
2009. október
A kétértelmű változásról
A kultuszminiszériumi küldöttség tagjaként és a szerbiai PEN képviselőjeként utazom a frankfurti könyvvásárra. Az elmúlt években szinte mindegyiken ott voltam, volt alkalmam kiismerni. Elmondhatom, hogy nem rokonszenvezem különösképpen ezzel a rendezvénnyel, ahol a nagy kiadók eldöntik, hogy a következő időszakban mely könyvek kerüljenek fel a sikerlistákra. Ettől függetlenül örömest megyek, hiszen alkalmam lesz találkozni régi ismerősökkel, barátokkal. A surčini reptérről indul a gépem. Tíz évvel ezelőtt landoltam itt utoljára.  Magamban elégedetten nyugtázom, hogy a repülőtér ódon épületét felújították, most már egészen tűrhetően fest. Az európai országok reptereitől annyiban különbözik, hogy alig van utas, emiatt komótosan lehet leadni a csomagokat, az útlevélvizsgálatnál sincs sor, miből kifolyólag nincs akkora tolongás, olyan zsivaj, és sorban állás, mint Budapesten vagy a nyugati országok repterein. Van időm szemlélődni. Látszatra jelentősen változik a világunk. Ugyanazt tapasztalom, mint a városok esetében. Az elmúlt években számos helységben megfordultam, és majdnem mindenütt láthattam, hogy a helyi vezetők sokat tesznek annak érdekében, hogy polgáraik jobban érezzék magukat a saját városukban. Ez így rendben is van, csakhogy a belső változás sokkal lassúbb folyamat, mint kellene, hogy legyen. Egyszerűen lomha! És ez vonatkoztatható az egész szerbiai helyzetre: a külszín csinosodik, nagy dinamikáról, vitalitásról és életerőről árulkodik, de a gondolkodásmód telis tele van belső ellentmondással. Egyre több jó jelet, és egyre több rossz jelet észlelek. A belső antagonizmus egyre nagyobb. Csillapítható ez a viszály, vagy újabb robbanás várható?
Újra Berlin
Frankfurtban elsőként Ulrich Schreiberrel találkozom. Örömmel ujságoIja: november 1-jétől várnak Berlinben, hogy folytassam, a németül már napvilágot látott, Nach Berlin című esszémet, amelyet több mint húsz évvel ezelőtt írtam. Akkor még állt a fal. Bár egész évben tartanak a megemlékezések, novemberben lesz a jubileumi központi rendezvény. Máris azon töröm a fejemet, hogy hathét elegendő lesz-e arra, hogy újra átgondoljam ezt az illúziókkal és kudarcokkal teli két évtizedet. A fal ledöntésétől kezdve – egészen napjainkig.
A szerb standon
A szerbiai standon feltűnően nagy a tolongás. Szép számban érkeznek német, francia és spanyol kiadók, hogy betekintést nyerjenek, illetve, hogy felfedezzék a szerb irodalmat.  Szem előtt tartva természetesen azt a tényt, hogy 2011-ben Szerbia lesz a lipcsei könyvvásár díszvendége. Óriási lehetőség! Nem csodálkoznék, ha a berobbanás bekövetkezne, annál is inkább, mert azoknak az íróknak, akik Szerbiában éltek az elmúlt két évtizedben van és lesz még mondandójuk. Én is számon tarok néhány friss szellemű regényt, amely keményen és kritikusan szól a világunkról.
A magyar standon
A magyar standon valaki felhívja a figyelmemet arra, hogy a kiállító terület körül kiállított fotókon csak a kisebbségi írók mosolyognak. Az anyaországi írók búskomorak. Szemügyre veszem az arcképeket. Való igaz az észrevétel. Nem is értem teljesen, hogyan történhetett, számomra is furcsa. Arra gondolok, hogy ezek a kisebbségi írók portréfotói rácáfolnak azokra a sztereotípiákra, mely szerint a kisebbségi irodalmat a panaszkultúra jellemzi. Lehet, hogy   keserű mosolyt produkálunk, amellyel el tudjuk takarni mindazt, ami fáj. Talán a rejtőzködő fájdalom a legbeszédesebb.
Egyenrangú partner
Bartis Attila pöfékel az egyik kiállító terem előtt. Emlékeztet, hogy még mindig, Budapesti lakásán őrzi a holmimat, amit másfél évvel ezelőtt szállított haza Berlinből. Aztán eloltja a pipáját, mert egy román nyelven folyó, a román írókkal folytatott frankfurti pódiumbeszélgetésre siet. Mint mondja, egyre rendszeresebben szerepel a román irodalmi életben, és egyre többet tartózkodik Romániában. Húsz évvel ezelőtt hagyta el Erdélyt, most pedig már félig-meddig visszatért. Később elsétálok a pódiumbeszélgetés színhelyére; jeles román írók társaságában éppen Attila beszél románul. Helyet foglalok, felemelem a fülhallgatót, és német fordításban hallgatom, mit mond. Nem egy „kisebbségi szöveget” ismételget, hanem európait – románul. Jól ismeri a román irodalmi élet belső mechanizmusát, vagyis a román írók egyenrangú partnere.
A dunai svábok
A frankfurti könyvvásáron az S. Fischer standja előtt a szerkesztő asszony jó hírrel fogad: befejezés előtt, finisbe ért  az Exterritórium zsebkiadása. Aztán, Andreas Rötzer, a Matthes und Seitz igazgatója közli velem, hogy Frankfurtba indulása előtt beszélt a fordítómmal, Kornitzer Lászlóval, aki elkészült az Egy makró emlékiratainak fordításával. Eszerint jövőre németül is megjelenik a regény. A szerencsés véletlennek köszönve novemberben és decemberben Berlinben tartózkodom, így lehetőségem lesz a fordítóval együtt elvégezni a regényen az utolsó simításokat. Elégedett vagyok. Szép napom volt Frankfurtban. Átsétálok az osztrák pavilonba, ahol a salzburgi Haymon Kiadó képviselője vár egy könyvvel. Chriastian Thanhauser és Karl Gustav Gauss új kötetéről van szó (Die Donau hinab), amelyben Gauss az Európa-díjas esszéíró, újvidéki és futaki élményeiről számol be. Többszöri halogatás után, a tavasszal leutaztak Vajdaságban. Gauss szülei futakiak voltak, ahonnan 1945-ben elüldözték őket; gyerekként élte meg a menekülést, idén, több mint hatvan év után tért vissza erre a vidékre. Örömmel olvasom család- és kortörténet esszéjét, amelyben számba veszi azokat az irodalmi értékeket, amelyekkel a svábok gazdagították e terület kultúráját, és amelyekről mi, itt maradottak teljesen megfeledkeztünk. Kitér a németül megjelent írásaimra is és örömmel veszem tudomásul, hogy tisztában van azzal, hogy a Vajdaság kapcsán nem egy multikulturális idillt ábrázoltam, mint ahogy a „toleranciatáborokban” szokás, hanem egy drámát, amiről – szerintem – Európa ma sem vesz tudomást.
Haladék
Azt gondoltam, hogy kínosabb lesz a beszélgetés Katharina Raabéval, a Suhrkamp szerkesztő asszonyával. Bár a Suhrkamp már több mint hat hónapja az Amazon weboldalon hirdeti a kiadást, én még mindig a Neoplanta, avagy az ígéret földje kéziratával vesződöm. Sehogyan sem tudom befejezni. Megkapom a kért haladékot. A jó hír hatására alig várom, hogy a munkába meneküljek.
Posztszocialista szellemi vákuum
Olvasom a német újságokat, amelyek a mai közép-kelet-európai irodalmakat ismertetik és „posztszocialista szellemi vákuumot” emlegetnek.
Az óverbászi főpróba
Újvidékre visszatérve fél éjszaka meg kora reggel is, az interneten barangolok. Néhány jelentéktelen eseményen kívül távollétemben nem történt semmi különös. Fűtés van, igaz gyengécske. A. figyelmeztet, hogy öltözzek fel jól, mielőtt az íróasztalhoz ülök. A legfőbb hazai hír szerint, Belgrádban száz trombitás fogja várni Dmitrij Medvegyevet. Eszembe jut egy a német sajtóban közölt adat: Németország 2000-től máig 600 millió eurót kitevő donációt biztosított Szerbiának. Ami azt jelenti, hogy ezt az összeget nem kell visszafizetni. Szerbia pedig 300 millióért adta el Oroszországnak az olajiparát.  Vajon erről szól-e majd a száz trombitás dala? Megéneklik-e? Viszont nagyon lehangol, hogy a kisebbségi törvény ügyében továbbra sincs egyetértés. Örömmel olvasom, hogy Sólyom László köztársasági elnök, a magyar kormánypártok és a magyar ellenzék vezetői, egyként üdvözlik a szerbiai kisebbségi törvényt. Nagyon pontosan fogalmaznak: mint mondják, ez Szerbia érdeme, nem pedig egyik vagy másik kisebbségi párté. Tény ugyanis, hogy a szerbiai politikai elit nem hozott olyan embertelen nyelvtörvényt, mint a szlovák. Tény, hogy az új kisebbségi törvény, akárcsak az előző, tartalmazza az autonómia csíráját. Nem kell azonban túlzásba esni, természetesen ez még nem autonómia, hiszen a legfontosabbakban, a mindennapokat érintő kérdésekben, a Magyar Nemzeti Tanácsnak csak tanácsadói kompetenciája van. De ez is több a semminél. Ugyanis az erdélyi és a felvidéki magyarok még ezzel sem rendelkeznek. Szerbiának érdeke, hogy európai arculatát bizonyítsa, és ezt méltányolni kell. A folyamatot az előző kisebbségi törvénnyel még Zoran Djindjić kezdeményezte, az új törvénnyel ez most folytatódik. Semmi ok sincs arra, hogy a szerbiai babérokat, néhány kisebbségi politikus magának sajátítsa ki. Azonban azon el kell töprengnünk, hogy mennyire sikerült kitöltenünk ezt a teret. Sajnos, ebben a kérdésben nem született egyetértés és nagy kár, hogy a törvény bírálóinak érveit nem vették figyelembe. A szakértői bizottság magyar tagjai nem konzultáltak a Magyar Koalíció minden tagjával a törvény megszövegezésekor, minek következtében, ezzel a viselkedéssel elhintették az új viszály magját. Amit a pártelnökök: Pásztor, Ágoston, Páll, néhány évvel ezelőtt sikeresen létrehoztak, azt a szakértői bizottság tagjai szétrombolták. Magyar Koalíció nincs többé. Sajnos. Baljós jelek tűntek fel az égen. Az óverbászi választásokon már nem szerepelt a Magyar Koalíció, csak a VMSZ. Mi az eredmény? Magyar képviselő nem került be a községi képviselőtestületbe. Ez a történet arról is szól, hogy az óverbászi magyarok jelentős száma nem szavazott a kisebbségi pártra. A város öt százaléka vallja magyarnak magát, a kisebbségi párt viszont csak 1.6 százalékot kapott, bár a helyi aktivisták mindent megtettek a siker érdekében. A választási névjegyzék összeállítása előtt, ezen és a hasonló jelenségeken el kell(ene) gondolkodnunk, mert különben félő, hogy nem élünk az adott lehetőségekkel. Sokféleképpen értelmezhetők az óverbászi választási eredmények, érdemes néhányat felsorolni. Arról van-e szó, hogy a magyar választópolgárok elégedetlenek a Magyar Koalíció felbomlásával? Vagy arról, hogy elégedetlenek a választási névjegyzék összeállításával? Vagy pedig tétlenséggel válaszolnak a Magyar Nemzeti Tanács eddigi tétlenségére? A választ rövid időn belül megkapjuk, akkor minden bizonnyal kiderül, hogy sikerül-e mozgósítani a magyarság nagy többségét – legalább kétharmadát -, vagy csak alig több mint felét, ami újabb megosztáshoz, lemorzsolódáshoz vezet. Esetleg még annyit sem. Egyelőre baljós üzenet, hogy a MNT vezető beosztású tagjai nem éltek a jó alkalommal, hogy éppen az óverbászi választások előtt háztól-házig járva, ajtótól ajtóig kopogtatva nézzenek szembe a választópolgárokkal. Most kellett volna „főpróbát” tartaniuk, s látni, hogy mi volt munkájukban a rossz és mi a jó. Egyszer már be kellene látni végre, hogy nem a választóknak kell bocsánatot kérniük a vezetőktől, hanem fordítva.
Családi kör, 2009. október 15

2009. október

A kétértelmű változásról

A kultuszminiszériumi küldöttség tagjaként és a szerbiai PEN képviselőjeként utazom a frankfurti könyvvásárra. Az elmúlt években szinte mindegyiken ott voltam, volt alkalmam kiismerni. Elmondhatom, hogy nem rokonszenvezem különösképpen ezzel a rendezvénnyel, ahol a nagy kiadók eldöntik, hogy a következő időszakban mely könyvek kerüljenek fel a sikerlistákra. Ettől függetlenül örömest megyek, hiszen alkalmam lesz találkozni régi ismerősökkel, barátokkal. A surčini reptérről indul a gépem. Tíz évvel ezelőtt landoltam itt utoljára.  Magamban elégedetten nyugtázom, hogy a repülőtér ódon épületét felújították, most már egészen tűrhetően fest. Az európai országok reptereitől annyiban különbözik, hogy alig van utas, emiatt komótosan lehet leadni a csomagokat, az útlevélvizsgálatnál sincs sor, miből kifolyólag nincs akkora tolongás, olyan zsivaj, és sorban állás, mint Budapesten vagy a nyugati országok repterein. Van időm szemlélődni. Látszatra jelentősen változik a világunk. Ugyanazt tapasztalom, mint a városok esetében. Az elmúlt években számos helységben megfordultam, és majdnem mindenütt láthattam, hogy a helyi vezetők sokat tesznek annak érdekében, hogy polgáraik jobban érezzék magukat a saját városukban. Ez így rendben is van, csakhogy a belső változás sokkal lassúbb folyamat, mint kellene, hogy legyen. Egyszerűen lomha! És ez vonatkoztatható az egész szerbiai helyzetre: a külszín csinosodik, nagy dinamikáról, vitalitásról és életerőről árulkodik, de a gondolkodásmód telis tele van belső ellentmondással. Egyre több jó jelet, és egyre több rossz jelet észlelek. A belső antagonizmus egyre nagyobb. Csillapítható ez a viszály, vagy újabb robbanás várható?

Újra Berlin

Frankfurtban elsőként Ulrich Schreiberrel találkozom. Örömmel ujságoIja: november 1-jétől várnak Berlinben, hogy folytassam, a németül már napvilágot látott, Nach Berlin című esszémet, amelyet több mint húsz évvel ezelőtt írtam. Akkor még állt a fal. Bár egész évben tartanak a megemlékezések, novemberben lesz a jubileumi központi rendezvény. Máris azon töröm a fejemet, hogy hathét elegendő lesz-e arra, hogy újra átgondoljam ezt az illúziókkal és kudarcokkal teli két évtizedet. A fal ledöntésétől kezdve – egészen napjainkig.

A szerb standon

A szerbiai standon feltűnően nagy a tolongás. Szép számban érkeznek német, francia és spanyol kiadók, hogy betekintést nyerjenek, illetve, hogy felfedezzék a szerb irodalmat.  Szem előtt tartva természetesen azt a tényt, hogy 2011-ben Szerbia lesz a lipcsei könyvvásár díszvendége. Óriási lehetőség! Nem csodálkoznék, ha a berobbanás bekövetkezne, annál is inkább, mert azoknak az íróknak, akik Szerbiában éltek az elmúlt két évtizedben van és lesz még mondandójuk. Én is számon tarok néhány friss szellemű regényt, amely keményen és kritikusan szól a világunkról.

A magyar standon

A magyar standon valaki felhívja a figyelmemet arra, hogy a kiállító terület körül kiállított fotókon csak a kisebbségi írók mosolyognak. Az anyaországi írók búskomorak. Szemügyre veszem az arcképeket. Való igaz az észrevétel. Nem is értem teljesen, hogyan történhetett, számomra is furcsa. Arra gondolok, hogy ezek a kisebbségi írók portréfotói rácáfolnak azokra a sztereotípiákra, mely szerint a kisebbségi irodalmat a panaszkultúra jellemzi. Lehet, hogy   keserű mosolyt produkálunk, amellyel el tudjuk takarni mindazt, ami fáj. Talán a rejtőzködő fájdalom a legbeszédesebb.

Egyenrangú partner

Bartis Attila pöfékel az egyik kiállító terem előtt. Emlékeztet, hogy még mindig, Budapesti lakásán őrzi a holmimat, amit másfél évvel ezelőtt szállított haza Berlinből. Aztán eloltja a pipáját, mert egy román nyelven folyó, a román írókkal folytatott frankfurti pódiumbeszélgetésre siet. Mint mondja, egyre rendszeresebben szerepel a román irodalmi életben, és egyre többet tartózkodik Romániában. Húsz évvel ezelőtt hagyta el Erdélyt, most pedig már félig-meddig visszatért. Később elsétálok a pódiumbeszélgetés színhelyére; jeles román írók társaságában éppen Attila beszél románul. Helyet foglalok, felemelem a fülhallgatót, és német fordításban hallgatom, mit mond. Nem egy „kisebbségi szöveget” ismételget, hanem európait – románul. Jól ismeri a román irodalmi élet belső mechanizmusát, vagyis a román írók egyenrangú partnere.

A dunai svábok

A frankfurti könyvvásáron az S. Fischer standja előtt a szerkesztő asszony jó hírrel fogad: befejezés előtt, finisbe ért  az Exterritórium zsebkiadása. Aztán, Andreas Rötzer, a Matthes und Seitz igazgatója közli velem, hogy Frankfurtba indulása előtt beszélt a fordítómmal, Kornitzer Lászlóval, aki elkészült az Egy makró emlékiratainak fordításával. Eszerint jövőre németül is megjelenik a regény. A szerencsés véletlennek köszönve novemberben és decemberben Berlinben tartózkodom, így lehetőségem lesz a fordítóval együtt elvégezni a regényen az utolsó simításokat. Elégedett vagyok. Szép napom volt Frankfurtban. Átsétálok az osztrák pavilonba, ahol a salzburgi Haymon Kiadó képviselője vár egy könyvvel. Chriastian Thanhauser és Karl Gustav Gauss új kötetéről van szó (Die Donau hinab), amelyben Gauss az Európa-díjas esszéíró, újvidéki és futaki élményeiről számol be. Többszöri halogatás után, a tavasszal leutaztak Vajdaságban. Gauss szülei futakiak voltak, ahonnan 1945-ben elüldözték őket; gyerekként élte meg a menekülést, idén, több mint hatvan év után tért vissza erre a vidékre. Örömmel olvasom család- és kortörténet esszéjét, amelyben számba veszi azokat az irodalmi értékeket, amelyekkel a svábok gazdagították e terület kultúráját, és amelyekről mi, itt maradottak teljesen megfeledkeztünk. Kitér a németül megjelent írásaimra is és örömmel veszem tudomásul, hogy tisztában van azzal, hogy a Vajdaság kapcsán nem egy multikulturális idillt ábrázoltam, mint ahogy a „toleranciatáborokban” szokás, hanem egy drámát, amiről – szerintem – Európa ma sem vesz tudomást.

Haladék

Azt gondoltam, hogy kínosabb lesz a beszélgetés Katharina Raabéval, a Suhrkamp szerkesztő asszonyával. Bár a Suhrkamp már több mint hat hónapja az Amazon weboldalon hirdeti a kiadást, én még mindig a Neoplanta, avagy az ígéret földje kéziratával vesződöm. Sehogyan sem tudom befejezni. Megkapom a kért haladékot. A jó hír hatására alig várom, hogy a munkába meneküljek.

Posztszocialista szellemi vákuum

Olvasom a német újságokat, amelyek a mai közép-kelet-európai irodalmakat ismertetik és „posztszocialista szellemi vákuumot” emlegetnek.

Az óverbászi főpróba

Újvidékre visszatérve fél éjszaka meg kora reggel is, az interneten barangolok. Néhány jelentéktelen eseményen kívül távollétemben nem történt semmi különös. Fűtés van, igaz gyengécske. A. figyelmeztet, hogy öltözzek fel jól, mielőtt az íróasztalhoz ülök. A legfőbb hazai hír szerint, Belgrádban száz trombitás fogja várni Dmitrij Medvegyevet. Eszembe jut egy a német sajtóban közölt adat: Németország 2000-től máig 600 millió eurót kitevő donációt biztosított Szerbiának. Ami azt jelenti, hogy ezt az összeget nem kell visszafizetni. Szerbia pedig 300 millióért adta el Oroszországnak az olajiparát.  Vajon erről szól-e majd a száz trombitás dala? Megéneklik-e? Viszont nagyon lehangol, hogy a kisebbségi törvény ügyében továbbra sincs egyetértés. Örömmel olvasom, hogy Sólyom László köztársasági elnök, a magyar kormánypártok és a magyar ellenzék vezetői, egyként üdvözlik a szerbiai kisebbségi törvényt. Nagyon pontosan fogalmaznak: mint mondják, ez Szerbia érdeme, nem pedig egyik vagy másik kisebbségi párté. Tény ugyanis, hogy a szerbiai politikai elit nem hozott olyan embertelen nyelvtörvényt, mint a szlovák. Tény, hogy az új kisebbségi törvény, akárcsak az előző, tartalmazza az autonómia csíráját. Nem kell azonban túlzásba esni, természetesen ez még nem autonómia, hiszen a legfontosabbakban, a mindennapokat érintő kérdésekben, a Magyar Nemzeti Tanácsnak csak tanácsadói kompetenciája van. De ez is több a semminél. Ugyanis az erdélyi és a felvidéki magyarok még ezzel sem rendelkeznek. Szerbiának érdeke, hogy európai arculatát bizonyítsa, és ezt méltányolni kell. A folyamatot az előző kisebbségi törvénnyel még Zoran Djindjić kezdeményezte, az új törvénnyel ez most folytatódik. Semmi ok sincs arra, hogy a szerbiai babérokat, néhány kisebbségi politikus magának sajátítsa ki. Azonban azon el kell töprengnünk, hogy mennyire sikerült kitöltenünk ezt a teret. Sajnos, ebben a kérdésben nem született egyetértés és nagy kár, hogy a törvény bírálóinak érveit nem vették figyelembe. A szakértői bizottság magyar tagjai nem konzultáltak a Magyar Koalíció minden tagjával a törvény megszövegezésekor, minek következtében, ezzel a viselkedéssel elhintették az új viszály magját. Amit a pártelnökök: Pásztor, Ágoston, Páll, néhány évvel ezelőtt sikeresen létrehoztak, azt a szakértői bizottság tagjai szétrombolták. Magyar Koalíció nincs többé. Sajnos. Baljós jelek tűntek fel az égen. Az óverbászi választásokon már nem szerepelt a Magyar Koalíció, csak a VMSZ. Mi az eredmény? Magyar képviselő nem került be a községi képviselőtestületbe. Ez a történet arról is szól, hogy az óverbászi magyarok jelentős száma nem szavazott a kisebbségi pártra. A város öt százaléka vallja magyarnak magát, a kisebbségi párt viszont csak 1.6 százalékot kapott, bár a helyi aktivisták mindent megtettek a siker érdekében. A választási névjegyzék összeállítása előtt, ezen és a hasonló jelenségeken el kell(ene) gondolkodnunk, mert különben félő, hogy nem élünk az adott lehetőségekkel. Sokféleképpen értelmezhetők az óverbászi választási eredmények, érdemes néhányat felsorolni. Arról van-e szó, hogy a magyar választópolgárok elégedetlenek a Magyar Koalíció felbomlásával? Vagy arról, hogy elégedetlenek a választási névjegyzék összeállításával? Vagy pedig tétlenséggel válaszolnak a Magyar Nemzeti Tanács eddigi tétlenségére? A választ rövid időn belül megkapjuk, akkor minden bizonnyal kiderül, hogy sikerül-e mozgósítani a magyarság nagy többségét – legalább kétharmadát -, vagy csak alig több mint felét, ami újabb megosztáshoz, lemorzsolódáshoz vezet. Esetleg még annyit sem. Egyelőre baljós üzenet, hogy a MNT vezető beosztású tagjai nem éltek a jó alkalommal, hogy éppen az óverbászi választások előtt háztól-házig járva, ajtótól ajtóig kopogtatva nézzenek szembe a választópolgárokkal. Most kellett volna „főpróbát” tartaniuk, s látni, hogy mi volt munkájukban a rossz és mi a jó. Egyszer már be kellene látni végre, hogy nem a választóknak kell bocsánatot kérniük a vezetőktől, hanem fordítva.

Családi kör, 2009. október 15