2009. szeptember
Kin csattan az ostor?
Lesznek, akik felháborodnak, és lesznek, akik helyeslően bólogatnak annak kapcsán, hogy a Simon Wiesenthal Központ eljuttatott egy levelet az Európa Tanácshoz, amelyben a magyarországi „fasiszta vírus” terjedésére hívja fel a figyelmet. Néhány hónappal ezelőtt ugyanez a szervezet az Európa Parlamentet szólította fel, hogy küldjön Magyarországra egy vizsgálóbizottságot. Bizonyára nem méltányos dolog Magyarországot kiemelni a többi közép-kelet-európai országok sorából és a szégyenpadra ültetni, hiszen rangos elemzők többször is megállapították, hogy a baljós tünetek az egész régióban fenyegetik. Erre azért is fel kell hívni a figyelmet, mert éppen a Simon Wiesenthal igazgatója, Efraim Zuroff sem vette figyelembe ezt. Vállalta Újvidék városának díszpolgárságát, miután ebben a városban antiszemitákról neveztek el sugárutakat. Természetesen, ezzel nem lehet igazolni a magyarországi állapotokat, amelyek nem tesznek jó szolgálatot sem az országnak, sem a határon túli magyar kisebbségnek. A rasszista és az antiszemita politika a magyar kisebbség esélyeit rontja. Rajta csattan az ostor.
Olaszverés nincs!
Egy héten át személyautóval utazgatom keresztül-kasul az Isztriát. Jobban ki sem találhattuk volna, hiszen csodálatos idén a vénasszonyok nyara. Régi barátokkal találkozom. Néha ismerősnek tűnik a táj, mert a félsziget egyes részei a Fruska gorára emlékeztetnek. Persze, egészen más. Az emberek mások. A helybeliek isztriai horvát nyelven kommunikálnak, amely olaszos dallamot vesz fel. Itt a többségben élő horvátok nem tagadják, hogy valamikor olasz fennhatóság alatt éltek, nem utasítják el az olasz kulturális hagyományokat. Ellenkezőleg, tudatosan vállalják a múltat. Az egész Horvátországban 19 636 olasz nemzetiségű polgár él (a lakosság 0.44), javarészt az Isztriai félszigeten (14284, vagyis a terület lakosainak 6.92 százaléka). A helységnévtáblákat mindenütt két nyelven tüntetik fel. Egyetlen megcsonkított vagy átmázolt helységnév-táblával sem találkoztam. Olaszverés sincs! Tudjman pártja természetesen itt soha sem nyert választásokat. Számos szerb értelmiségi második hazájának tekinti Isztriát.
A gazdag oroszok
Kisebb nagyobb településen vezet az utam. Számos kertes villában magyar rendszámú kocsi parkol. Ezek már nyaralótulajdonosok, és nem turisták. A helybelieknek pontos betekintésük van ki-kicsoda. Ahogy mesélik, az első nagy hullámban igen sok magyar polgár vásárolt itt telket, romházat. Időközben azonban annyira felszöktek az ingatlanárak, hogy sem a németek de még az angolok sem vásárlóképesek. Csak az oroszok! Ők nem kérdezik az árat. Ha valami megtetszik nekik, fizetnek.
A perpatvar vége
A mai horvát sajtó, az első oldalon öles betűkkel közli, hogy véget ért a horvát-szlovén háború. Ma találkozik Jadranka Kosor horvát miniszterelnök asszony (egykori újságíró, aki politikai pályáját Franjo Tudman pártjában, a Horvát Demokratikus Közösségben kezdte) és Borut Pahor (a valamikori Szlovén Kommunista Szövetség Központi Bizottságának legfiatalabb tagja) szlovén kormányfő, hogy „aláírják a békeszerződést”, amivel megnyílik Horvátország előtt az EU kapuja. Az isztriai polgárok megmosolyogják a híreket. A beavatottak tudni vélik, hogy a perpatvart a két ország nemzeti pártjai rendezték meg, összebeszéltek, hogy legyen mivel mozgósítaniuk a szavazópolgárokat. Végül az Egyesült Államok ráunt a tyúkperre és (a horvát televízió értesülései szerint) diplomáciai úton beszólt: elég volt.
Gondok és remények
Elkészült az új kisebbségi törvény, amely előírja a nemzeti tanácsok megválasztási lehetőségeit is. Ezzel kapcsolatban gondba ejtően kemény szavak hangzanak el. Pedig, nem erre van most szükség, hanem inkább megnyerő gesztusokra. Legfőképp vissza kell nyerni a választópolgárok bizalmát, hogy azok megbocsássák a tévelygéseket, és feledjék a több éves kiábrándultságot. Éppen ezzel kapcsolatban merülnek fel a kételyek és élesednek ki az ellentétek. Sokan ugyanis attól tartanak, hogy e törvény rendelkezései újra megnyitják az elektoriális választás kiskapuját. Mindenki egyetért ugyanis azzal a ténnyel, hogy azzal a választási rendszerrel elfecséreltünk hét évet, ami kiderül abból a hozzáállásból is, hogy nyilvánosan senki, de senki nem áll mellette. Azok sem, akik hét évvel ezelőtt még mellette kardoskodtak. Örvendetes, hogy belátták tévedésüket, sajnos, elmaradt ennek nyilvános megvitatása, ami kételyeket támaszt, mert az emberek attól tartanak, hogy ugyanazok, akik ezt a választási rendszert a magyar kisebbségre oktrojálták, ugyanazt akarják, csak ezúttal más a csomagolás. Bizonyára ők is tudják azt, hogy a 2000 utáni választásokon hányan szavaztak a kisebbségi pártokra. Ha ezeket az adatokat vesszük alapul, akkor bejön a számításuk, újra visszatérünk az elektoriális rendszerhez. A kétségeket az is erősíti, hogy a törvény szövegét csak nagyon hézagosan ismerhették meg a magyar választópolgárok (biztos, hogy nem ezt érdemelték), s vannak benne homályos részek, amelyeket új rendeletek szabályoznak majd. Az egyik ilyen sarkalatos kérdés, hogy a polgároknak személyesen kell átadni a feliratkozási űrlapot, vagy pedig a civil szervezetek és a pártok közvetítésével. Látszólag apró részlet, de nagyon fontos! Nem tudni még, hogy ki finanszírozza majd a választási kampányt, mi a garancia arra, hogy minden kisebbségi párt egyenlő anyagi feltétellel vesz részt a választásokon. Milyen reális esélyei vannak a civil szervezeteknek? Ki ellenőrzi a média pártatlanságát? Lesznek-e pártlisták vagy pedig a polgárok név szerint szavazhatnak a jelöltekre? Gondoskodni kellene arról is, hogy a Vajdaság különböző részein élő magyarság arányosan legyen képviselve! Tegyük fel azonban, hogy végül is mindenben megszületik a közmegjegyzés. Félő, hogy a magas küszöb, (ötven százalék plusz egy) nagy akadályt fog jelenteni. Ha a magyar választópolgárok bizalma válságban van, akkor az 50 százalék tényleg magas, ha viszont a bizalom helyreállt, akkor hetven százalék lenne a reális. Ebben a kérdésben azonban még azok részéről is pesszimizmust tapasztalok, akik szívvel-lékekkel támogatják az új törvényt. Azt bizonygatják ugyanis, hogy elérhető a magyarság körében új megosztást előidéző ötven százalék plusz egy aláírás, amit mindenképpen el kell kerülni. Nem az a cél, hogy megosszuk a magyarságot! Ez a megosztás nem a sikerről szól! Ha az elmúlt időszakban a Magyar Nemzeti Tanács tekintélyre tett volna szert, akkor cseppet sem aggasztana az ötven százalék hiszen mi sem lenne természetesebb, mint az, hogy közel 200 000 magyar választópolgár tölti ki a választási űrlapot, tehát a választásokon a magyarok vagy 70 százaléka venne részt. Ez lenne a megnyugtató. Ez pedig nem lehetetlen, hiszen a 70 százalékos részvétel nem számít ritkaságnak a parlamenti választásokon, egy fordulóponton álló kisebbség esetében pedig egészen logikusnak tűnik. Ez jelentené a bizalom visszanyerését! Nem lenne jó, ha megismétlődne a 2002-es szituáció, amikor az erősebb jogán született meg az oktrojált elektori választási rendszer. Ehhez azonban nem elegendő a választási űrlapok begyűjtése, hanem új energiákat kell felszabadítani, be kell ismerni a politikai elit tévedéseit (az elektoriális rendszer kérdésében is!), akkor is, ha nem a rossz szándék szülte őket. A választásoktól való távolmaradással nem a magyar közösség tévedett, hanem a politikusok – ezt végre ki kell mondani. Amint látom, nehezen megy. Pedig a magyar közösség ezt várja el. Olyan politikusokat akar, akik nem a karrierjüket nézik, nem a tisztségeket gyűjtögetik, nem akarnak „örök funkcionáriusok” lenni, hanem a közösség érdekeiért szállnak síkra. Olyanokat, akiket a tetteik dicsérnek, nem azok az újságok, amelyeknek főszerkesztőit ők nevezik ki. Olyanokat, akik ki tudják harcolni, hogy a szerb állam maradéktalanul teljesítse kötelességét, akkor is, ha egy napilap finanszírozásáról van szó. Olyanokat, akik el tudják érni, hogy a magyarság arányosan legyen képviselve a munka világában, a hatalomban, a gazdasági elitben, az oktatási rendszerben. Mindenütt. Olyanokat, akik nem hátrálnak meg, ha a magyarokat atrocitások érik. És vannak ilyenek! Ehhez azonban a vidéket jobban kéne ismerni és tisztelni. Újra fel kellene fedezni az elhanyagolt szórványt, és a Tisza mentének is biztosítani kéne az őt megillető helyet. Nem kéne cserbenhagyni Zombort és Nagybecskereket sem. Az erőszakos kisebbségi centralizmus helyett ki kell építeni a kisebbségi hálózatot. Minden földrajzi pont számít, minden egyes ember számít. Olyan emberek kellenek, akikben eleven él a pluralizmus kultúrája, tehát elismerik a különböző véleményeket, végzik azoknak demokratikus és nyilvános egyeztetését. Egy fának sincs két teljesen egyforma levele, írta egy régi filozófus, a kisebbségi magyarok sem gondolkodnak egyformán minden kérdésben. Ez önmagában nem jelent gondot, gond lesz viszont belőle, ha elmarad a párbeszéd alapján létrejövő közmegegyezés. Ezért pedig mindig azok a felelősek, akiknek hatalmuk van, nekik kell elszámolniuk az utóbbi másfél évtizeddel. A felemás számadás, az örökös és unalmas öndicséret, a kritika dogmatikus, sokszor arrogáns, elutasítása viszont zsákutcába vezet. Mert valljuk be, „az ötven százalék plusz egy” nem számít sikernek, még féleredménynek is alig-alig. Renan szerint a nemzet mindennapos népszavazás. Nos, ilyen népszavazásnak nézünk mi is elébe. Ha nem sikerül bizalomra szert tenni, akkor bizony nehéz lesz elérni az ötven százalék plusz egy aláírást, vagy pedig visszatérünk az elektoriális rendszerhez. Ezekben a hónapokban tehát tényleg ajtótól ajtóig kell járni, hitelért folyamodni, bizalmat kérni – nem csak aláírást. Ebben a nemzeti tanács tagjainak kell(ene) élen járniuk. Nem azt kell mondaniuk, hogy előre, hanem azt, hogy utánunk. A vezetőknek kell kilincselni és a választók szemébe nézni. Bezdántól – Ürményházáig tárva nyitva vannak a magyar választópolgárok ajtai. Csak legyenek megbízható illetékesek, akik belépnek majd rajta.
Családi Kör, 2009. szeptember 17.