2009. augusztus
Magyar paradoxon
A rendszerváltás utáni magyar történelem rejtélyes paradoxonja, hogy a jelenlegi magyar jobboldal eredettörténete nem jobboldali. A jelenleg konzervatív pártnak nevezhető MDF a baloldali népi mozgalom gyermeke, a jobbközép nemzeti Fidesz pedig a liberalizmus anyaméhében fogant. Európában persze ez nem számít meglepetésnek. A francia „új jobboldali filozófusok” például (Bernard-Henri Lévy, André Glucksman, Pascal Bruckner Alain Finkielkraut) a hatvannyolcasokból verbuválódtak, csakhogy eredetüket tényként kezelték és nem törölték ki a személyes életrajzukból.
Malter és festék
Bácskai magyar mesteremberekkel diskuráltam. Az egyik vízvezeték szerelő, a másik kettő szobafestő. Délelőtt a magáncégben, délután fusiban dolgoznak. Újvidéken, mert ott most nagyban folynak az építkezések. Munka akad bőven, nem panaszkodnak. A cégben is, meg feketén is. Nem nélkülöznek, tehetősebbek, mint bármelyik fusiban dolgozó értelmiségi. (Az állami szolgálatban levő értelmiséget, természetesen, nem sorolom ide.) Nem függnek az államtól, két kezük munkájából élnek. Azt mondják, a többi az urak dolga. Még a kisebbségi politika is. Bejáratosak a jobb házakba is, ismerik az urak szokásait, vallják. Felfigyeltem viszont arra, hogy a köznép az úr kifejezést egyre gunyorosabban használja. Így volt valamikor az elvtárssal is. Az egykori elvtársak ma urazzák egymást, a mesteremberek meg ironizálnak velük. Mindez persze, arra is utal, hogy a kisebbségi közösségben mélyül a szociális szakadék. Ma jóval nagyobb, mint az államszocializmusban. Erről a szakadékról, természetesen nem illik szólni. Utoljára valahol a harmincas években Illyés emlegette, amikor lejegyezte, hogy a legszegényebb magyarok a legjobb magyarok, mert nekik nincs más, csak a magyarságuk. Bezzeg azóta nagyot fordult a világ, Illyés egykori hívei ma Horthyért lelkendeznek, vagy pedig azokért az eszmékért szállnak síkra, amelyek Horthytól jobbra helyezkednek el. Kiderült azonban, hogy a plebejus baloldali Illyés ma időszerűbb, mint harminc évvel ezelőtt, rövidesen még aktuálisabb lesz. Ezzel a gondolattal foglalkozom, miközben hallgatom a mesterembereket. A legszívesebben uraknak, „mester uraknak” nevezném őket, mert ők független polgárok, akik nem tülekednek az állami- vagy pártjászol előtt, van tejbe aprítani valójuk, a napi árfolyamot hasból vágják, de nem kívánom heccelni őket. Sokszor megbizonyosodtam arról – ezúttal is – hogy a vajdasági magyar választópolgárok kiválóan tájékozottak az ország dolgait illetően, azt is tudják, amit az újságok nem hoznak le. És sok mindent nem írnak meg! Soha sem adtam igazat azoknak, akik a kisebbségi pártok választási kudarcait a magyar választópolgárok közömbösségével igazolták. Felvilágosult, tájékozott közösségről van szó: igaz némi szépséghibával, mert hiányzik belőle a finom összekötőszövet, amiért azonban legkevésbé a közösség a felelős, hiszen e finom és rugalmas háló fonása lenne a politika legnemesebb feladata. Ha viszont a politika puszta pártpolitikává züllik és kimerül a presztízsért, az anyagi előnyökért, az örökös tisztségekért való öncélú harcba, akkor a közösség finom kötőszövete szétfeslik. Mint kiderült, a mesteremberek erről a problematikáról is tudnak, de nem feszegetik a kérdést. Csak az egyik piktor jegyzi meg huncutul, hogy az urak azt hiszik, hogy a festékkel minden hibát el lehet rejteni. Rosszul keverik be a maltert, nem kielégítően tapasztanak, ezek után naivitás azzal hitegetni magukat, hogy a festékkel el lehet takarni a hiányosságokat. Tetszik tudni, előbb vagy utóbb a festék is lepereg.
Reggelente
Néhány napra visszatérek Újvidékre. A-val rendezgetjük, újítjuk a nagy teraszt. Bővítjük a virágtartókat, tervezgetünk. Várjuk a mestert. Reggelente szívesen üldögélek a keletre néző erkélyen ahol még várom a napfelkeltét, meglocsolom a virágokat.
Az egypártrendszer utolsó bástyája
Kínossá vált a Magyar Nemzeti Tanács hosszúra nyúlt agóniája. A Magyar Szó cikkírója „néma leventéknek” nevezi az MNT tagjait, az olvasók visszajelzései pedig még ennél is elmarasztalóbbak. A civilszervezetek már régen kimondták a verdiktet, igazuk volt, a tétlenségre nincs magyarázat. Máskülönben több ellenzékbe szorított kisebbségi politikus is előre látta ezt a tragikus véget. Páll Sándor nem kis iróniával teszi fel a kérdést: ”Végül, csak egy komoly kérdés vetődik fel: meddig folytatódik a kabaré, a cabaret noir, és meddig maradnak a bohócok?” Bohócok! Néma leventék! Súlyos minősítések! A kezdet kezdetén, az első évben figyelmeztettem a veszedelmes lejtőre, amire anno a MNT került, de ilyen kemény jelzőket álmomban sem írtam le. Udvariasan előre jeleztem, hogy baj lesz, de durván megróttak azok, akik ma az elégedetlenkedők kórusát alkotják. A történet nem új, hét éves múltra tekint vissza. Sorsa már létrejöttekor megpecsételődött. A Rasim Ljaljić vezette minisztérium által alakított szakértői bizottságból (Losoncz Alpárral együtt) 2002-ben nyilvánosan kivonultam, mert nem akartam cinkoskodni azokkal, akik a magyar választópolgárok azon jogának megvonásán ügyködtek, miszerint titkos és közvetlen választásokon hozzák létre saját nemzeti tanácsukat. Úgy véltem, nincs jogom és erkölcsi felhatalmazásom a választópolgárok kiskorúsítására. Igaz, a szakértői bizottság soha sem fogadta el az elektori választásokat, hogy kik csempészték be ezt a fogalmat, azt majd egyszer feltárja az utókor. Most még korai, hiszen mindenki tagadni fogja, hogy az egypártrendszerhez vezető utat választotta. Akkor a hatalmi párt a nagy párt előjogára hivatkozott. Igaz, a nagyobb pártnak a súlya is nagyobb, ám ennél sokkal fontosabb a kiegyezés, a megegyezés, s erre törekszik mindenki, aki az egész közösség érdekeit tartja szem előtt. Nem vagyok egy pártnak sem a híve, azonban el tudom képzelni, hogy minden pártban vannak rátermett egyének, az egyszerű párttagok jó szándéka – legyen szó bármelyik pártról – pedig kétségbevonhatatlan. A félreértések elkerülése végett hangsúlyoznám, hogy a VMSZ-ben is, ahol szót kapott néhány fiatal politikus. Elismerem azt is, hogy pártok nélkül lehetetlen létrehozni a pluralista demokráciát és értékrendet. Viszont pluralista struktúra nélkül hiába van több párt, ez esetben ugyanis a demokrácia olyan repülőgépre hasonlít, amelynek van motorja, de nincs szárnya, tehát nem tud felrepülni. Sajnos, az elektori választásoknak köszönve, egypártrendszerű testület jött létre. Mi lettünk az egypártrendszer utolsó bástyája Kelet-Közép-Európában, ami végzetesen megosztotta a közösséget. A magyar választópolgárok erre úgy válaszoltak, hogy egyre kevesebben mentek el a szavazásra. Az új törvényjavaslat eddigi szerény ismereteim szerint jobb, mint a régi törvény volt, viszont olyan magasra emelte a cenzust, hogy ezzel megnyitotta a kiskaput az elektori választások előtt. Nehéz lesz biztosítani a 120 000 aláírást, nehezebb, mint 2002-ben, mert az elmúlt hét évben a MNT lejáratta magát. Szívügyemnek tartom mégis, hogy közvetlen, titkos választások által jöjjön létre a Nemzeti Tanács, ám ahhoz, hogy megfelelő számú aláírás összegyűljön, vissza kell szerezni a választópolgárok bizalmát. Nehéz dolog helyrehozni azt, ami egyszer elveszett. Hát még bizalmi téren? Azonban, ennek érdekében, éppen e testület tagjainak kellene őszintén és nyíltan bevallani, a régi tanács kudarcát, mert ez lehetne a garancia arra, hogy a jövőben esetleg másként alakuljanak a dolgok.
Sólyom tiltakozik
Sólyom László, a Magyar Köztársaság elnöke dramatikus hangú közleményben tiltakozott, a több halálos áldozattal járó, romák elleni merényletsorozatról. Egy év alatt hatvanöt roma sérült meg, és hat halálos áldozatot követelt az erőszak. Az ország becsülete forog kockán. Veszélyben Magyarország stabilitása, fújta meg a riadót az államfő, miközben egyes magyar napilapok a nyugati lapok hamisítanak, amikor ezt megírják. Most Sólyom László államfő megismétli mindezt. Pár nappal később az elnöki iroda újabb közleményt adott ki, amelyben az elnök budapesti neonáci felvonulás miatt tiltakozik. A pesti neonácik ugyanis felvonulással kívánnak megemlékezni Rudolf Hess náci háborús bűnös halálának évfordulójáról. Magyarországon nemkívánatos a náci rendezvény, közli Sólyom és reméli, hogy a magyar társadalom kiveti magából a náci eszméket. Sólyom László erélyes fellépése biztató, de hogy ez eredményes legyen, szükség lenne a magyar politikai elit egységes és határozott fellépésére. A rendőrség betiltja a rendezvényt, de a politikai elitnek kellene szembeszállni ezzel a politikával. Nem lehet tovább kerülgetni a forró kását, mivel az országban olyan veszélyes tünetek jelentkeznek, amelyeket később nehéz lesz gyógyítani. Nem csak a „végrehajtókat” kell szégyenpadra ültetni, hanem az ordas eszmék pártfogóit is. Közben egy németországi hírre bukkanok: a müncheni bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt egy volt náci tisztet. Az idén 90 éves Josef Scheunraber 1944. júliusában bosszúakcióra adott parancsot, a vérengzésben 14 olasz partizán vesztette életét. Emiatt egyetlen párt sem mismásol.
Az utolsó Messiás
Szerbiában sokasodnak a sztrájkok, az elbocsátások mind több munkaszervezetet veszélyeztetnek, a gazdasági válság mélyül, nem tudni, mit hoz a holnap. A Nemzetközi Pénzügyi Alap az utolsó Messiás. Az orosz kölcsön jó ideje be van ígérve, de sehogyan sem érkezik. A kínai sem. Írom a Neoplanta című regényemet, avagy az ígéret földjét – amíg van lelkierőm.