2009. december
Egy könyv és egy mottó
Közvetlenül a berlini irodalmi estem előtt, a szálloda holjában egy holland írónő lép hozzám, és egy dedikált könyvet nyújt át. Annemieke Hendriks a szerző, a könyv címe pedig: Ijzeren deuren. Érdeklődéssel lapozom a vaskos kötetet, bele olvasok a holland nyelvű szövegbe, bár csak annyit értek belőle, hogy kelet- és közép-európai családtörténetekről szól. A kolléganő türelmesen követi minden mozdulatomat, majd áldott mosoly közepette, kiveszi a kezemből a könyvet, előrelapoz, és a mottóra mutat. Felismerem a nevem, felette pedig egy egysoros holland mondat. Váratlan meglepetés. Zavaromban a köszöneten túl, csak annyit tudok mondani, hogy mégiscsak kicsiny ez a mi Európánk.
Világvárosi barátok
Jó barátok, azt is mondhatnám, hogy tudomásom szerint kebelbarátok, azonban évek óta nem találkoztak. Buzgón olvasgatták egymás könyveit, telefonon hetente legalább egyszer beszéltek. Távolról jött vendég voltam a metropolisban, ezért felhívtam mindkettőjüket és találkozót beszéltünk meg. Egy időben, egy helyen. Ekkor derült ki, hogy ők ketten, évek óta, fizikailag nem találkoztak. Már csak ezért is megérte összehozni ezt a légyottot. Nem győztek csodálkozni, hogy egyikük teljesen megőszült, másikuk meg erősen sántít a bal lábára. Egyikük éppen lelki válságban volt, mert váratlanul elhagyta a felesége, a másiknak pedig férjhez ment az egyetlen kislánya, és aki Írországba költözött a férjével. Ilyesmi csak egy világvárosban fordulhat elő. Irigyeltem őket. Ha kisvárosban élnének, akkor bizonyára régen összekülönböztek volna.
Se-se városok
Czeszlav Milosz Vilnája-Vilniusza. Valaha nem volt se lengyel, se nem lengyel, se litván, se nem litván. Legalábbis ő így látta. Túlzás lenne vidéknek nyilvánítani, azonban fővárosnak sem nevezhető. Ha éppen minősíteni kell, akkor talán mégis a vidék mellett tenné le a voksot. Különös mód, egymásba rakodó rétegek városa volt az ő Vilnája, olyan, mint Trieszt vagy Csernovici. Egy berlini német borkereskedővel társalgok, akinek a felesége újvidéki magyar származású, amikor az előbbi gondolatfoszlányok jutnak az eszembe, meg a több nyelve lefordított esszém, amely arról szól, hogy miért nem lett Újvidékből Trieszt. A borkereskedő, miután az újságokból értesült, hogy újvidéki író irodalmi estjére kerül sor, elsőként jelentkezett a szervezőknél és nagylelkűen, feleség iránti tiszteletből, a legjobb villányi magyar borokat kínálta fel az est közönségének megvendégelésére. A Magyar utcában laktam, meséli a középkorú hölgy, és a többi újvidéki utcát is a régi nevén nevez. Kereskedőcsaládokat, üzleteket említ, amelyekről fogalmam sincs. Férje pontos leírást ad arról, hogy anno, hogyan szállították Újvidékről Bécsbe a jobbnál-jobb fruška-gorai borokat. Minden esélye megvolt Újvidéknek, olyan város lehetett volna, mint Vilna vagy Trieszt. Elmulasztott lehetőség, álmodozom: se ez, se az, hanem mindig valami más. S ami fontos, mégis vidék. Egy európai vidéki város.
Urak és polgárok
A berlini sugárutakon érdemes éjjel nappal kószálni. Nem a fényes kirakatok miatt, ahova a gazdag orosz hölgyek és urak járnak, hanem egy-egy imbis kedvéért, ahol az emberek vurstért állnak sorba. Berlinben nem szégyen az utcán vurstot fogyasztani, esetleg egy perecet rágcsálni. Újvidéken az utcán hangoskodó fiatalok falják a hamburgert vagy a pljeskavicát, dugig tömött buszban, sőt üzletben is; a negyvenen túliak már nem vállalkoznak ilyesmire. Ott sokkal gyorsabban lesznek a polgárokból urak. Újvidéken többször hallom azt a szót, hogy „úr”, Berlinben viszont a bocsánat, köszönöm, kérem szépen vagy tessék mondani szavak a gyakoribbak. Úgy látszik, ahol sok az úr, ott nemigen létezik bocsánatkérés.
A berlini buszállomáson
Készülődök vissza Újvidékre. A Funkturm melletti központi buszállomáson az információs pultnál közlik, hogy alig lesz néhány utas a Berlin-Belgrád között közlekedő buszon. Az alkalmazottak érvelése szerint, most mindenki várja december 19-ét, amikor vízum nélkül lehet kiutazni az EU-ba. Berlinben szállingóznak az apró hópelyhek, időnként pedig végigseper az utcákon a hideg északi szél. Nyugtalanság vesz erőt rajtam, mert hirtelen olyan érzésem támad, hogy utoljára látom ezt a várost, annak ellenére, hogy a zsebemben az újabb meghívó. Az év elején jön ki a nyomdából a könyvem, melyet promóciók sora követ. Rám fér ez a téli vakáció. Fel kell töltődni, mert telve a jövő évi kalendárium. Március 20-án felolvasásom lesz Lipcsében, majd 22-én Berlinben. A tudatalattimban azonban ott rejtezkedik a szorongás, hogy nem találkozom többé azokkal a városokkal, amelyekben időnként megfordulok, és kénytelen leszek újvidéki odúmból szemlélni a világot, amellyel annyit viaskodom.
A kisebbségi szabadságról
Amit ezekben a hetekben a reménységről írtam, úgy látszik, valósággá válik. Útra készen az interneten olvasom, hogy megvan az ötven százalék plusz egy polgár aláírása a névjegyzéken. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy a vajdasági magyarok közvetlenül és titkos szavazással kívánják megválasztani a saját nemzeti tanácsukat. Hét évig bizonygattam ezt, azokkal szemben, akik attól tartottak, és véleményüket az újságokban is hirdették, hogy a magyarok nem mernek majd kimenni a választásokra. Esetleg Šešelj pártjára szavaznak. Amikor más argumentumuk nem maradt, akkor az EBESZ nem létező utasítására hivatkoznak. Természetesen ez még nem az igazi sikertörténet, arról csak akkor szólhatunk, ha – mint ahogy Zentán bizonygattam – a magyarok több mint kétharmada feliratkozik a választási listára, s ha – végre! – megvalósul az, hogy a szabadon megválasztott többpárti MNT, mindennemű kizárólagossággal szemben helyt ad a pluralizmusnak. Kezembe kerül Orbán Viktor temerini beszéde. Végre valaki kimondja, hogy ez a törvény még nem biztosítja az autonómiát, az autonómia még tündérmesének számít. Orbán Viktor kijelentése nincs összhangban azoknak a kisebbségi politikusoknak a véleményével, akik babérkoszorúkat lobogtatva nyilatkozták, hogy történelmi lépést tettek, kivívták az autonómiát. Ismerve a tekintélyelvűségüket ezek után talán bizonyára szerényebbek lesznek, s jobban hallgatnak a helyi józan megítélésekre. Mert Orbán megítélésében nincs semmi új, sokan ismételgettük már huzamosabb ideje, mindhiába. Az is üzenetnek számít, hogy Orbán nem állt meg Szabadkán, hanem folytatta útját Zentára majd elmerészkedett egészen Temerinig. Mi több, ellátogatott a bánáti szórványba, ahol éppen a szórvány fontosságát hangsúlyozta. Temerinben pedig még a kritikus szellemű civil szervezetek véleményét is meghallgatta. Ezt kellett volna még hét évvel ezelőtt megtennie a Magyar Nemzeti Tanácsnak! Újvidék és Zombor leépítésekor, a Tisza mente elhanyagolásakor (egy fontosabb vezető sem került onnan ki). Mindeddig hiába tettem szóvá, hogy végzetes következményekkel jár az új kisebbségi centralizmus. Az agonizáló MNT azonban mintha csak erre az üzenetre válaszolt volna, s az intézőbizottság elnökének nem Tisza mentit, vagy ne adj’ Isten, szórványból valót választott, hanem szabadkait, bizonyára azért, hogy „kéznél legyen”, ha az elnöknek szüksége lesz rá. Fő a kényelem! Az viszont nem fontos, hogy az új intézőbizottsági elnököt a szabadkai polgárok nem választották meg képviselőnek, az elektori doktrína fontosabb a polgárok szavazatánál. Mindez azt jelenti, hogy göröngyös út előtt állunk. Az igazán nagy politikai és kulturális fordulatot igénylő lépés csak ezután következik. Végre valahára tisztelni kellene a különbségeket az egységben és meglelni a közös nevezőt a különbségek érvényesítésekor. Mert a kisebbségi polgár csak akkor szállhat síkra a kisebbségi szabadságért, ha a kisebbségen belül is szabadnak tudja magát.
Családi Kör, 2009.12.17.